Mács József: Szolgálatos irodalomra lenne szükség napjainkban

Mács József írót, szerkesztőt Csáky Pál kérdezte. Megjelent az Üzenet c. könyvben.

macs_uzenet

Nem gondolod, hogy egyre durvább a világunk, amelyben élünk? Az interneten azt láthatjuk, hogy fanatikus muzulmán katonák élő adásban fejeznek le primitív módon embereket. Szinte hetente érnek el hozzánk hí­rek tömegmészárlásokról, merényletekről. A televízióban megszámlálha­tatlan csatornán nagyon megkérdőjelezhető szintű „ alkotások ” borzolják az idegeinket. Merre megy szerinted a világ?

– A még nagyobb káosz és brutalitás felé. De mindjárt hozzáteszem, hogy valakik kieresztették a rossz szellemet a palackból. Azért bátorko­dom leírni ezt, mert nagyon illik gondolatmenetemhez egy erdélyi ma­gyar író kisregényének a címe: Szél fúvatlan nem indul. És akkor vissza kell térnem gondolatban a második világháború végéhez, a koncentráci­ós táborok borzalmához, amiből az következett, hogy nagyhatalmi dön­téssel, de főleg az amerikai kormány akarásával és segédletével – kétezer esztendő elmúlását figyelembe nem véve – Izrael államot visszahelyezték hajdan volt ősi földjére, amelyet önkéntes szétszóródásuk után a világban palesztinok milliói népesítettek be. Izrael visszasegítése a kétezer év előt­ti földjére viszont nem mehetett végbe emberáldozatokat követelő konf­liktusok, a palesztinok millióinak elüldözése és a szomszédos országok­ba kergetésük nélkül. S azóta végképp nem lehet csodálkozni azon, hogy nincs és soha nem is lesz béke a Közel-Keleten, az olajfák alatt, mert hi­szen az érintettek a számukra sérelmes és megalázó történtekbe soha nem törődnek bele. S nem hiába tartja a közmondás, hogy a rossz példa raga­dós. Amerika sorra megbuktatta és megbuktatja a zsidó állam számára veszélyes országok vezetését, amelyekben olyan-amilyen eszközökkel fenntartott diktatúra volt. Lásd Irakot, Szaddam Husszein országát. George Bush amerikai elnök addig hazudta a világnak, hogy a diktátornak atom­fegyvere van (Izraelnek valóban van), amíg nem szánta el magát Szaddam Husszein rendszerének fegyveres megbuktatására. S azóta nincs nyugalom az országban, háború dúl, és egymást ölik a más-más nemzeti­ségű állampolgárok. Atomfegyvernek pedig semmi nyoma. A hajdan volt amerikai elnök máig nem tudja akkori hazugságát igazságként felmutatni a világnak! A káosz pedig további káoszt szül. A bonyolult közel-keleti állapotok újabb és újabb konfliktust gerjesztenek Afrika számos részében is, lásd az Iszlám Állam egyre borzalmasabb kegyetlenségeit! S lásd a mi­nimum három részre szakadt Líbiát Kadhafi erőszakos megbuktatása után, amelyen keresztül elindult Európa felé a már-már feltartóztathatat­lan menekülthullám, a megélhetési menekültek áradata Afrikából Euró­pába, ami hosszabb távon az európai országok népeinek felhígításához, nemzeti jellegük elveszítéséhez vezet! Ezt a forgatókönyvet sem a félmű­velt emberek írták.

Látjuk, hogy a világot elárasztotta a megkérdőjelezhető színvonalú in­formációk özöne, a valóban fontos információk szinte elvesznek ebben. Az érték – maga az irodalom is – visszaszorulóban van. Hová fog ez szerin­ted vezetni? Elvész a szellem ebben a kavalkádban?

– Ebben a főszerepet a modern tájékoztató eszközök játsszák. S ezzel nem is érdemes foglalkozni. Ezeket az eszközöket sem megzabolázni, sem kiiktatni nem lehet. Teszik a dolgukat hol jól, hol rosszul. Az érték­ről szeretnék inkább beszélni, vagyis magáról az irodalomról, amely állí­tólag visszaszorulóban van. Ezt én így nem jelenteném ki. Az irodalom az esetek többségében, sajnos, saját magát szorítja ki az olvasói érdeklő­dés látóköréből. Sokszor talán már a témák megválasztásával vagy azok megírásával. De hadd szaladjak vissza az időben elgondolkoztató példá­ért a Szabad Európa hajdan volt világába! Régen, nagyon régen hallgat­tam egy nyugati országban készült interjút az élő magyar irodalom egyik illetékesével, aki azt nyilatkozta – számomra persze, megdöbbentő mó­don -, hogy a magyar irodalom nem lesz többé szolgálatos irodalom. Ha emlékezetem nem csal, akkor nyilatkozta ezt, amikor már ismertté vált Ottlik Géza Iskola a határon című nagyszerű regénye, amely igen csak szolgálatos a szó legjobb, legnemesebb értelmében. S ezek után bátorko­dom kijelenteni, hogy egyetemes magyar irodalmunknak mostanság talán éppen az a legnagyobb baja, hogy íróinak egy része lenézi a nemzeti ér­dekek szolgálását, a magyarságtudat erősítését az irodalom eszközeivel. Ezt leírva szinte látom, ahogy felborzolódik a szőr az egyet nem értők há­tán. Pedig, szerintem, soha nem volt nagyobb szüksége a Kárpát-meden­ce magyarságának a szolgálatos irodalomra, mint napjainkban. Hangsú­lyosabban érvényes ez az igazságtalanul elcsatolt országrészek magyar irodalmaira, amelyeknek egyik legfőbb teendője a magyar megmaradás segítése lenne.

Ez a vélemény már a hatvanas évek közepén megerősödött bennem, amikor az akkori jugoszláviai magyar lapok segítségével, elsősorban az Új Symposion hasábjain nehezen érthető vagy érthetetlen versek törtek be az anyaországba és a nemzetiségi területekre, ahol követőkre is talál­tak. S éppen akkor, amikor ez történt, egy népes magyarországi írókül­döttség járt Szlovákiában, s mivel a Szlovák írószövetség magyar szekci­ójának én is vezetőségi tagja voltam, az Irodalmi Szemle szerkesztőségé­ben magam is találkozhattam velük. Veres Péterrel, Szabó Pállal, Darvas Józseffel, Benjámin Lászlóval, Váci Mihállyal és másokkal… A beszél­getésünk során megkérdeztem tőlük, ami akkor a leginkább érdekelt, mi a véleményük a vajdasági két magyar folyóiratról, a Hídról és az Új Symposionról? A megkérdezettek valamennyien Darvas Józsefre néztek, hadd válaszoljon a kérdésemre a politikus író. Ő aztán a válaszában hatá­rozottan azt állította, hogy míg az egyetemes magyar irodalmi hagyomá­nyokhoz úgy-ahogy kötődő Híd igen-igen szűkölködik a Belgrád által nyújtott anyagi javakban, a már-már hivalkodóan modern Új Symposionnak egyáltalán nincsenek anyagi gondjai Jugoszláviában.

