Európa fél

euf

Az egyik legnehezebb dolog belenézni egy ártatlan menekültgyerek szemébe. Olyanéba, aki már hetek óta a három méter magas kerítések között él, s akinek épp most nyiladozik az agya. Aki talán úgy gondolja, ez a világ rendje, ilyen ez a mi modern világunk, kerítések és szűk kapuk azok, amelyek között léteznünk kell.

S ő még a jobbik opciót fogta ki. Itt vannak vele a szülei, akik magyarázattal és védelemmel szolgálnak számára. A szülei, akik valamilyen oknál fogva egyszer csak elindultak létező vagy éppen frissiben megsemmisült otthonukból, hogy akár több ezer kilométert is megtéve új perspektívát adjanak maguknak és családjuknak. S akik itt, a táborban nagyon mérgesek azért, hogy az általuk megálmodott (vagy az embercsempészek által számukra odahazudott) Eldorádó nem úgy fogadja őket, amint azt álmaikban elképzelték.

Igen, s ez még mindig a jobbik opció számukra. Mert vannak ezrével olyan gyerekek is, akik felnőtt hozzátartozó nélkül sodródtak ide, s akiket – jobb esetben – illegálisan adoptáltak valakik, rosszabb esetben viszont nyomtalanul eltűntek. Igen, a 21. század Európájában nyomtalanul eltűnnek, ami fölött a jól szervezett Európa csak – Interpolostul, titkosszolgálatostul – csóválja a fejét és annyit dünnyög, hogy reméli, nem szervcsempészek kezeiben végezték be földi pályafutásukat.

És ott a másik oldal is, Európa lakosságának szempontjai – amelyek egyébként nagyon különbözőek. Azok a társadalmak, amelyek rendelkeztek gyarmatokkal, s hozzászoktak a más kontinensekről érkezettekkel való napi együttéléshez, nagyobb toleranciával és évtizedekre visszanyúló tapasztalattal viszonyulnak a kérdéshez, mint azok, akik számára mindez új. S a nagyobb lélekszámú társadalmak is sok esetben nyugodtabban veszik tudomásul az ilyen jellegű kihívásokat, mint a kisebbek, amelyek sérülékenyebbnek érzik magukat.
A lényegen azonban mindez nem változtat. A lényeg ugyanis az, hogy a 20. század végén megjelent a világban két új jelenség, amely nagyon fölülír minden eddigi tapasztalatot. Az egyik az iszlám szélsőségesen intoleráns ága, amely világuralomra tör(ne) és elutasít, megsemmisít minden, a nézeteivel ellenkező civilizációs nyomot. A másik – ennek egyik legerősebb fegyvere – az öngyilkos merénylő, aki előtt a legtöbbször egyetlen cél lebeg: megölni minél több, ellenségnek tartott emberi lényt csak azért, mert az másként gondolkodik, más civilizációs ághoz, más valláshoz tartozik. S rettegést, bizonytalanságot kelteni ezáltal a világban.
Együtt idézik elő az új helyzetet, amelyet nem lehet sem falakkal, sem egyéb korlátozó eszközzel megoldani: Európa megtanult félni. Európa, amely szívesen látta-láttatta magát a szabadság szigetének, most a saját szabadságszintjét kénytelen csonkolni néhány ezer őrült miatt.

