Magyarok, térdre!?

Nem kímél minket a történelem.
Kilencven  évvel ezelőtt nemzetünk  életében erős törés következett be. Egy, a háborútól megfáradt, elcsigázott ország fennállásának egyik legnagyobb válságát élte át.

S bizony, az egyén is, a nemzet is válsághelyzetben tudja megmutatni igazi kvalitásait.

1918–1920-ban megbuktunk a történelmi vizsgán. Alapvetően  négy ok miatt – de ez a négy ok összefügg egymással. Az első: 1541 óta nem voltunk szuverén állam, hozzá voltunk kötve a birodalom többi részéhez. 1914-ben nem mi döntöttünk a háborúba lépésről, 1918 és 1920 között is meg- szenvedtük a szuverenitás addigi hiányát. Nem tudtuk irányítani dolgainkat, sodródtunk az események után, nem volt hatékony külföldi kapcsolatrendszerünk. Ez a gondolatmenet át is vezet minket a második okhoz: gyenge volt a politikai elitünk. Rémisztően  alulteljesítettek Károlyiék is, Kun Béláék pedig minősíthetetlenül (tisztelet a kevés számú kivételnek, például Stromfeld Aurélnak).

Vitatkozom magammal, ideidézhető-e ezen a ponton Oscar Wilde, aki rokonszenvezett velünk, s ezt mondta: „Furcsa nép a magyar. Meggyilkolják a legokosabb emberüket (Tisza Istvánt), és vezetővé emelik a legbutábbat (Károlyi Mihályt).” Leegyszerűsített, profán, fájdalmasan bántó mondat, de sajnos, van igazságmagja. Ezek után nem meglepő definiálni a harmadik okot: nem készültünk a jövőre, nem tudtuk, mit akarunk, ellazsáltuk a 20. század elejét – így nem csoda, hogy anarchiába süllyedtünk 1918 és 1920 között. Sokszor mondjuk Trianonról, hogy az diktátum volt, s így igaz: ám ne feledjük el, hogy a béketárgyalások legfontosabb időszakában, 1919-ben lényegében nem volt nemzetközileg elismert kormányunk. A magyarságnak így nem volt hivatalos képviselete a tárgyalásokon, az újonnan létrejött szomszédos államok politikai-diplomáciai játékait nem volt, aki kiegyenlítse. S a negyedik, talán tényleg a legfontosabb: az érdekeinkkel ellenkező nagyhatalmi akarat. A halálosan beteg Wilson sutba dobta elveit, a britek, olaszok fékként itt-ott megjelentek, de lényegében a francia érdek döntött: durván megnyirbálni Németország és potencionális szövetségese, Magyarország lehetőségeit.

Így kerültünk  kisebbségi helyzetbe – anélkül, hogy bárki megkérdezte volna a véleményünket. A csehek lényegében gyarmatként tekintettek  a számukra idegen magyarlakta vidékre, s bár megpróbáltak visszafogottan viselkedni, egy pillanatig sem hagytak kétséget afelől, hogy minden  hivatalos és burkolt eszközzel megpróbálják lépésről lépésre elbizonytalanítani, feldarabolni, magukhoz  édesgetni vagy – ha kell –, megfélemlíteni a Szlovenszkó déli részén élő magyarokat.

Elődeink  nagy sokkot éltek át, nem tudták elképzelni, hogy ilyesmi megtörténhet. Tisztelet azoknak a közösségi és szellemi vezetőknek, akik megpróbáltak abban a helyzetben új víziót felvázolni, új esélyeket teremteni a létrejött csehszlovákiai magyar nemzettöredék  számára. Velük szemben felvonultak az aktivisták, akik az új cseh hatalommal  való együttműködést propagálták, mint a túlélés leghatékonyabb esélyét.

Jól összezavarodtak  tehát a fejek, s beindult  egy máig tartó eróziós folyamat, egy máig tartó kemény küzdelem a lelkekért, a gondolatokért, a tudatért, a belső erkölcsi tartásért.