Nem volt nehéz levonnom a következtetést: Belgrádnak az Új Symposion azért volt a kedvelt folyóirata, mert abban olyan irodalmi anyagokat, fő­ként verseket közölnek, amelyeket akár szerbül is írhattak volna. Elolvas­va nem értette a magyar olvasó! Nos, mindezeket hallva engem az foglal­koztatott a legjobban, hogy két Trianont megélve vajon van-e az iroda­lom művelőinek felelősségük abban, hogy az elbeszélő magyar irodalom (Jókai, Mikszáth, Móricz stb.) fokozatosan egyre okosabb, nehezebben olvasható irodalommá változott az utóbbi évtizedekben, beleértve a népi és az urbánus irodalom erőteljes jelenlétét, majd feledtetését is. Témái megválasztását és megírását tekintve pedig az olvasók figyelmét egyre inkább próbára tevővé. Mintha elfelejtődött volna, hogy a szépirodalom­ban erőszakoltan érvényesített okosság folyamatosan és értelemszerűen elidegeníti és leszűkíti az olvasótábort, majd teljesen el is veszíti azt. A világirodalom igazán nagy írói soha nem törekedtek arra, hogy „okosan” írjanak. Az élet szép és már-már tragikus árnyoldalait foglalták bele re­mekül megírt műveikbe.

Az ember napjainkban sokkal kiszolgáltatottabbá vált, mint volt eddig a történelem során bármikor is. A pénz, a biznisz szerepe mindent áthat. Létezik kitörés ebből a bűvös körből?

– A pénz ördöge soha nem lép ki a játékból. Ezt a kommunizmus felé tartó társadalmak is elég hamar felismerték. Azért is buktak meg koráb­ban, mint gondoltuk volna. A szentek társadalmát viszont sem az egyhá­zak, sem az istentagadók nem akarják. Egymásra utaltak abban, hogy köl­csönösen jelen legyenek a társadalomban, és hassanak. A kitöréssel kap­csolatban rögtön ide kívánkozik: merre, milyen irányba történjen meg ez a csoda? Ennek a lehetősége most már egyre nehezebben képzelhető el. Afrika északi része nyakig ül a kiprovokált háborúkban. A szövetségesét, Amerikát a háta mögött tudva, már csak Izrael számít népe számára biz­tonságos országnak a térségben, ő azonban a legkevésbé sem befogadó. Nem szeret keveredni. Az öregedő Európának van szüksége fiatalításra! így aztán mindennapjainkban szemtanúi lehetünk az országhatárt nem is­merő erőszakos betolakodásoknak, az új „honfoglalásoknak”: mások munkájának verejtékében a magukat menekültté nyilvánított emberek, asszonyok, gyermekek akarják az új európai országot, és ezt a kényszerű menekülésnek álcázott kontinens- és lakhelyváltoztatást olyan természe­tesnek veszik, mint azt, hogy felkel és lenyugszik a nap.

Mintha valami furcsa, félreértelmezett liberalizmus kötné gúzsba a nyugati világot. A jelek szerint Európa az egyik legtanácstalanabb konti­nens. Meg lehet ezt állítani?

– Ez mindaddig így lesz, amíg az Európai Unió nem kezd el a saját fe­jével gondolkozni. Míg a világ egyik legerősebb állama súg neki, s meg­próbálja saját képére formálni, addig nem lesz megnyugtató előrehaladás. Béke és egyetértés sem lesz. Az Egyesült Államokat Amerikának találták ki, ezt Európára rátukmálni aligha lehet, nem is lenne kívánatos. Az eu­rópai uniós országok többsége meg akarja őrizni nemzeti jellegét és ke­reszténységét. Kemény dió lesz ennek a felfogásnak a megtörése. Egye­sek már nem is rejtik véka alá, hogy Amerika az Európai Uniót is fel akarja használni világuralmi céljainak az eléréséhez. Az lenne a legjobb, ha az Amerikai Egyesült Államok kellő megfontoltsággal visszatérne a saját földjére, és a saját országát igazgatná, hiszen ott is van baj elég, Eu­rópa ügyeit meg hagyná az európaiakra!

Óriási mennyiségű írott anyag termelődik napjainkban, legnagyobb részük az internetes világban jelenik meg. Az átlagember ugyanakkor ke­vesebbet olvas, és a modern elektronikai eszközöknek köszönhetően szű­kül a szókincse. Feloldható ez az ellentét?

– A kérdés úgy is feltehető, hogy az átlagember a modern elektroni­kai eszközökkel élve igényt tart-e még a szókincse gazdagítására. Meg­elégszik-e azzal a műveltséggel, amelyet a modern elektronikai eszközök nyújtanak neki? Ehhez én mindjárt hozzátenném, hogy rohanó világunk­ban ez sem lenne kevés! De mindezt mindjárt azzal is megtoldanám, hogy modern korunk embere nem azért olvas, hogy a szókincsét gyarapítsa. Ez megsokasodott teendője közepette eszébe sem jut. Ismereteit akarja fo­lyamatosan gyarapítani. Ennyi az egész! De hozzáfűzöm azt is, hogy az irodalmi művekből szerzett ismeretekkel nem sokra megy, mert a jó író az élet örömeit és gondjait próbálja meg tehetsége szerint láttatni az olva­sóival. A lelkűket akarja gazdagítani. A tudás közvetítése nem az ő dol­ga. Ha az lenne, a tudományos akadémiák tagjai írnák világszerte a leg­okosabb és legrangosabb regényeket. Ez azonban köztudottan nem így van, és soha nem is lesz így. A világirodalom nagyjai, s az egyes orszá­gok klasszikusai mindig is az önmaguk által megismert élet szép és árny­oldalait mutatták meg és mutatják meg ma is az olvasónak. Ha ez nem így lenne, és a regény meg a vers csak okossággal, illetve ésszel íródna, ak­kor semmi értelme nem lenne szépirodalomról beszélni.

Madáchi értelemben megfogalmazva a kérdést: szerinted merre tart az emberiség? Eltűnnek vagy csak átalakulnak a klasszikus értékek?

