A nem szeretett zsákmány – Az első Csehszlovák Köztársaság kisebbségpolitikája

Furcsa emlékezési folyamat közepén tartunk, amely immár több, mint egy éve tart, s amely eltart még legalább ugyanannyi ideig. Az első világháború után kialakított új európai rend kialakítására emlékezik a világ.

Prága (pixabay-fotó)

Főleg a nyertesek, persze: a csehek történelmi filmek sorát is bevetik, romantikus meséket visznek vászonra a cseh függetlenségért harcoló értelmiségiekről, vagy – az egyébként igen komoly teljesítményt is felmutatni képes – legionáriusokról. Fontos időszak ez a lengyeleknek, hiszen újra létrejött Lengyelország, s fontos a románoknak és a szerb-horvátoknak is, hiszen politikai potenciáljuk jelentős megnövekedését hozta magával ez a folyamat. Fontos pont ez a román és a délszláv történelemben is, hiszen alapvetően változott meg Románia térképe, s létrejött a délszláv népek államainak új formációja.

S fontos persze az emlékezés a nyugati hatalmaknak is, akik a háború lezárásával, az utána következő békefolyamat lemenedzselésével (és nem utolsó sorban Wilson elnök ügyes kisakkozásával) ugyan átmenetileg helyzetbe hozták magukat, ám az sem volna hiábavaló, ha azt is tudatosítanák, milyen önző módon döntötte kapzsiságuk Európát újabb katasztrófába alig néhány év múltán.
Nem egyszerű kialakítani a magyar hozzáállást ehhez a folyamathoz, de megkerülni a témát nem lehet. Bizonyára sokan felemlegetik majd azokat a háború alatti és utáni trükköket, folyamatokat, amelyek az 1920-as békeszerződésekhez vezettek, ám azokról az összefüggésekről sem lenne szabad megfeledkezni, hogy amíg a magyar politikai elit (akkor is) elsősorban egymás gyepülésével volt elfoglalva, addig a csehek és a románok kitartóan lobbiztak háború utáni pozícióik javítása érdekében. S amikor a nagy döntések megszülettek, akkor mi a Tanácsköztársaság felemelésével és megbuktatásával, majd viszonyaink problematikus konszolidálásával és a Habsburg-restauráció megakadályozásával voltunk elfoglalva.

Magyarán: amikor tárgyalni kellett és lehetett volna, akkor nem volt igazán szalonképes és elfogadható magyar kormányunk. Ez a tény is hozzájárult ahhoz, hogy úgy történtek a dolgok, amint. Legyen ez mementó minden magyar politikus számára.

Ünnepelni számunkra, a szlovákiai magyar közösség tagjai számára sincs semmi ok, de emlékezni talán indokolt arra, hogy száz évvel ezelőtt szakítottak le bennünket Magyarországról. A legokosabb talán az lehet, ha ilyenkor elfogulatlan szakértőket hívunk segítségül.

Jó egy évtizede Prágában Karel Schwarzenberg, akkori külügyminiszter magához kéretett egy fiatal cseh-magyar történészt, Tóth Endrét. Igen, azt a Tóth Endrét, aki cseh állampolgár, felvidéki magyar szülőktől Csehországban született, ott nőtt fel, ott végezte minden iskoláját, s ott csinált figyelemre méltó szakmai karriert.

Akkor éppen a prágai Károly Egyetem tanára volt, fiatal, ígéretes történész. A külügyminiszter tájékoztatta őt arról, hogy szándékukban áll kiírni egy pályázatot, amely kapcsán feldolgozhatnák az első Csehszlovák Köztársaság nemzetiségi politikáját úgy, hogy addig a kutatók előtt meg nem nyitott levéltárakba is beengedik őket. Az is a felkérés része volt, hogy adjanak egyértelmű választ a kérdésre: magyar ügynök volt-e Esterházy János, milyen tevékenységet folytatott pontosan, társaival együtt, s hogyan tekintett minderre az akkori csehszlovák politika. Egyáltalán: vállalható-e egy cseh politikus számára Esterházy János személye és tevékenysége?

Magyarázatként hozzá kell tennünk, hogy mindez akkor történt, amikor Esterházy Aliz, Esterházy János lánya arra kérte Schwarzenberget, hogy segítsen kideríteni, hol található Esterházy János urnája.

