Mi, ötvenhatosok

A Brüsszelben megjelent, angol nyelvű interjú magyar átirata

– A forradalom évében született, egy lépésre a magyar határtól, Ipolyságon. Gyermekként, kamaszként mik voltak az első emlékei, információi az 1956-os forradalomról, egyáltalán szóba került ez akkoriban a határ északi oldalán? Mi ’56 üzenete az Ön számára ma?

56_csaky

– Igen, gyakran mondogatom is viccelődve a barátaimnak, hogy én 56-os vagyok, vigyázzanak velem, mert a forradalmi szellem itt van bennem. Aki ismeri az életutamat, tudja, hogy van is ebben némi igazság. A családban, a rokonságban néha fiatalkoromban előkerült ez a téma, de érezhető volt, hogy a szüleim generációja csak nagyon óvatosan beszélt róla az elmúlt rendszerben. Egyfajta félelem, bizonytalanság és titokzatosság lengte körül a témát.
Később, már felnőttként arra kellett rájönnöm, hogy ez a téma már nem igazán érintette meg a felvidéki magyarokat. A második világháború utáni csehszlovák magyarüldözések ekkorra értek be. Amíg ugyanis a felvidéki magyarok 1918 és 1945 között egyértelműen Budapestre tekintettek, mint tiltott fővárosra, 1949 után ez az orientáció kezdett elhalványulni, s 1968-ra egyértelművé vált a váltás Prága irányában. A forradalom iránti szimpátia egyértelmű volt részükről, de erről már le voltak választva, csak a rádión keresztül jutottak némi információhoz. S túl rövid ideig tartott az egész ahhoz, hogy valami érdemleges is történjen. Olyanról azonban tudok, hogy fiatalok készültek átszökni a határon harcolni, de mire megszervezték magukat, a szovjet tankok leverték a forradalmat.
S hogy számomra mi az üzenete? Egy drámát írtam a nyáron a kassai Thália Színház pályázatára Álom a szabadságról címmel. Decemberben lesz a bemutatója Kassán, s épp a sikertelen felvidéki segíteni akarásról szól.

– 1968-ban, a csehszlovákiai bevonuláskor már tizenéves volt. Hogyan emlékszik az akkor történtekre, milyen hatással volt ez Önre, milyenérzelmeket váltott ki ez a rendkívüli helyzet?

– Gyerek voltam csak akkor, de emlékszem a szovjet tankok vonulására és a félelemre, amely sugárzott a szüleimből és a tanítóimból is. Attól féltek, hogy háború lesz, és vér fog folyni, ekkor bizony visszaköszöntek 56 tapasztalatai. Később megsejtettem valamit az úgynevezett normalizációból, amely politikailag igyekezett kiszűrni a rendszerből a megbízhatatlan elemeket, s ugyanakkor az egész társadalmat egy kontraszelekciótól szenvedő, beporosodott, szellem nélküli állapotba szorította. Arra csak később jöttem rá, hogy eme folyamat melléktermékeként lényegében harmadszor fejezték le a felvidéki magyar értelmiséget.

– A hetvenes-nyolcvanas évek csehszlovák kommunista államában nőtt fel és kezdte felnőtt életét: milyennek látta a kommunista rendszert, milyen hatással volt az Ön személyiségére, döntéseire?

– Mi egy Balassagyarmat melletti kis faluban éltünk, a határ túloldalán, tehát olyan területen, amelyet 1938-ban visszacsatoltak Magyarországhoz. Édesapám az első magyar hadsereg katonájaként részt vett Észak-Erdély visszafoglalásában, majd kétszer is megjárta a frontot. Végül 1945 januárjában Budán esett fogságba és két és fél évet töltött különféle táborokban a Szovjetunióban. Erről részletesen A pacsirta éneke című regényemben beszélek. Ott nagyon kemény antikommunista vált belőle, s ilyen szellemben nevelt engem is. Elannyira, hogy 1975-ben, amikor érettségiztem, megsúgták nekem, hogy nem vesznek fel Szlovákia egyetlen egyetemére sem a káderlapom miatt. Így kerültem Csehországba, ahol kutatómérnöki oklevelet szereztem. Utána, a nyolcvanas években a rendszer ellenségének számítottam, a volt államrendőrség évekig megfigyelt, lehallgatták a telefonomat. Erről a pozsonyi Nemzeti Emlékezet Hivatalának dokumentumai tanúskodnak.

– 1989 előtt számított a rendszer gyors bukására, vagy másokhoz hasonlóan Ön sem számított ilyen gyors változásokra?