Mint az általában lenni szokott, e téren sem játszott mindenki tisztességes játékot, nem használt mindig tiszta eszközöket. Értelemszerűen egy ilyen küzdelemben azok tudnak elsősorban tisztátalan eszközöket használni, akik hatalmon vannak. Legionáriusfalvakat telepítettek színmagyar vidékekre, hogy fellazítsák a régiók magyar szerkezetét, utána pedig cseh-szlovák iskolákat hoztak létre, hogy úgymond jövőt és esélyt biztosítsanak a magyar gyerekeknek. A mezőgazdaságban olyan feltételrendszert alakítottak ki, hogy az kiszolgáltatottá tegye a magyar parasztot (aki egyébként nagy részben biztosította az ország számára az élelmiszert). Beruházni pedig nem ruháztak be a bizonytalan identitású déli területekre, mert féltek tőle, hogy egy határmódosítással ezek a részek elkerülhetnek Csehszlovákiától. Folytatódott  tehát a küzdelem az esélyekért, a lelkekért. Volt, aki feladta nézeteit, és „becsehelt”. A közösség többsége görbén nézett az ilyenekre, árulónak  tartotta őket. S bár az embereket megpróbálta a kor, a lelkek többé-kevésbé egészségesek maradtak.

1938-ban megtörtént a határmódosítás. Bennünket, szüleinket, nagyszüleinket akkor sem kérdeztek meg, ismét csak hatalmi döntés született. Kétségtelen tény viszont, hogy etnikai szempontból igazságosabb határ született. Balszerencsénkre azonban egy őrült hatalom, a nácizmus létéhez és tobzódásához kötődött ez a döntés, amelyet egy véres világháborúban  egy másik őrült hatalom, a bolsevizmus tiport el – szövetkezve az akkori demokráciákkal. Ennek a folyamatnak mi ismét csak a vesztesei lettünk. Négyévnyi durva és csúnya időszak következett, amelynek a lényege az volt, hogy nem csak azokat büntették meg, akik esetleg az 1938–1945 közötti időszakban tényleg elkövetettek bűnöket, hanem a védtelen, bűntelen embereket is. S hogy ez mennyire nem volt rendben még az akkori viszonyok között sem, mutatja a tény, hogy a potsdami békekonferencia soha nem egyezett bele a magyarok kollektív bűnösként való, tömeges kitelepítésébe Csehszlovákiából. Míg a németeket nagyhatalmi döntés alapján telepítették ki, a mi szüleinket alantas nemzeti bosszúból lökdösték ide-oda. A sok magyar számára 1968-as szerepvállalása miatt rokonszenves Ludvík Svoboda tábornok  adta ehhez a katonákat. A fennmaradt  jegyzőkönyvek egyértelműen szólnak erről: akit lehet, ki kell telepíteni Magyarországra, hogy minél kevesebben maradjunk. Akit lehet, szanaszét kell telepíteni az országban – erőszakkal  vagy később puhább módszerrel, munkahelyet, megélhetést felkínálva, s ezáltal asszimilálni. Az otthon maradottakat pedig reszlovakizálni kell, szlovák iskolába küldeni, szlovák gondolkodásúvá tenni.

A dolog pikantériája, hogy új világpolitikai törésvonalak kialakulása kellett ahhoz, hogy a dolog nyilvános, durva formában ne folytatódjon tovább. Churchill fultoni beszéde mondta ki azt, ami egyre nyilvánvalóbbá vált mindenki előtt: Sztálin Szovjetuniójával nem lehet együttműködnie magát demokratának  valló politikusnak,  magát demokratikusnak tartó államnak.

Sztálinnak viszont az volt az érdeke, hogy a „kerítésen belül” csend legyen. S mivel még a magyar kommunisták is többször felhozták neki a felvidéki magyarság rendezetlen  helyzetét, telefonon odaszólt Gottwaldnak,  aki erre 1948 júniusában a jegyzőkönyvek tanúsága szerint ezt mondta a kommunista párt központi vezetése megrökönyödött tagjainak: „Muszáj lesz adnunk nekik [ti. a magyaroknak – Cs. P.] valamilyen jogokat, de semmilyen politikai pártjuk, szakszervezetük, semmilyen különleges jogállásuk nem lehet. Valamit azonban muszáj lesz adnunk nekik, hogy nyugtunk legyen tőlük.”

Nos, így működött ez akkor, így működik  ma is. Maguktól egy jottányit sem adnának, csak külső és/vagy belső kényszerítő erők hatására. Az idegek játéka ez, ahol a hatalmon  lévő el akarja fárasztani a kisebbségit. De a politikai bölcsesség hiánya is, amely nem veszi figyelembe az alaptézist,  mely szerint az elégedett polgár a jó állampolgár. Amikor szlovák kollégáinkat arról kérdeztük, miért ez a merev elutasítás ügyeinkben, nagyon árulkodó választ adtak: „Ha ma adnánk nektek tíz centit – mondják –, holnap tizenötöt kérnétek, majd húszat. S egy szép napon bejelentenétek, hogy elmentek tőlünk.” S amikor azt mondjuk erre, ne hülyéskedjetek, az EU-ban meg a NATO-ban az ilyesmi elképzelhetetlen, hamiskás mosollyal megtoldják: „Mi ezt jobban tudjuk. Erről szólt a szlovákok 20. századi történelme.” Ha erre megjegyezzük, hogy már a 21. században lennénk, s a történelem arra is tanít, hogy kétszer ugyanabba a folyóba nem lehet belelépni, csak legyintenek: „Ne akarjatok behúzni a csőbe minket. Úgysem hagyjuk magunkat.”

