Politika és erkölcs

Száz évvel ezelőtt, Nyitraújlakon egy kisfiú látta meg a napvilágot. A szülei körül serénykedők talán a csillagok állását is megnézték, és az sem kizárt, hogy még horoszkópot is készítettek neki. Biztos azonban, hogy a grófi sarjadék jövőjét mindezek ellenére sem látták tisztán.

Ha csak sejtették volna is az életút végét, bizonyára akadtak volna olyanok, akik megpróbálták volna lebeszélni őt a két háború közötti szerepvállalásáról. Arról az egyértelmű hozzáállásról, amelynek alfája és omegája az akkori Csehszlovákiába szakadt magyar nemzetrész sorsa érdekében kifejtett tevékenység volt. Persze, függetlenül attól, létezik-e eleve elrendelés vagy sem, s ki mennyit hisz el a csillagok állásából, a lebeszélésre irányuló kísérletek bizonyára sikertelenek maradtak volna; a fiatal gróf ugyanis a jelek szerint szerencsés géneket örökölt, s ez messze kiemelte őt abból a társadalmi rétegből, amelybe beleszületett. A huszadik század első fele ugyanis azt is megmutatta, hogy a kiváltságosabb osztályok tagjai a megpróbáltatások esetén igencsak megalkuvó álláspontokat képviseltek, csakúgy, mint néhány évtizeddel később gyakorta a hatalomnak egzisztenciálisan kiszolgáltatott értelmiség képviselői. Esterházy azonban felvállalta közösségét, és vállalta önnönmagát egy bonyolult korban, nehéz körülmények között. Bár a századik évforduló ténye szinte patetikus ünnepélyességre csábít, mégsem tagadhatjuk le, hogy ebben a folyamatban mindenki – bizonyára Esterházy is – követett el hibákat. A huszadik század második felének hatalomtechnikai trükkjei ismeretében néha érthetetlen az az úriemberi naivitás, ahogyan a dolgokhoz viszonyult. Szinte felfoghatatlan, hogy hitt Gustáv Husák szavának, aki a háború után, belügyi megbízottként, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Esterházy története tragikus fordulatot vett.

Esterházy gróf számára bizonyára szégyenletes lett volna a bujkálás. Ám a sorssal dacolva, már-már kihívóan karakán magatartása sem a viszonyok és a jellemek teljes ismeretéből fakadt. Ha Esterházy úgy gondolta, hogy 1942- es, egyértelmű magatartása a zsidórendeletek kapcsán most akár védelmet is nyújthat neki, keserűen csalódnia kellett. A háború után itt megtorlás következett, s a dolgok logikája szerint Esterházy – szimbólumként – az elsők között került a célkeresztbe. A megtorlóknak bűnbakra, nem az igazságra volt szükségük, s ez a hozzáállás azt eredményezte, hogy a játékszabályokat is hozzátorzították a nemtelen célt szentesítő viszonyokhoz. Az már a történelem keserű fintora, hogy ezek a torzítások máig megakadályozták a gróf rehabilitációját szülőföldjén. Amikor tehát születésének századik évfordulóján fejet hajtunk emberi s politikusi nagysága és tisztessége előtt, az adósságunkról sem feledkezhetünk meg A szlovákiai magyarság Esterházyt a magáénak vallja, a szlovákiai magyar politika 1942-es tettének napját, május 15-ét a szlovákiai magyarság emléknapjává nyilvánította; tettének oly szükséges és inspiráló hatását azzal szeretné átmenteni napjainkra, hogy az MKP parlamenti képviselői klubja minden évben ezen a napon ítéli oda a Pro Probitate – A helytállásért díjat. Az mar a dolgok logikájából fakad, hogy ezt a díjat elsőként, arra legméltóbbként és a szlovákiai magyarság vértanújaként maga Esterházy kapta meg – in memoriam. Tiltakozva ezzel is a méltatlan és gyűlölettől csöpögő mondat ellen, amely a bírósági tárgyaláson, távollétében hangzott el, közvetlenül halálra ítéltetése után: hiszen csak egy magyarról volt szó.

Egy emberről volt és van szó, aki a legnehezebb körülmények között is hű tudott maradni belső értékrendjéhez. Egy emberről, akinek a legnagyobb bűne az volt, hogy a Csehszlovákiában élő magyar közösség vezéralakjává vált, és ezt a tényt egész életpályája során tudatosan felvállalta. Talán egyik legközelebbi harcostársa, időnkénti kritikusa és vetélytársa, később pedig fogolytársa, Csáky Mihály szól erről a leghitelesebben: „…mert ha nagy volt Esterházy János mint kisebbségi politikus, igazán naggyá nem a dicsőség teljében, hanem a balsorsban nőtt. Az orosz börtönben való hosszabb tartózkodás után került 1946 augusztusában az észak-oroszországi tundrára, kényszermunkatáborba. Siralmasnál siralmasabb viszonyok uralkodtak ott. A Közép- Európából idekerült foglyok, ki gyorsabban, ki lassabban, minden reményüket vesztve fokozatosan vetkőztek ki emberi mivoltukból, törtek meg testileg- lelkileg. Nem úgy Eszterházy. Ahogy süllyedtek a többiek, úgy emelkedett ő, nőtt napról napra, és lett közéleti férfiból a szó legnemesebb értelmében: emberré. Ugyanolyan sanyarú sorsa volt, mint a többieknek, mégis talált módot, hogy rajtuk segítsen, megossza kevéske ebédjét, tanáccsal lássa el őket, és példát mutasson. Többet tett: még keresztény hitét, megrendíthetetlen magyar meggyőződését és határtalan bizakodását az igazság győzelmében is fogolytársai vigasztalására és felemelésére használta. Levetette az emberi gyarlóságokat, és csak a magasabb, szentebb célok érdekelték. […] Esterházy János túlnőtt szűkebb hazájának keretén. Így nemcsak a szlovákiai, hanem az egész magyarság fogja kegyelettel megörökíteni emlékét, hogy az önzetlen önfeláldozás nemes példája a következő nemzedékek részére is ragyogjon.”

