A felvidéki magyarok és a rendszerváltás

25 évvel ezelőtt fontos folyamatok játszódtak le tájainkon. Fontosak, még akkor is, ha messze nem olyan eredményeket hoztak, mint az elvárható lett volna. Indokolt tehát elemezni őket, s visszatekintve a történésekre legalább kísérletet tenni mindannak megfogalmazására, ami sikerként könyvelhető el, de szembenézni azzal is, amit elrontottunk.

Az előzmények

Köztudott, hogy a felvidéki magyar közösség de facto 1918-ban, de iure 1920-ban jött létre. Szinte létrejötte után azonnal két táborra oszlott, s ez a két tábor megtalálható ma is ebben a közösségben. Az első táborba tartozók mentálisan is, a gyakorlatban is elfogadták az úgymond realitásokat, önmagukat, helyzetüket, lehetőségeiket is cseh(-szlovák) szemmel kezdték nézni, s megpróbáltak nem csupán gazdaságilag és szociálisan, hanem politikailag is minél jobban integrálódni az új valóságba. Az ő szempontjukból ez az integráció azt jelentette, hogy gazdasági-szociális érdekeiket alárendelték az új államhatalom elvárásainak, s politikailag is elsősorban a cseh-csehszlovák pártokba léptek be. Ők sokszor aktivista politikát folytattak, s nem volt ritka, hogy a magyarok tudatára negatívan hatni akaró, a nemzeti beolvadást elősegíteni igyekvő cseh-szlovák szlogeneket szajkózták vissza, s ezzel lényegében nem az integrációt, hanem az asszimilációt segítették elő. A későbbi időszakban, a múlt század ötvenes éveitől az ehhez a csoporthoz tartozók közül a többség belépett a kommunista pártba, s gondolkodását, cselekedeteit a kommunista párt elvárásai szerint alakította.

A második csoportba tartozók a magyar közösség fennmaradását, az univerzális magyar glóbuszban való gondolkodást tartották meghatározónak, és sok mindent ennek rendeltek alá – gyakran még akkor is, amikor ebből komoly káraik keletkeztek. Ők voltak azok, akik nemzeti elkötelezettségű politikai pártokat hoztak létre, az önszerveződést preferálták a kiszolgáltatottsággal szemben, ők inkább nehéz időkben vállalták a kitelepítéseket és a deportálásokat is, s később, a kommunista rendszerben nagyrészt a rendszer ellenzékéhez tartoztak – bár olyanok is voltak közöttük, akik alkalmasabb időkben (1968) beléptek a kommunista pártba, megpróbálván azt – úgymond – belülről megreformálni. A hetvenes évek husáki „stabilizációja” nagyrészt kisemmizte őket, az értelmiségiek közül sokan nem gyakorolhatták hivatásukat – így nem csoda, hogy nagy részüket az 1989-es folyamat a rendszer ellenzőinek soraiban találta.

A két tábor persze mobilis volt, átjárás is meg-megvalósult közöttük néha, ám egészében véve elmondható, hogy a nyolcvanas évek végén a felvidéki magyarság túlnyomó többsége ragaszkodott magyarsága megtartásához, képes volt kiállni iskolái és intézményei mellett, s alkalomadtán – óvatosan csak, persze, de – képes volt megmozdulni is jogai védelmében. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy a tiltások ellenére a felvidéki magyarok többsége akkor még felnézett Magyarországra, s az anyaországból érkező mediális és szellemi hatás jelentős gondolkodásbeli előnyökhöz juttatta a felvidéki magyarokat pl. a szlovák többséggel szemben. S természetesen nem feledkezhetünk meg arról a tényről sem, hogy a fenti jellemzés jórészt a felvidéki magyar közösség aktív rétegeire vonatkozik. Akkor is, mint ahogy – sajnos – napjainkban is, létezett egy erős réteg, amely társadalmi-politikai szempontból inaktív volt – vagy bizonyos, megfélemlített emberek – félvén a retorzióktól – annak tettették magukat.

1989 történései

Az aktív magyarok azonban megpróbáltak élni az „ahogy lehet” filozófiájával, művelődési klubokat szerveztek, s talán az sem véletlen, hogy 1989. november 18-án éppen Vágsellyén valósult meg egy olyan konferencia, amelyen presztízskérdésnek tartotta a részvételt minden fontosabb személyiség. Vágsellyén ugyanis nagyon intenzív klubélet folyt a hetvenes-nyolcvanas években, sokan példaként tekintettek rá, egynémely rendezvényükre messze földről is eljöttek elkötelezett magyar értelmiségiek, bár az is igaz, hogy ez a klub egy viszonylag jól működő klubhálózat egyik eleme volt csupán.