A klasszikus értékek soha nem alakulnak át, és soha nem tűnnek el! Azért nem, mert időtállóak. És a legtöbbet tudják elmondani korukról az utánuk következő nemzedékeknek. És amit elmondanak, az ugyanolyan maradandó lesz, és ugyanolyan nehezen pusztítható el, mint a természet­ben egy-egy nagy sziklaóriás. Hogy a későbbi korok emberei mit kezde­nek majd a megörökölt klasszikus értékekkel, azt mi ugyan találgathat­juk, de nem megyünk vele semmire. Szerintem tudomásul veszik, és na­gyon megbecsülik az arra érdemes műveket. Azzal még senki nem fog­lalkozik, hogy ezek a klasszikus értékek is a semmibe vesznek majd boly­gónk életének a befejezésével. Ehhez az állapothoz közeledve kiderül, hogy földi életünknek nyoma sem marad. Napunk tüzében elégve talán még üzenet közvetítésére sem lesz mód, amelyben elmondanánk más bolygó vagy bolygók értelmes élőlényeinek, hogy volt egyszer egy olyan naprendszer, amelynek egyik bolygóján kialakulhatott a fejlett civilizáci­óvá fejlődött élet…

Kinek írnak ma az írók? A könyvkiadás nem igazi probléma napjaink­ban, a könyvterjesztés annál inkább. De a legnagyobb bizonyára a minő­ségi olvasás visszaszorulása. Hogy látod ezt a problémakört?

Az írók mindig az olvasónak írnak. Ez soha nem volt és nem is lesz másképp. Ha egy író azt tapasztalja, hogy nem olvassák a könyvét, akkor haragjában ne mindjárt az olvasókat hibáztassa. Inkább azon gondolkoz­zon el, miért nem kelt érdeklődést a könyve. Ennek számos oka lehet. Ta­lán nem érdekes a téma. Esetleg olyan történettel akar remekelni, amely közömbös az olvasó számára. Vagy az olvasó elvárásával szemben azt vallja, nem a téma a fontos, hanem a megírásának a módja. Vagyis nincs rossz téma, csak rosszul megírt könyv van. Eddigi okoskodásomból kide­rülhet, hogy én a téma megválasztását nagyon fontosnak tartom. De a megírását ugyanúgy. Erősítheti ezt a felfogásomat, hogy mióta könyveket írok, illetve jelentetek meg, mindezt kemény kisebbségi sorsban élve te­szem. Szemben állva az élet valóságával, és soha nem fordítva hátat an­nak, tollal hadakozva a megmaradásunkért. Zavart okoz számomra a kér­désben az a megfogalmazás, hogy a legnagyobb probléma napjainkban a „minőségi olvasás visszaszorulása”. Próbálom megfejteni, mi akar ez len­ni? Van-e egyáltalán ilyen? Az olvasó többféle módon választhatja meg magának, hogy mit olvas. De megkülönböztetően a semmitmondó köny­veket nem szereti. Száz szónak is egy a vége, remekelhet az író akárho­gyan, ha a műve nem az élet dolgairól szól, akkor az ilyen könyvre folya­matosan azt mondja az olvasó, hogy nem neki írták. És a végén dacból sem olvassa el. Szerintem ez az oka az olvasási kedv látványos csökke­nésének. Sokszor elmondtam és leírtam már, hogy az igazán nagy irodal­mat, illetve remekműveket mindig a fantasztikusan megírt, életből vett té­mák hívták életre…

Vannak bizonyos élettapasztalataink. A tiéd mennyiben változtatta meg a személyiségedet?

– A diktatúrában élés tenyéren kínálta az alakoskodást. A társadalom többsége ezt meg is tette. Semmiről sem mondta ki azt, amit gondolt. Ez nemcsak a pártonkívüliekre vonatkozott, hanem a párttagokra is. Már ré­gebben is írtam arról, hogy az Erdélyben élő, de a harmincas évek köze­péig Csehszlovákiában tevékenykedő balos Balogh Edgár, amikor már is­mét megindulhatott a határt útlevéllel átlépő mozgás, ha jó nagy késéssel is, de megjelent Pozsonyban. Velem is találkozott a Krím kávéházban, hi­szen akkor már, figyelemmel kísérve a csehszlovákiai magyar lapokat, is­merte a nevem, s a magyarság érdekeit védő munkám folytatásához azt a tanácsot adta, soha ne felejtsem el, nekem a magyar érdekeket szóban és írásban védve háromszor kell kimondanom, hogy „mert a kommunista párt”, míg a szlovák nemzetiségűnek elég egyszer! S ez a tanácsa mind­addig hasznomra is volt, míg a hatvannyolcat követő számonkérésben végleg ki nem törtem a nyakam. De hogy érthetőbb legyek az alakosko­dást illetően, én a második világháború után itteni magyar gimnázium hí­ján apám kíséretében éjszakánként a sötétség leplébe burkolózva Sáros­patakra szöktem, hogy az ottani református tanítóképzőben tanulhassak, mivel a rimaszombati gimnáziumot, ahol előzőleg tanultam, negyvenöt után megszüntették. Ott aztán második osztályos koromban megérintett a NÉKOSZ-os (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) szellem, amit a Pozsonyban megnyílt magyar pedagógiai gimnáziumba is magammal hoztam, ahová a határon való átszökdöséseket feladva negyedikes tanu­lónak jelentkeztem.

Érettségi után, a Pedagógia Főiskola magyar tagozatának a végzése közben – magyar értelmiség híján – már elsőéves koromban az Új Szó szerkesztőségébe kerültem. Ott aztán a terepre való kijárásoknak köszön­hetően az élet főiskoláját is elvégeztem, s ezt a tudományom a Hét szer­kesztőségében, ahova felelős szerkesztőként kerültem, gazdagon kama­toztatni is tudtam a magyarság javára. És erre öregedő fejjel is örömmel emlékezem. Hogy melyek voltak mégis életem meghatározó élményei, arra azt felelhetem, hogy például a negyvenöt utáni magyar deportálások ideje Csehországba, amikor a falumhoz közeli Balogtamásiban az unoka- bátyámék csűrjénél végignéztem azt a borzalmat, amikor a fegyveres ka­tonák hajánál fogva kirángatták házából a szomszédban lakó, ordító öz­vegyasszonyt és a testi fogyatékos fiát, s mint a zsákot, feldobták a teher­autóra. Halálomig nem tudok szabadulni ettől a szörnyű emléktől. Az is felejthetetlen élményemmé vált, amikor hívásukra felkerestem Csehor­szágban a volt szudétanémet területen rekedt magyarokat, akik elmesél­ték nekem, hogyan kerültek oda, és miért ragadtak ott. Mindezek az él­mények könyveim némelyikébe bele is kerültek.

Miben voltunk jók, és hol követtünk el hibákat az elmúlt évszázadban mi, magyarok? Meglátásod szerint ki tudtuk használni a kínálkozó hely­zeteket, vagy tényleg a zsákutcás megoldások dominálnak újkori történel­münkben?

