Sláger: a Wikileaks

– Csáky úr, rangot jelent bekerülni a WikiLeaks-jelentésekbe?
– Inkább az amerikai diplomáciai jelentésekbe bekerülni jelenthet rangot. Ez azt jelenti, hogy tényezőnek tartják, számon tartják a politikust is és a politikai pártot is, amelyet képvisel.

A WikiLeakset én inkább afféle vadhajtásnak tartom, bár a világpolitika fejlődése szempontjából  nem baj, hogy megjelent, mint jelenség. Ez elsősorban az amerikai diplomáciára vet rossz fényt, amelynek egyébként óriási a felelőssége az emberiség fejlődéséért. A kiiszivárgott jelentések ugyanis a jó meglátásaik mellett feltárják a tévedéseiket, az amatőrizmusukat, néha a torzítani akaró igyekezeteiket is.

– Szlovákiai  magyar szempontból talán három érdekes momentumot  figyelhetünk meg. Az első a 2006-os kormányalakítási tárgyalások és az utána kö- vetkező folyamatok.

– Igen, az MKP-nak akkor komoly esélye volt arra, hogy egy új kormánykoalíció része lehessen. Dzurinda valóban hajlandó lett volna négyes koalíciót létrehozni a HZDS-szel is (SDKÚ,MKP, KDH, HZDS), ám ez a KDH hezitálásán megbukott. Az MKP-nak egy ilyen felállásban komoly sta- bilizáló szerepe és komoly befolyása lehetett volna mindamellett, hogy ez nem lett volna egyszerű koalíció. Sokáig nyitott volt a Smer–KDH–MKP koalíció lehetősége is. Ez ismét csak a KDH  tanácstalanságán bukott el. A KDH akkor tíz napig egyszerűen nem működött, képtelenek voltak bármi- lyen döntést is meghozni. A sors fintora, hogy ugyanazon a napon jelentették be, hogy készek belépni egy Smer–KDH–MKP  koalícióba, amikor a Smer bejelentette a Smer–HZDS–SNS koalíció létrejöttét. Pár napig va- lóban élt a Smer–MKP–HZDS koalíció lehetősége is. Az MKP számára ez nagyon nehéz kihívás lett volna, és az is lehet, hogy a párt felmorzsolódott volna egy ilyen koalícióban. Tény azonban, hogy egy ilyen felállás megakadályozhatta volna a Smer–HZDS–SNS katasztrófakoalíció létrejöttét, és legalább elméleti esély nyílt volna arra, hogy az elmúlt nyolc év politikája más irányba fejlődjön. Többen mondják, hogy Robert Fico és a Smer 2006-ban más volt, mint ahová számos torzulás után 2010-ben eljutott. Ezen ma már fölösleges merengeni, de tény, hogy a Smer politikusai még 2010-ben is a fejünkhöz vágták, hogy az MKP gazdasági embereinek telhetetlensége – a hivatalos WikiLeaks-fordítás a nenažranosť kifejezést használja – miatt is torzultak el így a viszonyok 2006 és 2010 között. Ez persze nem a teljes igazság, de tény, hogy MKP-s körökben komoly visszatetszést váltott ki az a hír, hogy a Smeres vezetést az MKP hivatalos tárgyalódelegációja előtt felkereste az MKP két gazdasági embere  [Gy. L.-ről és V. O.-ról szólnak a háttérinformációk – A szerk. megj.], és azt mondták, hogy az MKP csak akkor lép koalícióra bárkivel, ha megkapja a közlekedési minisztériumot  és a felügyeletet az autópálya-építés felett (ahol a rossz nyelvek szerint a legtöbb fekete pénz csúszkál erre-arra). A Smer ezt elutasította, viszont máig ezt hozzák fel indokként, s ezzel érveltek az európai szocialisták előtt is, mondván, hogy az MKP erősen korrumpálódott párt. Ez egy drámai törésvonal volt az MKP életében, s nem csupán azért, mert ellenzékbe szorultunk, hanem ekkor vált először nyilvánvalóvá, hogy az MKP-n belül létezik egy komoly gazdasági csapat, amely képes saját pénzügyi-gazdasági érdekeinek érvényesítéséért feláldozni a közösség érdekeit  is, magyarán: a választás számukra az emberek ön- célú manipulálását jelenti csupán, vokshalászatot azért, hogy bázist teremtsenek a saját gazdasági játszmáikhoz. Ekkor vált nyilvánvalóvá az MKP-n belüli törés a közösségi és a gazdasági elkötelezettségű tagok között, és sokakban ekkor tudatosult, hogy a párt addigi elnökét is behálózta a gazdasági lobbi. Bugár Béla sorsa az MKP-n belül ezekben a hónapokban pecsételődött meg azért, mert az MKP-n belül a többség elutasította, hogy a párt az emberek előtt csak színházat játsszon és lényegében falazzon egy gazdasági szerveződés érdekeinek érvényesítéséért. Azt hiszem, a Most-Híd megalakulásával vált egyértelművé ez a képlet, s érdekes, hogy ezt szlovák demokrata barátaink napjainkban is visszaigazolják.„A Most-Híd tizenöt vállalkozó és egy meg nem értett meteorológus kft.-je” – hallottam az ezzel kapcsolatos véleményt a múlt héten is.

