Jegyzetek a diófa árnyékában

Ülsz a diófa alatti padon, és érzékeled, ahogy egyre teljesebb lesz körülötted a reggel, Szent István ünnepének reggele. A falu búcsúra készül, az államalapító szent király ünnepének megtartására. Visszafogottan, nagyon visszafogottan. Volt, amikor ilyenkor már a hangoshíradó szólt, zenét, zenés üzeneteket közvetített, vidám hangulatot próbált teremteni.

Gyerekkorodban, emlékszel, korán reggel cigányok jártak házról házra. Az asszonyok élelmet gyűjtöttek, a férfiak többnyire zenéltek. Egy kis aprópénzért, egy-egy pohár borért eljátszották a háziak nótáját. Színfolt volt ez is, amely a felszabadultabb hangulat megteremtését célozta. A legtöbbször sikerrel: tizenegy órára, az ünnepi mise kezdetére általában már magasra hágott a hangulat. A falusiak közül az is, aki templomot csak kétszer látott évente, ilyenkor megmutatta magát. A távolmaradás szégyen volt, a közéletben való súlytalansághoz vezetett volna. A cigányok viszont általában elnehezültek ekkorra, eltűntek az utcákról, hogy késő délután újra előjöjjenek, s befejezzék ünnepi portyájukat.

Most csönd van. Tavaly bál is volt, az idén nem szerveztek. Nincs körhinta sem, állítólag a közeli nagyobb községbe mentek. Két árus kínálgatja csupán portékáját a falu közepén, az egyedüli attrakciónak a délutáni futballmérkőzés ígérkezik.

S a legújabb értesülés: többen Magyarországra mentek ünnepelni. A fogyóban levő, elbizonytalanodott faluból a fogyóban levő, elbizonytalanodott Magyarországra.

Ez a hír nem tölt el örömmel. Miért kell Magyarországra mennie bárkinek, ha ünnepelni akar? Nem a szlovákiai magyaroknak kellene Szent István kultuszát visszahozni ide, ahol annak szerves gyökerei vannak? A millecentenáriumi évforduló kiváló alkalmat szolgáltathat arra, hogy jövőre a Szent István- ünnepségek a szlovákiai magyarság félhivatalos ünnepségeivé is váljanak.

Ülsz a padon, és el kell ismerned, simogat a csend. Élvezed az ébredező falu feléd szűrődő neszeit. Élvezed a távoli állathangokat, a tücskök, madarak zenéjét, amelyet alig-alig tör meg a gyér forgalmú országúton tovazúgó járművek zaja. Élvezed a diófa leveleinek suttogását is, és nem tudsz nem gondolni a szüleidre. Apád szavainak megtestesült igaza ez a fa. – Ezt már nem magamnak, nektek ültetem – mondta jó húsz évvel ezelőtt, s te újból megfogadod, ebbéli példáját követni fogod.

Ez a diófa, ez a pad azonban más emlékeket is ébreszt benned. Nemcsak üldögélni lehetett jókat a alatt, hanem jókat lehetett olvasni is.

Máig emlékszel arra az izgalomra, amellyel a frissen felfedezett A zsidók történetét, Josephus Flavius könyvét olvastad ugyanitt. Suetonius könyvét, a kissé pletykaízű Cézárok életét is itt vallattad először, s Howard Fast Spartacusa olyan hatást tett rád, hogy azt egyenesen érettségi dolgozatod témájává választottad. Kis híján baj lett belőle. Hol is figyeltél volna akkor oda olyan összefüggésekre, hogy szerzőjét az 1968-as szovjet intervenció kapcsán elmondott kritikájáért kizárták az Amerikai Egyesült Államok Kommunista Pártjából, s mint ilyennek a könyvét zárolták minden szocialista országban. János bácsinak, a derék kőművesnek, aki társadalmi munkában a község könyvtárosa volt, azonban nemcsak a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ilyen butaságokra odafigyeljen, és kialakítsa a kis falusi könyvtárban a zárolt könyvek részlegét, hanem egyszerűen fel sem fogta volna ennek értelmét. Ő a legjobb szándékkal őrizte és gyarapította a rábízott könyveket, és nagy hévvel igyekezett rábeszélni a könyvtárba akkortájt viszonylag szép számmal járó falusiakat azok minél gyakoribb kikölcsönzésére. Azt azonban már ő sem tudta, hogyan kerültek a kis falusi könyvtárba viszonylag szép számmal valóban komoly történelmi és irodalmi alkotások. Bizonyára kiosztották nekik őket, mint Sztálin vagy Lenin műveit, amelyekből szintén jelentős számú példány sorakozott a polcokon. Egynémelyikük, ráadásul eredetiben, azbukával írva, amelyeket bizonnyal soha senki nem olvasott a falusiak közül – csakúgy, mint a fentebb említett, fajsúlyosabb köteteket sem. Máig emlékszel a Flavius-kötet felvágatlan oldalaira, de találtál felvágatlan Dosztojevszkijt is. S mielőtt bárki sznobizmussal vádolna, és azt állítaná, nagyképűségből beszélsz ezekről a dolgokról, el kel mondanod, véletlenül találtál rájuk, miután az ismertebb könyveket már kiolvastad. A kíváncsiság olvastatta őket veled végig, az új világokat felfedezni vágyók kíváncsisága űzött, hogy magadévá tedd tartalmukat.