– Utólag könnyű valaki vagy valami, illetve történelmi múltunk nagy személyiségei fölött ítélkezni. Szent István királyunk fiához írt intelmei­ben helyesen és Magyarország számára okosan fogalmazta meg, fogadja be országába és becsülje meg az idegeneket, de nem tette hozzá, hogy egy ország jövőjének az alakulása viszont olyan, mint az időjárás. Egyszer derűsre, másszor borúsra fordul, tehát intelmei sem lehetnek változatla­nok, mint a sziklába vésett szövegek. A mindenkori uralkodók és a gaz­dag főurak rugalmasan törekedjenek arra, hogy a jövevények nyelve fo­lyamatosan az övékbe olvadjon bele. Mert az ilyen intelemnek a figyel­men kívül hagyása egy napon az ország feldarabolásához vezethet! Per­sze, a leírtakhoz rögtön hozzá kell tennem, hogy könnyű utólag okosnak lenni. De sajnos, a Szent István-i intelem ma is változatlan formájában él, és láthatóan gyengíti az odafigyelést a magyar megmaradás érdekeire. Lásd az 1947-es párizsi békeszerződést, amikor Benesék öt dunántúli községre vonatkozó kérelméből nagyhatalmi jóváhagyással hármat meg­kaptak, Rajkát és Bezenyét azonban nem. De telt az idő, megalakult az Európai Unió, területén megszűntek az államhatárok, s Pozsony bekebe­lezve az 1947 szeptemberében Csehszlovákiához kényszerített Oroszvárt, Pozsony főváros tábláját a Rajkához egészen közeli volt határállomásnál szúrta a földbe. Azóta Rajka eladó házait szlovák családok vásárolják fel, s a rajkai telkekre is ők építenek házakat. Olyan szlovák felhívás is volt már: akarod-e, hogy Rajka Pozsony tizenhatodik kerülete legyen? Akkor vásárolj telket itt, építsd fel a házad itt! Ahogy nemrégen hallottam, már ezerötszáznál is több Rajkán a szlovák nemzetiségű lakosok száma. Amit az 1947-es békeszerződésben nem kaptak meg, mármint Rajkát és Bezenyét, megszerzik az Európai Unió határainak a megszűnésével. S a rajkai vasúti étteremben a Szent István-i toleranciára nevelt magyarok már szlovák nyelven is kínálják főztjüket az étlapon. Ilyen mérvű figyel­met velünk, Szlovákiában élő magyarokkal szemben, csak kevés helyen tapasztalunk, pedig a lélekszámunk még mindig megközelíti a félmilliót, kivétel talán a Magas-Tátra, amely a magyarországi kirándulók kedvelt helye. De folytassam a válaszom azzal, hogy az élni- és megmaradni aka­rás mindig jelen volt az elődeinkben, ezért tudott nemzetünk annyiszor talpra állni.

Léteznek nemzeti sajátosságok? Olimpiai bajnokaink és Nobel-díjasa- ink nagy száma tényleg bizonyíték lehet arra, hogy a magyar tehetséges nép?

– Tehetséges nép mivoltunkat én azzal bizonyítanám, hogy a legnehe­zebb helyzetben is talpon tudtunk maradni, s a kétszer ránk kényszerített már-már végzetes trianoni döntés égbe kiáltó igazságtalansága ellenére sem tudtak a rosszakaróink teljesen a földbe döngölni bennünket. Szerin­tem ránk, magyarokra nézve azonban a háborúnál is veszedelmesebb a belső nagyon nagy bajunk, az egykézés, a kevés számú megszületendő gyermek, ami hosszabb távon – évszázadokat értve ez alatt – letörölheti a térképről Magyarországot. Orbán Viktor kormánya most hozott olyan intézkedéseket, amelyek az eddiginél is erőteljesebben ösztönzik a gyer­mekvállalási kedvet. Nobel-díjasainkra nagyon büszkék vagyunk, de a magyar oktatási rendszerre, tanárainkra és tanítóinkra is. Ugyanúgy olim­piai bajnokainkra, akik igen magas szinten terjesztik Magyarország jó hí­rét a világban. Mindezt úgy fogalmazhatnám meg büszkén és tömören, hogy kis ország anyaországunk a sportnak és a tudománynak az egész vi­lágra kiterjedő előrevivőivel!

Mi, magyarok, enyhén szólva, nem nyertük meg a huszadik századot. A szlovákok ellenben – semmi érdemlegeset nem csinálva, csupán ügyeske­déssel és helyezkedéssel – sikeresen söprögették össze mindazt, amit a történelem felkínált nekik. Nem akarjuk mi túlságosan gyakran megválta­ni a világot, nem hordunk néha túl nagy mellényt – s nem üt ez olykor vissza?

– Azzal kezdem a válaszomat, hogy szerintem a szlovák politikusokat dicséret illeti azért, hogy ügyeskedéssel és jó helyzetfelismerésekkel el­érték, amire mindig is vágytak: a Szlovák Köztársaság másodszori ünne­pélyes kikiáltását. Az egész folyamatot a Szlovák Nemzeti Párt akkori el­nökének a bátorsága indította el, aki a prágai közös parlament ülésén oda­ment a szónoki emelvényre, és jelképesen hidegzuhanyt zúdítva a cse- hekre, bejelentette, hogy a szlovákoknak nem jó egy országban élni a cse­hekkel. Lett is ebből akkor mindjárt nagy vihar és égzengés meg felhábo­rodás, majd később – és ez a lényeg – két önálló köztársaság egy orszá­gon belül, mígnem végül a csehektől teljesen független Szlovák Köztár­saság! Igen ám, de amikor az a bizonyos hidegzuhany a cseheket érte, magyar nemzetiségű képviselők is ültek a prágai parlamentben. Közülük miért nem akadt akárcsak egy, akinek szintén lett volna legalább annyi mondanivalója, hogy nekünk, magyaroknak sem jó együtt élni a szlová­kokkal. Mert, ugye, ez az igazság, mindig mi húzzuk a rövidebbet. Ám ők sunyin meglapultak a padokban, és oltári nagy tévedéssel azt gondol­ták, ha csendben maradnak, majd jönnek a hálás szlovákok, és a szlová­kiai magyaroknak legrosszabb esetben is tálcán kínálják fel a megmara­dásunkat szavatoló és erősítő autonómia valamelyik formáját – ezzel ju­talmazva a gyáva viselkedésüket! Ebből azonban nem lett semmi, még köszönő szó sem. Természetesnek vették a magyar nemzetiségű képvise­lők hallgatását. Örüljenek, hogy a parlamentben ülhetnek. Ez a szolgalel­kű politizálás egyébként napjainkig kíséri parlamenti képviseletünket, ezért nem tudtunk semmi lényeges eredményt elérni, szánkra sem mertük venni a kényes témákat, még azt sem, hogy a szlovák államnyelv védel­méről szóló törvényből vegyék ki azt a passzust, hogy a magyarok közé települt szlováknak nem kötelessége megtanulni a többség nyelvét. Ért­hetőbben szólva, megtanulni magyarul a magyarok között. Mert amíg ez nem változik meg, és nem kerül ki a törvényből, addig vígan élhet tovább a negyvenöt utáni jelszó: na Slovensku po slovensky (Szlovákiában szlo­vákul). E törvénybe foglalt kitételnek a továbbéltetése miért szúrná a szlovákok szemét, ha a magyar parlamenti képviseletét sem szúrja?