S Európa – ahogy tud -, próbál védekezni is. Próbál kiizzadni magából egy új létformát, egy új viselkedésfilozófiát az új helyzetben. Valamilyen utat kitaposni a szabadság alapvető köreinek megtartása és a potenciális terroristák lehetőségeinek korlátozása között.
Az is érzékelhető, hogy a terrorizmus ilyen erejű támadása nem elsősorban a jelenlegi migráció eredménye, a csírái már évtizedekkel ezelőtt elhintődtek. A második-harmadik generációs fiatalok talajvesztettsége is okozza, hogy Európában ma ezerszám élnek olyanok, akik készek bármilyen terrorcselekmény elkövetésére. S ez jórészt megoldhatatlan kihívás az európai társadalmak számára, amelyek próbálnak hozzászokni az elfogadhatatlanhoz: az állandósult őrületveszélyhez.
Ráadásul Európa lassan-lassan alapjaiban is változik, s ez is egy megállíthatatlan folyamatnak tűnik. Falak, kerítések ezt a kérdést nem tudják megoldani: egyszerűen azért, mert Európa bévül, mentálisan ment el más irányba. A fogyasztói társadalom, az elkényelmesedés a lelkét marta szét.
Így tehát ne csodálkozzunk azon, ha most úgy tűnik, hogy a klasszikus Európa ezt a folyamatot hosszú távon elvesztette. Falakkal, kerítésekkel az egész folyamat lassítható, de vissza nem fordítható. Amíg Európában nem születik annyi gyerek, amennyi a demográfiai egyensúlyt fenntartaná, addig Európa – értékeivel, erényeivel együtt – lépésről lépésre visszafelé fog szorulni. A migráció tehát ennek az egész folyamatnak csupán egyik fontos eleme, így a migráció ellenőrzés alatt tartása nem is oldhatja meg ezt az egész bonyolult problémahalmazt. Egy részét szabályozhatja csupán.

A migráció nem európai, hanem globális probléma

Nézzük csak, mi történt ebben a kérdésben az elmúlt időszakban. Sok vonatkozásban úgy tűnik, süketek és vakok párbeszéde zajlott, a felek elbeszéltek egymás mellett.
Nyugat-Európában sokan elcsodálkoztak azon, hogy tudnak a közép-kelet-európaiak olyan régimódi, majdhogynem törzsi módon viszonyulni ehhez a kérdéshez. Azok viszont nem győztek álmélkodni azon, mennyire szétmorzsolta a nyugat-európaiak társadalmi immunrendszerét az elmúlt évtizedek anyagi jóléte. A nyugat-európaiak előszeretettel (és néha joggal) kritizálták némely, az EU keleti részén élő politikusok nézeteit és lépéseit, míg a kelet-közép-európaiak szintén kéjjel dörgölték amazok orra alá Merkel, Sarkozi, Holland és Cameron szavait, amelyek szerint a multietnikus együttélési modellnek sem a német, sem a francia, sem a brit változata nem sikeres. A kelet-európaiak féltették és féltik nemrég kiharcolt társadalmi szabadságukat és viszonylagos jólétüket (addig azt kifogásolták, mennyire le vannak maradva a Nyugattól, de egyszeriben rájöttek, hogy még ezek a szerény jóléti viszonyok is szétzilálódhatnak, ha nagy, ellátásra szoruló tömegek destabilizálják az egészségügyi, szociális, oktatási és egyéb rendszereiket), míg a nyugat-európaiak előszeretettel mutogattak rájuk, mint nem szolidárisokra. S amikor ezek a nem szolidárisak azt kérdezték, hogy végül is tudna-e valaki Európa nyugati felén akár csak hozzávetőleges számot is mondani arról, mennyi idegent kellene befogadniuk mondjuk tíz év horizontján, mindenki csak a vállát rángatta. A kelet-európaiak erre előszeretettel kezdtek mutogatni a főleg Nyugat-Európában megvalósult terrorcselekményekre mondván, ez a mostani migrációs politika eredménye (ami nem igaz), a nyugat-európaiak egy része viszont valamiféle mennyei (?) sugallattól hajtva váltig meg volt (és van) győződve róla, hogy a bejött és a hagyományos európaitól homlokegyenest eltérő viszonyok közt szocializálódott ázsiai és afrikai tömegek majd egyszeriben az európai liberális értékek hordozóivá és meggyőződéses követőivé válnak.
És persze a legérdekesebb volt azt látni, ahogy némely ország politikai vezetése szinte néhány nap alatt váltott és lett nyugat-európaiból kelet-európai. Ausztria az iskolapéldája ennek, de bizonyos szempontból az Svédország is. Ez utóbbi az élharcosa volt az erőszakolt kvótarendszer többségi szavazással való elfogadásának, majd pár héttel (!) annak áterőszakolása után Svédország lett az első ország, amely kivételt kért (és kapott) a kötelező kvótarendszer alkalmazása alól.

