Hosszú, forró nyár

Kitikkaszt, megvisel ez a szokatlanul hosszan tartó kánikula. Reggel fél nyolc alig múlt még el, máris szinte izzik a táj. Az emberek már most fáradtnak látszanak, s agyuk valamelyik tekervényében talán a tegnapi meteorológiai előrejelzés ama mondata köröz, mely szerint ma negyven fokig is felszökhet a hőmérő higanyszála.

Nem éppen szívderítő ígéret.

Várakozol a rendelőintézet nyolcadik emeletén, és a lent elterülő zöld lombkorona-tengert figyeled. Ha nem lenne túl morbid, most azt mondanád, ez a temető máig a város legelegánsabb helye. Csodálatos fákkal, tiszteletet sugalló emlékműveivel, nyugalmával. Nem enged magához közel hebehurgyaságot, idétlenkedést. Csatazajt sem. Csendet akar.
Igen, úgy érzed, az utóbbi megjegyzést egy ponttal el kell választanod.

A temető ugyanis csendes, békés, semminemű zajos tevékenységnek nyoma sincs errefelé. Ám ebben a temetőben (is) csata zajlik: felszín alatti, de annál elszántabb küzdelem.
Sokan persze azonnal felkapják erre a fejüket: már megint. Már megint képzelődik valaki, megint túloz, megint ott keres konfliktust, ahol nincs.

Nemrégiben, egyik este, a Magyar Televízióban is a közszolgálati elnök úr elmagyarázta, hogy szép is, jó is, profi szinten megfelelő is a Panoráma, csak hát… „Sokáig nem tudtam, mi a baj vele, pontosabban nem tudtam megfogalmazni, míg végül rájöttem, hogy a szenvedő, bántott magyarság képét sugalmazza” – mondotta.

Igen, a Panorámával nekem is többször volt bajom. Többször is úgy éreztem, nem pontos az a kép, amelyet festenek – akár Csehszlovákiáról is.
Néha hasonlókat mondtak erdélyi, vajdasági barátaim is.

Valószínű, hogy a Panoráma stábja is bizonyos hibaszázalékkal dolgozik, mint mindenki más. Hogy mekkora ez a hibaszázalék, erről bizonyára hosszas vitát lehetne folytatni. Viszont egy kérdést azért megér a téma: biztos az, hogy amit én túlzónak, esetleg torznak vélek, az a valóságban is olyan – s mások számára is az? Biztos, hogy én itt bentről, a csehszlovákiai béka „délebbi testtája” mellől részleteiben is pontosan érzékelem a realitások ará – nyait? S biztos, hogy ha valami az én mai megítélésemmel ütközik, ütközni fog a holnapi megítélésemmel is?

A Panoráma több egy közönséges tévéműsornál: a Panoráma intézmény. S kérdezzük csak meg a csehszlovákiai magyarokat, többségük bizonyára azt fogja mondani: a miénk! Rólunk szól, a mi nyelvünkön szól, szükségünk van rá. Igen, nagy szükségünk van rá.

Nézzük meg, kik támadták eddig. Ceauşescu kiszolgálói, csehszlovák kommunista párttitkárok és lakájaik, majd a liberális mezbe bújt bolsevikok… Hasonlóak a relációk Szerbiában és a Kárpátalján is. S kik támadják ma? Mit mondtak akkor róla, s mit mondanak ma?

1989-ben, 1990-ben az volt az érzésem, hogy a Panoráma a maga eszközeivel történelmet is ír. Fontosak voltak a Havel-, Dubček-interjúk, fontos volt Tőkés megszólaltatása. Bizonyos, hogy az ilyen szerep szükségessége végleg lezárult Kelet-Európában? Egy példát csak hamarjában: két héttel ezelőtt szerepelt a Panorámában Miroslav Kusý professzor. Az a Kusý, aki valóban az európai gondolkodású szlovákok közé tartozik. Az a Kusý, aki 1990-ben a Nyilvánosság az Erőszak Ellen választási győzelme után kis híján miniszterelnök lett (végül is Mečiar lett az). Az a Kusý professzor, aki a Komenský Egyetem rektora is volt egy időben, s aki előtt – ilyen minőségben – meghajolt George Bush is prágai látogatásakor, s akit egy nappal azután leköpdöstek, kővel dobáltak meg Pozsony főterén. Az a Kusý, aki még egy hónapja is Havel kancelláriájának vezetője volt, s aki most alig jut szóhoz a szlovák sajtóban.
Ne gondolkodjunk el az összefüggések fölött?

Tény, hogy vannak köztünk olyanok, akik napi huszonnégy órában szeretnék elsírni trianoni és egyéb megrázkódtatásainkat. Egyetértek azzal, hogy az ilyesmi nem szerencsés, nemigen vezet előre. Nem hallgatni kell róla, de nem is mindig azt szajkózni. Cselekedni kell, és látva látni.