– Mi történt 2010-ig?  Az  amerikaiak  bölcs politikusnak  nevezték  önt, ugyanakkor  később azt is hozzátették, hogy kockázatos politikát folytat. Azt írták, hogy előhoz olyan témákat, amelyekre addig mindenki úgy tekintett, mint tabutémákra. A kitelepített magyarok kárpótlásáról, a Beneš-dekrétumok negatív hatásainak  orvoslásáról, a szlovákiai magyarok jogainak bővítéséről, illetve az autonómiaformák megvalósításának lehetőségéről szóltak  konkrétan.

– Igen, én is érzékeltem, mekkora volt az ijedelem a szlovák oldalon 2007- ben, amikor megválasztottak az MKP elnökének. Addig sokan abban a tudatban éltek, hogy az elődöm nem fog komolyan olyan témákat előhozni, amelyek kényelmetlenek lehetnek a szlovák többség számára. Ha fel is merültek ilyen témák, azok a párt 2007 előtti belső ellenzéke nyomására jöttek elő, s mindenki  számára világos volt, hogy az akkori elnök ezekért nem fog harcolni, elbohóckodja  majd valahogy ezeket is. Nyílt az olló a párton belüli két szárny között, s a 2007-es tisztújító  kongresszuson  világossá vált, hogy a gazdasági csapat olyan erősnek érzi magát, hogy nem fogadja el a kompromisszumot, ők mindig diktálni akartak. Ha bárki visszaolvassa a 2006-os interjúimat, ma is látszik belőlük, hogy én a 2006–2010-es  időszakban is előre akartam lépni. Érzékeltem és szégyenkeztem is miatta, hogy Erdélyben és a Vajdaságban a jogbővítések felé haladnak a folyamatok, és az ottani magyarok is keményebben, egyértelműbben állnak ki a jogaik és a magyarságuk mellett, mint mi. Éreztem azt is, hogy fogy az időnk. 2010-ben komolyabb előrelépésre készültünk,  főleg egy jó kisebbségi törvény elfogadására és ezáltal egy nemzeti önkormányzati  modell (autonómia)  alapjainak lerakására. Próbáltam  szoktatni ehhez a szlovák és a magyar közvéleményt, csakúgy, mint a médiát, a politikai partnereket és a diplomatákat is. Arra törekedtünk, hogy a 2010-es választások után mi legyünk a mérleg nyelve a kormányalakításnál. Azt ugyanis akkor is tudtuk, hogy a szlovák politikusok maguktól semmit nem fognak nekünk adni, ami jogbővítésként értelmezhető. Az ilyet ki kell szorítani belőlük, s ez csak egy módon lehetséges, ha a hatalmat akarásuk nagyobb lesz, mint a félelmük az úgymond magyaroknak tett engedményektől. Az elképzelésünk azonban, sajnos, nem valósult meg, bár azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a szlovákiai magyar választók egy részének opportunizmusa  buktatja majd meg ezt a játszmát. Sajnos, azt kell látnunk, hogy az évtizedek óta ható nemzeti nyomás és a rendszeres igyekezet a felmorzsolásunkra  bizonyos fokig sikeres volt, s a magyar lelkek nem bír- ták ki a manipulációk újabb hullámát. 2006 után ugyanis a Fico-kormány egyre nacionalistább pozíciókba sodródott,  a 2007-es tisztújítás után pedig a saját gazdasági lobbink támadta állandóan hátba az MKP vezetését. A nemzeti érdekek képviseletét Bugár és Simon néha erősebben bírálta, mint az SNS vagy a Smer. Én is egy érdekes helyzetbe kerültem: amíg Szlovákiában a Smer és az MKP belső ellenzéke azt kiabálta rám, hogy túl nemzeti vagyok, addig bizonyos magyarországi körök túl puhának gondoltak ilyen vonatkozásban. Ez a kettősség megbosszulta magát 2010-ben, hiszen az derült ki, hogy nem én és nem az MKP hűséges tagjai vagyunk puhák  vagy elvtelenek, hanem a szlovákiai magyar polgárok egy része az, aki lélekben elbizonytalanodott vagy felült a manipulációknak.

