Álom a szabadságról

1848–1849 tiszteletére
Az 1970-es években történt, kemény vizsgaidőszak után. A volt rendszer cenzorai nemcsak beengedték az országba, hanem egyenesen ajnározták is az Eper és vér című amerikai filmet.

A mai szemmel is figyelemre méltó, kitűnő zenével feldúsított történetet,  amely lényegében egy hatvanas évekbeli diáklázadásról szól az egyik amerikai egyetemen. Egy többé-kevésbé spontán módon létrejött lázadásról, amelyet végül durva módszerekkel levert a nemzeti gárda.

Laza, jól megcsinált film, benne ama megfoghatatlan fluidummal, amely a leginkább tud hatni az emberre: egy szép történetbe beágyazott vággyal egy igazabb, értelmesebb lét iránt.

Négyszer néztük meg a filmet, bizonyos fokig 1968 eltiport vágyait láttuk újraéledni benne. A diákszálláson érezhetően felforrósodott a hangulat, Prágában is spontán módon létrejöttek különféle csoportok, amelyek a rezsim szempontjából veszélyes témákat kezdtek el feszegetni.

A rendszer rugalmasan reagált: a filmet villámgyorsan levették a mozik műsoráról.  Gyúanyag volt benne, veszélyes gondolatokat ébresztett az emberekben a szabadságról, az emberi lét kiteljesítéséről. Még akkor is, ha utólag egyre erőteljesebben  tudatosítjuk, hogy az 1960-as évek francia, amerikai diákmozgalmait bizonyos fokig a KGB manipulálta, s a nagy tét akkor az volt, hogy a bipoláris rendszer melyik tagja éli túl a másikat. Győz-e a hamisan világforradalomnak  becézett  posztsztálinista  expanzió, vagy a nyugati demokráciák túlélik azt a megpróbáltatást is.

Visszájára fordult a dolog, csakúgy, mint ahogy később az ún. helsinki folyamat sem „volt hajlandó” a számára elsődlegesen kimért szűk mederben maradni. Az arab világ mostani  csapongó forrongásait  figyelve is azt láthatjuk, hogy van egy idea, van egy belső, megfoghatatlan écesz, amit nem szabad le- becsülni. Ez hosszú ideig képes szunyókálni  az emberek lelkében. Néha már úgy tűnik, örökre elaludt. S azután, mintegy csodaszóra, egyszer csak elő- bukkan, és nem egyedeket, hanem népeket, országokat, egész kontinenseket képes „megfertőzni”. Emlékszünk még 1989-re? Emlékszünk azokra a szülési fájdalmakra, amelyek már 1988-tól egyre erőteljesebb hullámokban  tör- tek elő és foglalták el lépésről lépésre az emberi lelkeket?

Ez az emberiség egyedüli reménye. Hogy a hazugság és a nyílt erőszak történelmi léptékben nem győzedelmeskedhet.

Mi, magyarok, hozzájárultunk az emberiség ilyen jellegű szellemi-erkölcsi fejlődéséhez. 1956 minden felemássága és amatőrizmusa  ellenére máig tiszteletet ébreszt minden tisztességes emberben. Függetlenül az utólagos politikai vagy hatalomtechnikai belemagyarázásoktól. A világ egyetlen forradalma sem történt volna meg, ha okos emberek leültek volna előttük, és felelős módon mérlegelték volna az esélyeket és az erőviszonyokat. Minden forradalomban van ugyanis valami ösztönszerű, valami felfoghatatlan. Vannak helyzetek, amikor az emberi lelkekben egyszerűen felrobban valami megkövesedett, belső üledék. Egyszerre csak tarthatatlanná válik az addigi külső és belső egyensúly. S az a legszebb az egész folyamatban, hogy nem marad egyedi, elszigetelt jelenség. Szétárad az emberek között, akik egyszer csak megdörzsölik  a szemüket, és mintha álomból ébrednének, azt mondják: hogyhogy ezt nem így láttuk eddig? Hogyhogy nem mertük ezt kimondani, megfogalmazni?

1848–1849 szintén erről szólt. Egész Európán végigzúgott a szellem, forrongott Párizs, Milánó, Bécs, az utcára ment Pest-Buda. Kemény viták után a császár-király elé tette kívánalmait a pozsonyi országgyűlés is.

S talán az is közös mindeme történésekben, hogy mind, egymástól függetlenül is mutatják és érzékeltetik: a világot forradalmakkal valószínűleg tényleg nem lehet megváltani. A forradalmakat eltiporják, elrabolják, elhazudják, elcsűrik-csavarják. Egyetlen forradalmi komp se ér be abba a kikötőbe, amelyet célba vett. De ennek ellenére egyetlen forradalom sem volt hiábavaló. Minden forradalom után megváltozott a világ, még a vérbe fojtott forradalmak után is – az átmeneti durvaságok lecsengése után – előbbre lendült az emberi történelem. Néhány torzszülöttet – például az 1917-es októberi bolsevista puccsot – leszámítva a forradalmak  igenis meghozták  részleges gyümölcsüket, lendítettek az emberi fejlődésen.

1848–1849 nagy üzenete talán tényleg ebben van: merjünk álmodni, terveket szőni, s tenni, ha eljön az ideje. Nem létezik reménytelen helyzet – kivéve, ha az ember, ha a társadalom  önmaga adja fel saját esélyeit. A legdurvább Bach-korszakok után is létezik felemelkedés, ha nem törik meg az emberi hit, ha nem tompul el a lélek. A reális esélyhez persze legalább három kívánalom mindenképpen  szükségeltetik. A nemzetnek, kisebbségi közösségnek tudnia kell, mit akar, s ezt meg kell tudnia fogalmazni. Meg kell tudnia szervezni magát eme célok elérése érdekében. S nem utolsósorban ehhez megfelelő feltételeket kell tudnia teremteni, vagy azokat kihasználni.

Persze csak akkor, ha méltó akar maradni az értelmes ember megnevezésre. S ha nem akar legyinteni az örök figyelmeztetésre: „…csak bamba szolgája ne légy senkinek!”

Amíg a lélek ép, van remény. Ha a lélek megtörik, az esély törik meg. (2011)

Cikkajánló

Nyújtózni a csillagok felé – megjelent Csáky Pál 2. drámakötete

Megjelent Csáky Pál második drámakötete, Egy nap az örökkévalóságból címmel. A kötet záró fejezetében a …