Nem véletlen tehát, hogy a csehek után a felvidéki magyarok mozdultak meg legelőbb, s alakították meg Szlovákiában az első nem kommunista szervezetet, a Független Magyar Kezdeményezést. A híres rendszerváltó, Nyilvánosság az Erőszak Ellen nevű mozgalom csak egy nappal később, 1989. november 19-kén alakult meg Pozsonyban. 89 forradalmi történéseiben a magyarok is részt vettek, igaz, a legtöbb helyen csak óvatosan és félelemmel, tekintettel arra, hogy senki számára nem volt világos, milyen lesz a bigott husáki rezsim reakciója a történésekre.
Szlovákiai magyar specifikum, hogy a rendszerváltás első hónapjaiban három magyar párt alakult. A kezdetben forradalmi, antikommunista Független Magyar Kezdeményezés a szlovákokkal való feltétlen együttműködés hívévé vált, részévé vált a szlovák és a csehszlovák kormányzó többségeknek, ahol ugyan megpróbáltak ezt-azt elintézni magyar vonatkozásban is, ám igyekezeteik többségükben nem jártak sikerrel. Miután pedig néhány hét elteltével nyíltan liberális pártnak deklarálták magukat, a felvidéki magyarok többsége elfordult tőlük, és két újabb pártot alapított, az Együttélést és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat.

Hármuk közül az Együttélés vált a legmeghatározóbb párttá, ezt a hatalom is gyorsan észrevette, s gyorsan politikai és mediális össztüzet zúdított rá. Az Együttélés megerősödésének hátterében az a fontos tudnivaló áll, hogy a szocialista rendszerben a magyarság ügye iránt elkötelezett humán értelmiség nagy része ehhez a tömörüléshez csatlakozott. Tény viszont, hogy az Együttélésben jelent meg a legtöbb volt kommunista magyar is, s ez sokak számára gyanús jelenség volt. S az is egyre világosabbá vált, hogy a felvidéki magyar társadalom nem rendelkezik olyan erős értelmiségi réteggel, amely el tudna tartani 2-3 párhuzamos párt- vagy közösségi elitet.

Jelentős szellemi potenciállal rendelkezett az FMK is, de ők főleg azzal távolodtak el a szlovákiai magyar tömegektől, hogy liberális politikai pártnak deklarálták magukat egy olyan helyzetben, amikor a szlovákiai magyar tömegek inkább keresztény-konzervatívnak voltak mondhatók. Ez a szembenállás máig visszatükröződik pl. az egyetlen magyar napilap és a szlovákiai magyar tömegek viszonyában, s az sem elhanyagolandó megállapítás, hogy a szlovákiai magyar közélet liberális vonala szinte kritikátlan együttműködésre szólítja-szólította fel a szlovákiai magyar társadalmat olyan viszonyok között, amikor erre a társadalomra jelentős – látható vagy látens – asszimilációs nyomás nehezedett, s amikor a szlovák értelmiség és a szlovák politika egy sornyi kínálattal sem áll elő a felvidéki magyarság irányában, megoldandó annak gondjait. A túlzott és félreértett lojalitás tehát, amelyet a magát liberálisnak mondó szlovákiai magyar értelmiségi réteg erőltetett, összességében káros volt, és gyengítette a szlovákiai magyar nemzeti tartást, amely olyan fontos a túlélés szempontjából.

Az MKDM tipikus tömegpárt volt, bizonyos fázisokban formálisan ugyan a legnagyobb támogatással bírt, de szellemi potenciálja szerényebb volt az előbbi kettőnél.

A legfontosabb megállapítanivaló eme időszak kapcsán mégis az, hogy a felvidéki magyar elit nem volt igazán felkészült (a felvidéki magyar értelmiség régi hibája), s gyakran a magyarországi téblábolások is elbizonytalanították őket. Nem volt ugyanis könnyű látni az elmúlt 25 évben, ahogy Magyarország a régió politikai-szellemi éllovasának szerepéből egyre lejjebb csúszott – s ez messze nem csupán egyik vagy másik politikai tábor vagy kormány hibája, ez a tény az egész magyar politikai-szellemi-gazdasági elit rossz teljesítményét tükrözi vissza. A magyarországi és a felvidéki magyar politikai elit nem használta ki az eddigi legnagyobb lehetőséget, a cseh-szlovák szétválást és az új Szlovák Köztársaság megalakulását sem arra, hogy stratégiai előrelépést valósítson meg – nevezetesen, hogy 1993-ban kiharcolja a felvidéki magyar közösség számára az autonómia valamilyen formáját.

