A kalapemelés határán

Štefan Hríb Lámpa alatt című műsora hullámzó színvonalú. Vannak nagyon jól sikerült részei, de vannak olyanok is, amelyek unalomba fulladnak. Nem hiszem, hogy túl sokan vannak, akik rendszeresen végig bírják ülni az újabban négyórás beszélgető műsort.

A múlt csütörtökön két részre bontották a beszélgetést. Az első két órában a délszláv háborúkról,  illetve Ratko Mladič szerb tábornok  kiadatásáról beszéltek. Három viszonylag fiatal, a témához kiválóan értő vitapartner – Milan Nič, Daniel Bútora és Andrej Bán – a lehető leghitelesebb módon magyarázták el, mi történt, miért és hogyan a volt Jugoszlávia területén az elmúlt húsz évben.

Bejátszottak azonban egy korábban készült riportot is Ján Čarnogurskýval, amely az európai szintű és európai nézőpontok  alapján folytatott beszélgetésben zavaró momentumként  hatott. A beszélgetés egyik pontján Hríb azt firtatta, miért adja ki Szerbia a hágai nemzetközi bíróságnak Mladič tábornokot, akire a szerb társadalom többsége még ma is háborús hősként tekint. Miért jó ez Szerbiának, és miért jó ez a szerbeknek?

A stúdióban ülő három beszélgetőpartner együttesen fogalmazott meg három okot. Az első: az erős nemzetközi nyomás. Nemcsak rajtuk, hanem minden volt háborús félen, a horvátokon és a bosnyákokon is. A második: ez az ország, a nemzet érdeke az európai integráció szempontjából. Ott sem tud senki semmi értelmesebbet kitalálni, mint azt, hogy a Balkán összes országa idővel, lépésről lépésre a NATO és az EU tagjává váljon, ez lehet a jövőbeli

fejlődés legelfogadhatóbb útja. Az integráció viszont a háborús bűnökkel való szembenézés nélkül elképzelhetetlen. S kimondták a harmadik okot is: ha a szerbek, ha Szerbia valóban demokratikus akar lenni, úgy, hogy ezt nemcsak kívülről rájuk kényszerített színházként vagy kényszerként fogadják el, hanem értékrendként, akkor maguknak is szembe kell nézniük a saját maguk által elkövetett hibákkal, bűnökkel is, s azokkal – és azok hordozóival – egyszer s mindenkorra  le kell számolniuk.

Nos, itt következett be a nagy törés a stúdióban ülő három demokrata és Ján Čarnogurský  között. Čarnogurský hosszas szerbbarát fejtegetésbe kezdett a szerb nemzeti érdekek érvényesítéséről, arról, hogy a szlovákoknak sem volna szabad megfeledkezniük a szláv együvé tartozásról. Bonyolult fejtegetéssel próbálta elkenni a szerbek felelősségét háborús rossz lépéseikért és azokat mindenki másra áthárítani. S érzékeltette, nem jó az, ha egy nemzet kiadja az – úgymond – hőseit.

A stúdióban ülő három szlovák demokratát mintha kígyó csípte volna meg: egyöntetűen elhatárolódtak az ilyen megközelítéstől. Szlovák nyelven ritkán hall az ember ennyire nyílt elhatárolódást a durva, másokat sárba tiporni akaró igyekezetektől, Čarnogurský  zavaros nemzeti és pánszláv el- képzeléseitől. S vártam, hogy leütik a magas labdát is, vártam, hogy Štefan Hríb ráérez a csoda esélyére és felteszi az abban a helyzetben legkézenfekvőbb kérdést. De nem tette fel, a csoda elmaradt.

A nagy dobás ugyanis a szerb−szlovák párhuzam  felvillantása lehetett volna abban a pillanatban. Annak elmondása, hogy a szerb Mladič tábornok vagy a horvát Gotovina lehettek kitűnő katonák, hozhattak zseniális döntéseket a hadi helyzet megfordítására vagy saját csapataik érdekében. De akkor, amikor katonáikat mindketten védtelen civilek ellen fordították, hogy azokat egyszerűen lemészárolják, az emberiség elleni menthetetlen  bűntettet követtek el – s azért bűnhődniük kell. Srebrenicára  és más, hasonló embertelen tömeggyilkosságokra nincs és nem lehet mentség. E nélkül ugyanis nincs értelme Európáról, igazságról és értelmes együttműködésről  beszélni. Ezen a ponton nem lehet pardon, és nincs tolerancia. Itt csak a jogé és az igazságé a terep.

Nos, itt lehetne felvillantani a különbséget. A szerbek nem akkor lesznek értékesebb nemzet, ha engedelmeskednek a nemzetközi nyomásnak és a külső elvárásoknak, hanem ha maguk is elfogadják a valóban demokratikus értékrendet. Akkor lesznek modern és tisztességes nemzet, ha szembenéznek saját történelmi hibáikkal, azokat a joggal és az igazsággal való szembesítés után beismerik, és azoktól elhatárolódnak. Ám ez a kívánalom kell, hogy mindenkire vonatkozzon: a Čarnogurský-féle világlátás itt fut zátonyra. A mások – mondjuk a magyarok – hibáit örökké felmutatni úgy, hogy a saját hibáinkat megpróbáljuk eltussolni, hazug hozzáállás. Az egész szlovák nemzeti vonalnak szüksége lenne egy ilyen tükörbe nézésre. Vonatkozik ez Čarnogurský és társai Husák-, de Tiso-képére is, és vonatkozik a magyarok második világháború utáni meghurcolásához  való viszonyulásukra  is. A tiszta vizet tiszta pohárba kívánalma a szlovák (szerb, horvát, magyar stb.) valódi, elvi indíttatású demokratizálódás elvitathatatlan feltétele. Ez után lehet csak igazi, őszinte együttműködésről beszélni.

Persze, az ilyen szembenézés nem egyszerű dolog. Kis szlovákiai magyar közösségünkben sem az. Már pedig amíg nem látjuk tisztán a helyzetünket, amíg nem tudjuk pontosan megfogalmazni az érdekeinket, amíg nem nevezzük meg közösségünkben is az esetleges disszonáns elemeket, addig minket is érhetnek meglepetések.