„Puszkaszcibor”

Feltételezem, most meglepődik egy kicsit a tisztelt Olvasó, és megpróbálja kideríteni, a túlzott hőség vagy más nyári okok miatt csúszkáltak-e összevissza az ujjaim a számítógép billentyűzetén. Egyik sem: a címben szereplő szöveg ugyanis 2015. júniusában hangzott el Strasbourgban, a Régi Vámházhoz címzett vendéglő főpincérétől, imígyen: „puszkaszciborbudajkociszhidegkuti”.

aranycsapat

Most aztán még jobban betettem az ügynek, csóválhatja fejét a kedves Olvasó, és talán már lapozáshoz is készül, ha a kíváncsiság nem szorítaná őt afelé, hogy mégiscsak megoldja a rejtélyt: mit is jelenthet a fenti szövegömlemény.

Az történt ugyanis, hogy egy vacsorára tértem be a szállásomhoz közel eső szimpatikus étterembe. A pincér, úgy negyvenöt éves francia úriember, miután felvette a rendelést, beszédbe elegyedett velem. Honnan vagyok, ez volt az első, igen logikus kérdése.  Az ilyen kérdésekre adandó válaszok alkalmával mindig mérlegelem a helyzetet. Ha hivatalos minőségben vagyok bárhol, Szlovákiát mondok, s ha utána értetlen tekintetet tapasztalok, próbálok utalni a volt Csehszlovákiára, az jobban beágyazódott, főleg az idősebb agyakba. Az esetek többségében azonban mégis a helyzetemet igazabb módon leíró választ mondom: magyar vagyok, tudja, Budapest, Magyarország. Most is ezt tettem, s nagy meglepetésemre pincérem arca felderült, és egyetlen szuszra eldarálta a fenti szöveget: „puszkaszciborbudajkociszhidegkuti”.

– Maguk voltak a legjobbak a világon! – mondta olyan lelkesen, mintha a saját felmenői sikereiről mesélne. S végre nekem is leesett a tantusz: a futballrajongó, középkorú francia férfinak 2015. júniusában az Aranycsapat csatársora ugrott be, amikor Magyarország került szóba, s akkora erővel, hogy azt megsüvegelhetjük.

Ráadásul hozott egy ajándék konyakot, a ház számlájára.

2015 első felében volt még egy hasonló élményem, Nápolyban. A szálloda menedzsere intelligens fiatalember volt, ahogy maga mondta, meggyőződéses echt-nápolyi. Amikor beszédbe elegyedtünk, ő is megkérdezte, honnan vagyok, s neki is azt válaszoltam: magyar vagyok, tudja, Budapest…

Az ő arca is felderült, s azt kérdezte: – Ismeri „marajszandort”? Először nem esett le a tantusz, a kiejtése erősen olaszos volt. Hirtelen arra gondoltam, hogy egy magyarországi település nevét akarja amúgy olaszosan elém tárni. Ő, látván tanácstalanságomat, gyorsan hozzátette:

– Olvasott tőle valamit? Mert én mind elolvastam, amit Nápolyról írt!

Akkor jöttem rá, hogy Márai Sándorról beszél, aki hosszú évekig élt Nápolyban, és írt is a városról. S kétszeresen jó érzés fogott el amiatt, hogy egy olasz patrióta számára a mi Márai Sándorunk az egyik etalon, ami beugrik, saját gyönyörű városa kapcsán.

(2015. július, Szabad Újság)

Epilógus:

Körülbelül 6 héttel ezelőtt írtam meg a fenti írást, a történések pontosan úgy estek meg, ahogy leírtam őket. Időközben, augusztus elején egy rövid időre elkerültem Szardínia szigetére, Cagliariba. Egy meleg napon betértünk a kikötőben egy kávézóba. Úgy 40-45 éves lehetett a pincér, aki odajött hozzánk. Felvette a rendelést, s amikor kihozta az ásványvizünket, észrevette, hogy magyarul beszélünk egymás között. Idegen nyelven nem beszélt, olaszul kérdezte meg, honnan vagyunk. Jött rá a válasz: magyarok vagyunk.

– Oh, Ungheria! – bólintott, majd a jobb kezét teátrálisan a magasba emelte: „Il grande Puszkasz!”

Így esett Szardínia szigetén is, 2015 augusztusában.

Csáky Pál

Cikkajánló

Az őshonos kisebbségek védelme egy újabb parlamenti jelentésben kapott helyet

Az Európai Parlament ez évi utolsó plenáris ülésén elfogadta az uniós polgárságról szóló 2017-es évi …