Nyújtózni a csillagok felé – megjelent Csáky Pál 2. drámakötete

Megjelent Csáky Pál második drámakötete, Egy nap az örökkévalóságból címmel. A kötet záró fejezetében a következő interjú olvasható Csáky Pállal:

– Csáky úr, ez a második drámakötete. Az Ördögtánc című kötet tartalmával együtt immár 11 drámája jelent meg nyomtatásban.

– Öröm ez, természetesen, bár egyáltalán nem valamiféle átgondolt terv megvalósulása. Így hozta a sors, ezek a szövegek egyszerűen kidőltek belőlem. Talán két ok miatt.
Az első: gyakran hallani, hogy nincs olyan dráma, amelyet felvidéki magyar szerző elsősorban felvidéki magyar nézőknek felvidéki magyar sorsokról írt. Emlékszem például Beke Sándor igyekezetére, amellyel felvidéki szerzők regényeit próbálta meg színpadra átültetni. Nem volt sikeres, mert az epika egy más műfaj.

Most viszont már a fenti kifogás nem állja meg a helyét, mert más szerzők mellett én két drámakötetet tettem le az asztalra. S ami a legnagyobb öröm: az említett 11 darabom közül hatot be is mutattak, a Virágesőt két társulat is. A legkorábban bemutatott Hit és hűség pedig – három évad után – már a nyolcvanadik előadás körül jár.

A másik ok: felvidéki magyar értelmiségiként nagyon zavar, hogy nem a kívánatos erővel dolgoztuk fel közösségünk elmúlt száz évbeli történeteit. Pedig ezt a terhet senki nem veszi le a vállunkról, csak a szlovákiai magyar közösség tagjai tudják igazán megfogalmazni ennek a közösségnek az igazi örömeit és a valós fájdalmait. S nekünk kötelességünk a nyilvánosság elé tárni olyan történeteket, amelyek a legjellemzőbbek közösségünkre.
Nekem meggyőződésem ugyanis, hogy az értelmiség egyik feladata feldolgozni közössége traumáit is. Látom, hogy körülöttünk minden nemzet megpróbálja ugyanezt tenni, közössége egyedi történéseit, nagy kataklizmáit valahogy megragadni. Nem titkolom, hogy Andrzej Wajda az egyik példaképem ebben, de több magyar és cseh alkotó ilyen jellegű munkásságát is figyelemre méltónak tartom. És aki látta bármelyik darabomat a színpadon, tanúm lehet, hogy a közönség nagyon pozitívan reagál ezekre a feldolgozásokra. A legtöbb néző megtalálta saját sorsának elemeit, családja tagjai vagy baráti köre életének öröm- vagy bánatcserepeit bennük. S ez jelenti a legnagyobb örömet, ezért érdemes volt ezeket a darabokat megírni.

– Jellemezzük akkor pár mondattal ezeket a munkákat.

– Kezdjük talán a Hit és hűséggel. A pacsirta éneke című kisregényemből készült, érdekes módon egy szlovák író, Ladislav Ballek „felbujtására”. Egyik beszélgetésünk alkalmával azt kifogásoltam, hogy a szlovák írók és a szlovák történészek nagyon egyoldalúan írnak a jelenlegi Dél-Szlovákia történéseiről. A szlovákok dolgait túlzó egyoldalúsággal fogalmazzák meg, míg az itt élő őshonos magyarok által megélteket vagy elhallgatják, vagy eltorzítják. Ballek nem védekezett, hanem azt mondta: „Miért tőlünk, szlovákoktól várjátok el mindennek a feldolgozását? Mi elsősorban a saját nemzetünknek tartozunk elszámolással. A ti történeteiteket nektek kell megörökítenetek.”