A folyamatot szemlélve érdekes azt is látni, hogyan változott meg politikusok és polgárok véleménye is annak tükrében, hogy csak a sajtóból értesültek a probléma meglétéről valamelyik EU tagállamban, vagy amikor maguk is szembesültek vele a saját területükön.

Így nem csoda, hogy 2015-ben és 2016-ban a stratégiai irányt a világban ezen a téren nem az európai politikusok, hanem egyértelműen a nemzetközi alvilág, az embercsempész-bandák határozták meg. Akkor 10 migránsból 9-et embercsempészek juttattak át Európába, s ez az üzlet az Interpol becslése szerint csak 2015-ben 4 milliárd eurót hozott nekik a konyhára.

Ezt produkálta eddig Európa, némileg valóban félvállról véve a kihívást. A probléma nagysága 2016-tól erőszakolt ki változásokat, azok túlnyomó többsége jó irányba mutat. Átfogó megoldás azonban napjainkban nem létezik, azt érzésem szerint három irányban kellene keresni: ahelyett, hogy egyik a másikra kívánná ráerőszakolni a félmegoldásait, átfogó európai stratégiát kellene kialakítani, amely a küldő határoknak a mostaninál hatékonyabb védelméből, a genfi konvenció szerinti menekültek igazságos elosztásából (az elmúlt 3 évben a bejöttek 7-8 százaléka felelt meg a konvenció előírásainak) és a gazdasági migránsok önkéntes alapon való befogadásából állhatna. Mert az is egy populista csúsztatás, amely azt sugallja, hogy Európában létezne ország, amely képes volna megállítani ezt a folyamatot – vagy, hogy még érthetőbb legyek: amelynek érdekében állna a nullára csökkenteni eme folyamat erejét (amit persze egyébként sem lehet megtenni). Figyelmébe ajánlom mindenkinek, hogy pl. Románia, Bulgária, Magyarország, Szlovákia és Csehország stb. bizonyos régióiban bizonyos professziókban külföldi vendégmunkások ezrei dolgoznak ma is, s ugyanezen országok számos vidéki kórházában már alig találunk olyan szakorvost, aki az országban születetett.
És természetesen meg kellene egyezni az észak-afrikai és a kisázsiai államokkal és azok területén kialakítani egy hatékony szűrőt a mozgások csökkentésére. Stabilizációs zónákat kellene kialakítani, amelyek katonai védelmébe be kellene vonni a NATO-t is. Tárgyalni kell az USA-val és az arab államokkal is, mindenkinek fontos lehet (el-eltérő okok miatt) a stabilitás legalább viszonylagos garantálása az ázsiai és afrikai kríziszónákban is. És lehetőleg nem kellene destabilizálni, sem szétlőni felelőtlenül újabb államokat.

Görögország nagyot lépett előre

A görögországi menekülttáborokat kicsinosították az Európai Parlament képviselőinek érkezése előtt. Mindez nem lepett meg: emlékszem még, ahogy a hetvenes években, életem sorkatonai szakaszában, hogyan festtették zöldre a füvet a tisztek a nyugat-csehországi laktanyában a kopaszra nyírt újoncokkal, amikor valamilyen magasabb rangú látogató riasztotta (majdnem) halálra az akkori csehszlovák kaszárnya parancsnokait. Itt is ugyanaz a benyomásom támadt, mint ott, akkor: a világ már csak ilyen, megpróbál szebb képet adni magáról, mint az a valójában.
Kicsit a helyzethez igazítják magukat a menekültek is. Kinyílnak, beszélnek a sorsukról, s egyikük-másikuk utána, közelebb jőve hozzáteszi: a képviselő hölgyek és urak adhatnának egy kis kvótán felüli támogatást is neki és családjának.

A képviselő hölgyek és urak többsége pedig zavarba jön eme kérés hallatán. A rutinosabbak azután felvilágosítják az Afganisztánból jött hölgyet, hogy ők nem egyedi, hanem átfogó, mindenkire érvényes megoldások kimunkálásán dolgoznak. Attól, hogy egy-két migráns kap némi személyre szabott támogatást, még nem javul rendszerszerűen a több, mint 60 ezer, Görögországban rekedt népvándorló helyzete.