Rossz beidegződésekről, kisnemzeti gátlásokról lenne tehát szó? Nem is tőlünk, önmaguk kicsiségétől félnek? S meg is osztanak bennünket, ha úgy adódik: régen rájöttek arra, hogy vannak közöttünk olyanok, akik pár tál lencséért a lelküket odaadják, nemcsak a mi közösségi ügyeinket. Miért ne használnák ezt is ki, ha közülünk néhányan tálcán kínálják fel ezt a lehetőséget?

Ők a többségi nemzet, ők vannak hatalmi helyzetben, ők játsszák ma is a húzd meg – ereszd meg játékot. Az őket kiszolgálók csak szerencsétlen flótások. Jól fizetett, de tisztességtelen balekok.

Napjainkban sem történik más – ez a leginkább farkasvakságban szenvedő polgártársaink számára is egyre nyilvánvalóbbá válik. Mert – a klasszikus szerint – egy újszülöttnek  minden vicc új. Új tárgyalási módszer kell, mondják egyesek. Közös párt, ahol majd a velünk frigyre lépő szlovákok győzik meg a többséget az igazunkról. S a hab a tortán: nem az a fontos, hány képviselőnk van, hanem az, milyen ügyesen tudnak tárgyalni a szlovákokkal.

2011 tavaszán ott tartunk, hogy a valóság alapján mondhatjuk el: mind- ezek az elképzelések zátonyra futottak. A falusi csárdában magát Napóleonnak képzelő bárki egy dolgot ért meg: az erőt. A gesztusokat, a nagylelkűséget a gyengeség jelének tartja. 2010 júniusában viszont az erőnket mi magunk dobtuk ki az ablakon. Ne csodálkozzunk hát rajta, ha a helyzetünk egy kiszolgáltatott ember helyzetére hasonlít.

A lelkekért, a gondolkodásmódért  folyik tehát a küzdelem kilencven év óta. S míg a világban mindenütt evidencia, hogy a német világlátást a német értelmiség, a francia világlátást a francia értelmiség kell, hogy kidolgozza, nálunk egyfajta nóvumként  mondogatják néhányan, hogy mi akkor vagyunk modernek, 21. századiak és trendik, ha mi elsősorban a szlovák elvárásoknak igyekszünk megfelelni. Fentebb próbáltam érzékeltetni, hogy ez a gondolatmenet egy teljes félreértésen alapul, tekintettel arra, hogy szlovák oldalról a kilencven év alatt nem jelent meg igazi, értékelhető kínálat. Az erőszakolt vagy a természetes folyamatokon alapuló beolvadás ugyanis nem tartható annak.

S itt jön be a képbe 1848–1849 üzenete. Ha bárki akkor is a császári oldalnak való megfelelést tartotta volna a legfontosabbnak, akkor nem, hogy forradalmat nem csinálunk, hanem már nem is lennénk. Mert bár 1848–1849 felemelő története a világosi csatamezőn  szomorú  véget ért, üzenete, értelme máig él és megtartó erőként működik az emberi lelkekben. Az üzenet egyértelmű: vállald magad, ragaszkodj értékeidhez minden körülmények között.

„Megengednéd-e, hogy gyermekeid
gyermekei – gonosz új iskolák
neveltjei már nevét is elfelejtsék
annak, ami előttünk szent ma még
s amiért annyit küzdtenek apáink?
Akkor inkább a vízözön!”

Babits 1940-ben írt szavai talán túl pesszimisták, de pontosak. Egy dol- got azonban tisztán jeleznek: eddig is, ezután is a személyes vállaláson állt vagy bukott a kérdés. Ezután se lesz másképp.

S van még ma súlya Petőfi szavainak? Az érdekek, a pénz, a visszaosztott százalékok, a magyar témára legyintő egyetemisták korában?

„Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet.”

Vagy igent mondunk – s akkor van esélyünk. Vagy nemet – s akkor a történetünk  véget ér. Köztes út nincs. A két pálya között se hamis, se igazi híd nem létezik. Mindenkinek döntenie kell.

(2010)