Ez utóbbihoz azonban egyértelműen hozzátartozik, hogy objektívan, minden előítélet és öncenzúra nélkül értékeljük, mi történt velünk és körü – löttünk itt, Kelet-Közép-Európában. S ha a kép nem lesz túl szimpatikus, nem biztos, hogy azért (csak) a tükör, esetünkben a Panoráma a felelős.

Odalent napfényben fürdik a temető. A „létező szocializmus” tervezőmérnökeinek zsenialitása, hogy a betegek az ablakon át egyenesen a sírokra látnak. A fekvőbetegek számára ez, gondolom, valódi felüdülés. Igazán nem akarok gusztustalan lenni, s nem szeretném, ha a temetőt bárki szimbólumként értelmezné ebben az írásban. Erről szó sincs, én ennél sokkal optimistább vagyok: csak nem tudom elhessegetni a gondolati párhuzamot, amelyet ennek a sírkertnek a látványa jelent. Visszazengenek belém az egyik amerikai újságíró szavai is, akivel néhány héttel ezelőtt Pozsonyban találkoztam.

–Meglepően csendes, békés ez a város – mondta ő akkor, Pozsonyban.

– Ugyan már, mit várt? Szarajevót? – kérdeztem vissza rögtön. – Az Isten mentsen meg mindnyájunkat attól!

Meglepődött a viszontkérdés gyorsaságán, élességén. Jó órás beszélgetésünk után – a saját bevallása szerint – más emberként ment el, mint ahogy jött. Többekkel beszélt előtte, elég pontos információi voltak.

– Nem világosak azonban számomra az összefüggések – mondta. – Legalábbis nem mindegyik.

– Ki állíthatja, hogy minden összefüggést pontosan ismer? – válaszoltam. – Próbáljuk azonban feltenni magunknak az alapkérdést: kinek a kezében van a hatalom ma Szlovákiában? Egy pillanat, mielőtt választ adnánk erre, gondolkozzunk el újból: kinek a kezében van a valódi hatalom?

Megállt a toll a kezében, felcsillant a szeme. Én sok mindent nem tudok, hűtöttem le őt. Egynéhány dolgot talán. Például azt, hogy a választások után a törvényen majdhogynem fölül álló szlovák kulturális szervezet megbeszélésre, „ukázosztásra” hívta meg a parlamentbe került pártokat. A kormánypártok elmentek.

A három ellenzéki párt nem. Azóta senki nem áll velük szóba. Véletlen?

Ahogy néztem a TV-ben a találkozóról készült összeállítást, váltig azon gondolkodtam, vajon miféle erő volt az, amely Mečiart, Weisst és a többieket odaültette, mint kis nebulókat, a nacionalista Jozef Markuš elé?

Véletlen volt talán a közelmúltban Vladimír Mečiar nyilatkozatának az a kitétele, hogy pártja nemcsak választási győzelemre készült fel, hanem az esetleges illegalitásba vonulásra is? S hogy olyan struktúrákat építettek ki, amelyek ilyen esetben járási szintekig vígan működhettek volna?

Nem merném azt állítani, hogy ez a kijelentés blöff volt csupán. Több annál: figyelmeztetés. S még több: információ. Mert, hogy azokat a struktúrákat nem a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom építette ki, az valószínű. Itt léteztek járási, sőt helyi szintig működő struktúrák. Ne legyintsünk az összefüggésekre, az 1992-es parlamenti választások után különösen ne. S olvassuk el még egyszer figyelmesen a szlovák parlament védelmi bizottságának tavalyi jelentését a volt és jelen titkosszolgálatok befolyásáról, volt (?) és jelen ügynökökről, befolyásolható politikusokról.

A múltkor, a Szlovák Nemzeti Tanács házbizottságának ülésén elnéztem a Demokrtikus Szlovákiáért Mozgalom néhány funkcionáriusát: 1968 előtt magas beosztású kommunisták voltak, tudják tehát, milyen előnyökkel jár fent lenni. 1970 után sokukat kizárták a pártból, többen a retorzió áldozatai lettek: tudják tehát azt is, milyen lent lenni. S most, 1992-ben, új színekben ugyan, de választást nyertek, újra felkerültek. Reális hát, hogy számos egyértelmű jel ellenére ez a mozgalom szakadni fog a közeljövőben?

(Lassan elzsibbad a bal felem, beszélni is alig tudok. El ne felejtsem mondani, nem jószántamból vagyok itt. Budapesten, a Magyarok Világtalálkozóján lenne a helyem, s most a fogorvos rendelőjének székeit koptatom.)

