Csend és lélek

Nézem az arcot és azt firtatom, miben más, mint egy mai ember arca. Mi az, amit ez a félezer éves alkotás úgy hordoz magán, hogy az ma is üzenetként értelmezhető. Az, hogy a mester keskenynek, szinte természetellenesen hosszúkásnak ábrázolja, érthető: a késői gótika eme egyértelmű lenyomata akár korrajz is lehetne – de több annál.

Ha nem lenne képzavar, azt mondanám, ezen a szoborarcon a lélek süt át. S bizony így is van: nem a szobornak, hanem alkotójának lelkülete. Lőcsei Pál mester pásztora egyfajta földöntúli nyugalmat, mély bölcsességet sugároz maga köré. S még valamit, ami nagyon hiányzik mai világunkból: alázatot. Öntudatos, mindenek felett álló, a világról eredendő bölcsességeket tudó lelkületet, amely azonban nem gőgbe, hanem tudatosan visszafogott, évtizedek lelki munkájával csiszolt, kidolgozott csendes öntudatba torkollik, s amelynek legmeghatáro-zóbb eleme az egyertelmű alázat. Olyan emberé, aki nemcsak tudja, de belülről meg is éli egy másik Pál, az apostol intelmét: nem az, aki igyekszik, nem az, aki hajt, hanem, aki a Magasságos kegyelméből …

Nézem a fát is, az Ótátrafüred melletti hatalmas domboldalon, amelyet nyolc évvel ezelőtt oly kegyetlenül letarolt az évszázados vihar. Ameddig a szem ellát, mindenütt kopár a hegyoldal, kidőlt fenyők gyökerei meredeznek az égnek: szomorú látvány. S mi másra gondolhat itt az ember, mint arra, hogy kinek volt igaza ebben a dilemmában – vagy, ha tetszik, küzdelemben: a százezer kidőlt fenyőnek, amelyek engedtek a természet elemi erejének,  feladták a harcot, s most itt fekszenek szerteszét, egymás hegyén-hátán, férgek martalékaként. Vagy ennek az egynek, amely kapaszkodva földbe, sziklába, ellenállt. S most megtépázva ugyan, koronája egyharmadát elvesztve, némileg meggörbült törzzsel, de ott áll egyedül a dombon, s a küzdelem, a dac sikerét hirdeti. Az értelmes ellenállásét: hogy reménytelennek tűnő helyzetben is érdemes küzdeni, mert a fák királyához ez méltó. S hogy soha nincs előre lefutott meccs: tendenciák lehetnek, de százszázalékos biztonsággal senki sem mondhatja, hogy biztos győztese lesz egy küzdelemnek, mint ahogy azt sem, hogy bárki bukása előre borítékolható. Az élet ettől gazdagabb, bonyolultabb, s hosszú távon talán igazságosabb is.      Persze, csak akkor, ha nemes lelkekre talál. A tucatlelkek gyakran maguk választják a biztos pusztulást. A kényelmes utat, amely nem igényel küzdelmet, még csak erőfeszítést sem. Elég semmit sem tenni, csak úgy elengedni magunkat – és sodródni, úszni lefelé az árral.

Bizonyára nem vagyok egyedül, aki 2013 elején azon meditál, merre halad világunk az új évezred elején. Persze, óvatosnak is kell lenni ilyenkor, hiszen minden előttünk járt generáció megállapíthatta, hogy a világ nagyban változik, nagyapáink idejében az egész milliő teljesen más volt, mint unokáink világa lesz majd. Ez alapjában véve nem gond, így van rendjén, hiszen semmi nem lehetne rosszabb az emberiség számára, mint a változatlan, statikus világ. Az ugyanis a fejlődés esélyeit zárná ki: a változás az emberi lét, az emberi történelem alapigénye. Ám azt is látnunk kell, hogy a huszadik század végén, huszonegyedik század elején ez a folyamat nagyon felgyorsult, eddig nem tapasztalt paraméterekkel bír, s nehezen kiszámítható irányokat vesz. Amíg az elmúlt évszázadokban lassabb, inkább evolúciós jellegű volt a folyamat, mostanra sokkal dinamikusabbá, meredekebbé vált, s az emberi lét több, eddig evidenciának tartott alaptézisét kerdőjelezi meg.