A gyerekek persze nem értenek az egészből semmit. A tábor jó kis kerékpárjain figyelemre méltó technikával köröznek körülöttünk, néhányan barátkozni is leállnak velünk. Leginkább akkor döbbenünk meg, amikor megtudjuk, hogy közülük több ezren egyedül sodródtak el idáig. Sokan közülük nem tudnak semmit a családtagjaikról, a tábor főbejárata mellett nyomtatott plakáton fényképes menekülők kérik, juttasson el hozzájuk bárki információt szüleikről, testvérükről, barátjukról.

Igen, jól látja a kedves olvasó: 2016 folyamán 62 920 kiskorú gyerek érkezett Görögországba, ezek 8 százaléka kísérő nélkül. S mivel a rendszerben nincs elegendő gyám sem, a gyerekek egy része erőszak és kizsákmányolás áldozatává vált. A közeljövő egyik kiemelt feladata a róluk való hatékonyabb gondoskodás kell, hogy legyen. Ők ugyanis biztos, hogy nem jókedvükből, és nem is a nemzetközi terrorszervezetek kiképzett katonáiként jöttek el szülőföldjükről. Esetükben egyértelmű a diagnózis: menekülniük kellett.

Innen, a menekülttábor közepéből, ezeket az összefüggéseket is észre kell venni. A görögök elmondják, hogy az az idei, jócskán szerényebb létszámú migráns kb. 20 százaléka igazi menekült. Azért ennyi, mert a gazdasági migránsok nagy részét visszafogja Törökország. Az igazi menekültek viszont vitán felül segítségre szorulnak, sokan közülük embertelen történeteket mesélnek el, amelyek velük, vagy rokonaikkal estek meg. Afrika, Ázsia több régiójában valóban pokollá teszik az életet fanatikus barbárok, s az ember már nem tudja, hogy kit utáljon jobban: azokat a felelőtlen politikusokat és cinikus fegyverforgatókat, akik esztelen háborúskodásukkal hozzájárultak ennek a helyzetnek a kialakulásához vagy a (nemzeti, nemzetközi) alvilág ama tagjait, akik perverz módon ezt az egészet csak egy nagy hatékonyságú pénzkeresési módszernek tartják.

S az is egyértelmű, hogy akin segíteni kell, ott nincs mérlegelés: azon segíteni kell. Itt viszont, a túlzsúfolt tábor láttán még inkább világos, hogy mindenkit, aki pedig a saját boldogulása érdekében kelt útra, Európa nem tud befogadni. Még akkor sem, ha elismerjük, hogy mindenkinek joga van a saját boldogulása érdekében bármilyen törvényes lépést megtenni. Európa kapacitásai egyszerűen végesek.

Persze az is nyilvánvaló, hogy az itt lévők legalább 80 százaléka nem így látja ezt. „Emberi lény vagyok, jogom van ugyanolyan életre, mint nektek”- ismétlik a velünk tartott beszélgetésen sokan, s látszik rajtuk, komolyan gondolják, amit mondanak. „Én semmilyen körülmények között nem megyek vissza abba az országba, ahonnan jöttem. Visszavihettek bárhová, úgyis visszajövök.”
Így aztán minden táborban jelen vannak a készültségi rendőrök is, akik a rendre és a repatriálásra felügyelnek. Az nem rossz, hogy a visszatelepülök 80 százaléka önként teszi meg ezt. Igaz, hogy otthon, kiszállva a repülőgépből, általában 1500 euró készpénzt kapnak, motivációként az újrakezdéshez. Akik viszont nem értenek egyet a hazatoloncolásukkal kérelmük elutasítása és sikertelen fellebbezésük után, azokat erővel viszik. Miután működik az EU-török megállapodás (amely 98 százalékkal csökkentette a migránsok számát), vannak időszakok, amikor Görögországból naponta több migránst telepítenek vissza eredeti hazájukba, mint amennyi új megjelenik. A táborok azon része, ahol a visszatelepítésre várók laknak, szinte börtönre emlékeztet, onnan már nem lehet elszökni.