Nos, a kutatócsoport összeállt, Tóth Endre (Andrej Tóth) – Lukás Novotny – Michal Stehlik felállásban, s megszületett az eredmény is: a Károly Egyetem Filozófiai Karának 13. tudományos kötete, közel 700 oldalon, Nemzeti kisebbségek Csehszlovákiában 1918-1938 címen. S megszületett a kvalifikált válasz is a külügyminiszter kérdésére: Esterházy és társai demokraták voltak, tisztelték a törvényeket, és semmilyen idegen kormány ügynökei nem voltak. És körvonalazódott a pontosabb kép is az első Csehszlovák Köztársaság kisebbségpolitikájáról – úgy a németek, mint a magyarok, lengyelek és a többi kisebbségek vonatkozásában is.

Ez az a sarokpont, amelyre Karel Schwarzenberg későbbi tevékenysége és nyilatkozatai épülnek. Innen eredeztethető, hogy segített megtalálni Esterházy urnáját, s itt találhatók meg a Beneš elnök címére azóta mondott egyértelmű, igaz és fontos kijelentései.

Magam 2013-ban kaptam meg a könyvet Tóth Endrétől. Áttanulmányozván, arra a meggyőződésre jutottam, hogy rengeteg olyan ismeretet tartalmaz, amelyet magyar nyelven még nem publikáltak. Nem is publikálhattak, hiszen ez volt az első kutatócsoport, akit beengedtek a köztársasági elnöki (Masaryk-i és Beneš-i) elnöki irattárba, s ugyancsak a titkosrendőrség irattárába is. Lefordíttattam tehát a kötetet, s úgy gondolom, helyes, ha a Pro Futuro Hungarica polgári társulás ezzel a kiadvánnyal emlékezik 1918-ra. Megjegyzem: a kötet csendes visszhangot és nem egyértelmű sikert aratott Csehországban. Nem is arathatott, hiszen alapos cseh történészek mondják ki benne, hogy sok viszonylatban mennyire hamis és kétarcú volt az utókor által gyakran túltömjénezett első Csehszlovák Köztársaság kisebbségpolitikája.

A könyv a következő hetekben kerül nyomdába. Addig is, amíg megjelenik, lássunk néhány szemelvényt belőle.

Általános politikai összefüggések

„1918 ősze egyebek mellett a közép-európai térség politikai térképének alapvető változását hozta magával. A Habsburg Monarchia széthullott és alapjain ún. utódállamok jöttek létre; egyik közülük Csehszlovákia lett. Egy új állam, amelynek végleges határait a Saint-Germain-en-Laye-ben és Trianonban megkötött békeszerződések erősítették meg, megörökölve egy összetett örökséget elődjétől  lakosainak sokféle nemzetiségi összetételét. Majdnem egyharmaduk ugyanakkor elutasította új hazáját és nehezen azonosult vele; elsősorban a németekről, a magyarokról és a lengyelekről van szó, akik az események következtében, amelyeket nem tudtak befolyásolni, a Csehszlovák Köztársaság állampolgárai lettek. A maradék kétharmad (a csehek és a szlovákok) ellenkezőleg eufóriába esett, és a létrejött képződményt ünnepelte, mint valami olyan dolgot, amire hosszú évszázadok óta vágyott. Ilyen körülmények között szinte lehetetlen volt elérni azt, hogy ez a két csoport „államuk” alapelveiben és működésében megállapodjon. Az új állam képviselőinek kezdeti kapcsolatait követően (1918 októbere, novembere) a szudétanémetekkel, akik a második legnagyobb létszámú csoportként (a csehszlovákok után) jelentős entitást alkottak, a csehszlovák politikai vezetők arra a következtetésre jutottak, hogy saját államukat a maguk módján alakítják ki. Teljesen a történéseken kívülre kerültek a magyarok, tekintettel Szlovákia szituációjára, amelynek igazgatása az újonnan létrejött államba csak nagyon lassan tagozódott be. Nem maradt más hátra, minthogy tétlenül nézzék a prágai kormány alá való besorolásukat anélkül, hogy bárki az akkori hivatalos csehszlovák politikai reprezentációból felvette volna velük a kapcsolatot, és megpróbált volna velük megegyezni arról, milyen módon hívják életre az új politikai-földrajzi status quo-t a Duna menti területen. Még az első hivatalos parlamenti választások előtt, 1920 februárjának végén, az ország ideiglenes, nemzetiségi szempontból „egyszínű” törvényalkotó orgánuma, a Forradalmi Nemzetgyűlés alaptörvényeket fogadott el, elsősorban az alkotmánylevelet és a nyelvtörvényt, amelyek alapján a németek, magyarok és lengyelek nemzeti kisebbségekké váltak, ill. nem csehszlovák nyelvű állampolgárokká. A megváltoztatott normák a nemzeti kisebbségek minden képviselőjének, akik a lakosság majdnem 30%-át alkották, széleskörű jogokat garantáltak; ezt igazolja az a tény, hogy a köztársaság jogi rendjébe bele kellett foglalni az ún. kisebbségi szerződés rendelkezéseit. Még ha Prága így is tett, az ellentétek az első köztársaság majdnem teljes fennállása alatt fennmaradtak.
Tekintettel az első Csehszlovák Köztársaság nemzetiségi összetételére, nem meglepő, hogy a nemzeti kisebbségek problematikája, besorolásuk az állam működésébe, az államigazgatás és az önkormányzatok nemzeti kisebbségek képviselőihez való hozzáállásának kérdése, kapcsolatuk és azonosulásuk az új állammal, lényegbe vágó problémák, amelyekkel a köztársaságnak meg kellett birkóznia. E tekintetben tehát sokban nem különbözött az Osztrák─Magyar Monarchiától, ahol a nemzetiségi problematika nemcsak a belpolitikai fejlődés legfontosabb aspektusai közé tartozott. A kérdés az volt, vajon az új, és aránytalanul kisebb állam képes-e ezt a problémát megoldani, ill. vajon sikerül-e neki, a Monarchiától eltérően, megtalálnia a módot arra, hogyan egyezzen meg velük a lehető legjobban a kiépített modern polgári társadalom alapján, jelentős egyéni jogokkal.”

