Az út előttünk és mögöttünk

2014 nem csupán a választások éve lesz, hanem a visszatekintésé is. Negyed évszázaddal ezelőtt fontos változások történtek a világban, amelyek hatása meghatározza mai életünket is.

25 év nem kis idő egy ember életében. Amiben bizonyára meg tudunk egyezni: teljesen más világban élünk, mint negyedszázaddal ezelőtt. A mögöttünk lévő utat már bizonyára másként látjuk, erényeivel és hibáival egyetemben. Különböznek a prioritásaink, a tapasztalataink is. Ideje erről beszélnünk, annál is inkább, hogy ne ismételjük meg ezeket a hibákat az elkövetkezendő időszakban. Így az alábbi sorok is csupán vitaindítóként értelmezhetőek.

A témát több szinten, több oldalról tudjuk megközelíteni. Nézzük először a közeget, amelyben létezünk.

Biztonságpolitikai szempontból elmondhatjuk, hogy a világ, amelyben ma élünk, minden felemássága és kétségtelenül jelen lévő feszültségei ellenére biztonságosabb, mint a 25 évvel ezelőtti volt. A bénító bipoláris világ megszűnt, a Földet több százszor megsemmisíteni képes atomarzenálok szintje jelentősen csökkent. Ez persze távolról sem azt jelenti, hogy egy teljességgel biztonságos világban élünk – de a kihívások szintje, tartalma kétségkívül megváltozott. Megszűntek az általános, kötelező sorozáson alapuló tömeghadseregek –  persze, ez sem egy olyan téma, amelynek csak pozitív oldalai vannak: a fiatalemberek gyakran ott értek be férfiakká, s ezt a jelen berendezkedés rendszerei nem igazán tudták helyettesíteni.
Gazdasági szempontból kétségkívül növekedett az emberiség potenciálja, a tudományos-műszaki fejlődésnek köszönhetően életünk komfortja jelentősen nőtt. Ha megnézzük az utazás, lakhatás, a napi munka körülményeit, a változás meredek: főleg, ha figyelembe vesszük az olyan műszaki újdonságok hatásait, mint az internet, a szatelit-tv vagy a mobiltelefon, a fogyasztási cikkekhez való elvi hozzáférhetőség vagy az utazási lehetőségek…

Ha persze hozzátesszük ezen a ponton gondolatmenetünkhöz azt a kérdést, hogy jobb és tökéletesebb lett-e emberi létünk ilyen megközelítésben, akkor mesze nem adhatunk egyértelműen pozitív választ a kérdésre. Sajnálatos módon ugrásszerűen megnőttek a társadalmi különbségek, s az olló egyre tágabbra nyílik: egyre nagyobb vagyon koncentrálódik egyre kevesebb ember kezében, s egyre inkább nő a szegények vagy a relatív szegények száma. Már most látható, hogy ennek a feszültségnek a csökkentése az előttünk álló időszak egyik legnagyobb kihívása lesz. Különben ennek a kérdésnek az elhanyagolásából komoly tragédiák is születhetnek.

Széthulltak az erőszakon alapuló, mesterséges, többnemzetiségű birodalmak, országok. A tendencia ráadásul az, hogy ez a folyamat folytatódni fog a demokratikusabb országokban is, s itt most elsősorban Nagy-Britanniára, Spanyolországra és Belgiumra gondolok – de nem csak rájuk. Ki gondolta volna 1989-ben, hogy pár év múlva nem lesz Szovjetunió, sem Jugoszlávia vagy Csehszlovákia? A világ rendje, úgy néz ki, változó, és semmi nem örök. S ez nem egy rossz hír.

Megszűnt Európa politikai megosztottság – ez jó hír. Ugyanakkor növekedett a káosz Európában sok vonatkozásban, új problémák jelentek meg – ez pedig a hír rosszabbik oldala.