Ami eddig nem volt: a számítógépek alkalmazása olyan virtuális létezési dimenziót alakított ki, amelyben néha már most is el-elveszik az ember, s nem világos, merre fog ez a folyamat fejlődni. Ez a jelenség már most komoly erővel alakítja nemcsak a közéletet, de sok ember magánéletét is. A mediális hatás is új dimenziókat nyit meg: házhoz jön, mellénk ül a kanapéra a pletyka, az erőszak, a horror, elöntene mindannyiunkat, ha hagynánk. Sokan persze nem is tiltakoznak ellene, a tömegmanipulációs igyekezetek nyilvánvalóak. A kereskedelmi csatornákon egy-egy jobb film megnézése komoly elszántságot igényel, hiszen néha majdnem ugyanannyi időt vesznek el a filmbe beszúrt, manipulációs igényű reklámok, mint maga a sztori.

Eddig nem tapasztalt szintre nőtt az egyén kiszolgáltatottsága, pénzre, szociális odafigyelésre, egészségügyi felkarolásra való ráutaltsága. Hasonló létezett persze a múltban is többféle formában, ám a történelemben soha nem volt akkora szerepe a pénznek, mint napjainkban, az egyén soha nem volt  annyira rákötve a bevétel-fogyasztás láncára, mint manapság. Az emberiség egyre nagyobb hányada él fizetéstől fizetésig, szociális segélytől, nyugdíjtól szociális segélyig, nyugdíj megjöveteléig. Egyre kevesebben tudnak maguknak alternatív bevételi forrásokat is biztosítani, egyre kevesebben termelik meg saját maguk számára akár az elemi élelmiszereket is. Eltűntek még a szüleink idejében is oly fontos szerepet játszó kiskertek, háztájik, baromfiudvarok. Ma már a falusiak túlnyomó többsége is a fagyasztóból veszi elő a – rosszabb esetben Ázsiából behozott, néha kétes eredetű – csirkemellet, zöldséget is. Ezer mesterséges hatás éri korunk emberét szinte megszakítás nélkül tudati szinten is: főleg a szellemi igénytelenségre építő média lúgozza ki az emberek agyát lényegében  nonstop intenzitással. Mintha tényleg befolyásolhatatlan erővel sodródnánk egyfajta falanszter felé.

Úgy tűnik, hogy modern világunkban egyre kiszámíthatatlanabbá vált a jövő – bár a történelem arra is megtanított, hogy a folyamatok  gyakran szolgálhatnak meglepetésekkel, előre nem látható fordulatokkal. Ettől függetlenül azonban egyelőre úgy tűnik, hogy a tendenciák kedvezőtlenek, a technikai haladás által kínált nagyszerű lehetőségek sokszor többet rontanak az ember szellemi állapotán, mint amennyire előre viszik azt.

A tömegember-termelés veszélyei talán soha nem voltak ennyire nyilvánvalóak, mint korunkban.

Az is látható, hogy a modern világ nemigen tud mit kezdeni ezekkel a jelenségekkel. A politikai rendszerek – főleg a napjainkban uralkodó rendszer, a demokrácia – lefelé, az igénytelenség felé nivellálódnak, erre szorítják a társadalmat is ebben a folyamatban. Az emberek egy része ezt látva – vagy e folyamat aktív részeseként – visszahúzódik, társadalmilag inaktívvá válik, mások ellenkezőleg, megpróbálják kihasználni a helyzet kínálta esélyeket, a zavarosban halásznak, s rontják ezzel is az egész összképet. A közerkölcsök romlása is része – részben okozója, részben eredője – ennek a folyamatnak. A világ legerősebb katonai és gazdasági hatalmának elnöke washingtoni irodájában ma már arról dönt, az ember aktív szerepét a minimumra csökkentő dróntámadással eltörölnek-e valakit-valakiket, akár több ezer kilométeres távolságban élőket  a föld színéről vagy sem. Ebben a folyamatban már az elektronika deríti fel a célpontot, s végzi el a piszkos munkát az ember helyett. Egy másik ágazat, a géntechnológia pedig napról napra közelebb kerül az olyan állapothoz, hogy rendelésre lesz képes szállítani a kívánt parameterekkel az új kor gyermekeit.

Elfogadom, hogyne fogadnám el a tézist, amely szerint a műszaki haladás rengeteg jót is hozott az ember életébe: ez így igaz. Az ember soha nem élt olyan magas komfortban, mint napjainkban. S azt is hajlandó vagyok aláírni, hogy aki mindezt jól, erkölcsösen tudja használni, annak az egész folyamat eredmény-halmaza nagyban megkönnyíti, sőt, új minőségi szintre emeli az életét, lehetőségeit. Ám  hibát követnénk el, ha nem látnánk a folyamatban rejlő deformációkat, veszélyeket is. Tény, hogy az ember történelme folyamán soha nem rendelkezett olyan hasznos eszköztárral, mint napjainkban. Ám az is tény, hogy a rá leselkedő veszélyek sem voltak akkorák, mint annak ma tanúi lehetünk. Az ember lelke, szelleme került ugyanis komoly veszélybe.

