Emberrablás – Egy tisztességes szlovák film

erabl

Bemutatták az Emberrablás (Elrablás) című szlovák filmet, magam is megnéztem azon frissiben. Most olvasom a véleményeket róla és úgy vagyok velük, mint az egyszeri rabbi a titkárával.

(Két zsidó nagyon összeveszik. Mivel nem tudnak egymás közt megegyezni, elmennek a rabbihoz, tegyen ő igazságot.
Behívatja az elsőt, s meghallgatja. Mikor az befejezi, megszólal a rabbi: fiam, ahogy így téged hallgatlak, neked igazad van. Az boldogan rohan haza, hogy lám, a rabbi igazat adott neki.
A rabbi szól a titkárának, küldje be a másikat is.
Az tépi a szakállát és épp az ellenkezőjét mondja, mint az első. A rabbi hallgatja őt, majd azt mondja neki: fiam, ahogy hallgatlak téged, neked igazad van.
Az is boldogan rohan haza, hogy ím, a rabbi neki adott igazat.
A titkárnak azonban nem megy a fejébe a dolog, odaáll a rabbi elé és azt mondja neki: rabbi, nem jól van ez így. Idejött ez a két zsidó igazságért, az egyik fehéret mondott, a másik épp az ellenkezőjét, feketét, és te mindkettőnek azt mondtad, hogy igaza van. Ez így nem tisztességes.
A rabbi csak hallgatja őt, majd ránéz: tudod mit, fiam? Neked is igazad van!)

Vagyis: úgy érzem, a legtöbb értékelés valóban tartalmaz komoly igazságokat – de valahogy a lényeg mintha nem domborodna ki kellőképpen bennük. Főleg úgy nem, hogy keverednek egymással az esztétikai, a morális és a társadalmi elvárások.

Mindegyiket a saját kategóriáján belül kellene értékelni, különben csak pofozzuk a témát. S minden részelemzés fölött talán érdemes lenne a két legfőbb jellemzőre összepontosítani.
Szerintem ugyanis a lényeg két momentumban ragadható meg.

Az első: örülnünk kell, hogy végre van egy ilyen film, amely komoly szlovák önvizsgálatként értékelhető. Nem mítoszteremtéssel foglalkozik, mint oly gyakran, nem is történelemhamisítással, amely szintén nem ritka jelenség. S bár magyarok – az igazságnak megfelelően – szerepelnek benne (a filmben egyenrangú színészként felvidéki magyar színészek, a történetben pedig az alvilág részeként, ami sajnos szintén megfelel az igazságnak), mégsem a szokásos magyarellenes mantrát látjuk-halljuk, amely a felelősséget másokra akarja kenni (az ilyesmihez mi mindig kéznél vagyunk).

A film komoly – és szimpatikus – kísérlet az önvizsgálatra, s ezt szerintem méltányolni kell. A szlovák lelki-szellemi emancipáció része, hogy az alkotók idáig eljutottak, s képesek a „haza atyját” lényegében alvilági módszereket megengedő politikusként bemutatni. Mert – sajnos – ez is megfelel az igazságnak. Semmi nem bizonyítja jobban ezt, mint az amnesztiák léte.
Ha Mečiaréknak nem lenne félnivalójuk, nekik kellene az élen járniuk, hogy kiderüljön az igazság, és a gyanú foszlányai is lehulljanak róluk.

Szerintem szükségesek, érdekesek – és persze, vitathatóak – az ilyen típusú filmek. A csehek sokat gyártanak belőlük (Személyi igazolvány, Masaryk, Cseh évszázad, Pupendo, Égő bokor…) és megvallom, magam – minden hiányosságuk ellenére – szívesen nézem meg őket, mert hozzájárulnak a nemzet lelki emancipációjához, sőt, az identitástudat belső tisztulásához. Egyszerűen szükség van a tisztánlátásra a közelmúlt történéseit illetően is, még akkor is, ha minden nézőpont szükségszerűen egy picit torzít is, lévén minden nézet bizonyos fokig szubjektív.

Csak megjegyzem a margóra: ezekben a hónapokban sokat beszélünk a magyar film reneszánszáról (joggal), én mégis hiányolom, hogy kevés olyan magyar film születik, amely bátran és őszintén próbálna meg szembenézni az elmúlt – mondjuk – 30-40 év történéseivel. Szerintem ez sokkal érdekesebb – és értékesebb – lenne, mint lüke sorozatok gyártásával hozzájárulni az agyak ködben tartásához.