Az 1992-es parlamenti választások eredményeinek nyilvánosságra hozatala után sokunk számára több kérdés megvilágosodott. Félreértés ne essék, ez nem valamiféle külön adottság kérdése, ez egyszerűen abból a tényből fakad, hogy az elmúlt hónapokat néhányan a szlovák politikai élet sűrűjében voltunk kénytelenek eltölteni. A budmericei, kroměříži tárgyalások, számos kétoldalú találkozás, az alkotmányok többhónapos előkészítői vitái után, a szlovák parlament házbizottságában elhangzott érvelések után nem egy történés előre kiszámíthatóvá vált. Az új parlament házbizottságának első ülése után, ahová a nyertes párt, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom képviselői papíron leírt instrukciókkal jöttek, végleg elvesztettem az illúzióimat. Mi, kisebbségi magyarok, egyébként is több dologra érzékenyebbek vagyunk, az idegpályáink jobban érzékelik a tendenciákat, a ki nem mondott szavak súlyát is.

Számunkra teljesen világos, hogy a nagy nemzeti eszmékre való hivatkozással itt egy ország működőképességének megbénítása, s a közös állam lebontása folyik. Mindezt olyan politikusi és szakembergárda végzi, hogy beleborsódzik a hátunk. Amivel pedig mázként mindezt leöntik, az nem más, mint gusztustalan csúsztatás, az igazság minden eszközzel történő leplezése.

Az ország népe egyelőre csak itt-ott kapja fel a fejét. A „bölcs” szavazók számára még mindig nem világos, mit követtek el itt június elején. A leg többjüket a dolog valószínűleg nem is érdekli kimondottan, sokan még mindig a gyermekded elvárások boldog (?) állapotában leledzenek. Az 1989-es történéssorozatot is mesterségesen importálták Prágából Szlovákiába. A jelenlegi hatalom még egy ilyen lépést nem fog megengedni.

Egy hónapja sincs, hogy egy hetet a Tátrában töltöttem. Amennyi szidalmat ott a csehek kaptak az „egyszerű emberektől”, nem irigylem őket. Újra megtapasztaltam, hogy az „egyszerű ember” egy világnézetileg-politikailag fejletlen társadalomban azt mondja, amivel „megetetik”. Legyen ez tanulság a népszavazással kapcsolatos csodavárásokat illetően is. Tegnapelőtt František Mikloško még azt mondta nekem, neheztel az Együttélésre, amiért a mozgalom memorandumában azt írta, hogy a csehszlovákiai magyarság politikailag fejlettebb, mint a szlovákság. Igaza van Mikloškónak?

1992 júniusában számunkra világos volt, hogy nemsokára sorozatos összeütközésbe kerülünk az új hatalommal, s emez összeütközések nagy része elkerülhetetlen, a partnerek belső énjének torzulásaiból fakad. Az is teljesen nyilvánvaló, hogy a jelenlegi hatalom olyan hazárdjátékba kezdett, amelynek aligha lesz jó vége. A problémák fokozott jelentkezésekor azonban félő, hogy bűnbakokra is szükség lesz. Ezért a magam részéről két csoportra próbáltam meg felosztani az elkövetkezendő időszak politikai döntéseit: azokra, amelyek esetében elkerülhetetlen az elutasító vélemény kimondása, s azokra, amelyeknél nem. A kisebbségi magyar politikát a választások óta egyfajta elutasító-ellenséges magatartás felé szorítják, ez valószínűleg része a politikai játszmának. Nem volna helyes, ha passzívan hagynánk ebbe a pozícióba taszítani magunkat. Kötelességünk ezt megpróbálni kikerülni akkor is, ha előre látható, hogy ebbéli igyekezetünk nem kecsegtet különösebb eredményekkel. Az igyekezet tényére azonban, mint érvre, szükségünk lehet a jövőben. Ezért kell tárgyalnunk a kormányzó pártokkal is, a kapcsolatokat meg kell próbálnunk fenntartani. El kell mondanunk a véleményünket, és figyelmeztetnünk kell őket rövidlátó politikájuk veszélyeire akkor is, ha egyelőre nem veszik komolyan az aggályainkat. A fentiek természetesen nem azt jelentik, hogy egy millimétert is feladunk a saját véleményünkből.

A szlovák politikát ugyanis hosszú idő óta egyfajta horpadtság jellemzi. Ez jelen volt a kommunista időszakban, jelen az elmúlt kétéves időszakban, s egyértelműen érzékelhető napjainkban is. Ennek kiváltó oka kétségkívül a föderáció megléte. Nem hiába próbálták meg „föderális” és „igaz” szlovákra bontani a szlovák politikai szférát a szlovák nacionalisták: a föderáció megléte csak konzerválta a politikai gondolkodás elmaradottságát. Félreértés ne essék, ez nem valamiféle ex cathedra kijelentés akar lenni, csupán a szlovák politika egyik jellemző tulajdonságának felmutatására tett kísérlet: ez pedig az amatőrizmus, az államigazgatási tapasztalat hiánya.

