Egy sors által megpróbált nemzedék

Ma mellszobrot avatnak Királyhelmecen Dobos Lászlónak. Méltó és helyes tett, ékíti a várost és a közösséget is. Dobos László kétségkívül méltó személyiség arra, hogy szülőföldjén szobor emlékeztessen rá.

S emléktáblákat érdemelnek majd korosztályából mások is. Önmagunkat tiszteljük meg azzal, ha felvállaljuk, esetleg intézmények neveiben is megörökítjük azok emlékét, akiknek sokat köszönhetünk.

Az ötvenes években pályát kezdő generációnak ugyanis valóban sokat köszönhetünk. A történelem kegyetlen módom két értelmiségi generációt ledarált előttük. Trianon után egy erős, a Monarchiában nevelkedett korosztályt tettek lehetetlenné vagy űztek el szülőföldjéről, a második világháború utáni csehszlovák nemzeti tombolás idején pedig egy, a két világháború között felnövekedett és társadalomépítő szerepet vállalt újabb generáció került ugyanilyen sorsra.

S a beneši idők lecsengése után jöttek ők, a “fényes szelek” ifjúsága. Akiknek szép holnapot ígértek, akik nagyrészt bizonyára maguk is hittek abban, hogy azok a szép holnapok el is jönnek majd – s akik fiatalok lévén, kellő energiákkal és optimizmussal a tarsolyukban neki is feszültek ezeknek a holnapoknak. Támaszkodniuk alig volt kire, nem véletlen, hogy Fábry jóformán az egyedüliként vált a nesztorukká.

Építkezniük viszont a szó szoros értelmében a nulláról kellett, ami nehéz volt, de látványos: így a munkájukról kialakuló kép impozáns, s mindenekelőtt fontos. Fontos volt a napilap, s a többi újság, amely ekkor indult, fontos a beinduló irodalmi élet és annak fórumai, fontos a Csemadok és a közművelődés, fontos a színház és az oktatásügy, fontos a tanítóképzés megindulása és a több száz magyar alapiskola kapunyitása – és fontosak a nem mindig színvonalas, de fejlődő ívet mutató, és a szlovákiai magyar valóságban gyökerező írások, művek. Az őrült ötvenes években tényleg felfelé ívelt a magyar önszerveződés vektora.

S mindennek élén ott volt az az értelmiségi csoport, amely elfogadta Dobos Lászlót vezetőjének. A kézjegyük ott található a szlovákiai magyar oktatásügyi és kulturális struktúra szinte minden elemén, s nekünk, az utókornak el kell ismernünk, hogy a folyamat minden felemássága ellenére előre vitte a (cseh)szlovákiai magyar közösség ügyeit, az aktőrök minden személyiségbeli vagy műveltségbeli féloldalassága vagy hiányossága ellenére egészében valóban jól tették a dolgukat. Ezért köszönet illeti őket, ők még egy régi értelemben vett elkötelezett csapat voltak, amelynek az akkori csehszlovákiai magyar közösség megmaradása és felemelkedése korparancs volt. Azt nem állítom, hogy a tisztesség mindenkiben egyforma szinten buzogott, s azt sem, hogy mind egyformán tehetségesek lettek volna. A teljesebb képben annak a ténynek is benne kell lennie, hogy voltak közöttük is férgesebbek, akik engedtek a kor nyomásának. De 1968-ig a szekér egészében véve tényleg felfelé ment, az akkori társadalmi dinamika és közösségi élni akarás mai szemmel nézve hihetetlen energiákkal teli volt, s az 1968-as szerepvállalás kétségkívül egy komoly csúcsot jelent ezen az úton. Arra persze akkor gondolni sem mertek, hogy a “szép holnap” valódi viszonyaihoz az is hozzátartozik majd, hogy ők lesznek a harmadik magyar értelmiségi generáció, amelyet fél évszázad alatt lefejez a (cseh)szlovák nacionalizmus.

És lőn. 1968-ban a tankok vasláncai az ő lelkükbe is beletiportak, a konszolidációs szocialista trutymó alatti, kiolthatatlan szlovák nacionalizmus célba vette őket is és kerékbe törte egyéni és közösségi álmaikat. S ekkor következett be az igazi megpróbáltatások korszaka, amikor a perverz hatalom sokszor egymással szemben is kijátszotta őket. A rosszabbak megtörtek, a jobbak megpróbáltak ellenállni és valahogy elevickélni az egyre kevesebb életteret hagyó viszonyok között, kúszni-mászni az ahogy lehet-filozófia bugyraiban, indái alatt. A jobbakban ott élt a halvány vágy is azután, hogy talán egyszer majd csak-csak enyhül a nyomás, Magyarország példája nyomán talán enyhül majd a csehszlovák barakk nyomasztó légköre is. A szürke husáki nihil azonban túl hosszú volt, s mire 1989-ben megtörténhetett a csoda, alóluk bizonyos fokig mintha kicsúszott volna a talaj. Azok a viszonyok, amelyek között ők szocializálódtak az ötvenes-hatvanas években, már idejét múltakká váltak, az új-régi polgári kottákat nekik is úgy kellett újra megtanulniuk, mint nekünk, a fiatalabb generációk tagjainak. Sőt, ők nehezebb helyzetben voltak, mert a régi beidegződések sokszor nem engedték olyan tempóban előre haladni őket, mint azt szerették volna.

S a világ is megváltozott közben, megváltoztak a játékszabályok és mindannyiunkra ránk zúdult egy csomó, a modern kor által kitermelt új jelenség is. Fárasztó volt ez mindenkinek, nekik talán még inkább, de vitték a terhet a vállukon, próbáltak még megfogalmazni új fejődési tételeket – de az idő már nem nekik dolgozott. A biológia törvényei az ő esetükben is kérlelhetetlennek bizonyultak, ám az mára már történelemmé nemesült, hogy ennek a generációnak a tagjai igenis sok fontos dolgot letettek az asztalra, ami nélkül létünk elképzelhetetlen lenne mostani viszonyai között. S abban is biztos vagyok, hogy minden lehetséges és szükséges kritika, fenntartás és történeteik minden felemássága ellenére tisztelet és köszönet illeti meg őket – s ráadásul abban is, hogy minden, most még a pályán lévő, utánuk jött generációt sokkal több kritika fogja majd illetni elkötelezettség és teljesítmény vonatkozásában is. A szekerek ugyanis most mintha nem felfelé mennének.

Dobos László tehát mellszobrot kap, s ezt a tényt üdvözöljük. Egy gazdag életpálya hitelesíti ezt az eseményt.

Csáky Pál

Cikkajánló

Az őshonos kisebbségek védelme egy újabb parlamenti jelentésben kapott helyet

Az Európai Parlament ez évi utolsó plenáris ülésén elfogadta az uniós polgárságról szóló 2017-es évi …