Azóta hiszel az írott szó igazában, az emberi szellem erejében.

Azóta vallod, hogy az emberekkel meg kell vetetni a könyvet, újságot. Ha netán ők maguk nem is, gyerekük, unokájuk csak leveszi egyszer a polcról. Száz esetből ha kettőnek a lelkét rabul ejti a betű, már érdemes volt könyvet írni, újságot kiadni.

Ezek után nem meglepő, ha elárulod: most is könyv van a kezedben. Nem véletlenül. Márai Sándor Ihlet és nemzedék című kötete, s nem véletlenül olvasod annak a Marcus Aureliusról, a filozófus római császárról szóló írását sem.

Marcus Aureliusról, aki alatt a Birodalom még kifelé a megdönthetetlen hatalmi rendszer képét nyújtotta. Bévül azonban, a felszín alatt, már megjelentek a bomlás jelei. Nomád támadások zúdultak a Birodalomra, a germán népvándorlás első hulláma döngette az északi határok bástyáit. A császár tudta, meg kell védenie a rábízott országot, ugyanakkor azt is tudta, se serege, se pénze ehhez. A felvilágosult császár számára azonban világos volt, hogy a civilizációt kell védenie a barbársággal szemben. Nem habozott tehát, hatvannapos árverésen eladta a császári paloták kincseit. Hatalmas sereg élén vonulhatott azután észak felé, tájainkra is. Nyolc évig harcolt a Duna, a Tisza, a Garam mentén, Galícia határszélein és a mai morva és cseh földön. Róma fokozatosan elzüllött, ám a császár mindent megtett azért, hogy megvédje határait.

Sikerült neki – ettől azonban még Marcus Aurelius nem vált időfölöttien naggyá. A Birodalomnak sok sikeres császára és még több győztes hadvezére volt. Marcus Aurelius, a roppant hatalmú császár azonban nem a hatalom gyakorlásában, nem ellenfelei öncélú legyőzésében élte ki magát. A lét értelmét kereste, s a mi vidékeinken is könyvet írt, Elmélkedéseit. A lelke magányos volt, és bizonyosságra vágyott: az isteni császár esténként hadisátrában az Istent kereste. Akkor, amikor maga is, birodalma is pogány volt. Amikor keze egyetlen intésére országok hullottak porba, a császár maga volt a megtestesült alázat:

„…Van-e nevelési módszer, társadalmi rendszer, melynek segítségével tartósan és eredményesen lehet közömbösíteni az emberi fajta lelkében a leg – alantasabb ösztönök pusztító indulatait? Fájdalmas kérdés. Marcus Aurelius, a császár és író, megkísérelte a lehetetlent: egy világbirodalmat kormányzott akták nélkül, filozófusok és bölcseleti elvek segítségével, a legnehezebb társadalmi feltételek mellett, egy korfordító korszakban… Ezen az úton az egy ember nem tehet többet, mint segíti a közösséget e legfelsőbb szándékának és akaratának kifejezésében.

Ezt cselekedte Marcus Aurelius, aki a hatalmat nem önmagáért akarta és birtokolta, de még csak nem is valamilyen hideg eszmény, társadalmi vagy termelési rendszer érdekében gyakorolta, hanem a nevelés szándékával: mint aki segíteni akar az embereknek, hogy a közösségi együttélés magasabb formáit megvalósíthassák, s a szellemi és anyagi értékek cseréje és az emberi teremtő erők szabad összjátéka egy napon az emberi világban valóság lehessen.”

Ezt írta a nagy császárról Márai Sándor 1944 januárjában, szintén nem könnyű történelmi időszakban.

Nem véletlen sem az írás, sem a szerző. Mert panaszkodnak ám a falusiak vastagon. A tegnap délutáni baráti összejövetelen mintha tucatnyi Tiborcot hallgattál volna. Elégedett ember alig van a községben. Mindjárt az elején tisztáztátok, panaszaikkal nagyrészt egyet értesz. Az ország nem jó irányba halad, s a helyzet nem olyan, hogy a gondok megoldására könnyelmű ígéreteket tehetnél.

A 30 százalék feletti munkanélküliség valóban nagy probléma. A falu lélekszámának csökkenése, a magas elhalálozás, az elvándorlás – mind lehúzó teher. A vállalkozók panasza a hivatalnokok arroganciáját illetően szégyenteljes valóság. A romló szociális helyzet, a falu gyér anyagi bevételei, az állami gazdaság eladósodottsága, a mezőgazdasági termékek alacsony felvásárlási ára mind olyan valós probléma, amely valahol a csapongó kormánypolitikában gyökerezik. Azok a sokat csépelt politikai viták a parlamentben és azon kívül jórészt ezeknek a kérdéseknek a felvetéséből is fakadnak. S a cipő ugyanaz: a kormánykoalíció parlamenti arroganciája minta a járási hivatalnokok számára is. A magyar koalíció képviselői elleni támadások impulzust jelentenek a járásban elhatalmasodó nacionalizmus terjedéséhez is. Egy-egy miniszter kulturátlansága húzóerő az eluralkodó társadalmi bugrisság terén is.

