Két világ között

Délutánba hajlik az idő, az árnyékok megnyúlnak, a nap perzselő ereje egy kicsit alábbhagy. A Tagore sétányon egyre többen vannak. A strandról hazaigyekvők keverednek a hajóállomásról errefelé ballagókkal, meg a közeli szívkórház pácienseivel, látogatóival. Balatonfüred él, pezseg.

A móló végén dél-amerikai zenészek népes csoportja már a kora esti fellépéshez készülődik. A sétány szélén felállított új lánckorláton áthajolva gyerekek hattyúkat etetnek.
A hajóállomáson pár perce kötött ki a Siófokról jött katamarán. Az általa keltett, jó félméteres hullámok neki-nekivágódnak a parti köveknek, s bár lendületük megtörik a hullámfogó sziklazátonyon, tarajukról ezer vízcsepp szökik a magasba. Egy-egy erősebb hullám hozadéka kifröccsen a betonvéden túlra is. Ilyenkor a gyerekek felsikoltanak, meglepetésükben és örömükben, s már várják is az újabb zuhanyt.

Idill – önkéntelenül is ez a szó ötlik az ember eszébe. Béke, nyugalom és derű uralkodik itt, szinte érezhetően szívja le az ember idegpályáiról a 20. század utolsó évtizede által bőven szállított stresszhelyzetek rárakta hordalékot. Nem csoda, hogy a magyar és a nemzetközi szellemi élet nagyjai közül oly sokan s oly szívesen jártak ide. Emléküket a sétány egy-egy szobra, emléktáblája őrzi híven.

S a vízen túl Tihany bölcs fensége mintha koronát vonna az egész öböl fölé.

A Balkán leckéje

Az emberek többsége valószínűleg eredendően jóindulatú. Feltételezi a jó szándékot másokról is – és nyugalomra, békére vágyik. Itt, a balatonfüredi sétányon sem akarja tudomásul venni, hogy pár száz kilométerrel távolabb, a szomszédban embertelen háború dúl. Nem akarja beengedni a tudatába, hogy alig egyugrásnyira innen újra az embertelenség diktál és szab határt emberi életek ezreinek. Itt és most az ember nem akar arra gondolni, hogy Európa hagyományos puskaporos hordója, a Balkán már évek óta újra gusztustalan tűzijátékot rendez, és egyben szemléltető példát nyújt mindenkinek, aki a 20. századvég humanizmusában, erkölcsi egyértelműségében és a józan ész erejében bízott. A Balkán újra leckét ad mindenkinek, aki hajlandó a realitásokat és az összefüggéseket tudomásul venni. De annak is, aki hajlamos az elernyedésre, és arra, hogy saját egyéni és közösségi problémáinak megoldását elsősorban másoktól várja.

Az újságok tele vannak a hírrel, hogy Zepa is elesett. Sebesültek, megalázottak, megbecstelenítettek hada tudna beszélni a részletekről. A halottak, akikből szintén sok van, már soha nem fogják senkinek elmondani, hitteke, s ha igen, mennyire az ENSZ védelmében. Hittek-e a NATO segítségében. Mindenesetre elgondolkodtató Chirac francia elnök erkölcsi indíttatású kezdeményezésének kudarca, mint ahogy az az új amerikai szenátusi döntés is a muzulmán fegyverembargó egyoldalú felmondásáról. Bár kétségtelen tény, hogy mindenki tart az európai muzulmán állam létrejöttétől és megerősödésétől, a másik oldalon az is kérdés, meddig lehet szemet hunyni a legalapvetőbb emberi jogok tudatos és tömeges megsértése fölött, sőt: meddig lehet ehhez asszisztálni.

Ezen a ponton nem tudok nem elmondani egy keserű anekdotát, amelyet az első EBESZ-delegáció csecsenföldi látogatása után kiadott jelentés tartalma provokált ki. A csecsenföldi háborús konfliktus kellős közepén az Európa minden részéből összeverbuválódott küldöttség megállapította, hogy Csecsenföldön sorozatosan megsértik az emberi jogokat. Egyik ismerősöm a hír hallatán felsóhajtott:

– Ez szörnyű – mondta. – Az ember eddig azt hitte, csak ölik egymást.
Most még azt is tudomásul kell vennünk, hogy az emberi jogokat is megsértik!