Az ellen sem hadakoztak megfelelő erővel és elszántsággal, hogy a dé­li részeket, ahol a magyarok többségben élnek, ne tagolják bele a szlovák többségűvé alakított járásokba. És ne aprózzanak magyarok lakta része­ket az északról délre terjeszkedő megyékbe! Vagyis a szlovákok azt te­hettek a magyar népesség kárára, amit csak akartak, s ami kimondottan az ő érdekeiket szolgálta. Ám ez a folytonos gyáva hátrálás megbosszulta magát, s véleményem szerint erősen hozzájárult a legutóbbi népszámlá­láskor megmutatkozott borzalmas népfogyatkozásunkhoz. A szlovákiai magyarok talán így fejezték ki elégedetlenségüket politikai képviseletünk számukra érthetetlen viselkedésével szemben. Szégyenkezve gondolok arra, mennyire illik ránk a mondás, hogy gyáva népnek nincs hazája!

Mindaz, amit fentebb állítottam, leginkább a Független Magyar Kez­deményezés (FMK) pártját illeti meg, hiszen kezdettől a cseh és szlovák vezető politikusok fejével gondolkozott, a hátukon vitette be embereit a szlovák és a cseh parlamentbe, nem a magyarok szavazatai segítették őket oda. S ezt úgy hálálták meg a szlovák és a cseh politikusoknak, hogy a Duray Miklós vezette Együttélés Politikai Mozgalom prágai parlament­ben felszólaló képviselőinek többnyire keresztbe tettek. S ők lettek azok, akik nem nyugodtak addig, amíg el nem lehetetlenítették az Együttélést, s Durayt nem kényszerítették a másik két magyar párttal való szövetség­re! Kimondom, ha nagy vihart kavarok is vele, hogy viszont amióta az Együttélés Politikai Mozgalom kényszerűen befejezte önálló működését, azóta örökös az egy helyben topogás és kritikus helyzetekben az állandó megtorpanás és meghátrálás, aminek egyenes következménye, hogy azok, akiket képviselnének, elég szembetűnően elfogynak mögülük. Tel­jesen új magyar pártra van szükség, és bátor, rátermett vezetőkre. Az idő, persze, nagyon sürget, és ama közmondásunkat juttatja eszembe, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Ez akár irányíthatja és ösztö­nözheti is a leendő egyetlen új magyar párt tevékenységét, hiszen eddig folyamatosan hátrálgattunk, s békülgettünk a szlovák politikusok által ki­alakított helyzetekkel.

S ami a kérdésnek azt a részét illeti, hogy nem akarjuk-e túlságosan gyakran megváltani a világot, nos, szerintem ettől nem kell félteni ma­gunkat. Mi oda jutottunk a politizálásunkkal, hogy magunkat kell meg­váltanunk és megmentenünk! Antall Józsefnek az a kijelentése, miszerint ő tizenöt millió magyar miniszterelnöke, a kijelentés pillanatában sem fedte egészen a valóságot. Az első csapás után (Trianon) mintha sorvadá- sos betegségben szenvednénk, soha jobban nem illett helyzetünkre a Tompa Mihály verséből vett idézet, mint most: „hogy pusztulunk, ve­szünk, mint oldott kéve széthull nemzetünk…!”

Európa az utóbbi időben mintha szellemi válságban is lenne. Három­száz évvel ezelőtt mindenki számára világos volt, mit jelent az európai kultúra. Mára ez szétkenődött. Ki lehet ebbőí a válságból jönni?

– Mélységesen hiszem, hogy igen. A kérdés egy megmosolyogtató dolgot is eszembe juttatott. Még elevenen emlékszem arra, hogy amíg a szovjet táborhoz tartoztunk, annak kulturális termékeit zúdították ránk, olyan címen, hogy a legjobb szovjet regény, a legjobb szovjet film, a leg­jobb szovjet példák. A lapok – a nyugati kultúra silányságára hivatkozva, amely odafigyelést sem érdemel – csak ezeket ajánlották a szovjet tábor­hoz tartozó olvasóknak. S amikor nagyot fordult velünk a világ, és meg tudtunk szabadulni a szovjeturalomtól, a korlátlan szabadságot kiáltó akarnokság fokozatosan azt eredményezte, hogy egyre nagyobb mérték­ben árasztott el bennünket a nyugati, de még inkább az amerikai kultúra. A mérsékelt és higgadt középút kitaposása még mindig várat magára. Ezért halványult el bizonyos időre a nagy múltú európai kultúrára való odafigyelés. De az európai kultúra óriási értékei ekkor sem szorultak vissza a könyvespolcokra. Ezekkel az értékekkel folyamatosan ismerked­tek és ismerkednek ma is az egymást követő nemzedékek, ezért nem za­varhatja meg tartósan ezt a múltbéli ismeretszerzést az európai emberre zúdított amerikai kultúra divatja.

Elégedettek vagytok azzal, amit a ti generációtok letett az asztalra? Mennyire sújtotta a megosztottság a ti nemzedéketeket? Mi volt a legfőbb támogató erő és melyek a leginkább visszahúzó momentumok?

– Kezdem azzal, hogy amikor 1947 őszén határon átszökött diákként a sárospataki református tanítóképzőbe kerültem, azt tapasztaltam, hogy a bodrogközi kisváros neves iskoláit már előttem megszállták az anya­nyelvükön tanulni vágyó felvidéki diákok. Közülük többek között az ötö­dikes kistárkányi Tolvaj Bertalant és a negyedikes királyhelmeci Dobos Lászlót említem, akikkel – miután véglegesen visszakerültem Csehszlo­vákiába – később a pozsonyi „nagy magyar politizálásban” is találkoz­tam. Illetve már korábban is, hiszen miután leérettségiztem a pozsonyi magyar pedagógiai gimnáziumban, a Szlovák Pedagógiai Főiskola ma­gyar tagozatán Dobos Lászlóval magyar-történelem-társadalom- tudomány szakos évfolyamtársak lettünk. Én, mint említettem, elsőéves koromban az Új Szó fiatal és teljesen tapasztalatlan szerkesztője lettem. Számos alkalommal leírtam már, hogy a magyar értelmiség lefejezése után mindenki jó volt, akinek a fejében volt egy kis értelem. Hamar ész­revettem, hogy az Új Szó állományának zömét elemi iskolai végzettség­gel rendelkező munkáskáderek alkották, akiket vidéki falvakból és üze­mekből vettek fel újságírónak, s akiknek később a Tatra Szállóban volt a lakhelyük. Az új szós értelmiség zömét a kulturális rovat szerkesztőinek vékonyka rétege alkotta, Egri Viktor íróval az élen.