A lengyelek ezt sokkal intenzívebben és komolyabb szinten művelik: talán elég, ha a nemrég elhunyt Andrzej Wajda életművét hozom ide példának. Úgy gondolom tehát, hogy az ilyen típusú filmek valós társadalmi igényt szolgálnak ki és nagyon fontosak a jövő szempontjából is.

(El ne felejtsem ideemelni a kettős kötődésű Agnieszka Holland munkásságát is, amely szintén komoly figyelemre méltó.)

A magam részéről sokkal értékesebbnek tartom az ilyen filmeket, mint a silány amerikai vagy egyéb sorozatok 166. folytatásának erőltetését. S azon túl, hogy mindenki nézetét tiszteletben tartom azt illetően is, mennyire tartja jó vagy kevésbé jó filmnek (s ez már egy másik, esztétikai kategória) az Emberrablást, én nem unatkoztam rajta egy percig sem, sőt összehasonlíthatatlanul nézhetőbbnek tartom, mint a mostanában régiónkban is futószalagon gyártott bugyuta filmjátékok többségét. Személyesen is alkalmam volt megtapasztalni, hogy a film iránt valós érdeklődés tapasztalható, és a film tényleg hat a nézőkre.

S ezzel átléptünk a másik kategóriába, a szakmai szférába, a művészi elvárások világába.
Úgy érzem, elnagyolt és túl kemény néhány szlovák kritika a filmmel kapcsolatban. Félreértés ne essék, egy pillanatig nem állítom, hogy hibátlan a film, sőt, tényleg van néhány olyan szelete, amely joggal hívja ki maga ellen a kritikát. De egészében véve nézhető, helyenként érdekes és izgalmas is. A színészi teljesítmények, az operatőr néhány helyen megvillanó tehetsége szintén értékelendő. Azzal persze egyetértek, hogy nem ez a mozi fogja transzba ejteni a nemzetközi filmfesztiválok zsűrijeit.

De bizonyára nem is ilyen igénnyel készült.

Ez ugyanis egy másik műfaj, ott egyensúlyozik valahol a dokumentumfilm és a nagyjátékfilm mezsgyéjén. Néha át is billen egyik vagy másik oldalra, ez bizony a forgatókönyv-író és a rendező hibája, s ez okoz zavarokat. De nem ez az egyedüli hiányossága a filmnek. (Egy apró pontatlanság: a parlamenti események résztvevőjeként megjegyzem, hogy a parlamenti történések nem a jelenlegi, hanem a volt parlamentben történtek.)

Ám ahhoz nem férhet kétség, hogy ez a film évek múltán is tud majd mondani valami fontosat a kilencvenes évekbeli életünkről. Tisztességesen megcsinálták, s az sem mindegy, hogy különböző fenyegetések árnyékában.

Vannak tehát szerintem is a filmben komoly tisztázatlanságok, átgondolatlanságok, amelyeket el lehetett volna kerülni. Ilyen a műfaji billegés mellett a meggyilkolt rendőr, Remiáš anyjának szerepeltetése a film elején és végén. Akkor már a film szólhatna a fiatal rendőrről és lehetne a címe – mondjuk – Áldozat. A film plakátja lényegében erről szól – mert az elrabolt selyemfiú, az ifjabbik Kováč (a valóságban kétségeket kiváltó, a filmben elnagyolt) személye semmiképp nem az a kereszten vonagló áldozat, akit a plakáton látunk. A film azonban így elsősorban egy politikai playboyról szól és a körülötte bugyborékoló alvilági mocsárról, az elrablás pedig csak egy momentuma a filmnek. S eme tisztázatlanságok miatt nem igazán jön ki a filmből a két politikus, Mečiar és Kováč küzdelme sem.

Ám, ha ezen a gondolati úton következetesen végigmegyünk, akkor szerintem úgy is feloldható lenne az egész féloldalasság, ha a film hőse egy magyar fiú lenne, Fegyveres Oszkár. Nem azért, mert magyar, természetesen, hanem azért, mert tisztességes. Az a tény, hogy hallgatott a lelkiismerete szavára, magas erkölcsi szférákba repítette őt. Lényegében tönkrement az élete amiatt, hogy talált magában annyi lelkierőt, hogy képes volt tanúvallomást is tenni az ügyben. Akkor viszont – mondjuk – az Egy ügynök vallomása című filmről beszélhetnénk, amelybe bele kellene kalkulálni a Sme-ben 2014-ben vele megjelent beszélgetést is – amely egy nagyon tanulságos epilógus, s amelyben egy sokat szenvedett, szinte a kiábrándultságba zuhanó ember vall mindarról, amin keresztül ment, s arról, hogy megérte-e ezt megtennie (az ő 2014-es konklúziója: nem). Biztos, hogy értékesebb és hitelesebb lenne, mint a jobbára kitalált hasonló hollywoodi történetek, amelyekben a tisztességes zsaru előbb-utóbb győz a rossz felett.