Persze, a józanabbul mérlegelők eddig is tudták, hogy az őrületet kívülről nagyon nehéz megállítani. Az emberi elvakultságot, az ember lelkének eldurvulását, az emberben feltámadt állatot nagyon nehéz kívülről féken tartani. Utólagos okosság, ha kimondjuk, mindezt megelőzni lett volna bölcs dolog. S ha a jövőben bárki is stabil, öntörvényein megállni képes megoldást akar, nem szabad megfeledkeznie a kiváltó okokról, a mélyben rejlő beidegződöttségekről, s a mindenütt jelen lévő érdekütközésekről sem. Ezek felszámolása az igazi feladat, ám e nélkül perspektivikus megoldás elképzelhetetlen.

Ez az a pont, ahol figyelmünket más országokra, Romániára és Szlovákiára is ráirányíthatjuk. Elsősorban a tudati torzulások, sőt szándékos torzítások okán. Annak kapcsán, hogy a történelmet, de a szellem- és egyháztörténetet is ezekben az országokban gyakran állítják a politika zsoldjába. Amely folyamatban nem a tények tárgyszerű megfogalmazása a cél, hanem az ideológia kiszolgálása. S ahol az ilyen irányú mesterkedések egyik alaptétele a magyarellenesség.

Itt, a füredi padon két újság van mellettem. A Magyar Nemzet egyik friss és az Új szó egyik korábbi száma. Mindkettőben az a közös, hogy néhány írásuk a Kárpát-medence népeinek együttélésével foglalkozik.

A Magyar Nemzet neves publicistája ki tudja, hányadszor írja le ismét, hogy ezek a népek nagyon egymásra vannak utalva, s Magyarország számára potencionálisan a legtermészetesebb szövetségesek. Az írás aktív útkeresést sürget a szomszédok felé, és hangsúlyozza a történelmi kiegyezés szükségességét.

Olvasom az írást, és nem értem. Magyar nyelven írták, stilisztikai szempontból is kifogástalan, mégsem értem. Nem tudom, az úr a Kárpát-medencei realitásban él-e vagy valamiféle álomvilágban.

Félreértés ne essék, magam is a történelmi kiegyezés híve vagyok, s valóban szükségesnek tartom az egymás felé vezető utak lehetőségeinek felkutatását.
Csak hát ötéves parlamenti tapasztalattal a hátam mögött azt kell mondanom, a kiegyezéshez két fél közös akarata szükséges. Tisztességes kiegyezéshez mindkét félnek el kell mennie az út közepéig.

Így tehát féloldalasnak tartom az írást. Féloldalasnak és megtévesztőnek a de Gaulle–Adenauer kézfogásra való utalást is, az ugyanis nem egy üres szimbólum volt, ők nem egy felemás gyakorlatra mondták azt, hogy valós kiegyezés jött létre, hanem valóban lerakták annak alapjait. A francia–német kiegyezés nem Potemkin-mű volt, hanem valós folyamat, ahol mindkét fél betartotta adott szavát, nem lépett a megállapodással ellenkező lépést, és főleg megváltoztatta azt a gyakorlatot, hogy az egyik népbe az iskolától kezdve a sajtón keresztül a ráhatások legkülönbözőbb formáin keresztül a másik nép képét mint ellenséget programozzák be.

A Trianon-komplexus

Rólunk, magyarokról gyakran mondják, hogy él bennünk egyfajta Trianon- komplexus. Ez bizonyos fokig így is van, s bár nagyon valós történelmi oka van, véleményem szerint igyekeznünk kellene ezt a gátlást feldolgozni és feloldani magunkban. Csakhogy arról már nemigen beszélünk, hogy él a románokban, szlovákokban is egy hasonló, a miénknél talán még erősebb gátlás, amely a magyar komplexus tükörképe. Ők sem tudják magukban feldolgozni azt a tényt, hogy 1920-ban nagyon vitatható határok születtek ebben a térségben. Ez a tény máig nyomja őket, érzik, hogy ez nem volt tiszta dolog, s ezért tevékenységüket, gondolataikat nagyon gyakran a magyaroktól való félelem motiválja. Az 1920-as és később az 1947-es rendezés nyilvánvalóan egymásnak ugrasztotta a térség népeit, és fékezi – máig tartó hatállyal – a térség demokratikus fejlődését. Én azonban úgy érzem, nem a magyarok zárkóznak el a másik fél elől, ez épp fordítva történik. A magyar kormányokban bizonyíthatóan megvolt a szándék az egymáshoz vezető utak keresésére.