A napilapban ugyanúgy dúlt az osztályharc, mint a falvakban és az üzemekben. Lőrincz Gyula főszerkesztőnek volt köszönhető, hogy Egri Viktor írót, akit a háta mögött csak „gatyagyárosnak” neveztek a munkás­káder munkatársak – mert állítólag az apósa az volt Nagyszombatban -, nem rúgták ki a szerkesztőségből. Ha ugyanis engedett volna a munkás­káderek nyomásának, Egri Viktor szorgalmas és türelmes kézirat-javítga­tása nélkül az Új Szó járt volna rosszul. Főiskolásként tehát ilyen légkör­ben kezdtem bontogatni a szárnyaimat szerkesztő riporterként, de már kezdő íróként is.

Szerettem a vidékjárásokat, érdekelt a magyar emberek sorsa. Sokat ír­tam egy-egy falu gondjairól, s ha olyan témára bukkantam, mint az egyik szövetkezeti tyúkfarmon, hogy 350 tyúk naponta csak egy tojást tojt, azt én humorosan megírtam. De a Háromszázötven tyúk és egy tojás című írásomat Egri Viktor talán el sem olvasta, csak félretolta az asztalán, any- nyira nem érdekelte a téma. Én azonban nem hagytam annyiban, elvittem a Rohác nevű szlovák szatirikus hetilap szerkesztőségébe, aztán elfelejt­keztem róla. Az új szós kollégák figyelmeztettek, hogy megjelent az írá­som a szlovák lapban, s akkor már Viktor bácsinak is jó volt a „sok tyú- kos és kevés tojásos” írásom. Sőt, azt is elértem a „karrieremet” egyenge­tő háromszázötven tyúkommal, hogy amikor a Rohác főszerkesztője a legnevesebb magyarországi szatirikus íróktól válogatást jelentetett meg saját fordításban egy kicsinyke könyvecskében, engem is belevett abba, igaz, csak egy rövid írásommal. Egyszerre örültem és szégyelltem is ma­gam a nagy és közismert szatirikusok közt, mert én mögöttem akkor még nem volt semmi. Az Új Szónál majd öt évig dolgoztam, s ezt a közel fél évtizedes időt ma is az életismeret főiskolájának tartom, még ha rosszul is végződött ott a sorsom, hiszen az ötvenhatos magyarországi forrada­lom iránt tanúsított rokonszenvemért kidobtak a laptól.

Eme – általam szükségesnek tartott – bevezető után rátérnék annak megválaszolására is, hogy elégedett vagyok-e azzal, amit az én nemzedé­kem letett az asztalra. A bevezetőből nyilvánvaló, hogy ránk hárult a fel­adat, hogy a Csehszlovákiából kiűzött magyar értelmiséget folyamatosan pótolva a Csemadokkal és a magyar lapokkal összefogva újraindítsuk a megmaradásunkat segítő építkezést. Fábry Zoltán vigyázó szemétől kí­sérve. S ahogy megjelentek a könyveink, Bábi Tiboré, Dénes Györgyé, Gyurcsó Istváné, a fiatal prózaírók közül Dobos Lászlóé, az enyém majd később Duba Gyuláé stb., úgy lettünk tagjelöltjei, majd tagjai a Csehszlo­vák írószövetségnek, amelynek akkor már magyar szekciója is volt, és hattagú bátor vezetősége, amelynek a tevékenységére a pártközpontnak, a Csemadok KB Elnökségének és a magyar újságírók összességének is oda kellett figyelnie. A hattagú vezetőség (Bábi Tibor, Dobos László, Mács József, Szőke József, Tóth Tibor, Turczel Lajos) igen-igen érzéke­nyen és tiltakozó levélben reagált minden magyar sérelemre a pártköz­pont illetékeseinél, akiktől többször meghívót is kaptunk véleményünk szóbeli kifejtésére. Mondanom sem kell, hogy volt munkánk elég, hiszen a legfőbb intézményekbe befurakodott szlovák nacionalizmus folyamato­san arra törekedett, hogy az élet minden területén tovább csorbítsa az egyébként is erősen korlátozott jogainkat.

Keményen hallattuk a hangunkat az Új Szó főszerkesztőjével, Dénes Ferenccel szemben is, aki a pártközpontbeli szlovák nacionalisták kezde­ményezésére vagy nyomására egyik napról a másikra ráállt a magyar helységnevek csak szlovák nyelvű írására. Kemény tiltakozásunkra a pártközpontiak meghátráltak, de csak annyira, hogy mindenki úgy hasz­nálja a helységnevet, ahogy az számára a legjobban megfelel. Nagy nyo­más nehezedett ránk, és ez az iskoláinkat is érzékenyen érintette. A ma­gyar történelem oktatása szóba sem jöhetett, de leleményes pedagógusa­ink az irodalomtörténeti oktatásba helyezték bele történelmünk legfonto­sabb fejezeteit. Segíts magadon, az Isten is megsegít! Igen ám, de a szlo­vák tanfelügyelet rájött erre a kényszerű turpisságra, s kitalálta, hogy a magyar iskolák tantervéből kiiktatja az irodalomtörténeti oktatást is. Eh­hez azonban már a magyar iskolák legelismertebb és legtekintélyesebb pedagógusainak a hozzájárulása is kellett. Ezen az összejövetelen meghí­vott vendégként a Hét egyik vezető szerkesztőjeként én is jelen voltam. Az oktatási minisztériumból érkezett Mózsi Ferenc központi tanfelügye­lő és a pártközpontos Tabi László nem jutott megegyezésre velünk, tün­tetőleg visszautaztak Pozsonyba, mi pedig Tolvaj Bertalan és Rácz Oli­vér vezetésével kemény tiltakozást fogalmaztunk meg a gyalázatos szán­dék ellen, és elküldtük a prágai és a pozsonyi pártközponti illetékeseknek. Végül elvetették a durva elgondolást, hogy műfajok szerint tanítsák isko­láinkban a magyar irodalmat, mégpedig úgy, hogy a tankönyv egyharma- da cseh nyelvű, egyharmada szlovák nyelvű a maradék egyharmada pe­dig magyar nyelvű lett volna. S tették volna mindezt a „szentnek” meg­hirdetett szocialista hazafiság nevében!

