Férfimunka volt

Előszó Albert Sándor És megcsináltuk! című könyvéhez
Nem véletlenül hiányzik a „jó mulatság” kijelentés a férfimunka elől: a Selye János Egyetem létrehozatala kemény csapatmunka  volt.

Ma is öröm kijelenteni, hogy a kételkedő hangok és az ellenérdekelt lépések ellenére sikerült megvalósítani.

Az elképzelés kezdetei 1968-ba  nyúlnak vissza. Az átmenetileg puhuló diktatúra  akkor reális esélyeket kínált fel az előttünk járó szlovákiai magyar nemzedéknek arra, hogy megpróbálja újragondolni a felvidéki magyar közösség intézményi igényeit. A számos elképzelés között akkor vázlatosan megjelent az egyetem létrehozatalának gondolata is. A Varsói Szerződés bevonuló tankjai azonban nagyon rövidre zárták ezt a gondolkodást, húsz évig csak a legelszántabb álmodozók fejében bújt meg a gondolat.

 1990-ben azután a búvópatak újra felszínre tört. Az akkori történet legnagyobb tanulsága mégiscsak az, hogy nyilvánvalóvá tette a szlovákiai magyar közösség lelki megosztottságát, hiszen a javaslatot a szlovák nacionalista politikusok mellett magukat liberálisnak mondó magyarok támadták leginkább. A fő érv látszólag súlyos volt, s végighúzódik az egyetem történetén – a jelen, de a jövő vonatkozásában  is. Ez úgy hangzik, hogy a szlovákiai magyar értelmiségi elit nem képes egy európai szintű egyetem működtetésére – provinciálisat pedig nem akarunk. Ez egy komoly mementó napjainkban is, nem szabad lebecsülni – ám nem a lényeget ragadja meg. Az alapkérdés akkor is úgy hangzott és ma is úgy hangzik, hogy elfogadjuk-e a szlovákiai magyar társadalmi elit szétcsúszását és a szlovákiai magyar társadalom marginalizálódását azáltal, hogy az egyetemet-főiskolát végzett magyarok aránya az országos átlag felét sem éri el köreinkben. Elfogadjuk-e, hogy szülőföldünkön egyszerűen nincs lehetőség magyar nyelvű egyetemi képzésben való részvételre, beletörődünk-e abba, hogy a nem a szlovákiai magyar régiókban működő egyetemek számos társadalmi hatásukkal hozzájárulnak a jobb elmék elvándorlásához, csökkentve ezzel a szlovákiai magyar szülőföld esélyeit a felemelkedésre. Magyarán: az akkori felvetésre adott szlovák–cseh válasz kristályos példája annak, hogy a politika 1989 után is szelektív demokráciát akar működtetni ebben az országban, ahol a magyarok érdekeinek érvényesítésével komoly gondok lesznek. Igazi demokráciában ugyanis maga a regnáló hatalom vállalja fel az ilyen probléma megoldását, s nem a kisebbségi képviselőkre hárítja a kérdés teljes súlyát, mondván, hogy olyan feladatokat oldjanak meg, amelyek az államra tartoznak. A finnországi hozzáállás szlovák–cseh változata az lett volna, hogy a parlament megbízza a kormányt – a szövetségi, illetve a szlovák kormányt – a szükséges dokumentáció elkészítésével, s egy folyamat végigvitelére kötelezi őket, amelynek végén egy magyar tanítási nyelvű egyetem létrehozatala és tevékenységének beintegrálása van a többi egyetem közé.

Nem így történt, az egyetemalapítási kérelmet lesöpörték az asztalról. Ak- kor még a legjobb szlovák koponyák – például Miroslav Kusý professzor – is elítélően nyilatkoztak erről az elképzelésről (bizonyos fokig a volt FMK11 politikusainak hatására), arról a félelmetes vadhajtásról nem is szólva, hogy például az akkori szlovák kormány oktatásügyi minisztere, Ladislav Kováč azzal indokolta az egyetem elutasításának igényét, hogy az egyetem érdekében a világ magyarjai bizonyosan  összefognának,  és önzetlenül, intenzív módon támogatnák azt, s így az lenne a legjobb szlovákiai egyetem – ami ugyebár szlovák részről mégsem engedhető meg. (2011-ben  írva ezeket a sorokat,  kapkodom a levegőt, milyen megalapozatlanul jó véleménnyel volt a világban élő magyar diaszpóráról ez a szlovák nacionalista professzor.)

Nos, a hivatalos folyamat 1990-ben megfeneklett, ám a gondolat tovább élt. Két szerény ágon futott tovább a történet. A szlovák politikai közegben való mozgás az 1990-es években az elért szintek védelmére koncentrált (ez főleg a nyitrai és a pozsonyi pedagógusképzést  jelentette), illetve az eme szinteken való építkezés szerény formáit igyekezett megvalósítani az intézményesítés terén való gyenge előrelépésekkel (magyar kar helyett hibridkar létrehozatala Nyitrán az 1990-es évek elején, kapacitásbővítés Pozsonyban, illetve később némi embrionális szintű magyar képzés létrehozatala Besztercebányán, illetve Kassán). A másik ág Komárom  város komoly részvéte- lével és jelentős magyarországi támogatással a magyar egyetemek kihelyezett képzési lehetőségeinek gyakorlatát tűzte ki célul – formálisan a komáromi városi egyetem működtetésével. E két ág kombinációja kétségkívül részleges előrelépést jelentett az 1990-es években, bár stratégiai szempontból  a komáromi alapok megteremtése bizonyult fontosabbnak.

