Lázadás – avagy Jimi Hendrix a spájzban

„…Az igazgatóm is ehhez a fajtához tartozott. A rossz nyelvek szerint ő is azért lépett be a pártba, mert a felesége foggal-körömmel igazgatóné akart lenni. Az iskolát eligazgatta, a párttagsági díjra külön fizetésemelést kapott – tehát lényegében az állam fizette ki helyette a kommunista bélyeget.

Nem akart ő mást, csak nyugalmat, csendet, kétévenként egy jugoszláviai nyaralást, naponta egy-két liter bort vagy fél liter pálinkát. Araszolgasson a szekér, amerre akar, ő ebbe nem kívánt beleszólni, az utasításokat rendben végrehajtotta, s lojalitásáért cserébe a rezsim élni hagyta. Mindenki tudta, persze, hogy a rendszer így működik, a „fentiek” is tudták, de nekik is jó volt így. A jövő senkit nem érdekelt, az ötvenes években militáns módon meghirdetett kommunisztikus eszmékben senki sem hitt már. Mindenkinek az volt a fontos, hogy a hajó valahogy haladjon, s ő rajta legyen valamelyik fedélzeten. Így működött ez a legfelsőbb szintektől a legalsókig, az erőszakszervezetek mellett a kontraszelekció volt a rendszer legerősebb támasza.

A beszélgetés tehát nem volt különösebben konfliktusos: pragmatikus érvekkel próbált rábeszélni arra, hogy annyit csináljak az iskolában, amennyit egy tanárnak a jó munkája elvégzéséhez meg kell tennie. Bárminemű pluszigyekezet akár félre is érthető. Fiatal volt ő is, alig három évvel több nálam, láttam rajta, mennyire nem érdekli az egész, kimondatlanul is egy dolog volt csak fontos számára: hogy ő igazgató legyen, meglegyen a jó fizetése és a nyugodt élete, s felőle azután fel is fordulhat a világ. Az igazság az, hogy csak néztem őt, nem is figyeltem oda arra, amit mond, hanem arra gondoltam, hogy íme, ezért életképtelen ez a rendszer, ezért fog csődbe menni ez a társadalom. Ennyire unottan, ennyire érdektelenül semmit nem lenne szabad csinálni.

Miután nem javultam meg, behívattak a tanfelügyelőségre is. Ott már keményebb volt a hangnem, fenyegetések is elhangzottak, olyasmi is, ami akkoriban nyilvánosan már nemigen: hogy majd a párt megmutatja az erejét, s hogy nem kellene provokálnom. Nem hagytam annyiban, belementem a vitába, próbáltam még marxista szólamokkal is érvelni, hogy a fiatalokat nem szabad ebben a korban elrontani, foglalkozni kell velük, s hogy az ő belső dinamikájuk garancia a jövő sikereire – de süket fülekre találtam. Amikor hazafelé baktattam, biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb  elküldenek a tanügytől. Pár hétig csend volt körülöttem, azután pedig történt valami – olyasmi, ami az áporodott Csehszlovákia viszonyai között mindenkit meglepett.

Ért, forrott már valami a társadalomban, ezt érezni lehetett, de azt nem tudta senki, hogy a végkifejlet milyen irányt vesz majd. Utólag hallom, olvasom, mennyire okosak voltak akkor többen, mennyire tudták, mi fog történni – nem így volt. Bizonytalanság lett úrrá mindenkin azokban a hetekben, függetlenül attól, hogy melyik oldalon álltak vagy melyik oldalnak szurkoltak.

Nyolcvankilencben Prágában többször is komolyabb tüntetésre került sor, de a hatalom ezeket szét tudta verni. November 17-én is úgy tűnt, hogy a diáknap alkalmából összehozott tüntetés csak egy lesz a nagy nekibuzdulások sorában.  Nem így lett: a társadalom valószínűleg akkor ért el abba az állapotba, amikor képes volt megcsúszni és átfordulni a másik oldalra. Nemcsak a belső energiák kellettek ehez, hanem a nemzetközi folyamatok bátorító hatásai is. S kellett ehhez egy Gorbacsov is a Kremlben, aki nem volt hajlandó bevetni a Csehszlovákiában is tízezer számra állomásozó szovjet csapatokat az otthoni polgárok ellen. S kellett ehhez a józan mérlegelés néhány cseppje a Csehszlovák Kommunista Párt vezetőiben is, hiszen a párthadsereg, a milíciák, éles töltényekkel, harckészültségben vártak a bevetési parancsra. Az általános sztrájk elsöprő sikere azonban megmutatta, hogy nincs visszaút. Sikerült elkerülni a vérfürdőt, a polgárháborút, bársonyossá vált a forradalom. Mindazonáltal egyértelműbben ment végbe a hatalomváltás, mint Magyarországon vagy akár az előttünk járó Lengyelországban. Végül Husák is lemondott, és a szabad választások is összejöttek. Úgy nézett ki, hogy alapvetően nagyot fordul a társadalom.

Lényegében így is volt – de mégsem teljesen. A világ, amelyben azóta élünk, alapvetően más, mint a nyolcvankilenc előtti viszonyok – de nem lett minden vonatkozásában jobb. Valószínűleg nem is lehetett: amikor ott fagyoskodtunk a tereken, csodálatosan éreztük magunkat, a lelkünk valóban megemelkedett, s azt hittük, nagy elvárásaink egy valóban jobb, szinte mennyeire hajazó világot teremtenek majd. Szeretetet ígértünk egymásnak, s azt hittük, az ember is eredendően megváltozik az ilyen nagy traumák hatására. Azt reméltük, hogy mindannyian levetjük visszahúzó rossz ember-énünk salakját, s kicsit angyalibbá, hibátlanabbá, ideálokkal töltöttebbé válunk. A Nyugatra is úgy tekintettünk, mint egy olyan világra, amely mindenben szebb, jobb, tökéletesebb a miénknél.

S csalódnunk kellett. Az ember nem vált szellem-lénnyé, földhözragadt teremtmény maradt, sőt, bizonyos vonatkozásban lejjebb csúszott. Először a romániai forradalom képein döbbentünk meg, majd az itteni nacionalista tüntetések töltöttek el félelemmel. S nemsokára azt láttuk, hogyan élnek vissza egyre többen a szabadsággal, hogyan válik egyre mélyebben ember embernek farkasává. Vadkeletté kezdtünk válni számos vonatkozásban…”

(Részlet a jövőre megjelenő Csend és lélek c. kötetből)

Cikkajánló

Az őshonos kisebbségek védelme egy újabb parlamenti jelentésben kapott helyet

Az Európai Parlament ez évi utolsó plenáris ülésén elfogadta az uniós polgárságról szóló 2017-es évi …