Esterházyról – sokadszor

ej_tabla

Megvallom sokadszorra is, kissé lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy ismét csak Esterházyról szólunk a magyarság első világháború utáni újjáépítkezése és második világháború utáni megpróbáltatásai kapcsán. Úgy érzem, kissé egyensúlytalan ez a helyzet, ugyanis – hála Istennek – egy jól képzett és tisztességes emberekből álló, komoly csapat döntött úgy a trianoni békediktátum után, hogy itt marad, a szülőföldjén, és hozzákezd a történelmi sokk következményeinek felszámolásához. Hozzákezd a felvidéki magyarság politikai, gazdasági és közösségi újjászervezéséhez az új, nehéz körülmények között is.

És a második világháború utáni német- és magyarellenes őrületnek is sajnálatos módon több áldozata van, nem csupán Esterházy.
Tisztességesnek tartom tehát legalább egy bekezdésnyi terjedelemben megemlékezni mindannyiukról, megérdemlik.

Amennyiben tehát a fenti összefüggést tudatosítjuk, s ennek fényében értekezünk Esterházy Jánosról, már korrektebb és kiegyensúlyozottabb kontúrokat kap a folyamat. Annál is inkább, mert éppen kortársai legitimálták őt azzal, hogy megválasztották őt nemzeti közösségük kiemelt vezetőjévé. S társult hozzájuk a Sors is azzal, hogy öt alkalommal is rámutatott Esterházyra, komoly döntés elé állítva őt, s érzésem szerint Esterházy egy alkalommal sem találtatott könnyűnek.

Az első ilyen kihívás, amelyre igent mondott: a közösségi szerepvállalás tudatossága volt. Grófnak született, mondhatta volna – mint ahogy, sajnos, több kortársa mondta is: hagyjatok békén, miért kellene nekem a nyakamba vennem ennek a közel egy milliós közösségnek az összes gondját-baját. Én élem a saját életemet, s a többi nem érdekel.
Nem ezt tette, egész életét feltette a közösség szolgálatára. S tette ezt tisztességgel, meggyőződésből.

A sors másodszor is megkísértette őt 1938-ban, a visszacsatolás után. Mint a kassai választókörzet megválasztott képviselője, ő is meghívást kapott a magyar parlamentbe, kooptált képviselőként. Ő azonban visszautasította ezt: vállalta a nehezebb sorsot, magyar kisebbségi létet a Tiso-féle Szlovákiában.

S persze ott is jöttek a kísértések: az egyre inkább fasizálódó országban eljutott egy határig, ahol világos választ kellett adnia a megkerülhetetlen kérdésekre. Egy olyan Európában, amely végletesen barna volt, egy olyan Szlovákiában, amely akkor is túllihegte még a berlini példaképet is. A szlovák zsidóellenes törvények egy fokkal keményebbek voltak még a harmadik birodalom törvényeinél is (csakúgy, mint 1945 után a szlovák parlament magyar- és németellenes végrehajtási törvényei is egy fokkal drasztikusabbak voltak a hírhedt benesi dekrétumoknál is, amelyekre kötődtek): a politikai-lelki kicsiség ülte itt is torát.

Ráadásul a szlovák fasiszta állam képes volt 500 birodalmi márkát fizetni a Harmadik Birodalomnak minden egyes, koncentrációs táborba elhurcolt zsidóért – amolyan szervizdíjként -, hogy biztos legyen abban, hogy onnan már nem tér vissza egyetlen elhurcolt szerencsétlen sem. Magyarán: arizálható lesz a vagyona, megalapozható lesz így anyagilag az új szlovák uralkodó réteg jövője.

Ebben az összefüggésben kell látni és megvizsgálni Esterházy 1942. május 15-ei szavazását a zsidó kódex ellen, s hangsúlyosan figyelembe kell venni az ehhez kapcsolódó nyilatkozatait is, amelyeket nyilvánosan elmondott, s amelyek lényege, hogy bár addig bizonyos fokig el tudta fogadni a zsidók társadalmi háttérbe szorítását, akkor, amikor már nyíltan anyagi és fizikai megsemmisítésük a cél, azt már lelkiismereti okokból nem tudja támogatni. S hozzá kell ehhez tenni a korabeli szlovák és német sajtó reagálását, amely egyértelműen, nagyon durván támadta őt emiatt.

S jött a negyedik megpróbáltatás is: 1945 elején olyan helyzetbe került, amely nagyon ritka, s amely valóban arról tanúskodik, hogy a tisztességes ember kiállását nem tudja tolerálni egyetlen diktatúra sem. Üldözte őt a Gestapo, üldözték a nyilasok – és végül a szlovák nacionalisták fogatták el és adták át őt a konkurrens, a szovjet diktatúrának. S a szlovák nacionalista – csehszlovák kommunista – szovjet kommunista hálóból már nem szabadulhatott.

Pontosabban: ott volt az újabb megkísértés is, a lehetőség, hogy 1945-ben vagy utána elhagyja az országot és mentse legalább a puszta életét. S ezt sem tette meg, mert tudta, hogy minden gondolata és cselekedete szimbolikus jelentéssel bír: ő az elvek embere volt, s a táborokban, uránbányákban és börtönökben lélekben még inkább megtisztult. Sorsát ott is tudatosan vállalva még a többi rabban is ő próbálta meg tartani a lelket.

Nem sok példa található a történelemben arra, hogy egy hivatalosan még mindig háborús bűnös embernek emlékhelyek, szobrok tucatjait állítja a hálás utókor. Azok, akik érzik, hogy az ilyen, elvi-erkölcsi hozzáállás nemcsak méltánylandó, hanem egyszerűen megkerülhetetlen: ezen alapszik egy kisebbség léte, lelki ereje, ragaszkodása múlthoz és jövőhöz.
A felvidéki magyarság szemszögéből tehát rehabilitációjára nincs szükség, mert a közösség soha nem tagadta meg őt, mindig is a magáénak érezte.
A szlovák állam oldaláról való rehabilitációja szükséges lenne – de miután ugyanazon népbírsági törvény ugyanazon paragrafusai alapján ítélték el őt, mint Jozef Tisót, a magát demokratikusnak mondó szlovák politika úgy fél ettől, mint ördög a szenteltvíztől.

S még egy adósságunk van Esterházyval kapcsolatban: meg kell tennünk, hogy a hamvai legalább szimbolikusan visszatérjenek szülőföldjére. A motoli temetőben is maradhat nyom utána, de ő nem a kommunizmus, hanem a szlovák nacionalizmus áldozata. S maradjon meg utána a nyom Mirovban is. Az is helyes. De a szimbolikus urnája – végakaratána megfelelően – térjen vissza a szülőföldjére.

Ennyivel tartozunk neki – és családjának.

Csáky Pál

Cikkajánló

nagy_kadar_1

Megelevenedik Nagy Imre és Kádár János „hitvitája”

Egy nap az örökkévalóságból címmel nemzeti ünnepünkön mutatja be Csáky Pál új drámáját a budapesti József …