És igaza volt. Ezért írtam meg A pacsirta éneke című regényt és ezért dramatizáltam később a hat generációt átfogó történetet Hit és hűség címen. Magam is meglepődtem a darab elemi erejű fogadtatásán, minden előadás után percekig tartó álló vastaps jutalmazta Boráros Imre, Petrécs Anna és Tarics Péter teljesítményét. S az emberek minden alkalommal ott maradtak és elmondták, hogy az ő családjukban vagy az ő ismeretségi körükben hogyan játszódtak le a darab által érintett történések.

– A darabnak időközben megszületett a folytatása is…

– Igen, így van, a Boráros Imre Színház mutatja majd be a darabot. Tény, hogy a Hit és hűség meglepő sikere után megfogalmazódott velem kapcsolatban a kérés, hogy meg kellene írni a darab folytatását is. A Hit és hűség ugyanis 1989-ben befejeződik. Én sok előadást láttam belőle, és mondhatom, egyszer sem történt meg, hogy az emberek szeme sarkában ne csillogott volna ott egy könnycsepp.

Nos, egy ilyen történetnek nem egyszerű megírni a folytatását, annál is inkább, mert a huszadik századi történetfolyam már bizonyos időbeli távolságra van tőlünk, ott a kisebbségi magyar történések nagy részét hasonlóképpen látjuk. 1990 óta viszont mindannyian személyesen is részesei vagyunk-voltunk a történéseknek, itt már nehezebb konszenzuális megítélésű darabot megjeleníteni, hiszen napjaink történéseit is eltérően láthatjuk.

Ezért gondoltam egy nagyot, és a bennünk levő Jó és Rossz küzdelmeként írtam meg a folytatást. Azon gondolkodtam el, mi okozta azt, hogy bár 1990 után megszűntek a politikai jellegű tilalmak, s elvben szabadabban élhetnénk, szabadabban alakíthatnánk egy normálisabb és igazságosabb, emelkedettebb szellemiségű társadalmat, mégsem teljesen ez történt – történik.

Döbbenten vagyok kénytelen megállapítani, hogy a probléma mélyebb.

Sok fontos és jó dolog is megvalósult, természetesen, de sok szenny és nem kívánatos deformáció is a felszínre került. Ez bizony zavaró, és nekem komoly személyes problémát is okoz, hogy épp az én generációm tagjai azok, akik ahelyett, hogy egy tisztább és emelkedettebb szellemiségű társadalom létrehozásán fáradoznának, sokan közülük épp ellenkezőleg, kihasználva az emberek butaságát és legalantasabb ösztöneit, átgondolt manipulációk és csalások sorával elsősorban a saját és a hasonszőrűek érdekei nyomvonalán gondolkodnak és cselekszenek. Ez káros, károkat okoz a tágabb értelemben vett közösségeknek, az egész nemzetnek, illetve felvidéki magyar közösségünknek is.
Azon gondolkodtam el, miért van ez így. S bizonyára mindenki megadja erre a kérdésre a maga válaszát, én a bennünk lévő Jó és Rossz küzdelmeként próbálom meg értelmezni azt, ami történt, történik. Kicsit Márai egyik gondolatának folytatásaként is. Ő azt mondta, jellem az, amit akkor csinál az ember, amikor úgy érzi, senki nem látja őt. Én meg azt írtam meg, hogy mi történik akkor, amikor ugyan a többiek is látják azt, amit bármelyikünk csinál, de sokan kommunikációval, pénzbeli befolyással, mediális és egyéb trükkök segítségével becsapják az embereket, s utána mindent megmagyaráznak. És miután az abszolút fogyasztói társadalomban élünk, ahol majdnem minden és majdnem mindenki megvehető, sokan ebben a dzsungelban törtetnek előre úgy, hogy tényleg megveszik vagy erőszakkal befolyásolják az igazságszolgáltatást, a politikai vagy szakmai döntéseket és gyakran a sajtót is – gondolván, hogy így az igazság birtokosaivá is válnak.

Nos, nem, én ezt a leghatározottabban tagadom. Nagyon veszélyes és sok szempontból embertelen is az a világ, amelybe csúsztunk, és ami a legijesztőbb, hogy sokan vannak, akik nagyon jól érzik magukat benne.