Szlovákiában és Romániában azonban hetven év óta – jelentős hullámzásokkal, igaz – a birtokon belüliség politikáját alkalmazzák. Ezt a helyzetet teremtették meg a békeszerződések. Ezért nem elfogadható tehát csupán az egyik félre való mutogatás, sőt, az én véleményem szerint ezért van nagyobb felelőssége a helyzet alakulásában azoknak a feleknek, akiket akkor kedvezményezett helyzetbe hoztak.

Milyen alapon lehetne rendezni a helyzetet?

Olvastam egy régebbi, Magyar Nemzetben megjelent írást a versaillesi békerendszert kísérő kisebbségvédelmi megállapodásokról, amelyek betartására többek közt a volt Csehszlovákia is kötelezte magát. Imponáló a szerző tárgyi tudása, mélyen egyet lehet érteni azzal a következtetésével is, hogy a megoldásnak az akkor lefektetett nemzetközi dokumentumok nyomvonalán kellene haladnia.

Csak hát szerzőnk eme gondolatmenet kifejtése után pontot tesz írása végére, és leteszi a pennát. Mi ezzel megint a gondom?

Az, hogy a realitást nagyobb részt, sajnos, nem a történészek, hanem a politikusok határozzák meg. Nekünk, magyaroknak, kétségkívül kiváló történészeink vannak, kevés nép vetekedhet velünk ezen a téren. Arról azonban már nem vagyok meggyőződve, hogy politikus-egyéniségek tekintetében is ilyen jól el lennénk eresztve. Mert, kedves történész úr, hogy lehet azt sugalmazni az olvasóknak, hogy a hetvenhárom évvel ezelőtt elfogadott dokumentumok alapján lehetne megoldást találni az olyan kormányokkal való együttműködés terén, amelyek esetenként saját, pár hónappal azelőtt aláírt kötelezettségeiket sem akarják betartani?

Látni kell, hogy itt e téren is könyörtelen bizánci politizálás folyik, amelynek fő mozgatórugója a pillanatnyi érdek. S ha netán úgy éreznénk, hogy állításunk részletezése kényelmetlen lehet másoknak, idézzünk a hetvenöt évvel ezelőtt történtekről néhány jeles személyiséget. Nem azért, hogy másokat bántsunk, hanem azért, hogy kiegyensúlyozottabb legyen a kép.

Robert Lansing, az USA volt külügyminisztere: „Ezek a békeszerződések csalások és rablási vágy eredményei. Megalázóak, tarthatatlanok… Olyan biztos, hogy a háború visszatér, mint amilyen biztos, hogy az éjszakát nappal váltja fel.”

Hunter Miller a My diary of the conference of Paris című könyvében így ír: „Hamis adatok alapján, becsapás alapján sikerült a békeszerződést a nagyhatalmakkal elfogadtatni.”

John Maynard Keynes szenátor, a világhírű közgazdász: „A párizsi békét a vak szenvedély és a kapzsiság sugalmazta, mely a Wilson-féle tizennégy pontban foglalt elvi kijelentéseknek nem a megvalósítása, hanem megcsúfolása. A párizsi béke, melynél nem a méltányosság és az igazság, hanem a boszszú és a rosszakarat vezényelte a főintézőket, a történelem leggyalázatosabb cselekedete.”

Úgy érzem, legalább ennyi kell ahhoz, hogy helyzetünket látva és láttatva, s a múltat is helyesen értékelve igyekezzünk kiegyensúlyozott képet festeni a problémákról.

Kétféle érzékenység

S ha már a témában ide kanyarodtunk, szóljunk még néhány szót egy gyakran használt kifejezésről és annak tartalmáról: a felek érzékenységéről.

A jelenlegi szlovák hatalomgyakorlás egyik alapvető trükkje letagadni a valóságot, s a problémákról teljesen más, rózsaszín képet festeni. A nemzetiségi kérdés kezelésében ez a fajta hozzáállás nagyon sajátságos módon jelenik meg.

