Bartal Károly Tamás: A Teremtőnek tervei vannak velünk és a világgal

Bartal Károly Tamás emeritus apátot Csáky Pál kérdezte. Megjelent az Üzenet c. könyvben.

bartal

Apát Úr, kíváncsi vagyok arra, hogy te hogy látod világunkat. A napi forgatagban élő ember számára úgy tűnik, hogy sok olyan negatív jelen­ség is előfordul, amely komoly kételyeket kelt az emberben azt illetően, hogy jó irányban halad-e a világ.

Olvasván a híreket, látván a televízió által közvetített képeket, néha nekem is ijesztőnek tűnik az, ami így megjelenik előttünk. De azért azt is látom, hogy ez egy sűrítmény, amelyet a média rakott így össze. Így te­hát a világ helyzetét némileg jobbnak látom, mint amit a médiában fellel­hető kép sugall. Meg aztán azt se feledd el, hogy a hívő ember számára mindig van egy végső menedék. Mi, hívők hiszünk abban, hogy a Terem­tőnek tervei vannak velünk és a világgal.

Gyakran van olyan érzésünk, hogy a média értéktelen tömegű „ ter­mékkel” árasztja el a közeget, amelyben élünk. Nem erodálja ez mégis a kelleténél jobban az ember lelkét?

De igen, ez komoly probléma – de mindenki számára, nem csak a pa­pok számára. Ez ellen tennünk kell. Én egész életemet erre a szolgálatra
tettem fel. Az ötvenes években kezdtem teológiai tanulmányaimat és ké­sőbb lelkipásztori szolgálatomat. Ismeretes, hogy az akkori társadalom vezetői nem kényeztették el a magamfajta szolgákat. A zsoltárossal val­lom: „Ifjúságom óta sokat gyötörtek, de le nem tiportak.” (129,1) Benne kellett élni az élet sűrűjében. Talán el lehetett volna rejtőzni, de így szólt a felhívás: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19) Ez a felhívás most is érvényes, amikor özönlenek felénk a vándorlók, úgy a mohamedánok, mint a keresztények. És hozzák maguk­kal a kultúrájukat, hagyományaikat. Ez tény, ezt nem tudjuk megállítani. És aligha fognak ők integrálódni. Vagy mégis?

Sajnos, vannak egyéb negatív jelenségek is. Amikor a bevándorló be­megy az iskolába, és beviszi a gyermekét, azzal kezdi, hogy felszólal: „A keresztet távolítsák el, mert az sért minket, a lányok ne járjanak rövid uj­jú ruhában” – és így tovább… Szerintem a bevándorló alkalmazkodjon az itteni valósághoz, és ne kezdjen el dirigálni. Ebből még komolyabb bajok is lehetnek.

Úgy tűnik, Európa elpuhult, elbizonytalanodott. A múltkor az egyik magyar televízióban épp az inkább liberálisnak tartott Nádas Péter mondta, hogy az a különbség az európaiak és a beáramló muzulmánok között, hogy a muzulmánoknak van Istenük és óE vele, benne élnek, míg az európaiaknak már nincs. A Nobel-díjas Kertész Imre is hasonló összefüggésekre hívta fel a figyelmet.

– Igen, én is azt kérdezem: lehet-e valamit tenni? Persze tudom, hogy valamit mindig lehet és kell is tenni. Összefogni és tudatosítani, hogy van múltunk, hagyományaink, értékeink. Voltak idők, amikor azt várták el tő­lünk, hogy valljuk az internacionalizmust, sőt, az ateizmust. És meg tud­tunk maradni hűségben hagyományainkhoz, elődeinkhez, vallásunkhoz, értékeinkhez. Most is fontos, hogy tudjuk megismerni és tisztelni a má­sikban az értéket, az életet, a tisztességes jövő zálogát. És ha a most be­özönlő vándorok látni fogják, hogy mi össze tudunk fogni, értékeinket komolyan tudjuk venni, azok szerint élni, a testvéri szeretetet képesek va­gyunk megvalósítani, akkor komolyabb eredményeket érhetünk el az in­tegrálás területén is. S ami a legfontosabb: ne dobjuk el értékeinket!

Hogyan élte meg az elmúlt évtizedeket egy magyar apát Szlovákiában?

– Az egész történet szép – és kicsit abszurd, de hát a kor volt ilyen. 1953-ban érettségiztem Párkányban, s azokban az években a rendszer na­gyon nem szerette, ha valaki a papi pálya iránt érdeklődik. Az érettségi előtt tehát a gimnáziumban hivatalosan bejelentettem, hogy gyógyszerész szeretnék lenni. Titokban azonban jelentkeztem a pozsonyi papi szeminá­riumba is. Abban az évben meg se hívtak a felvételi vizsgára, így végül is Nyitrán, a gazdasági főiskolán kezdtem meg tanulmányaimat. Két sze­meszter után újra próbálkoztam, s akkor már szerencsémre felvettek a po­zsonyi szemináriumba.

Az ötvenes évek különösek voltak, az élet nem kényeztette el az em­bert. Végül is dr. Lazík Ambrus nagyszombati püspöki helynök pappá szentelt. A nehezebb út azonban csak ezután kezdődött. Sok viharos hely­zetet kellett elkerülni vagy megoldani, és vállalni érte a felelősséget.