Nemzetiségi problémák a kezdetektől

„Ha a lakosság számát tekintjük, a népszámláláskor a szlovákok a csehszlovák kategória alá tartoztak, mégis a részletesebb statisztikák tájékoztatnak arról, hogy pl. 1921-ben, Szlovákiában 1 942 059 szlovák és 71 733 cseh élt. A feltüntetett létszám több mint negyede, pontosan 18 364 a katonasághoz tartozott. A katonaságban lévők nélkül tehát Szlovákiában, 1921-ben összesen 53 369 cseh élt. Ez a mennyiség az elkövetkező tíz év alatt 120 926 főre nőtt (ebből a katonák száma 20 652 volt). A civil csehek összlétszáma Szlovákiában így elérte a 100 274-es számot, tehát 87,9%-os növekedés történt. A szlovákok összlétszáma azonban az 1930-as évben csupán 14,6%-kal volt több mint 1921-ben.
A bonyolult cseh–szlovák viszony az 1938-as külső események nyomása alatt az alkotmányba foglalt szlovák autonómiával hágott tetőfokára, amikor is a Nemzetgyűlés képviselőházában 1938. november 19-én elfogadták a Szlovákia autonómiájáról szóló alkotmányjogi törvényt, amely 1938. november 22-én életbe is lépett. 1939. március 14-én ez a folyamat az önálló szlovák állam kikiáltásával zárult le. Ehhez a lépéshez nem csupán a német agresszió külső körülményei járultak hozzá, hanem Csehszlovákia bonyolult nemzetiségi helyzete is, ahol a szlovák problémát hosszú ideig lebecsülték. A fent említett idézetre utalva, amely minden csehszlovákot minden csehvel azonosít, cseh–szlovák kapcsolatokra vetett kitekintésünket azzal a megállapítással kell lezárnunk, hogy ez Szlovákiára semmiképpen sem volt érvényes.

A csehszlovák közvélemény joggal tekintett az új államra saját teremtményeként, de már kevésbé megalapozottan a maga nemében saját, kizárólagos tulajdonaként. Noha Kramář miniszterelnök a Forradalmi Nemzetgyűlés első ülésén kijelentette, hogy „nem akarjuk német honfitársainkat – ha lojálisan állnak országunk földjén – semmiképpen sem megrövidíteni kulturális és nyelvi fejlődésükben”, de végezetül hozzátette: „Országunk természetesen cseh állam lesz […] úgy, ahogy magunknak vérrel és szenvedéssel kivívtuk […] Azonban büszkeségünk és vágyunk az lenne, ha senki itt nálunk, aki nem cseh, ne érezné magát elnyomottnak és rabságban.” Nyilatkozata világosan tükrözte az akkori hangulatot. Az új állam Kramář szavai alapján, de Masaryk elnök későbbi kijelentései szerint is, a csehek és a szlovákok országa, a többi lakosnak a nemzetiségi kisebbség pozícióját kellett felvennie, akiknek megfelelő jogok adandóak.
A nemzeti kisebbségek negatív álláspontja a születő Csehszlovákiával szemben nem csupán a nemzetiségi politika hiányának tényét predesztinálta a létrejövő állam forradalmi központi szerveiben. Jaroslav Kučera szerint szintén fontos szerepet játszott az a körülmény, hogy az állam új vezetése lépéseket tett a csehek és a szlovákok privilegizált helyzetének megteremtésére. A Forradalmi Nemzetgyűlés ugyanis egyhangúlag elfogadta azt a nyilatkozatot, amelyben megerősítette, hogy „ a Csehszlovák Köztársaság polgári és nemzetiségi tekintetben igazságos állam lesz”, ugyanakkor hozzátette: „[…] mindez a csehszlovák nemzet és nyelv vezető pozíciójával”.