A hatalom – nemzetállami bódulatában – azt szeretné sugalmazni, hogy az igazi magyarok csupán Magyarországon élnek, s a szlovákiai magyarok amolyan tisztázatlan illetőségű hibridek, „magyarul beszélő szlovákok”. Ez a nevetséges kentaurelmélet persze megtörik a szlovákiai magyarok öntudatán, ám a hatalom ilyen indíttatásból nem hajlandó a magyarság Szlovákiában élő részét közösségnek elismerni. Ilyen indíttatásból igyekszik az ügyeinkről nem velünk, hanem magyarországi hivatalnokokkal tárgyalni, s ilyen indíttatásból valósítja meg a kultúra és az oktatásügy terén is azokat a kisebbségellenes lépéseket, amelyeket részben már megtett.

A közelmúltban Budapesten járt a szlovák parlament környezetvédelmi bizottságának küldöttsége. A magyarországi kollégák Pozsonyról, Komáromról, Léváról szólva eme városok magyar megnevezését használták. A szlovák parlament környezetvédelmi bizottságának elnök asszonya protestált emiatt. S mi történt? Ahelyett, hogy a magyar képviselők azt mondták volna, hogy magyar szövegkörnyezetben ez így természetes, elkezdtek bratislavázni és komárnózni.

Előtte pár nappal a magyar parlament emberjogi bizottságának delegációja tette tiszteletét Pozsonyban. A küldöttség tagjai a tárgyalások folyamán igyekeztek valóban visszafogottak és tárgyilagosak lenni. Az, hogy esetenként eltűrték a kioktató, számon kérő hangnemet is kollégáiktól, végül is az ő dolguk. Azt azonban már nagyon furcsállom, hogy nekünk, szlovákiai magyar kollégáiknak is azt mondták az akkor oly élesen felvetődött alternatív – erőszakoltan kétnyelvű – oktatásról, amit a szlovák minisztérium alkalmazottai a szájukba rágtak. Hiába mondtuk mi, hogy ez így nem igaz, a küldöttség vezetője azt válaszolta, ők ilyen tájékoztatást kaptak. Tartott mindez az utolsó sajtótájékoztatóig: ott aztán két dolog tisztázódott. Először az, hogy nem kapták meg azokat a dokumentumokat, amelyeket többször is megí gértek nekik. Másodszor pedig a sajtótájékoztatón egy újságírói kérdésre adott válasz rávilágított arra is, hogy az ún. alternatív oktatás bevezetése és működtetése tartalmán mindkét fél teljesen mást ért, s hogy a bevezetendő kétnyelvű osztályok nem egy új iskolatípust jelentenének, hanem egyértelműen a jelenlegi magyar osztályok rovására valósulnának meg.

Tisztázni kellene tehát e kérdés kapcsán azt is, hol a korrektség határa. Mert kétségkívül létezik illedelmes visszafogottság is, ám félő, hogy ez egy határon túl bűnpártolássá fajulhat. Ezt pedig el kellene kerülnünk.

Bár a Tagore sétány változatlanul békét sugall, itt is történnek melléfogások. Az egyik horgászó német turista például merítőhálójával az oly hőn áhított fogas helyett egy vízisiklót emelt ki a vízből. A pillanatnyi megdöbbenés után persze szabadon engedte, s újra megkísértette a szerencsét.

Az újságok első oldalán öles betűkkel meredeznek a vezércikkek a londoni Bosznia-konferenciáról. A szerbek bizonyára jókedvűen olvassák, hogy a nyugati hatalmak meghozták a 2674. számú komoly határozatukat is, amelyben az eddiginél is keményebben figyelmeztetik őket, hogy ha nem fogadnak szót, akkor következik majd a még keményebb szövegű 2675. számú határozat. S az öles Bosznia-beszámoló alatt ott a jelentősnek szánt magyar belpolitikai hír is: a gondokkal küzdő magyar miniszterelnök kijelentette, hogy javult az ország és szomszédjai közötti kapcsolat. Ugyanannak az oldalnak az alján még egy hír: a Magyarok Világszövetsége a romániai és a szlovákiai oktatásügyi retorziók elleni tiltakozásul nagygyűlést hívott össze Debrecenbe.

Ez utóbbi disszonáns reagálás az előtte lévő hírre. Az első disszonáns válasz a kelet-közép-európai valóságra.

Őszinteség nélkül nem lehet előrelépés Európa keleti felén sem.

(1995)

Cikkajánló

Elfelejtett hőseink

Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra meg újra meg kell küzdenie a hitéért …