– Én 1988-tól eléggé aktívan bekapcsolódtam az akkori rendszerellenes folyamatokba, Csehszlovákiában is és komoly kapcsolataim voltak Magyarországon is. Nagyon sok értékes emberrel, akik 1990 után fontos politikai posztokra kerültek, még a nyolcvanas években kötöttem barátságot, innen származik az a támogatás és politikai-erkölcsi hitel, amivel ma is sokan megtisztelnek. Nem kívülállóként mondom tehát: nagyon kevesen voltak, akik valóban hittek a rendszer gyors bukásában, s akik akkor nyíltan hangoztattak ilyen nézeteket, azokat inkább álmodozónak tartotta mindenki. A legjobban az akkori hangulatot talán a lengyel parlamenti választás mutatta meg, ahol lényegében tárgyalásos alapon osztották el egymás között a mandátumokat. A csehszlovák átmeneti kormányt is egy furcsa kommunista, Čalfa úr vezette, Szlovákiában pedig a volt kommunista kormány igazságügyi minisztere, a szintén kommunista Čič úr.

– Politikusként a magyar kisebbséget képviseli máig, de Szlovákia kormányzásában is részt vett: hogyan ítéli meg Szlovákia útját a függetlenség elnyerésétől máig, különös tekintettel az elnyert szabadságra és az azzal való sáfárkodásra – mi Szlovákia mérlege a szabadság terén?

– Amikor felvidéki magyarként, de némileg felülemelkedve a dolgokon megnézem, hogyan viselkedtek történelmi távlatból a szlovákok és hogyan mi, magyarok, teljesen eltérő képet kapok, amely valószínűleg az eltérő mentalitásból fakad. A szlovákok tipikus vidéki népként a fal mellett haladva, megmaradva kicsit szürkének és jelentéktelennek, ügyesen söpörgették össze mindazt, amit a történelem eléjük sodort, és ezzel megnyerték a huszadik századot. Mi, magyarok viszont történelmi nemzetként, sokszor nagyvonalúan nem odafigyelve részletekre, máskor erőinket túlértékelve nekimentünk a történelemnek, s enyhén szólva nem nyertük meg a huszadik századot. Ami pedig a szabadság fokát illeti, Szlovákia társadalma 1990 után szabadnak mondható. Ami engem zavar, az a kisebbségi témában való rideg, elutasító álláspontjuk.

– Az évek során könyvekben, írásokban is feldolgozta a magyar kisebbségi létet: a nehéz évtizedek után az Európai Unió közösségében, a most újra erősödő visegrádi együttműködést látva Ön lát esélyt a megnyugtató kibontakozásra, a békés és gyümölcsöző együttélésre a felvidéki magyarok és a szlovákok, a szlovák állam között?

– Én meggyőződéssel vallom, hogy az igazi szlovák-magyar kiegyezés kulcsa a szlovákok kezében van. Mi, magyarok, évtizedek óta készek vagyunk erre, de a szlovák nemzeti görcsök ezt eddig megakadályozták. Szerintem két eleme kellene, hogy legyen egy ilyen történelmi kiegyezésnek: tisztességgel lezárni a múltat (2008-ban az MKP a vezetésem alatt elkészített egy ilyen dokumentum-javaslatot) és elfogadni egy korrekt, európai szellemű kisebbségi törvényt Szlovákiában, amely biztosítaná a felvidéki magyar közösség jövőbeli fejlődésének lehetőségét is. Ezt a kötelezettséget egyébként 1992 óta előírja a szlovák alkotmány 34. cikke, de a megvalósítás még várat magára.

– Ön író és politikus egy személyben. Hallom, hogy most egy újabb könyve jelenik meg, s még az idén két színházi bemutatót is jegyezhet.

– Minden alkalmat és módot igyekszem megragadni az emberekkel való kommunikációra – írok, rendezvényeken veszek részt, illetve ezért írok színpadi játékokat is. Úgy érzem, hogy az emberek fejében és lelkében zavarok vannak, ezt próbálom a magam eszközeivel oldani valahogy. A könyv november elején jelenik majd meg, de nem az én írásaim vannak benne, hanem ez egy beszélgetés-kötet a szlovákiai magyar irodalom első generációjának még élő tagjaival – Koncsol Lászlóval, Duba Gyulával, Mács Józseffel, Tőzsér Árpáddal és másokkal. A bemutatója november 11-én lesz Pozsonyban. S az is igaz, hogy az idén bemutatják még a Virágeső és a Ballada a szabadságról című darabjaimat is. S a tervek szerint jövőre két újabb színházi bemutató elé is nézek.

Rajcsányi Gellért

Cikkajánló

Az őshonos kisebbségek védelme egy újabb parlamenti jelentésben kapott helyet

Az Európai Parlament ez évi utolsó plenáris ülésén elfogadta az uniós polgárságról szóló 2017-es évi …