Rosszat tettek a felvidéki magyar társadalomnak a magyarországi tőkekihelyezések is. Hozzájárultak a felvidéki magyar közösség demoralizálódásához, nem a közösség egészét vagy a közösség megmaradása szempontjából fontos intézmények megerősödését szolgálták, hanem egy nagyon önző, szűk, a felvidéki magyar társadalomtól jórészt elidegenedett csoportot juttattak privilegizált helyzetbe, amely később, 2008-ban fellázadt az akkorra már úgy-ahogy egységessé (?) vált magyar politikai vezetés ellen, s nagyrészt támogatta a közösség számára hátrányos pártszakadást. A 2009-ben létrejött politikai megosztottság ugyanis letükrözi és nyilvánvalóvá teszi a szlovákiai magyar társadalom belső megosztottságát, de a vegyespárti maszlagideológia legnegatívabb hozadéka mégis az, hogy súlytalanná, komolytalanná teszi a szlovákiai magyar megmaradási akaratot. Nézzük csak meg, mi történik napjainkban is: az MKP nemzeti megmaradást célzó autonómiaprogramját nem a szlovák politikusok, hanem a vegyespárt vezetői támadják a legintenzívebben, a szlovákoknak jóformán meg sem kell szólalniuk, csak a háttérből mosolyognak.

Sikerek

A legsikeresebb időszaknak az elmúlt 15 évben egyértelműen az 1998-2006 közötti időszakot tekinthetjük, amikor a közéletben még az értékek képviselete volt meghatározó az érdekek képviselete felett, amikor még viszonylag egységes volt a felvidéki magyar politikai képviselet, és nem korrumpálódott erőteljesen a politikai-gazdasági szürke zóna. Ekkor érte el a felvidéki magyarság az eddigi legnagyobb sikereit, s ez a nyolc év főleg abban különbözik a többi 17 évtől, hogy akkor építkezni is lehetett, s nem csak a kármentésre kellett koncentrálni. Hidak, utak épültek ebben az időszakban, templomok, iskolák, kultúrházak újultak meg, új intézmények alakultak (Selye János Egyetem, Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma…), fontos törvényeket lehetett elfogadtatni. A társadalmi klíma is megváltozott, nyolc évig nem a magyarok voltak a közvélemény-kutatók szerint a szlovákok legnagyobb ellenségei. Nagyon tanulságos és szomorú volt azonban azt is látni, ahogy 2007-ben – 8 év viszonylagos nyugalma után – mindez néhány hónap alatt jórészt eltűnik vagy visszarendeződik.

Kudarcok

A legnagyobb kudarcnak az elmúlt 25 évben a szlovákiai magyar nemzettudat jelentős csökkenését és az aktivista politika megerősödését tarthatjuk. A legszomorúbb azt látni, ahogy a felvidéki magyar társadalom egy része elfogadja, hogy önmaga megítélésében a legfontosabb az, ahogy a szlovákok gondolkodnak róla – vagyis létezését a szlovák elvárásoknak rendeli alá. A 2008-as pártszakadás óta ezt a filozófiát – egyedüliként a külhoni magyar közösségek közül – egy vegyespárt is képviseli, amely ma már magyarul mondja azokat a magyar nemzettudatot romboló igéket, amelyeket addig a nacionalista Szlovák nemzet Párttól vagy Vladimir Mečiar embereitől hallhattunk. Magyarán: elégedjünk meg annyival, amennyit a szlovákok adnak nekünk. Ennek a filozófiának viszont a legnagyobb szépséghibája az, hogy az elmúlt 15 évben sem a szlovák politikai elit, sem a szlovák értelmiség nem jött elő egyetlen javaslattal sem a felvidéki magyar közösség sorsának, problémáinak megoldása érdekében. Ilyen trójai lóval a hátunkban a felvidéki érdekképviselet helyzete nagyon megnehezedett, s nem is csodálkozhatunk azon, hogy a demográfiai és elvándorlási mutatók gyakran nagyon lehangoló képet mutatnak a közösség állapotáról. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy ma, 25 évvel a rendszerváltás után a szlovákiai magyar ügyeknek de facto nincs intézményesített gazdája, a politikai pártok egymással szembeni vetélkedésben pazarolják el az energiáikat, és elsősorban azt lesik, melyikük népszerűsége emelkedett néhány tizedszázalékkal. Innovációból, rendszeres, átgondolt építkezésből sajnos jóval kevesebb van a kívánatosnál. Persze azt is látni kell, hogy a 25 év alatt nagyot változott a világ és nagyot változott a felvidéki magyarok értékrendje is – s ehhez (nem mindig pozitív módon) hozzájárult az idegen befolyás alatt álló felvidéki magyar sajtó is.

A jövő

Mindezek ellenére biztató, hogy a felvidéki magyarság jobb része nem adta fel a küzdelmet jövőjéért és esélyeiért. Sokan vannak, akik hisznek a megmaradás esélyeiben, s nekünk ezt a réteget kell a jövőben is támogatnunk és erősítenünk.

Csáky Pál
(Elhangzott 2014. november 10-én Nyitrán, a 25 szabad év c. konferencián)

Cikkajánló

Az őshonos kisebbségek védelme egy újabb parlamenti jelentésben kapott helyet

Az Európai Parlament ez évi utolsó plenáris ülésén elfogadta az uniós polgárságról szóló 2017-es évi …