Amikor a látogatás végén a tábor civil parancsnokával ballagunk vissza a busz felé, megdicsérem azt a türelmet, amivel az egyes táborlakók felvetéseire reagált. Rám néz, majd azt mondja: „Képviselő úr, negyedik hónapja végzem ezt a munkát, de nagyon őszintén megmondom önnek, fáradt vagyok, nagyon fáradt. Rengeteg energiát kivesz ez a helyzet mindannyiunkból.”
Örömteli, hogy van előrelépés

Azt viszont jó megtapasztalni, hogy az EU is megmozdult végre. Értelmesebb irányokba tart, nem hiába koptattuk a szánkat a sok tucatnyi ülésezésen. Nézzük tehát a főbb adatokat:
– A válság 2015-ben zuhant rá teljes súlyával Európára, az addigi folyamatok többé-kevésbé kezelhetőek voltak. 2015-ben azonban rekord számú migráns lépte át a török-görög határt, 872 519 fő. 2016-ban ez a szám jelentősen lecsökkent, 179 419 főre, az EU és Törökország közti megállapodás 2016. március 18-a óta működik. Ennek következményeként a napi 10ezer migráns szám lecsökkent napi 100 főre. Kb. 1 millió migráns így Törökországban maradt és mintegy ezer emberrel kevesebb veszett oda a vizeken. Törökország ezért 3 milliárd eurót kap konkrét projektekre, míg Jordánia 900 milliót – és csaknem 900 milliót Libanon is, az ottani menekülttáborok fenntartására.

– A migránsok-menekültek 97 százaléka öt országból való: 47 százalék szír, 25 százalék afgán, 15 százalék iraki, 5 százalék pakisztáni és 3 százalék iráni.
– Az EU a világ elmaradottabb részeinek legnagyobb támogatója. Miután az ENSZ adatai szerint világszerte potenciálisan 65 millió ember lesz kénytelen elhagyni otthonát vagy gondolkodik ezen, az EU és tagállamai úgy is igyekeznek segíteni otthonmaradásukat, hogy helyi fejlesztési programokat támogatnak. 2015-ben az EU és tagállamai együtt 68 milliárd euró támogatást adtak fejlesztési támogatás címen.
– Az EU a legfőbb donor a szír válsághelyzetben is. 6,8 milliárd euróval támogatja Szíriát, Libanont, Jordániát és Törökországot ivóvízhez való hozzáférés, élelmiszersegélyek biztosítása, menedékhelyek kialakítása és gyermekek célzott védelme programok megvalósítása érdekében.
– A Nyugat-Balkán 21,75 millió eurót kap humanitárius segítség címén
– Görögország 2015-től különböző jogcímeken több, mint 1 milliárd eurót kapott segítségként a helyzet kezelésére
– az EU külső határainak védelmére 2016. októberében létrehozta az Európai Határ és Parti Őrséget, 1350 főt küldtek szét az érintett tagállamokba, megerősítve azok nemzeti kapacitásait és az addig működő, Frontex nevű hálózatot
– Görögország további 1171 fős szakemberi támogatást kapott az EU-tól, ők a határvédelmet és a menedékjog-elbírálási rendszert (EASO) erősítik
– 2016-ban további 198 millió eurót kaptak olyan ügynökségek, civil szervezetek és nemzetközi szervezetek, amelyek a menekültek beilleszkedését és tábori létük humanizálását segítették elő
– jelentős támogatások érkeztek egyéb szervezetektől is, elsősorban az ENSZ-től (UNHCR).

A hajó tehát – ha lassan is -, de mozdul, jó irányban. Ez azonban nem menti fel az EU-t az alól, hogy egy átfogó nemzetközi konferenciasorozatban megpróbálja kimunkálni az egységes európai álláspontot az egész problémahalmaz kezelésére.

Mert az egyelőre nincs. S nagyon hiányzik.

Csáky Pál
(megjelent fb-jegyzetként)

Cikkajánló

jelbeszed

A fogyatékkal élő személyek jogainak tagállami korlátozása Szlovákiában

A szlovák parlament a közelmúltban módosította a jelnyelvről szóló törvényt (és ennek kapcsán az oktatási …