Lassan-lassan elhasználódik planétánk, ez evidens. Megtartó ereje csökken, a bizonytalansági tényezők növekednek. A természetes folyamatok kifáradása mellett az új technológiák is sokban inkább rombolják, mint javítják az esélyeket. Alig beszélünk az internet működtetéséhez szükséges számítógép-rendszerek környezeti hatásairól. A géntechnológiák veszélyeiről. Napjaink mezőgazdasági technológiáinak következményeiről.

A magfúzió lehetőségeinek kiaknázása rengeteget adott az emberiségnek, ugyanakkor egy olyan planétát csinált a Földből, amelyet épp a magfúziót felhasználó  technológiákkal napjainkban is több százszor meg tudnánk semmisíteni. Értelmes ember nem örül annak, hogy egy dinamithegyen üldögél, meg akkor sem, ha tudja,  hogy a dinamit rengeteget tud segíteni is az embernek – s feltalálója rossz lelkiismerete révén még a tudósokat is új teljesítményekre képes inspirálni mondjuk a Nobel-díj segítségével. Egy olyan helyzetbe kerültünk ugyanis, amelyben bár a kezünkbe került, eddig soha nem  látott technológiák soha nem tapasztalt előnyökhöz  juttatnak bennünket, ugyanakkor soha nem tapasztalt  veszélyeknek is kitesznek minket. Elsősorban rajtunk, erkölcsi tartásunkon és önmagunk megszervezésének szintjén múlik, mennyire tudjuk pozitív módon, értelmesen felhasználni az új lehetőségeket. Ugyanakkor azonban mintha azt is látni kényszerülnénk, hogy az új lehetőségek kialakulása épp erkölcsi tartásunkat is relativizálja. S talán ez a legnagyobb veszély, amelyre nem szabadna legyinteni.

Ez a helyzet egyre több embert késztet arra, hogy elgondolkodjon afelett, merre halad az emberiség, s merre halad eme  folyamatban Európa. Kontinensünk nyugati felén komoly elemzések születnek ilyen céllal, s figyelemre méltó viták valósulnak meg. A kihívás persze ott élesebb, a fejlettebb társadalmaknak mindig korábban kell kiizadniuk a válaszokat a történelem által feltett kérdésekre.

Új jelenség a fajok, rasszok nagymérvű keveredése is, amely teljesen megváltoztatja főleg az elöregedő Európa társadalmainak képét, jellemzőit. Négyszáz évvel ezelőtt mindenki számára világos volt, mit jelent az európai kultúra, az európai civilizáció: mára mindez többpólusúvá, mi több, bizonytalanná vált. Ötszáz évvel ezelőtt Európa azért volt képes kolonizálni más földrészeket, mert fejlettebb volt, s jobban meg tudta szervezni magát. Mára ez a helyzet is megfordult: Európa sok tekintetben sereghajtóvá vált, a globalizá- ciónak nevezett modernizációs jelenség sok szempontból versenyképtelen helyzetbe sodorta. Hogy is lehetne másképp: az eddig a párialét szintjén vegetáló kínai vagy indiai polgár sokkal kisebb bérrel is beéri, főleg, ha mechanikus műveletek végtelen ismétléséről van szó. S persze e téren se lehetünk naivak: a fejlett technológiák ide exportálásából előbb-utóbb logikusan következik, hogy ez a folyamat lépésről lépésre helyi fejlődést is létrehoz. Így tehát nemcsak a Hi-Tech jelenik meg, mint importcikk, hanem ugyanez műszaki-tudományos bölcsőként is működni kezd. Lehet persze legyinteni arra a tényre, hogy Kína, Brazília és más ázsiai vagy latin-amerikai országok egyetemei mennyi egyetemistát tömnek a piacra, s lehet azon is meditálni, milyen azok átlagos szintje. De a japán egyetemek már most ott vannak a világ legjobbjai között, s egyre több a kínai, indiai származású elismert tudós is a világban. Az természetes, hogy egyelőre sokukat elvonza az Egyesült Államok által kínált lehetőség-halmaz, de nem volt ez így annak idején a magyar tudósokkal is? Ám a japánok, kínaiak, indiaiak ma már külön programokat működtetnek a legjobban képzett koponyák hazacsábítására is. Mindez egyre hatékonyabban működik: erőteljes dinamikával törnek fel a világ újabb tudományos, gazdasági – s következésképp pénzügyi és politikai központjai is, s egyértelmű, hogy a világ stabilitását garantálni hivatott, a  második világháború után kiizadt globális szerkezeteket előbb-utóbb át kell majd alakítani, beleértve az ENSZ szerkezetét is. A változó világ itt is ki fogja erőszakolni a saját logikájának megfelelő új felállást, az új befolyásolási csatornákat.
 