Ez ellen az állapot ellen írtam meg ezt a darabot, s a figyelmes néző bizonyára megtalálja benne napjaink felvidéki magyar társadalmának sok visszásságát is. Kemény darab, nyílt és igaz, a mindannyiunkban meglévő Jó és Rossz küzdelme bonyolult kisebbségi terepen.
A két férfi szereplő (a Jó és a Rossz) hatalmas küzdelmet vív a igazság érvényesüléséért. A pozitív hőst ráadásul támogatja küzdelmében a felesége, aki nem felejtette el, hogy honnan, milyen erkölcsi indíttatások szintjéről indultak el együtt, a nyolcvanas évek felvidéki magyar társadalmában.

A felvidéki magyar társadalom értelmiségét szimbolizáló hét diák közül mindegyik más-más pályára kerül. Lesz közülük újságíró, tanár, közösségszervező, mérnök, hivatalnok, stb., s úgy-ahogy összetartanak még a hetvenes-nyolcvanas évek nem könnyű viszonyai között is. S amikor eljön a szabadság pillanata, ami után tényleg megmutathatnák, mit tudnak, főszereplőnk egyszer csak azt veszi észre, hogy mindannyian el-eltűnnek valamilyen irányban, csak a saját érvényesülésük érdekli őket, széttöredezik az eddig hatékonynak tűnő egység. S amikor a kicsit naiv, de feltétlenül tisztességes férj és feleség rájön, hogy egyedül maradtak, körülöttük mindenki eladta magát valamilyen módon, megpróbálják megfogalmazni azokat a konklúziókat, amelyek a továbblépést biztosíthatnák.
Persze, van még a darabban több meglepetés is, amit itt nem akarok elárulni. De nagyon meg lennék lepve, ha a tisztelt nézők szeme sarkában nem lenne ott ennek az előadásnak a végén is egy-egy könnycsepp. Kicsit mindannyiunk tökéletlenségeinek okán is.

– Hasonlóan, mint A sziget című darab végén?

– A sziget különösen időszerű most, hiszen arról szól, hogy egy nagy földrengés következtében (Trianon) leválik egy sziget a nagyobb szárazföldi tömbről (felvidéki magyarlakta sáv), s többé nem tartozik már sem az egyik, sem a másik oldalhoz. Magyarán: az elmúlt száz év tanulsága, hogy eltávolodtunk a magyarországi világtól, de a (cseh)szlovák világ soha nem fogadott be minket igazán, mindig is idegen testnek tartottak. S a nagy földrengés után beindul két folyamat: a sziget lakói (a kisebbségi magyarok) megpróbálják megszervezni az életüket, az új hatalom pedig megpróbálja felszeletelni, elbizonytalanítani, asszimilálni őket.

És mivel ez egy nagyon időszerű, testközeli történet, amelyben nagyon élesen jelen vagyunk mindannyian, azért, hogy egyik-másik szereplőt a nézők ne azonosítsanak valamely konkrét közéleti személyiséggel, angol keresztneveket használtam a szereplők megjelölésére. A legfontosabbak és legérdekesebbek természetesen azok a módszerek, amelyeket a hatalom megpróbál bevetni a sziget lakóinak megtörésére, s nagyon tanulságos az egyes szereplők válasza is ezekre a hatásokra. Itt-ott szinte krimiszerű a darab, tele feszültségekkel, meglepetésekkel.

– Megvallom, nekem egyik kedvencem az Ördögtánc című darab…

– Mint az alcíme is elmondja, ez a darab a rendszerváltás folyamatának egyik lehetséges értelmezése szlovákiai magyar szemszögből.
Afölött gondolkodtam el, melyik lehet az a közeg, amely a felvidéki kisebbségi társadalom modellje lehetne. Az iskolában találtam meg ezt a helyet, a kisebbségi magyar iskola és a benne, körülötte zajló események kristálytisztán adhatják vissza azokat a játszmákat, amelyeknek tanúi és elszenvedői voltunk.

