Mi, ötvenhatosok

A Brüsszelben megjelent, angol nyelvű interjú magyar átirata

– A forradalom évében született, egy lépésre a magyar határtól, Ipolyságon. Gyermekként, kamaszként mik voltak az első emlékei, információi az 1956-os forradalomról, egyáltalán szóba került ez akkoriban a határ északi oldalán? Mi ’56 üzenete az Ön számára ma?

56_csaky

– Igen, gyakran mondogatom is viccelődve a barátaimnak, hogy én 56-os vagyok, vigyázzanak velem, mert a forradalmi szellem itt van bennem. Aki ismeri az életutamat, tudja, hogy van is ebben némi igazság. A családban, a rokonságban néha fiatalkoromban előkerült ez a téma, de érezhető volt, hogy a szüleim generációja csak nagyon óvatosan beszélt róla az elmúlt rendszerben. Egyfajta félelem, bizonytalanság és titokzatosság lengte körül a témát.
Később, már felnőttként arra kellett rájönnöm, hogy ez a téma már nem igazán érintette meg a felvidéki magyarokat. A második világháború utáni csehszlovák magyarüldözések ekkorra értek be. Amíg ugyanis a felvidéki magyarok 1918 és 1945 között egyértelműen Budapestre tekintettek, mint tiltott fővárosra, 1949 után ez az orientáció kezdett elhalványulni, s 1968-ra egyértelművé vált a váltás Prága irányában. A forradalom iránti szimpátia egyértelmű volt részükről, de erről már le voltak választva, csak a rádión keresztül jutottak némi információhoz. S túl rövid ideig tartott az egész ahhoz, hogy valami érdemleges is történjen. Olyanról azonban tudok, hogy fiatalok készültek átszökni a határon harcolni, de mire megszervezték magukat, a szovjet tankok leverték a forradalmat.
S hogy számomra mi az üzenete? Egy drámát írtam a nyáron a kassai Thália Színház pályázatára Álom a szabadságról címmel. Decemberben lesz a bemutatója Kassán, s épp a sikertelen felvidéki segíteni akarásról szól.

– 1968-ban, a csehszlovákiai bevonuláskor már tizenéves volt. Hogyan emlékszik az akkor történtekre, milyen hatással volt ez Önre, milyenérzelmeket váltott ki ez a rendkívüli helyzet?

– Gyerek voltam csak akkor, de emlékszem a szovjet tankok vonulására és a félelemre, amely sugárzott a szüleimből és a tanítóimból is. Attól féltek, hogy háború lesz, és vér fog folyni, ekkor bizony visszaköszöntek 56 tapasztalatai. Később megsejtettem valamit az úgynevezett normalizációból, amely politikailag igyekezett kiszűrni a rendszerből a megbízhatatlan elemeket, s ugyanakkor az egész társadalmat egy kontraszelekciótól szenvedő, beporosodott, szellem nélküli állapotba szorította. Arra csak később jöttem rá, hogy eme folyamat melléktermékeként lényegében harmadszor fejezték le a felvidéki magyar értelmiséget.

– A hetvenes-nyolcvanas évek csehszlovák kommunista államában nőtt fel és kezdte felnőtt életét: milyennek látta a kommunista rendszert, milyen hatással volt az Ön személyiségére, döntéseire?

– Mi egy Balassagyarmat melletti kis faluban éltünk, a határ túloldalán, tehát olyan területen, amelyet 1938-ban visszacsatoltak Magyarországhoz. Édesapám az első magyar hadsereg katonájaként részt vett Észak-Erdély visszafoglalásában, majd kétszer is megjárta a frontot. Végül 1945 januárjában Budán esett fogságba és két és fél évet töltött különféle táborokban a Szovjetunióban. Erről részletesen A pacsirta éneke című regényemben beszélek. Ott nagyon kemény antikommunista vált belőle, s ilyen szellemben nevelt engem is. Elannyira, hogy 1975-ben, amikor érettségiztem, megsúgták nekem, hogy nem vesznek fel Szlovákia egyetlen egyetemére sem a káderlapom miatt. Így kerültem Csehországba, ahol kutatómérnöki oklevelet szereztem. Utána, a nyolcvanas években a rendszer ellenségének számítottam, a volt államrendőrség évekig megfigyelt, lehallgatták a telefonomat. Erről a pozsonyi Nemzeti Emlékezet Hivatalának dokumentumai tanúskodnak.

– 1989 előtt számított a rendszer gyors bukására, vagy másokhoz hasonlóan Ön sem számított ilyen gyors változásokra?