Tény azonban, hogy ennek a közösségnek a lakói a kelleténél jobban elhagyják magukat. Már-már egészségtelen csodavárással szinte csak kívülről várják a megoldásokat. Az egészségesnél nagyobb a bizonytalanság bennük. Sokukban megcsappant a hit, megroggyant a belső tartás. Kevésbé alkotnak közösséget, mint akár egy évtizeddel ezelőtt.

Fokozatosan húzták ki a talajt az ő lábuk alól is. A községek 1970-es évekbeli központosítása felért egy kisebbfajta falurombolási akcióval. Elkerült innen akkor a helyi nemzeti bizottságnak nevezett faluvezetés, megszűnt az iskola, a gyerekeket egyre nagyobb számban szlovák iskolába íratták. Egyre több ház áll üresen a falu telkein.

És bizony a szellemi szintje sem a régi már. Az 1930-as években még gazdakör működött itt, a gazdák tanulmányt írtak a korszerű mezőgazdasági termelésről. Az 1950-es években gyenge időszaknak számított, ha telente csupán két színdarabot mutattak be.

Persze, azóta nagyot változott a világ. Vannak települések, nem kis számban, amelyek nagyobb sikerrel képesek alkalmazkodni, reagálni a változó kor által diktált kihívásokra. A lecsúszás veszélye és a szellemi igénytelenség azonban valahol összefügg. A belső akarás, az összetartozás semmivel sem helyettesíthető érték. A kulturáltságnak egyszerűen nincs alternatívája. A kulturális értékekhez való ragaszkodás egyet jelent a lelki frissességgel, a kreativitási igény megtartásával. Ha egy községben csupán a kocsma jelentené a kultúrát, az hosszú távon egyenlő lenne az öngyilkossággal. Nem csupán a szellemi, hanem a fizikai öngyilkossággal is. Mert gondokat fokozóként ott a nyomasztó, egészségtelen életmód, ott a megdöbbentő tény, hogy a középnemzedék tagjai közül is mennyien betegek. S bármilyen fájdalmas, rá kell mutatni arra is, hogy többnyire az alkohol és a gyógyszerek kombinálásának hatására nyomasztóan magas a pszichiátriai kezelésre szorulók aránya is.

Nehéz helyzetekben sem az elernyedés, az önfeladás filozófiája jelenti az utat. Egyáltalán nem frázis az, hogy ilyen helyzetekben is megtartó erőként szolgálhat a kultúra és az erkölcs, ezt történelmi példák sora igazolja. S ezek hiánya a legtöbbször nem azt jelenti, hogy helyükön a semmi, a nihil marad. Beszűkülés következik, visszafejlődés, összeomlás: az értelmes emberi létből való kicsúszás veszélye.

Ülsz a diófa alatt, megpróbálod elhessegetni magadtól az ijesztő gondolatokat – és Marcus Aureliushoz menekülsz. A filozófus császárhoz, aki tudta, hogy nehéz helyzetekben csakis az értékek lehetnek a megtartó pillérek. S aki azt is tudta, hogy bizonyos esetekben, ha mást nem tud tenni, legalább a gondolatait le kell írnia.

Nem, nem volt naiv. Valószínűleg sejtette, hogy az építmény, amelyet tevékenységével, szellemével létrehozott, a halála után semmissé válik. Mégis tette, amit tennie kellett.

Oscar Wilde-ról közismert, hogy alig volt valaki, akit maró gúnnyal teletűzdelt humorával darabokra ne szedett volna. A filozófus császárról ezt írta: „Az utolsó politikus, akit tisztelni tudtam, a római filozófus-császár, Marcus Aurelius volt.”

S nem hiszem, hogy a miértet jobban össze lehetne foglalni, mint azt Márai tette: „Mikor Herder, akinek számára a történelmi fejlődés egyértelmű volt a humanitás fejlődésével, példát keres az emberi világban a népek és a nagy nevelőik viszonyának jellemzésére, Marcus Aureliushoz fordul segítségért. Ezt mondja: Nem kérünk, mint egy szentet, hogy imádkozz érettünk. Ezt mondjuk: emberi császár, legyél példa számunkra.

Ezért hajolunk a nehéz órákban és az elkövetkezendő, gondterhes időben újra és újra a császár könyve fölé, s ajándéknak érezzük ezt a múltból sugárzó vigaszt, mely az emberi reménytelenség időtlen sötétéjében egy magányos mécses fényerejével üzeni, hogy a jellem, mely megismeri az emberben az istenit, erősebb, mint a sors.” (1995)