Ennek megléte számunkra is rossz, s ez főleg az 1989-es változások után vált nyilvánvalóvá. A szlovák politizálás azelőtt sem volt szuverén (egyébként a térség egyetlen országában sem volt az), ám a kommunista káderpolitika mégiscsak biztosított valamiféle, az akkori elvárásoknak megfelelő szakmai „lefröccsentést”. 1989 után azonban világossá vált, hogy Szlovákia elsősorban arra fog ráfizetni, hogy a volt rendszer idején nem sikerült valódi ellenzéket, valóban másként gondolkodó réteget kitermelnie. Elsősorban ezen bukott meg – legalábbis szerintem – az 1989 utáni folyamat, s ezért lehetett olyan könnyű prédája a félműveltséget és egyéni ambíciókat mesterien felhasználni tudó, magasan profi struktúráknak, amelyek 1989-et vígan túlélték.

A szlovák politikai szuverenitás hiányának egyik jellemzője az volt a közelmúltig – s lényegében az máig is –, hogy a politikus a föderális védernyőnek köszönhetően nem érezte, nem érzi kijelentései, cselekedetei valóságos súlyát. A világ számos helyén nem állnának szóba olyan politikusokkal, akik olyan felelőtlen kijelentéseket tettek, mint egynémely szlovák kolléga a közelmúltban. Máig működik azonban a világban egyfajta csehszlovák problémakezelő mechanizmus, amelynek része a csehszlovák diplomácia is. Ez egyelőre több konfliktushelyzetet megoldott – lásd például a Duna elterelésének problémáját, ahol a szövetségi kormány hónapokig sumákolt, a szlovák pedig cselekedett. Sokáig azonban ez a helyzet sem tartható fenn, s különösen az elmúlt fél évben jelentkeztek erős repedések ezen a paravánon. Ennek – és nem valamiféle újságírói összeesküvésnek – köszönhetően vonult be a világ egy részének köztudatába Szlovákia úgy, mint az újkori nacionalizmusok egyik jellegzetes fészke. Ennek köszönhetően (is) figyelt fel a világsajtó és a világ diplomáciája némiképp a mi problémáinkra is.

Sokan talán azt gondolják, túlzok. Alig egy hete, hogy a Kereszténydemokrata Mozgalom egyik vezetőjének kellett megvilágítanunk, mi a különbség az Európai Demokrata Unió és az Európai Kereszténydemokrata Unió között. Két hete enyhe nézeteltérésünk támadt a parlament külügyi bizottságában „bölcs” kormányunk egyik képviselőjével, aki számára nem volt világos, mi a különbség az Európa Tanács és az Európai Parlament között…

Azt hiszem, túl messzire futottam gondolataimban. Mire idáig érek, már a fogamat is kihúzták, s hazafelé menet lassan a temető is elmarad mögöttem.
Csendes harcával, amelynek titkát még mindig nem oldottam föl: most itt is egyre nyilvánvalóbbá válik az, ami ott lent, a városban, már évtizedek óta – sajnos – egyértelmű. Egyre több sírkőről tűnik el az „itt nyugszik” felirat, s egyre többön jelenik meg a „tu odpočíva”. Nemcsak arról van szó, hogy a kövek cserélődnek, még csak arról sem, hogy lecsiszolják őket, vagy – egyszerűbb megoldást választva – a régi márvány emlékműre új táblácska kerül. Arról is szó van, hogy ugyanaz (?) a név Kovách–Kovács–Kováč változatokban vonul be a város márványba vésett múltjába. S mára a legutóbbi változat válik egyeduralkodóvá.

(Az érzéstelenítő hatása lassan elmúlik, a fájdalom elő-előjön, nem veszélyes. Rosszabb a vérzés, amely még felbuzog, s a fertőzésnek köszönhetően bedagadt arcod bal oldala. A Magyarok Világtalálkozóján való részvétel, úgy látszik, végleg kútba esett. A lelkiismeret furdal, persze, ott lett volna a helyed. Álljon itt helyette – az el nem mondott gondolatok helyett is – legalább ez az írás.)

A meleg fokozódik, a meteorológusoknak ismét igazuk lett. A város felett – szokatlan számodra, soha nem történt ilyen – MIG 21-es vadászgépek gyakorlatoznak mélyrepülésben, szárnyaikon jól kivehetőek nemcsak a felségjelek, hanem a kötelékszámok is. Talán a huszadik körüket teszik. Hogy ez több-e, mint a NATO vonatkozó gyakorlatai, megmondani nem tudod. Azt viszont igen, hogy idegesítő ez a dübörgés.

Talán a városlakóknak – jórészt magyaroknak – akarnak valamit a tudtukra adni?
(1992)