Szerettem volna azonban az egyházon belül valamilyen közösséghez tartozni. 1979-ben egy papi lelkigyakorlaton találkoztam egy premontrei atyával, gondoltam, ez azért van, mert közéjük hív a Jóisten. Titokban el­mentem tehát Jászóvárra, és ott három premontrei kanonok jelenlétében, a késő esti homályban egy kápolnában titokban beöltöztettek a premont­rei rend habitusába – és szerzetes lettem. Félelmetes, hiszen még a püs­pököm se tudhatott róla. Aztán titokban sikerült a premontrei rendbe be­szervezni néhány paptestvért. Ritkán találkoztunk, de nagyon szépek vol­tak ezek a találkozások. Továbbra sem hordtam azonban a rend fehér re­verendáját, hanem feketét viseltem, még akkor is, amikor kineveztek a pozsonyi papi szeminárium rektorának, sőt akkor is, amikor 1989-ben le­mondtam a rektori tisztségről, és palásti plébános lettem. Voltak bonyo­lult helyzetek, de soha nem bántam meg, hogy vállaltam a papi-szerzete­si hivatást.

A rendszerváltás után, amikor már szabad volt létezni a premontreiek­nek is, a rendtagok jászóvári apáttá választottak. Mint apát, örültem, ha új tagokat vehettem fel a rendbe, és nagyon fájt, ha valaki elhagyott bennün­ket. Ilyen gondolatok kíséretében sétálgatok a monostor közelében lévő erdei utakon. Megcsodálom az ősrégi, hatalmas tölgyfákat, és meg-meg- állok egy-egy kidőlt faóriás mellett is. Mert a viharok nem kerülik el az erdőket sem. A fák a vihar idejében is a gyökerekbe kapaszkodnak, de idővel a gyökerek is megöregednek, és a faóriásokat is kidöntik a viha­rok. így van ez a közösségünk életében is – a rend esetében és a magyar közösség esetében is. Pedig az életet, a szervezettséget tovább kell vinni.

Értem én ezt, atya, de nincs olyan érzésed, hogy a mai ember egyre ér­zéketlenebb az ilyen szövegek iránt?

Szerintem a mai ember nem szereti a hosszú eszmefuttatásokat. De beszélni kell hozzá, állandóan beszélni kell hozzá. A nagy igazságokat is ki lehet mondani tömören, érthetően, tartalmasan. Ma is érvényes, amit a zsoltáros mond:

„Uram, ki az ember, hogy törődöl vele,
Az emberfia, hogy gondolsz reá?
Hiszen olyan az ember, mint a szellő,
Napjai pedig, mint a suhanó árnyék.” (143.3)

Atya, hogy látod, létezik egyáltalán szlovákiai magyar társadalom, mint érzékelhető entitás? Magyarán: létezik-e erős összetartó erő, és ha igen, melyek a pillérei? És azok milyen kondícióban vannak?

Szerintem létezik, s léteznie is kell. Az alapja pedig a család kell, hogy legyen. Nagyon fontos lenne szót érteni egymással a családban. Tisztelni egymást, örülni egymásnak, szeretni a családot. És készségesen vállalni a gyermeket. Hiszen egyre kevesebben vagyunk. Kevesebben ke­resztények, kevesebben magyarok. Mert ma is érvényes, amit a régiek szoktak mondani, hogy azé a föld, aki teleszüli. Mi, szlovákiai magyarok ezt is vegyük nagyon komolyan!

Mindez persze áldozat nélkül nem megy. Ezt türelmesen mondjuk el a fiataloknak is. Mutassunk nekik példát az áldozatra is. Hiszen a családi élet az alapja a boldog társadalomnak is. És ez kölcsönös megértés, áldo­zat nélkül nem megy. Csak olyanra kérjük a fiatalokat, amit mi is megte­szünk. Főleg arra törekedjünk, hogy mindenki, de a bevándorlók is érez­zék, hogy szeretjük őket. Itt is érvényesek Pál apostol szavai: „Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc és pengő cimbalom vagyok.” (1Kor 13,1)

Az is nagyon fontos lenne, hogy tudjunk mi, magyarok egységesek lenni. Mindenütt, de itt, Szlovákiában is. Sajnos, ez a magyarságra nem jellemző. Jó lenne, ha erre jó példát adnának Magyarországon is. Sajnos, ott is inkább a széthúzás dívik, nem tudnak egy irányba haladni, egy célt tartani szem előtt. És ez nagyon gyengíti a magyarságot. Jó lenne, ha mel­lőznénk a széthúzást, és próbálnánk egyesítni a törekvéseinket. Abba az irányba, ahogy ti is dolgoztok, a magyarság és a keresztény értékek fenn­maradásának irányában.

Elégedett vagy azzal, amit a ti generációtok letett az asztalra? Meny­nyire sújtotta a megosztottság a ti nemzedéketeket? Mi volt a legfőbb tá­mogató erő és melyek a leginkább visszahúzó momentumok?

– Elégedett? Ki lehet elégedett magával a mostani világban? S nézz csak vissza, milyen körülmények között kellett élnünk, dolgoznunk! Nem piskóta volt az, amin a huszadik században végig kellett mennünk! De van úgy, hogy akasztják a hóhért, ugye? – kérdezi nevetve. Most akkor én kérek tőled valamit, s ígérd meg, hogy megteszed ennek az öregem­bernek. Te nagyon jól leírtad az elemzésedben a mi papi generációnk helyzetét, az ipolynyéki konferencián elmondott köszöntődben. Ne gyö­törd már tovább az öregembert, hanem ha kell még válasz részemről, ak­kor én a te írásoddal folytatom ezt a beszélgetést. Az az írás sokat elmond rólunk, a helyzetről, amelyben élnünk és szolgálnunk kellett. Ez az én ké­résem, remélem, eleget teszel neki.

Cikkajánló

uzenet2

Üzenet – Gyüre Lajos könyvismertetője

Napjainkban gyakran elhangzik az immár közhellyé silányodott kijelentés: megjelent ennek, vagy annak a könyve, amely …