– Én 1988-tól eléggé aktívan bekapcsolódtam az akkori rendszerellenes folyamatokba, Csehszlovákiában is és komoly kapcsolataim voltak Magyarországon is. Nagyon sok értékes emberrel, akik 1990 után fontos politikai posztokra kerültek, még a nyolcvanas években kötöttem barátságot, innen származik az a támogatás és politikai-erkölcsi hitel, amivel ma is sokan megtisztelnek. Nem kívülállóként mondom tehát: nagyon kevesen voltak, akik valóban hittek a rendszer gyors bukásában, s akik akkor nyíltan hangoztattak ilyen nézeteket, azokat inkább álmodozónak tartotta mindenki. A legjobban az akkori hangulatot talán a lengyel parlamenti választás mutatta meg, ahol lényegében tárgyalásos alapon osztották el egymás között a mandátumokat. A csehszlovák átmeneti kormányt is egy furcsa kommunista, Čalfa úr vezette, Szlovákiában pedig a volt kommunista kormány igazságügyi minisztere, a szintén kommunista Čič úr.

– Politikusként a magyar kisebbséget képviseli máig, de Szlovákia kormányzásában is részt vett: hogyan ítéli meg Szlovákia útját a függetlenség elnyerésétől máig, különös tekintettel az elnyert szabadságra és az azzal való sáfárkodásra – mi Szlovákia mérlege a szabadság terén?

– Amikor felvidéki magyarként, de némileg felülemelkedve a dolgokon megnézem, hogyan viselkedtek történelmi távlatból a szlovákok és hogyan mi, magyarok, teljesen eltérő képet kapok, amely valószínűleg az eltérő mentalitásból fakad. A szlovákok tipikus vidéki népként a fal mellett haladva, megmaradva kicsit szürkének és jelentéktelennek, ügyesen söpörgették össze mindazt, amit a történelem eléjük sodort, és ezzel megnyerték a huszadik századot. Mi, magyarok viszont történelmi nemzetként, sokszor nagyvonalúan nem odafigyelve részletekre, máskor erőinket túlértékelve nekimentünk a történelemnek, s enyhén szólva nem nyertük meg a huszadik századot. Ami pedig a szabadság fokát illeti, Szlovákia társadalma 1990 után szabadnak mondható. Ami engem zavar, az a kisebbségi témában való rideg, elutasító álláspontjuk.

– Az évek során könyvekben, írásokban is feldolgozta a magyar kisebbségi létet: a nehéz évtizedek után az Európai Unió közösségében, a most újra erősödő visegrádi együttműködést látva Ön lát esélyt a megnyugtató kibontakozásra, a békés és gyümölcsöző együttélésre a felvidéki magyarok és a szlovákok, a szlovák állam között?

– Én meggyőződéssel vallom, hogy az igazi szlovák-magyar kiegyezés kulcsa a szlovákok kezében van. Mi, magyarok, évtizedek óta készek vagyunk erre, de a szlovák nemzeti görcsök ezt eddig megakadályozták. Szerintem két eleme kellene, hogy legyen egy ilyen történelmi kiegyezésnek: tisztességgel lezárni a múltat (2008-ban az MKP a vezetésem alatt elkészített egy ilyen dokumentum-javaslatot) és elfogadni egy korrekt, európai szellemű kisebbségi törvényt Szlovákiában, amely biztosítaná a felvidéki magyar közösség jövőbeli fejlődésének lehetőségét is. Ezt a kötelezettséget egyébként 1992 óta előírja a szlovák alkotmány 34. cikke, de a megvalósítás még várat magára.

– Ön író és politikus egy személyben. Hallom, hogy most egy újabb könyve jelenik meg, s még az idén két színházi bemutatót is jegyezhet.

– Minden alkalmat és módot igyekszem megragadni az emberekkel való kommunikációra – írok, rendezvényeken veszek részt, illetve ezért írok színpadi játékokat is. Úgy érzem, hogy az emberek fejében és lelkében zavarok vannak, ezt próbálom a magam eszközeivel oldani valahogy. A könyv november elején jelenik majd meg, de nem az én írásaim vannak benne, hanem ez egy beszélgetés-kötet a szlovákiai magyar irodalom első generációjának még élő tagjaival – Koncsol Lászlóval, Duba Gyulával, Mács Józseffel, Tőzsér Árpáddal és másokkal. A bemutatója november 11-én lesz Pozsonyban. S az is igaz, hogy az idén bemutatják még a Virágeső és a Ballada a szabadságról című darabjaimat is. S a tervek szerint jövőre két újabb színházi bemutató elé is nézek.

Rajcsányi Gellért

Cikkajánló

felido_csp

Félidő – beszámoló Választóimnak

A 16 oldalas hírlevél pdf-formátumban a fenti képre kattintva érhető el, illetve tölthető le, alább ugyancsak …