A Mečiar-korszakok csatározásai után, az MKP kormányba való bekerülésével újból visszatértünk ehhez a témához is. Magam  miniszterelnök-helyettes lettem, így ettől az időszaktól kezdve vállalhattam fontosabb szerepet a folyamatban. Az 1998–2002  közötti időszakban kétlépcsős megoldásban gondolkodtunk. Az első kétéves időszakban a Mečiar-kormányok okozta károk eltüntetése, illetve az akkori működési formák megerősítése volt a cél, a második időszakban az intézményesítés terén való előrelépés. Ennek a rövid összefoglalónak  nem célja a folyamat részletes elemzése, itt inkább az ok-okozati összefüggésekről szeretnék képet adni. A rövidség okán ezért nem beszélhetek az egyes személyek szerepéről, ezen a ponton azonban két kivételt teszek (egyszersmind elnézést kérve a folyamat többi fontos szereplőjétől, mert ismétlem: az eredmény csapatmunka  gyümölcse). Az 1998–2006 közötti időszakban kiemelkedő szerepet játszott a folyamatban Szigeti László, aki két kormányban oktatásügyi államtitkári posztot, illetve a második Dzurinda-kormány  működési ideje végén miniszteri posztot töltött be, s tevékenységével nagyban hozzájárult  a folyamat sikeréhez. Az egyetem létrehozatala után pedig Albert Sándor alapító rektor az, akinek személye és tevékenysége megkerülhetetlen a folyamatok értékelésénél.

2000-ben a nyitrai Konstantin  Filozófus Egyetem vezetése komolyabb bővítést szeretett volna elérni, s ahhoz jelentősebb támogatást kért a szlovák kormánytól. Az összeg magasabb volt annál, mint amit a tárca megengedhetett volna magának, a kormány tartalékalapjának segítségére is szükség volt a tranzakciónál, ahhoz viszont kormánydöntésre volt szükség. Az MKP miniszteri klubjának elnökeként 8 hónapig vétóztam a döntést. A nyitraiak Mi- lan Ftáčnik akkori oktatásügyi miniszter segítségével sok trükköt bevetettek, de minisztereink és államtitkáraink hajthatatlanok  voltak: csak akkor egyezünk bele a bővítésbe, ha annak része lesz egy önálló magyar kar létre- hozatala is az egyetemen. 2001-ben, Szigeti László államtitkár társaságában ott ültem a Konstantin Filozófus Egyetem teljes vezetésével szemben. Ott volt a rektor, a helyettese, az akadémiai szenátus elnöke és az összes dékán. Együttesen ígérték meg, hogy magyar kart hoznak létre Nyitrán, még a létrehozandó kar pontos nevében és statútumának alapvonalaiban is meg- egyeztünk. Nagyon készségesek voltak, s egy vázlatot is eljuttattak  hozzám arról a beadványról, amely alapján majd az egyetem szenátusa dönteni fog. Jó- akaratunkat bizonyítandó, megszavaztuk a nekik nyújtandó kiemelt anyagi támogatást, ők pedig igazi bizánci módon jártak el: megváltoztatták a beadványt, és magyar kar helyett újabb hibridkart hoztak létre. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy intézményi autonómia megteremtése nélkül nem léphetünk előre. Ekkor írtuk be az MKP programjába az önálló egyetem létrehozatalának igényét, mint kiemelt politikai prioritást – tehát egy olyan intézményét, amelynek szenátusa a vonatkozó döntések értelmében maga dönt, és nincs másoknak alávetve. S ekkor vált nyilvánvalóvá bennünk az, hogy mennyit ér egyetemi professzorok, komoly tudós személyiségek szava, ha magyar témáról van szó.

2002-ben jó kondícióban kerültünk be az új kormányba, a második leg- erősebb párt voltunk. A kormányprogram összeállításáért az MKP részéről én voltam felelős, és a pártban megegyeztünk, hogy a kiemelt feladat az egyetem létrehozatala  lesz. A helyzetet történelmi esélyként fogtuk fel.

2003 elején bekérettem magamhoz Martin Fronc oktatásügyi minisztert és Szigeti László államtitkárt, azzal, hogy mielőbb dolgozzák ki és terjesszék a kormány elé az egyetem megalapításáról szóló törvényt. Mindeközben gőzerővel készültek a szükséges szakmai háttéranyagok is.