Hölgyeim és uraim!

Száz évvel ezelőtt, Nyitraújlakon egy Esterházy János nevű kisfiú született. Mint minden gyerek, bizonyára álmodott is. Az álmokban mindig van egy darab naivitás is. Talán azt álmodta, száz év múltán, a 21. század elején a kelet-közép-európai régió népei igazi barátságban és testvériségben fognak élni. Ránk maradt munkáiban, beszédeiben ennek számos nyomát fellelhetjük.

Bizonyára a szeretetről is álmodott; üzenete: „Cselekedjünk mind annyian egyetértésben és szeretetben” – ezt példázza. Az álmokban persze néha-néha zavaró mozzanatok is vannak – az azonban nem az álom, hanem a valóság fintora, hogy a fenti mondatot tartalmazó emléktábla máig nem kerülhetett fel kedves szenci lurdesi kápolnája talapzatára. Ama Mária-szobor alapjára, amelyet az őt a Szovjetunióba szállító katonai teherautó platójáról látott utoljára, s amelynek emléke – visszaemlékezése szerint – haláláig tartotta benne a lelket, a szovjet uránbányákban is a szülőföldet, a szülőföld szimbólummá nemesült képét jelentette számára. Népcsoportjának, a szlovákiai magyar közösségnek a jogairól is álmodott. Az bizonyára meglepné őt, hogy késői utódai évtizedek múltán is sokszor ugyanazokról a gondokról beszélnek, mint egykor jómaga. Nem maradhatott ki álmaiból az igazság utáni olthatatlan vágy. Azt bizonyára ő is értetlenül szemlélné, hogy igaztalan elítéltetése után több mint fél évszázaddal máig mindig sokan vannak, akik képtelenek felülemelkedni elfogultságaikon és szembenézni az igazsággal. Nem hinném, hogy ez a tény lelki nyugalmát különösebben zavarná, hiszen ő önmagáért, belső késztetésének engedelmeskedve cselekedett. Az igazi Esterházy- kép kiteljesedésének akadályoztatása inkább tisztelőit, az itt összegyűlteket, a késői utódokat zavarja – akik tudják, érzik, mi a tisztesség és az erkölcs, s akik fáradhatatlanul, újból és újból ellátogatnak mírovi nyughelyéhez is. S bizonyára a megbocsátásról is álmodott. Ha élne, századik születésnapján bizonyára megbocsátana mindenkinek, akik bármilyen módon megbántották őt – s bizonyára bocsánatot is kérne mindenkitől, akik úgy érzik, bármiféle hátrányt szenvedtek miatta. Ő is tudta, mi sem feledkezhetünk meg róla, hogy bocsánatkéréshez is, megbocsátáshoz is lelki nagyság szükségeltetik.

Egy új évezred kezdetén, századik születésnapján, bizonyára ezt kívánná mindenkinek, aki ebben a sokat próbált régióban él. Kicsinyesség, gátlások és bezárkózás helyett mindenkinek nyitottságot, belső derűt és felemelő lelki gazdagságot.

(Elhangzott 2001. március 11-én Budapesten, a Magyar Országgyűlés felsőházi termében, Esterházy János születésének 100. évfordulóján. A rendezvényen, amelyre Mádl Ferenc köztársasági elnök védnöksége mellett került sor, a Magyar Koalíció Pártja és František Mikloško szlovák parlamenti képviselő Esterházy-díjat vehetett át. A szlovák sajtó előre hisztériát keltett a rendezvény körül, František Mikloškónak a Kereszténydemokrata Mozgalom elnöksége nem ajánlotta, hogy részt vegyen rajta, aki ott magánemberként mégis megjelent, ahol Csáky Pál szlovák nyelven köszöntötte őt. A szlovák kormány ülésén – a budapesti emlékülés előtt – mintegy negyven percen keresztül tárgyalta a rendezvény ügyét, és Csáky Pál miniszterelnök-helyettesnek annak ellenére sem ajánlotta a részvételt a megemlékezésen, hogy Esterházy Aliz, Esterházy János lánya őt kérte fel ünnepi szónokul. Csáky Pál azonban a szlovák kormány ajánlása ellenére hivatalos minőségében vett részt a rendezvényen és mondta el beszédét. A rendezvény után az akkori szlovák nacionalista ellenzék – a Mečiar- féle Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és a Slota-féle Szlovák Nemzeti Párt képviselői – leváltási indítványt nyújtottak be a szlovák parlamentben Csáky Pál ellen. A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa egész napos rendkívüli ülésén tárgyalta a kérdést, ahol Csáky Pál szlovák nyelven is előadta megemlékező beszédét. E rendkívüli ülésen a Magyar Koalíció Pártja parlamenti képviselőinek majd mindegyike felszólalt, s az magyarellenes támadások helyett – František Mikloško találó kifejezésével élve – egy újabb Esterházy-emléküléssé szelídült. A szavazás során a szlovák kormánykoalíció képviselői megtartották Csáky Pált a kormányalelnöki poszton, leváltására csupán az ellenzék elégtelen számú képviselője szavazott)

Cikkajánló

Az európai kisebbségvédelemről Brüsszelben

“Hogyan tovább a kisebbségpolitikában?” címmel szervezett konferenciát május 16-án Csáky Pál, a Magyar Közösség Pártjának …