Az első felvonás természetesen a szocialista viszonyokat ábrázolja, ott megpróbálom mindazokat a trükköket és hatalmi játszmákat bemutatni, amelyeket a volt kommunista hatalom a mi elnemzetietlenítésünkre bevetett. S érzékeltetem a másik oldalon azokat a folyamatokat, lépéseket is, amelyekkel megpróbáltuk mindezt kivédeni.

A második felvonás a rendszerváltás utáni önmagunkról szól: ki, hogyan változott meg, mennyire vállalta vagy tagadta meg elveit az új viszonyok között. Kész történelmi óriáskerék a darab: van, aki fent marad a rostán és van, aki kihull a szemétbe. Tanulságos, de vidám történet, úgy néz ki, nemsokára ezt is bemutatják. Adtam a dramaturgok szavára is: az ebben a kötetben megjelent, átdolgozott változat pergőbb, izgalmasabb, mint az eredeti, három évvel ezelőtt megjelentetett.

– Sopronban és Komáromban is bemutatták a Virágesőt, mindenütt nagy sikerrel…

– Sopronban felolvasószínházi formában, a komáromi Teátrum viszont teljes valójában, Dráfi Mátyás kitűnő főszereplésével. Ők egy évad alatt már a huszadik előadás felé araszolnak, s úgy néz ki, csak most kezdenek igazán belelendülni.

A Virágeső a 68-as normalizáció után politikailag és társadalmilag lefejezett, egzisztenciálisan és morálisan megnyomorított szlovákiai magyar értelmiségiek vállalása és tartása előtt akar tisztelegni. Ez volt a felvidéki magyar értelmiségi réteg – képletesen szólva – harmadik lefejezése a huszadik században. A darab vidám bevezető után csúszik egyre dermesztőbb mélységekbe, hogy végül is a főszereplő dialógusában csúcsosodjon ki Istennel. Dráfi itt a legnagyobb színészekhez méltó alakítást nyújt, a legtöbb helyen beletapsolnak a monológba. Itt is előkerülnek a zsebkendők, létrejön a katarzis, a nézőknek itt sincs kedvük elmenni a színházból a darab után.

– Az első kötet Fekete és fehér című darabja, illetve a Hurkarika,vagyis az Óriástök című vígjáték iker-darabok? 

– Olyan értelemben talán, hogy korrajz mind a kettő. Műfajilag azonban különböznek egymástól.
A Hurkarika vérbeli vígjáték, az ötvenes években játszódik. Az egyre nagyobb önbizalomra gerjedő szocializmus egyre több téren akarja lekörözni a kapitalizmust, többek között a mezőgazdaságban is. A szovjet elvtársak segítségével kitermesztik tehát az óriástököt, ám az ünnepélyes lékelésnél kiderül, hogy az belülről üres. Csakúgy, mint az eredetileg szép szocialista eszmerendszer.

Ennél a darabnál különösen ügyeltem arra, hogy a színészi szerepek lendületesek legyenek, de ugyanakkor teret is hagytam rendezőnek és színésznek, hogy tobzódjanak az ötletekben. Úgy gondolom, hogy ez a darab most, 2017-ben, a noszf századik évfordulóján különösen időszerű.

A Fekete és fehér című darabot magyarországi felkérésre írtam meg. A felkérés ugyan úgy szólt, hogy Esterházy Jánosról szóló darabot tegyek le az asztalra, de –mivel más már csinált ilyet -, én inkább a korról írtam egy színjátékot. A Csehországba deportált magyarok szemszögéből írtam meg az akkori történéseket úgy, hogy abban –mellékfonálként – Esterházy is szerepel.