Ezen a ponton megjegyezném, hogy az egyetlen összetartó erőnk az el­ért vívmányaink féltése és megtartani akarása volt. Persze, a megosztott­ság is ott volt köztünk, de csak olyan szinten, hogy következetes nemze­ti érdekvédő vagy megalkuvó leszel-e. A Szlovák Írószövetség magyar szekciójának vezetőségéből két tagunkat, Dobos Lászlót és Szőke Józse­fet a Csemadok Központi Bizottságának az Elnökségébe is beválasztot­ták, ami erősítette az együttműködésünket. Óriási jelentőségű volt az Iro­dalmi Szemle megjelenése 1958-ban, amelynek szerkesztésével a magyar szekció vezetősége Dobos Lászlót bízta meg. A folyóirat egyszeriben az irodalomszervezés és közlés fórumává vált. Fábry Zoltán is lelkesen üd­vözölte ezt a csehszlovákiai magyar irodalmi élet második világháború utáni egyik legnagyobb eseményét. Egymásnak feszülések, nézetbeli kü­lönbségek persze, gyakran adódtak. Ezek azonban mindig áthidalhatóak voltak. Fontos megemlíteni, hogy míg az Irodalmi Szemle az irodalom szervezésében és közlésében jeleskedett, a Hét című képes hetilap Fórum című melléklete az irodalom közlésén kívül a társadalompolitikai gondol­kozás élénkítését is felvállalta cikkek közlésével és kerekasztal-beszélge- tések szervezésével. Olyan értelmiségiek is részt vettek a magyarság helyzetén javítani akaró szerkesztőségi beszélgetéseinken, akik később a Duray Miklós vezette Együttélés Politikai Mozgalom vezetésébe is beke­rültek.

A hatvanas évek második felében egyre erősebb és következetesebb lett a Dobos által vezetett magyar politizálás, s a Csemadok Központi Bi­zottságában is olyan erő tömörült mögé – beleértve a Duray által irányí­tott pártonkívüli fiatalokat is -, hogy amikor a hatvannyolcas szellemű tit­kos szavazások idejéhez elérkeztünk, Dunaszerdahelyen a központi bi­zottság már képes volt leváltani a számunkra mindig hátrányos kompro­misszumokra kész Lőrincz Gyulát, s Dobos Lászlót megválasztani elnök­ké. S ezzel a merész váltással elérték, hogy Dobos mögé felsorakozva végre a Csemadok Központi Bizottságának Elnökségében, de alsóbb szerveiben is lendületbe hozzák a magyar politizálást. A hatvannyolcas pezsgés következménye volt a magyar szekció vezetésének és az Irodal­mi Szemle szerkesztőségének felhívásában megfogalmazott kulturális au­tonómia igénye, amelyet a Hét Fórum című mellékletében meg is jelen­tettem. A magyar tárca nélküli miniszter Dobos László kormányba kerü­lésével és néhány magyar miniszterhelyettesi poszt megszerzésével, vala­mint a kormány szerveként működő szintén sokat jelentő nemzetiségi tit­kársággal, amelynek vezetésével Tolvaj Bertalant, a királyhelmeci ma­gyar gimnázium igazgatóját bízták meg, a magyar politizálás magaslatá­nak a csúcsára érkezett, s egyik legnagyobb vívmánya sok egyéb mellett, hogy az addig elért nemzetiségi jogaink védelme bekerült az alkotmány­ba. A pezsgés és a tenni akarás Pozsonytól Ágcsernyőig terjedt. Az em­berek megérezték, hogy most már érdemes magyarnak lenni. Ez a felis­merés – a szükséges vezetői személycseréket is beleértve – minden déli járásban éreztette a hatását. Érdekességként említem a losonci fiatalok gyűlését, amelyen Dobos László is részt vett. A sok lelkes fiatal úgy da­lolta jelenlétében a Kossuth-nótát, hogy Dobos László azt üzente…

Létezik egyáltalán szlovákiai magyar társadalom, mint érzékelhető en­titás? Magyarán: létezik-e erős összetartó erő, és ha igen, melyek a pil­lérei? Es azok milyen kondícióban vannak?

Létezne, ha lenne erős és a célkitűzéseiben következetes egyetlen nagy magyar párt, amely gazdagítani tudná a szlovákiai magyar társadal­mat! Ilyennek indult az Együttélés Politikai Mozgalom, amelyet a Füg­getlen Magyar Kezdeményezés teljesen érthetetlenül és máig megmagya­rázhatatlanul addig támadott folyamatosan, amíg bele nem olvadt a két másik magyar pártba. Az FMK a valóságos helyzetet fel nem ismerve sa­ját magát nevezte ki rendszerváltó pátnak, holott alig voltak követői. Ar­ra kényszerült, hogy a legravaszabb szlovák politikus, Vladimír Meciar hátán vonultassa be néhány emberét a szlovák és a cseh parlamentbe. En­nek következményeit fentebb már ecseteltem, csupán annyit fűznék még hozzá: most már megint ott tartunk a magyar politizálásban, hogy szétforgácsolódva, az egyik magát magyarnak is nevező párt ismét a szlovákok szavazataira szorul. És a tájékozatlanabb magyar azon gondolkozik, Úristen, a mi ügyünk miért nem mozdul előre?

Van esélye a kis nyelveknek a jövőben, a számítógépek világában? Lé­tezik napjainkban egyáltalán szlovákiai magyar irodalom, vagy csak imi­táljuk az irodalmi életet? Könyv viszonylag sok születik, de eljutnak az emberekhez?

Nem hiszek abban, hogy a számítógépek világában a nagy világnyel­vek felfalják a kis népek nyelvét. Azt viszont el kell ismernem, hogy bár szlovákiai magyar irodalom még mindig van, a kérdés csak az, ki olvas­sa, s hogy mennyire van jelen a szlovákiai magyar életben? Mert hiszen ha az olvasó azt tapasztalja, hogy az írók nem róluk és nem nekik írnak, az nagyon nem jó. Elszomorító, hogy jelentősen megcsappant az olvasók száma, s nemcsak a szlovákiai magyar térfélen, hanem Magyarországon is. Ez az állapot viszont egyértelműen azt fejezi ki, hogy az író elfordult az olvasójától, mint ahogyan az olvasó is az író termékeitől. Nemcsak az író tud büntetni, hanem az olvasó is. A magyar klasszikusok könyveiről viszont tudnak az emberek, és élnek is ezzel a mérhetetlenül gazdag lehe­tőséggel. A világirodalom remekműveihez is zavartalanul hozzájuthat­nak. Nem kell félteni őket…

Képes ma egyáltalán az irodalom bármilyen társadalmi hatásra?