Jó hangulatban  váltunk el egymástól, ám három hónapig nem történt semmi. Akkor négyszemközt újra megismételtem Fronc felé a kérésünket.  Ismételten igent mondott, de a hangja sokkal bizonytalanabb volt, mint pár hó- nappal azelőtt. Feltételeztem, hogy valaki(k) beszélt(ek) vele a kérdésről,  s mivel Fronc Zsolnán élt, nem zártam ki, hogy ilyen szempontból is kényes lehet neki a dolog. Vártam még egy hónapot, de újfent nem történt semmi. Fog- tam magam, és egy délután  – nyugat-európai minták alapján – megírtam az egyetem létrehozataláról szóló törvényt. Miután a második Dzurinda-kormányban nemcsak konkrét területekért felelős miniszterelnök-helyettes voltam, hanem Dzurinda általános helyettese is, megvártam, amíg a miniszterelnök külföldre megy, és tárcaközi egyeztetésre küldtem a javaslatot. A bomba felrobbant a médiában is. A vita kisebb része arról folyt, hogy nem volt jogom ilyen dokumentumot az oktatásügyi minisztérium helyett kiküldeni (ebben igazuk is volt, de helyzetet kellett teremteni), a vita nagyobbik része viszont arról, lesz-e, kell-e egyetem a magyaroknak. Miután ez a vita belenyúlt a nyári szabadságolási időszakba, az intenzitása  gyorsan csökkent – s meg kell mondjam, Dzurinda korrekt módon viselkedett a kialakult helyzetben. Volt egy beszélgetésünk hatszemközt, Fronc részvételével, amely után azt nyilatkozta, hogy „a fejéről a talpára állítja ezt a témát”, magyarán: egyetem lesz, de a javaslatot az illetékességi törvény értelmében az oktatásügyi miniszternek kell benyújtania. Így is lett: két paragrafust megcseréltünk a törvényben, s Fronc becsületére legyen mondva, tisztességgel végigvitte a dolgot a kormányban és a parlamentben  is. Egyik helyen sem ment simán a dolog, ez a hozzátartozik a valós Szlovákia-képhez.  A kormány negyven percig tárgyalta a rövid törvényt, s közben olyan trükkök, módosítások is elhangzottak, amelyek esetében azzal is fenyegetőznünk kellett, mi magunk vétózzuk meg a törvényt, ha kifacsarják: még egyszer félmegoldásba nem megyünk bele. Tisztességesen viselkedett az Akkreditációs Bizottság több tagja is, s hosszas tárgyalások és rábeszélés után végre az egyetem zöld utat kapott.

A törvény elfogadása a probléma megoldásának azonban csupán a 10 százalékát jelentette. Az igazi szakmai-politikai munka azután következett: a karok akkreditálása és a működési feltételek megteremtése, az egyetem kiépítése. Egyik sem ment simán, rengeteg időt és energiát kellett ebbe a láthatatlan folyamatba fektetni, ám azt kell, hogy mondjam, hogy a kormány részéről Mikuláš Dzurinda miniszterelnök, Martin Fronc oktatásügyi miniszter és Ivan Mikloš pénzügyminiszter kemény, de korrekt partnerek voltak, az induló egyetem valóban komoly plusztámogatást kapott. Pozitívan álltak hozzá a kérdéshez az akkori magyar kormányok és több magyarországi intézmény is, se- gítségük nélkül számos problémát nem tudtunk volna megoldani. S még egy félig-meddig személyes titok: amikor megalakult az egyetem, bekérettem a miniszterelnöki hivatalba Martin Fronc minisztert, Szigeti László államtitkárt, Anton Návrat professzort, az Akkreditációs Bizottság elnökét, Albert Sándor megbízott rektort, és azt mondtam  nekik, szeretném egy vendéglátás erejéig megköszönni nekik a korrekt hozzáállásukat. Kértem, mutassanak rá a tér- képre, s amely helyet kiválasztják, ott fogunk ünnepelni. A magyarok előzé- kenyen a szlovákokra bízták a döntést, a két szlovák pedig a tokaji borvidéket kérte. Így tehát – most már elárulhatom – a Selye János Egyetem létrehozatalát két szlovák egyetemi tanár kérésére a tolcsvai tokaji bormúzeumban tartottuk ünnepeltük  meg, ottani barátaink nagyvonalú szervezésében.

A történet természetesen nem ért véget, s én azért is próbáltam meg eb- ben az előszóban az indítékokat és a szándékokat is bemutatni, hogy min- denki számára világos legyen: az egyetem érték, amelyet tovább kell gyarapítani, ám legfontosabb egyedi vonása, hogy ez Szlovákia területén működő, az adóink egy részéből működtetett magyar egyetem. Nem csak kiemelt tanítási nyelvében, hanem szellemiségében is annak kell lennie, maradnia. S azt a véleményemet sem rejtem véka alá, hogy az egyetem építésének következő stratégiai lépése a nyitrai képzéssel való integráció kell, hogy legyen.

Végezetül: köszönet mindenkinek, aki bármilyen módon hozzájárult ah- hoz, hogy az egyetem létrejöhessen és a mai szintre jusson. Az út tovább csak felfelé vezethet. Vigyázó tekintetünk követni fogja jövőbeli pályáját is.

Cikkajánló

Elfelejtett hőseink

Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra meg újra meg kell küzdenie a hitéért …