– És a mostani, új kötet további darabjai?
– 2016-ban a magyar külügyminisztérium pályázatot hirdetett olyan céllal, hogy külhoni magyar szerzők dolgozzák fel színpadi alkotás formájában azokat a történéseket, amelyek 1956-hoz kötődtek a külhoni magyar társadalmakban. Engem régebben is érdekelt ez a téma, ám az az igazság, hogy a magyarországi történések lefolyása túl gyors volt, túl rövid, a beneši idők után éppen ébredező, de erősen megfélemlített csehszlovákiai magyarság nagyon lassan reagált. Az akkori Csehszlovákiában ugyan magyar egyetemisták Pozsonyban elkezdtek szervezkedni, hogy átmennek fegyverrel segíteni a forradalmároknak, ám a kapcsolatuk mosonmagyaróvári volt, s az egész történéssort megakadályozta az ottani sortűz. Erről a szervezkedésről Koncsol László és Tőzsér Árpád mesélt nekem, ám, mivel sikertelen volt, úgy gondoltam, egy elemként felhasználható ugyan a darabban, bizonyítandó a felvidéki magyarok forradalom iránti szimpátiáját, egészében véve azonban kevés egy színpadi előadáshoz.

Hozzátettem hát régi tervemet, édesanyám generációjának a történetét, s Ballada a szabadságról címmel megírtam a felvidéki magyar nő drámáját a huszadik században. Örülök, hogy a zsüri alkalmasnak találta a bemutatásra, s a kassai Thália Színház művészeinek tolmácsolásában egy nagyon sikeres felvidéki turnét is meg tudtunk valósítani vele.
Budapesten került bemutatásra a kötet címadó darabja, az Egy nap az örökkévalóságból. Az igazat megvallva nem is értem, hogy nem jutott az eszébe valakinek ezt a témát feldolgozni: Nagy Imre és Kádár János „hitvitáját”. Kornis Mihály is leragadt az utolsó Kádár-beszédnél, amely ugyan izgalmas téma, de magam kevésnek érzem az egész kérdéskörben rejlő potenciális dráma mélységeihez képest.

Az igazi, görög drámákhoz mérhető dimenzió ugyanis abban van, hogy Kádár valóban beleőrült abba, hogy felakaszttatta Nagy Imrét, lényegében erről szól a központi bizottság ülésén elmondott, 1989. április 12-ei utolsó beszéde. A dráma fokozódik azzal, hogy a Sors ugyanazon a napon rendezte meg Nagy Imre rehabilitációját, amikor Kádár János elhunyt. Ráadásul fokozza a dráma mélységét az a tény, hogy Kádár holttestét ismeretlen tettesek meggyalázták.

És forr, vibrál az 56-os történet, s az addig vezető út is. S a darab végén, persze, nem kerülhetik meg azt a kérdést sem, amellyel minden, az ötvenes- hatvanas években jelentősebb funkciót betöltő párttagnak szembe kell néznie: szükségszerű volt-e, hogy egy első megközelítésből szép eszme vadállatok küzdelmévé silányodjon? Lehetett volna-e emberarcú szocializmust megvalósítani vagy szükségszerű volt az egész eszme embertelen diktatúrába való hullása? Különösen érdekes kérdés ez 2017-ben, a noszf századik évfordulóján.

– S a végén a kedvenc, az Aranybunkó?

– A végére hagytam ebben a felsorolásban a bonbont, az Aranybunkó című vígjátékot, amely napjaink újgazdagjáról, annak világlátásáról szól. Itt aztán tényleg hagytam elég provokatív teret arra, hogy a szerepet játszó színész megvalósíthassa a témával kapcsolatos innovatív ötleteit. A felkapaszkodott új milliomosok, a műveletlen celebek és bulvárosodó társadalmunk üres csillogása elé kívánok görbetükröt állítani ezzel a darabbal, amelyből szerintem fergeteges komédiát lehet csinálni a színpadon.

– Mondanám, hogy a végére értünk – de nem így van. A végén ott van még egy meglepetés, egy musical: a Sebzett hattyú. Nagyon Malina Hedvig történetére hajaz.