A magyarság állapota negyedszázad alatt sajnos relatíve romlott. A nemzeti potenciálra gondolok elsősorban, s itt nem csak a demográfiai vagy az egyéb meghatározó társadalmi folyamatokra, hanem arra is, hogy a magyarországi politikai és gazdasági elit sajnálatos módon eléggé alulteljesített az elmúlt negyedszázadban. Amíg a lengyelek, a csehek és a szlovákok megugrottak ez alatt az időszak alatt, addig mi sok területen stagnáltunk vagy visszacsúsztunk.  Nyíltan kell erről is beszélni, mert ez is egy olyan terület, ahol jelentős változásokra van szükség.

Nagyon hullámzó volt a felvidéki magyarság fejlődése is az elmúlt 25 év alatt. Néhány területen sikerült előre lépnünk, de számos kérdésben, amely számunkra fontos, visszacsúsztunk. Több régió, ahol élünk, a széthullás felé csúszott el. A belső lelki tartás, a nemzettudat vonatkozásaiban paradox módon  romlott az állapotunk, mintha egy erős meghasonulás venne erőt rajtunk. Ennek persze megvannak a viszonylag jól körülhatárolható okai, s ezen a ponton azt is látni és láttatni kell, hogy a megoldáshoz szükséges eszközök jelentős része nem a mi kezünkben, hanem a szlovák többség kezében van. A szlovák többség pedig az elmúlt 25 év alatt egy alkalommal sem jött érdemi megoldási javaslattal a mi helyzetünket illetően – ezt én tragikusnak tartom.

Abban talán egyetérthetünk, hogy az elmúlt 15 év legeredményesebb időszaka a 2002 és 2005 közötti időszak volt, amikor – kivételes kegyelmi állapot – építkezni is tudtunk, nem csak védekezni, vagy a veszteségeinket minimalizálni. Kár, hogy ez a folyamat 2006-ban megszakadt, s az még nagyobb kár, hogy 2010-ben közösségünk néhány tagja önzésének következtében mi magunk számoltuk fel politikai potenciálunkat, amely 1998 és 2006 között tényezővé tett bennünket. Azóta csak csúszunk lefelé – ezen az állapoton is változtatnunk kell. A  civil szféra ereje is sajnálatos módon jelentősen meggyöngült az elmúlt 25 évben.

Ilyen összefüggésben kardinális kérdés, hogy be kell fejezni azt a politikai perverzitást, amely bizonyos vonatkozásban egyedülálló a történelemben: az elfogyásra, az asszimilációra épített politikai kalandorpolitikát. Ehhez persze a nemzeti alapú politizálás reneszánsza is szükséges: s az is, hogy a leszakadók, az asszimiláció felé sodródók számára olyan alternatívát kínáljunk, amely megtartja és nem eltaszítja őket közösségünktől.

A modernizáció és a globalizáció kihívásaira is meg kell találnunk az új feleleteket, be kell fejezni az árral való sodródást és a csak a pillanatnyi taktikai előnyök megszerzésére vagy megtartására alapuló politikát. Ellenkező esetben felmorzsolódunk. Itt óriási a felelőssége a politikai és a szellemi elitnek. Jó lenne idesorolni a gazdasági elit felelősségét is, ám ez a felvidéki magyar összefüggések vonatkozásában jelenleg irreális, üres halmaz. A szlovákiai magyar közösségnek is új víziókra, új ideákra van szüksége ahhoz, hogy lekerüljünk az üres, tartalmatlan, lefelé húzó  kényszerpályákról.

Nem szívderítő panoráma, amiről szóltam, tudom. De most az igazságok kimondásának és megkeresésének időszaka van. Azért, hogy az idei választási kampányok őrületei után 2015-től el tudjunk indulni az újrakezdés útjain. 2015 csak így válhat a kabátok képletes újragombolásának évévé.

Csáky Pál
(Vitaindító felszólalás 2014. jan. 10-én)

Cikkajánló

nagy_kadar_1

Megelevenedik Nagy Imre és Kádár János „hitvitája”

Egy nap az örökkévalóságból címmel nemzeti ünnepünkön mutatja be Csáky Pál új drámáját a budapesti József …