Március üzenete

Ünnepi beszéd Léván

Kedves barátaim, tisztelt hölgyek és urak! Történelme folyamán minden nemzetnek vannak nagy pillanatai, amelyek fejlődésének mérföldköveit jelentik, s amelyekre azután büszkén tekinthet vissza.

Nekünk, magyaroknak, sok ilyen ünnepünk van, amelyeken történelmünknek eme mérföldköveire emlékezünk vissza.

Az is természetes, hogy minden ünnepünk egy kicsit más és más. A gazdag történelem gazdag tapasztalatokat is jelenthet, s mindez nagyobb biztonságot a jelen történelmi döntéseinél.

Március 15-e derűs, optimizmussal telt, dicsőséges ünnepünk. A nemzet e napon újra bebizonyította, hogy képes önmaga újrafogalmazására, képes arra, hogy önön jövőjéről határozott véleményt mondjon.

Ragyogásával, történelmi dinamizmusával méltán emelkedik ki ez az ünnep történelmi emléknapjaink sorából. A szabadság szellemébe vetett hit kitörölhetetlenségét sugallja, mint ahogy augusztus 20-ánk egy másfajta érettség, az ezeréves történelmi kontinuitás hordozója. Gazdag történelmünk jelentős emléknapja október 23-a, nagyságát évek múltán fogjuk majd teljes mélységében megérteni. Október 23-a is a magyarság szabadságszeretetének ünnepe, természetesen más megközelítésből. A mélabús ünnepélyesség emléknapja október 6-a, az aradi vértanúk ünnepe, amely kollektív én-tudatunk része, csakúgy, mint sors-múltunk része a mohácsi csatamező vagy a muhi puszta is. Igen, személyiségünk része az aradi várárok történelme is, de nem a tragédia reménytelenségével, hanem a végsőkig tartó vállalás fenségességével.

Talán meglepem önöket, kedves barátaim, hogy a mai ünnepen történelmünknek ilyen széles skáláját említem föl – s a dicsőséges oldalak mellé a szomorúbbakat is odateszem. Nincs ebben semmi rendkívüli, ellenkezőleg: történelmünk folyamatosságának hangsúlyozásával nemcsak a történelmi események nyilvánvaló összefüggéseit kívántam demonstrálni, hanem azt a nagy tanulságot is, hogy a fény és az árnyék napjainkban, csakúgy, mint történelmünk folyamán, mindig elválaszthatatlanul együtt járnak. S nem utolsósorban rajtunk, a mi jellemességünkön, kiállásunkon, okosságunkon, sőt ravaszságunkon is múlik a végeredmény minősége. Igen, eme kis történelmi tablóval arra szerettem volna rámutatni, hogy soha, egyetlen korban, egyetlen történelmi helyzetben, így 1848. március 15-én sem önmaguktól vagy csupán valamely misztikus erők csodás hatására dőltek el úgy a dolgok, ahogy eldőltek, hanem a történelmi helyzet kétségkívül szükséges termékenyítő közegén túl hangsúlyosan és letagadhatatlanul a résztvevők aktív szerepvállalásának köszönhetően. Mai forrongó világunkban tehát elsősorban ez az a mozzanat, amelyet szeretnék kihangsúlyozni: a személyes szerepvállalás fontosságát. Azt, hogy e nélkül nem létezhet előrelépés. Azt hiszem, ez rendkívül fontos tanulság napjainkban is, ugyanúgy, mint a nehéz történelmi helyzetekben, történelmi keresztutakon oly gyakran, most is mindannyiunknak külön-külön döntenünk kell arról, mit és hogyan fogunk tenni annak érdekében, hogy közösségünk ügyei a jelenlegi nehéz helyzetben is előbbre mozduljanak.

Tisztelt jelenlévők!

Engedjék meg, hogy a mai ünnep egy másik fontos tanulságára is felhívjam az önök figyelmét. Az előzmények okán tulajdonképpen a16. század közepére, a mohácsi csatavesztés utáni időkbe kell visszamennünk. Talán abban is egyet tudunk érteni, hogy a csatavesztés egyik oka a magyar nemesség felelőtlen viselkedése volt. S mivel az egymással tartósan marakodó főúri ligák a csatavesztés után sem voltak képesek a megegyezésre, véres küzdelmek után került végül is a magyar trónra az egyik Habsburg – talán, mint átmeneti megoldás. Ő és követői azonban ezt egyáltalán nem így fogták fel, és pereputtyukkal oly derekasan rátelepedtek a magyarság nyakára, hogy az a pár évtized múlva szinte állandósuló felkeléseivel sem volt képes megszabadulni tőlük. Nem sikerült 1848–1849-ben sem: az eseménysor számos egyéb fontos tanulsága mellett azt is le kell tehát vonnunk, hogy a magyarság 1848– 1849 fényes időszakában tulajdonképpen odaszorult, hogy a Habsburgok javára önként lemondott jogait perelje vissza. Ez a momentum tehát egy megkerülhetetlen tanulsággal szolgál napjainkra is: aki önként mond le jogairól, aki feladja önmagát, és nem becsüli meg a közösségét, hovatartozását, olyan súlyos vétket követ el, amelynek helyrehozatala nagyon kétséges. Aki nem tudja becsülni az „önmagában székelő fenséget”, az egyszeri és megismételhetetlen csodát, amelyet személyisége jelent, s amelynek alappillérei a nyelv, a kultúra, az identitás, a műveltség, bűnt követ el, s tettével az emberi nem züllesztéséhez járul hozzá. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az ember legfőbb értékeit önmagában hordja, s ezt nem szabad veszi hagyni. Az asszimilálódás útja zsákutca, amely az egyént épp értékeitől fosztja meg, s egy támpontok nélküli, kietlen nihil felé sodorja.

Persze, lehetnek pillanatok, amikor az ember kicsinyhitű, kétkedő, amikor pesszimizmus vesz rajta erőt. De a nehéz percek elszállnak, és az ember kötelessége, hogy újra a szebbik, jobbik, alkotó énjével forduljon a világ felé. Mert a világot gazdagítanunk kell magunk körül, csak így gazdagodhatunk önmagunk is. Ha céljaink között közösségünk kulturált fejlesztése az első helyeken fog szerepelni, nem lehet okunk a kicsinyhitűségre. Mindannyiunk figyelmébe ajánlom az immár klasszikus sorokat: „Nem sokaság, hanem lélek: szabad nép tesz csuda dolgokat!”

Igen, ez legyen legfőbb támaszunk: a mi lelki szabadságunk. Mutassuk meg, hogy bár kisebbségben élünk, értékeinkből, lelki nagyságunkból, tudatosságunkból a többség is tanulhat.

Merjünk nagyok lenni. Merjünk szabadok lenni.