– Bár azt írom a darab elején, hogy a történet fikció, tehát kitalált mese, bevallom, mégsem így van. A darab minden mozzanata igaz történet alapján fogalmazódott meg, ama fordulatok alapján, amelyek valóban megtörténtek Malina Hedviggel. Azt hiszem, tiszteletet érdemel ez a lány azért, amilyen lelkierővel tudta elviselni azokat a megpróbáltatásokat, amelyeken keresztül kellett mennie. Azt gondolom, hogy az emberek 98 százaléka megtört volna azok alatt a terhek alatt, amelyeket a hatalom rázúdított. Biztos vagyok abban, hogy ezt a sztorit is fel kell mutatnunk, s mindez talán alkalmat szolgáltat arra, hogy az emberek elgondolkodjanak, mi mindenen is mentünk keresztül akár csak az elmúlt 15 évben.

Hogy mégis azt írtam oda, hogy a darab fikció, annak egy oka van: színpadi alkotásról van szó, s ez nem egy detektívdráma vagy krimi, ez egy másik műfaj. A színpadon, a darab élvezése közben talán az a helyes, ha a néző átadja magát annak, amit a társulat kínál neki. De otthon, az előadás utáni csöndben azért gondoljon tisztelettel egy alaptalanul meghurcolt lányra, s annak lelki nagyságára. S ha a darabot írott formában olvassa, még inkább tegyen így.

– Végezetül a kérdések kérdése: miért ír egy politikus, európai parlamenti képviselő színpadi darabokat most, a 21. század elején?

– Amit ki nem állhatok, az a szellemtelenség. S nézze csak, mennyire erre, a közösségi elbutulás irányában csúszik el a világ. Én nem tudom ezt szó nélkül megállni, ezekkel a darabokkal is küzdeni akarok ellene. És küzdeni az oly szükséges emberi tartásért, belső tartalomért.

Naponta szembesülök Brüsszelben is, Strasbourgban is az európai identitástudat válságával is. Ezt is nagyon nehezen élem meg, én ugyanis meggyőződéses európainak vallom magam. Írom és mondom, hogy mi, magyarok, nem 2004-ben léptünk be Európába, hanem ezer évvel ezelőtt, s az európai kötődések, értékek ott vannak kitéphetetlenül az idegpályáinkban, a tudatunkban, a reflexeinkben is. Egész életemben felnéztem az európai civilizációra, Michelangelo, Leonardo, Bach, Shakespeare és még több ezer alkotó műve itt él bennem.

Most mindez megbillent, és ez veszélyes helyzet. A klasszikus Európa sajnos vesztésre áll, megfojtja a kényelem, a jólét és az ebből fakadó felelőtlenség, amelynek a demográfia csak az egyik, de talán a leginkább érzékelhető pontja. Nem könnyű szívvel mozgok ebben a közegben, ezért is adtam ki az idén, 2017-ben egy könyvet angol, magyar és szlovák nyelven, hogy megtegyem a magam szerény hozzájárulását az oly szükséges új dialógushoz. A kötet címe Egy hang Közép-Európából.

– Azon kevés politikus közé tartozik, akik fáradhatatlanul kérik számon a közéleten a szellemi tisztaságot és az erkölcsi elkötelezettséget is. Gyakran ostorozza a felvidéki magyarságot is lezsersége miatt.

– A kritikát nem lehet és nem szabad csak kifelé, csak mások felé megfogalmazni, pontosan látni kell a magunk helyét és szerepét is ezekben a folyamatokban. Európát, az összmagyarságot és a felvidéki magyar résztársadalmat ugyanis mi magunk is alkotjuk. Néha bizony elő kell venni a tükröt és szembenézni a helyzetünkkel. Ha helyesen tesszük, ez csak segíthet, eligazíthat bennünket az önértékelés útvesztői között.