Jogos a franciák, németek, olaszok kérdésfelvetése is: milyen lesz Európa új arca, milyenek viszonyai, s hol lesznek abban megtalálhatóak a jelenlegi nemzetek, nemzeti kultúrák, hagyományok, nyelvek? A világban jön fel a mandarin nyelv, a hindi, de még a spanyol is. A német, francia csúszik egyre lejjebb, de visszaszorulóban van az angol is. Európában a kérdés a nemzetek jövőjét, ma ismert formájukban való fennmaradásuk esélyeit, kulturális megmaradásukat célozza. S kell-e külön hangsúlyoznom, hogy ez a fejlődési irány  a kisebbségi közösségek megmaradásának esélyeivel kapcsolatban is komoly kérdéseket vet fel?

Európa ma szellemi  válságban is van, ez nyilvánvaló. Sok tekintetben keresztútra érkezett, előbb-utóbb válaszokat kell adnia  azokra a kérdésekre, amelyeket a történelem kreált számára. Ezek a válaszok ki fognak hatni a szintén csak meghozandó nemzeti válaszokra is. Kérdés tehát, miként fognak viselkedni a kis nemzetek ebben a helyzetben, s esetleg a fő áramtól eltérő válaszaikat tolerálni fogja-e a történelem. Magyarán: van-e esélyük a finomstruktúrás válaszoknak, vagy az újabb modernizációs-globalizációs cunamik előbb-utóbb elsodornak minden különbözőséget.

Fel van adva a lecke nekünk, magyaroknak is. Jó lenne, ha a válaszok életképes formában, lehetőleg minél szélesebb nemzeti egyetértéssel fogalmazódnának meg. A külhoni magyar közösségek túlélése szempontjából pedig elengedhetetlen, hogy a magyar nemzeti válasz  figyelembe vegye a külhoni magyarok szellemi képviselőinek véleményét is.

Számunkra, kelet-európai kisebbségi közösségek számára a bipoláris világ bukása utáni helyzet ugyanis számos kellemetlen meglepetéssel is szolgált. A szabadság fokának növekedésével párhuzamosan számos olyan jelenséggel is szembesülnünk kellett, amelyek megleptek bennünket, és több kárt okoztak, mint hasznot hajtottak.

Egyértelmű, hogy az eddigi túlélési filozófiánk komolyabb átgondolásra szorul. Létünk alapfilozófiájának megváltoztatására lenne szükség: az eddigi, jórészt bezárkózó, statikus, védekező magatartásból egy nyitottabb, dinamikus, tudatos magatartásforma lenne a kívánatos. A modernizációs hatások azonban éppen ezek hatékonyságát csökkentik: a helyváltoztatás szabadsága az elvándorlás szintjét is fokozza, az internet  társadalmi atomizálódásunkat is elősegíti, a ránk zúduló mediális cunami agyakat is mos, erkölcsöket is darál, akaratokat csökkent, befolyásol, a multinacionális vállalatok hatása több esetben kételyeket is kelt, regionális társadalmi változásokat is okoz (albániai, romániai vendégmunkások pl. a galántai Samsungban, naponta több száz kilométert ingázó dél-szlovákiai magyar alkalmazottak Északnyugat-Magyarország üzemeiben – és egyáltalán: az európai fejvadász cégek számára az őshonos kisebbségek gondjaira való odafigyelés nem szempont).

Itt az eddig nem tapasztalt erejű új jelenség, az elvándorlás is Európa fejlettebb vidékeire. Mindannyi kihívás, amelyekre nem lehet az eddigi gondolkodási szinten válaszolni. S ott a szlovákiai magyar média sok esetbeni nem pozitív tudati hatása, ott a társadalmi-politikai-tudati önfeladás zászlóhordozóinak negatív hatása. Csoda, ha mindezek horizontján fogyunk, elbizonytalanodunk és néhanap meg is alkuszunk?

Gondolkodni és cselekedni kell. Az utaknak mindig is volt vállalhatóbb és elítélendőbb oldaluk.

Cikkajánló

Az őshonos kisebbségek védelme egy újabb parlamenti jelentésben kapott helyet

Az Európai Parlament ez évi utolsó plenáris ülésén elfogadta az uniós polgárságról szóló 2017-es évi …