1919 márciusának végén a nemzetállam eszméjéhez egyértelműen csatlakozott a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság (LKB), mikor egyik határozatát azzal az állítással zárta, hogy „a nemzetállamnak joga van nemzeti karakterének érvényesítésére, és a kisebbségek nem igényelhetik, hogy nemzeti és főleg nyelvi tekintetben minden irányban és teljes mértékben a csehszlovák állam tagjaival egyenlők legyenek”.

Nézzük végezetül az akkori Csehszlovákia nemzetiségi összetételét.

A legnagyobb létszámú nemzeti kisebbség az első Csehszlovák Köztársaságban a német volt. Az 1921-es népszámlálási adatok alapján Csehszlovákiában 3 123 568 német nemzetiségű polgár élt. A németek így a Csehszlovák Köztársaság 13 374 36456 fős összlakosságának 1921-ben majdnem 25%-át tették ki. A német nemzetiségű lakosság túlnyomó többsége főként a történelmi területeken élt, vagyis Csehországban, Morvaországban és Sziléziában. Az ún. szudétanémetekről van szó. Német nemzetiségűnek vallották magukat, azonban Szlovákiában élő lakosok is voltak. Itt az ún. kárpáti németek éltek. Ők nagyobb számú közösségeket főleg Pozsonyban, Közép-Szlovákiában és a Szepességben alkottak. A magát német nemzetiségűnek vallók száma Szlovákiában, 1921-ben 139 900 főt tett ki. Ez a létszám csaknem 5%-át jelentette a 2 958 557 fős szlovák összlakosságnak. A németek kevésbé számottevő csoportja Kárpátalján is élt. 1921-ben az ő számuk 10 460 volt.
A létszámilag második legnagyobb nemzetiségi kisebbség a két háború közti időszakban Csehszlovákiában, a magyar volt. 1921-ben 745 431 lakos vallotta magát magyar nemzetiségűnek, vagyis az ország lakosságának 5,6%-a. A német kisebbséghez hasonlóan a csehszlovák állam történelmi területein a magyar kisebbség a legjelentősebb nemzetiségi csoport volt Szlovákiában. Az 1921-es népszámlálási adatok alapján a magyarok majdnem a lakosság negyedét alkották, azaz összesen 637 183 fő, ami az akkori lakosság 21,5%-a volt. Létszámban erősek voltak a magyarok Kárpátalján is. Itt 1921-ben 102 144 magyar élt. A köztársaság eme legkeletibb csücskében az összlakosságból, amely 1921-ben 599 808 főt tett ki, a magyar kisebbség száma pontosan 17%-ot tett ki. A harmadik legjelentősebb nemzetiségi kisebbség az első Csehszlovák Köztársaságban a ruszin volt. Ruszin nemzetiségűnek 1921-ben összesen 461 849 fő vallotta magát Csehszlovákiában. A ruszinok Kárpátalján többségi nemzetként éltek, ahol a fent említett 599 808 fős összlétszámból 372 884 ruszin volt. Számottevőbb közösség élt továbbá Szlovákiában, főleg annak északkeleti részében. Csehszlovákia nemzetiségi térképéhez jelentősebben még a lengyelek járultak hozzá. Ők a két háború közötti Csehszlovákia negyedik legnagyobb nemzetiségi csoportját alkották. 1921-ben 75 853 lakos vallotta magát lengyel nemzetiségűnek. A lengyelek leginkább Morvaország északkeleti határvidékén, ill. Szlovákiában az árvai régióban és a sziléziai határvidéken éltek.

A kiadványt terveink szerint májusban mutatjuk be Pozsonyban és Budapesten.

Csáky Pál (közzétéve az fb-n)

Cikkajánló

Elfelejtett hőseink

Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra meg újra meg kell küzdenie a hitéért …