Én azzal az elkötelezettséggel léptem be 35 évvel ezelőtt a közéletbe, hogy megpróbáljak hozzájárulni annak tisztulásához, színvonalának emeléséhez. Nekem nem azért nem tetszett sok dolog a volt rendszerben, mert azt a kommunisták csinálták, hanem ezért, mert az elvi szempontból rossz volt. S most ugyanezen mérce szerint kell megítélni azt a valóságot is, amelyben élünk, és amelyet részben mi magunk is alakítunk.

Nem fogadhatom el, hogy az én korosztályom részéről bocsánatos bűn lehessen csupán, ha elfogad egy csalásokra és manipulációkra épülő, hamis társadalmat. Ha ez rossz volt 30 évvel ezelőtt, amikor a kommunisták csinálták, akkor rossznak kell lennie ma is, amikor a mi generációnk tagjai csinálják. Nem hiszem egyébként, hogy ez valami különleges prófécia, szerintem csak kísérlet az elvszerű létre. Ha nem ezt tesszük, attól tartok, hogy szétrohad a társadalom, amelyben élünk, s az hatalmas káoszt okozhat a későbbiekben.
S kiemelten veszélyes ez egy kisebbségi közegben. Ha teret adunk itt a „mindent szabad, amit nem tudnak lebuktatni és a mindenki és minden eladó és megvehető” – filozófiának, akkor nagyon gyorsan elporladunk. Tetszik vagy nem, egy kisebbségi társadalmat alapjaiban mégis csak az erkölcsi hozzáállás tarthat meg. S annál jobban tisztelem az emberi lelket, hogysem szó nélkül vegyem tudomásul lecsúszását.

– Meg lehet ezt állítani, s ha igen, mivel? Milyen ma a könyvek hatása, irodalom pozíciója, milyen a társadalom szellemisége?

– Hiszem, hogy igen, ezért is írom a könyveimet. Amikor 18 éves voltam, a tudományban kerestem a biztos pontot. Most az írásban és a színházban. Nagyon sok könyvem jutott el az emberekhez, a visszajelzésekből tudom, hogy sokan el is olvasták őket. A probléma ott van, hogy ez a nemzeti szempontból is tudatos réteg egyre vékonyodik, a társadalom nagy rétegei pedig egyre inkább elhülyülnek. Bocsásson meg, hogy ezt a profán kifejezést használom, de nézzen körül, sajnos ez az igazság. A lecsúszás, a széthullás ellen küzdeni kell minden körülmények között. Ezért írok színpadi darabokat is, ezt is az oly szükséges társadalmi kommunikáció részének tartom.

Örülök neki, hogy a Hit és hűség című darab már a nyolcvanadik előadás felé jár, s a Virágeső is egyre több helyre kerül el. Figyelmet váltott ki az év elején a Ballada a szabadságról című darab is, s újabban nem tud elengedni egy gondolat arról, hogy egy játékfilmre is nagy szükségünk lenne. Galán Géza javasolta azt annak idején, de akkor nem volt reális, nem rendelkeztünk a megfelelő körülményekkel és nem volt használható forgatókönyvünk sem. Mára javultak a körülmények, talán ez is megvalósítható lesz. Én úgy gondolom, hogy minden generáció számára fontos, hogy megfogalmazza saját maga és az utókor számára is azt az életérzést, amely meghatározta mindennapjait.

Erre törekszem, ezért írok a felvidéki magyarok sorsát meghatározó legfontosabb történésekről. Mondom és teszem mindezt annak ellenére, hogy látom, az irodalom egyre hátrább szorul, könyvterjesztés Szlovákiában (főleg a magyar nyelvű könyvek vonatkozásában) alig létezik. De el kell menni konokul az olvasó után, könyvbemutatókat kell tartani, mint tették azt a klasszikusok 70-90 évvel ezelőtt is. A színházi előadásokat is el kell vinni az emberekhez: az én darabjaimat az elmúlt három évben mintegy ötezer ember látta.

A szellemért való küzdelmet soha nem szabad feladni.

-u-

Cikkajánló

Szükség van Európa szellemi-lelki megújulására is

(forrás: nasieuroposlanci.sk)