–  A fentebb elmondottakból egyértelműen következik, hogy nem. A szlovákiai magyar olvasót az irodalmi műben hitelesen megjelenített itte­ni és mostani élet érdekelné. Ezt várná el az íróitól. De nem ezt kapja! A közgondolkozásból teljesen kikapcsolta magát a szlovákiai magyar iroda­lom. Tisztelet a kevés számú kivételnek! A dunaszerdahelyi székhelyű és vezetésű irodalmárokat nem érdekli a kétnyelvűség használatának az ál­lapota, s az sem bírja szólásra őket, hogy jóval félmillió alá süllyedt a né­pességünk, mint ahogyan az sem, hogy iskoláink tanulóinak száma a hat­vanas évek eleji 104 ezerről jóval ötvenezer alá csökkent. Valamiféle nem létező tiszta irodalmat képviselnek, hátuk mögé tolva a súlyos gon­dokkal küszködő magyarok egyre siralmasabb helyzetét, miközben mind érezhetőbben és láthatóbban pusztulunk, veszünk…

Jobb lett a világ az irodalom által? Egyáltalán, van-volt az irodalom­nak bármiféle hatása a világ fejlődésére?

–  Egyértelműen volt és lesz is. Ezért beszélünk most is, a jövőben is a világ és a nemzetek irodalmáról. A klasszikus írók műveikkel erősen hat­nak ma is, és hatni fognak a jövőben is az olvasókra. Kondícióban tartják a jóra törekvő emberi lelkeket. És ez így lesz szerintem bolygónk életé­nek a végezetéig. Ha az élők nem sülnek meg és nem párolognak el jóval korábban. Az égi távolságok ugyanis a ma és holnap szemével nézve le- küzdhetetlennek látszanak.

Hogy látod a szlovákiai magyar társadalmi változásokat? Mi a véle­ményed az autonómiáról? Mit kellene jobban, másként csinálni?

– Jó értelemben vett magyar társadalmi változások nincsenek. Meghát­rálások és belenyugvások vannak. A szlovák politikusok foglalkoztatnak bennünket, nem mi őket, a folytonos és nagyon tudatos érdekeinket káro­sító politikai akarásaikkal. A magyar politizálásban annyi erő sincs, hogy a már-már nevetségessé váló, kezdettől provokatív „Malina Hedvig- ügyet” levetesse a napirendről. Nemhogy valamilyen eredmény elérésére képes legyen! A Benes-dekrétumok a legutóbbi parlamenti jóváhagyással történő megerősítésükkel még mindig jelen vannak az életünkben. De­hogy akarják a szlovákok felejtetni velünk a negyvenöt utáni múltat! De­hogy akarnak számunkra területi autonómiát! Arra törekednek, hogy pisszenni se merjünk. így aztán az MKP által kidolgozott magyar terüle­ti autonómia-tervezet mintha meg sem történt volna. Még csak csobbanást sem okozott a nagypolitika állóvizében. A szlovákok ugyanis na­gyon jól tudják, hogy ennek a törekvésnek az ő országukban nem lehet folytatása. S azt is látják, hogy az Európai Unió semmit megoldani nem tudó vagy nem akaró bürokratikus intézmény. A területi autonómia eléré­sére nagyobb bátorságra lenne szükség. A dél-tiroli osztrákok legelszántabbjai több mint negyven évig tartották tűzben a vasat, robbantgattak is a végén, hogy felhívják törekvésükre Európa és a világ figyelmét. Az ola­szokat ez sem félemlítette meg, a robbantgatókat arra kényszerítették, hogy elmeneküljenek Dél-Tirolból, és nemzetközi elfogatóparancsot is kiadtak ellenük. Egy ilyen körözöttel én is találkoztam Pesten, a Magyar írószövetség egyik összejövetelén. Ő mesélte el nekünk, hogy amikor először jött Ausztriából Budapestre, a körözése még érvényben volt, és a Kádár-rendszer határvédői letartóztatták Hegyeshalmon, amikor magyar földre lépett. Persze, el is engedték, nem adták ki az olaszoknak. A pél­dát azért hoztam fel, mert a területi autonómia elérése kemény küzdelem. És nem szabad megtorpannunk. Állandóan napirenden kellene tartanunk. Mert ha kivívtuk magunknak, kezünkbe vehetjük sorsunk alakítását a végleges magyar megmaradás érdekében! És a dolgainkba a szlovák többség akkor már nem szólhat bele. Rögtön hozzáteszem, ha az Európai Unió a helyzet magaslatán állna, akkor tagországai között a politikai ha­tárt már régen nyelvi határral váltotta volna fel. Könnyebbé és gyakorla- tiasabbá téve az anyanyelvi tájékoztatást, amely az Európai Unió határa­in belül minden népnek, illetve népcsoportnak kijár! S ezzel a lépéssel egy csomó feszültséget oldott volna fel a határain belül. Persze, ezt az unión belüli állandó jelleggel és egyre határozottabb nyomással napiren­den lehetne tartani. Ez hosszabb távon akár orvoslata is lehetne a már egyébként sem létező igazságtalan trianoni határoknak…

Hogy látod a személyiségek szerepét a modern társadalmakban?

– Minden közösségnek, kicsinek vagy nagynak, szüksége van szemé­lyiségekre, akiknek az életéből erőt merít. S a megbecsülésüket ki is fe­jezi irántuk. Fábry Zoltánnak Stószon már régóta áll a szobra. Gyurcsó Istvánnak is a szülőfalujában. Dénes György nevét nemrégen vette fel szülőfalujában a magyar tannyelvű iskola. Dobos Lászlónak, az írónak és politikusnak, szintén szobrot állítottak szülővárosában, Királyhelmecen.

A ti generációtok azért valamit letett az asztalra. Van üzenetetek a mostani középgeneráció és a fiatalok számára?

– A tréfára legtöbbször ráfizet az ember, különösen akkor, ha rosszul sül el. Mégis megkísérlem katonásan és tömören megfogalmazni válaszo­mat, s akinek nem inge, ne vegye magára. Forduljatok az élet felé! Mert az írónak elsősorban az élet nyújtja az élményt, nem a másoktól elolva­sott anyag. A másodlagos, illetve olvasott élmény hatásának érvényesíté­se olyan a regényben vagy az elbeszélésben, mint az óvszer a szeretke­zésben. Elnézést a pikáns fogalmazásért. De komolyra fordítva a szót, a szlovákiai magyarság 1945 óta folyamatosan elnyomásban él. A legutób­bi nagy figyelmeztetés megdöbbentően, sőt ijesztően meg is mutatkozott a népfogyatkozásunkban. A történtekből vonják le a tanulságot, vonulja­nak ki elefántcsonttornyukból, és hadakozzanak azért, hogy a területi au­tonómia követelésével elérjük legalább az oktatási és kulturális önrendel­kezést! S e követelés élére azok álljanak, és szigorúan csak azok, akik fel­ismerték, hogy nehéz helyzetünk számunkra kedvező megváltoztatásához csak egyetlen magyar politikai pártra van szükség!

Cikkajánló

uzenet2

Üzenet – Gyüre Lajos könyvismertetője

Napjainkban gyakran elhangzik az immár közhellyé silányodott kijelentés: megjelent ennek, vagy annak a könyve, amely …