Szükséges még néhány gondolatot megfogalmazni az alapdilemma nehézségeiről – talán magyarázatként is, ami bizonyos fokig mentheti is a fent említett hiányosságokat.
Az igazság az, hogy nem könnyű ebben a műfajban mozogni. A probléma elsősorban szakmai: hogyan lehet egy igazán jó filmet vagy drámát létrehozni-megírni egy történelmileg jól ismert helyzetről vagy történelmileg jól ismert személyiségek életéről. A dilemma az alábbi: a szerző vagy ragaszkodik a történelmi hűséghez, s akkor azt kockáztatja, hogy a termék, amelyet létrehoz, viszonylag hű történelmi tabló lesz ugyan, de a film, a dráma vagy a színházi előadás kritériumai alapján megítélve nem igazán átütő – esetleg kimondottan gyenge. Vagy pedig jó drámát, forgatókönyvet, jó filmet vagy színházi előadást akar csinálni, de akkor bizony el kell rugaszkodnia a tények szolgalelkű felmutatásától, s valamely történetbe kell azokat olyan szinten beágyaznia, amelyet a sztori elbír (vagy el sem bír, lásd: Becstelen brigantyk).

A fent említett Andrzej Wajda ezt a dilemmát szerintem nagyon jól kezelte egy régi filmjében, a Hamu és gyémántban – ám már közel sem olyan jól egyik utolsó filmjében, a Katynban. Ettől függetlenül a Katyn nagyon fontos film – ha nem is igazán jó film.
S nem igazán jó film a cseh Masaryk sem, se a Cseh évszázadok című sorozat – eltérően például a Pupendótól vagy a Személyi igazolványtól, amelyek esetében ezeket a problémákat sokkal szerencsésebb kézzel oldották meg.

De, hogy ne csak közvetlen környezetünkből mondjak példát: számomra ijesztő sikertelenség a Lincoln című film (Spielberg ide vagy oda), amelyet csak a harmadik nekifutásra tudtam végignézni. Spielberg itt szinte rabszolgamód ragaszkodott a történelmi hűséghez, s egy unalmas, gyenge film lett az eredmény. Eltérően például a Schindler listájától, ahol ezt a dilemmát kitűnően tudta kezelni, a filmbéli és a történelmi kívánalmakat szerencsésen volt képes egyensúlyba hozni.

S végezetül: a fent leírt eszmefuttatások ellenére (én is kérek néhány percet a rabbinál) én egy tisztességes, jó filmnek – persze, nem hibátlannak – tartom az Emberrablást. Magamnak is többször feltettem a kérdést, melyik a jobb film: amelyet Hollywoodban félig-meddig mű történetből kifényeznek, kisikálnak, szuper profi szereplőkkel, rendezővel, zeneszerzővel, profi kamerával, esetleg számítógépes manipulációval, amely milliméterre kiszámolt mesterséges hatásokkal próbálja manipulálni a nézők érzékeit – vagy egy ilyen, néha kicsit billegő, néha az amatőrizmus szelétől is megcsapott, de alapjában igaz film, amely valódi katarzist vált ki az emberekből.

Én az ősbemutató utáni héten láttam a filmet Pozsonyban, s a fények felgyulladása után azt tapasztaltam, hogy az emberek többsége döbbenten ült tovább a helyén és csak nagyon lassan mozdultak meg, emelkedtek fel a helyükről.

Ilyen szemmel látható katarzisnál mesterkéltnek tartom a bármilyen indíttatású túlzott lamentálást. Egy film (dráma, könyv, vers) vagy hat, vagy nem.

S ez a film hat.

És ezért szükséges és fontos – minden hibája ellenére is.

Csáky Pál – (megjelent fb-jegyzetként)

Cikkajánló

nagy_kadar_1

Megelevenedik Nagy Imre és Kádár János „hitvitája”

Egy nap az örökkévalóságból címmel nemzeti ünnepünkön mutatja be Csáky Pál új drámáját a budapesti József …