– Az állampolgársági törvény elfogadása kapcsán tapasztalt  taktikátlanságra és a Most-Hídra leadott rejtett szavazatokra  gondol? Budapest  viszont  az idén, augusztus 20-án egyértelműen jelezte, hogy számol önnel, hiszen egyhangúlag ítélték önnek oda az egyik legmagasabb magyar állami kitüntetést. Ezt a komoly jelzést mindenki megértette, még akkor is, ha a szlovákiai magyar média egy része pártállami időket idéző módon megpróbálta elhallgatni a tényt vagy legalább csökkenteni a döntés súlyát.

– Én soha semmit nem azért tettem, mert azért elismerést vártam volna valakitől. Én mindig a saját belső értékrendem alapján cselekszem, s gondolataimat és cselekedeteimet nyilvánosan is felvállalom. Annak örülök, ha a magyarság – és ennek részeként a szlovákiai magyar közösség is – előre tud haladni, és bosszant, amikor ez nem sikerül. Az igazság az, hogy 2010-ig magam is azt hittem, hogy lélekben sokkal jobb kondícióban van a szlovákiai magyarság. Ezt igazolták vissza azok a belső közvélemény-kutatási eredmények is, amelyeket három különböző ügynökséggel végeztettünk el. Ma már iróniának hangzik, de a tavalyi parlamenti választás előtt még a hívószavak hatékonyságát is lekérdeztettük  a szakemberekkel. Két magyar és egy szlovák ügynökséggel dolgoztunk, mind a három mellélőtt. Az igaz, hogy egyedül a szlovák intézet igazgatója jött el bocsánatot kérni emiatt, mondván, hogy a választási eredmény számára nagyobb meglepetést jelentett, mint számunkra. A választás napján is a két legnagyobb szlovák intézet végzett exit poll felméréseket, mindketten  bőven bevitték az MKP-t a parlamentbe. Utána mindannyian azzal védekeztek, hogy az emberek nem mondtak nekik igazat a felmérések során. Az elemzők szerint a magyar szavazók egy része szégyellte, hogy a Most-Hídra szavazott, a szociológusoknak inkább azt mondták, hogy az MKP-ra adták le szavazatukat. Ezzel magyarázták a szociológusok az eltérést a felmérések és a valós választási eredmények között. Tavaly június 12-én, a választások estéjén fél tizenegy és éjfél között úgy nézett ki a dolog, hogy az MKP lesz a mérleg nyelve, és mi határozzuk meg, ki lesz kormányon és ki ellenzékben. Ilyen helyzetben nagyon komoly elvárásokat is az asztalra lehetett volna tenni. Este tíz és tizenegy között mindkét táborból – a Smer és az SDKÚ köreiből is – telefonokat kaptam, hogy már másnap, vasárnap tárgyalni szeretnének a kormányalakításról. EU-tagországok nagykövetségeinek képviselői is megjelentek a székházunkban, és kérdezték a véleményünket a várható fejleményekről. Mi a kampány során is azért nem köteleztük el magunkat  egyik tábor irányában sem a választások utáni együtt- működést illetően, mert számítottunk arra, hogy a centrumban maradva növelni tudjuk az alkupozícióinkat. A választók viszont a valós szavazás alkalmával másként döntöttek, s azt is férfiasan be kell vallanunk, hogy mi sem kerültünk  el minden csapdahelyzetet úgy, ahogy el kellett volna. Mindez persze most már nem különösebben érdekes, én is csak azért beszélek róla, hogy tudatosítsuk, mi minden van bennünk és körülöttünk – és, hogy lényeges dolgokban nem mások, nem valamiféle imaginárius szlovákok döntenek  a sorsunkról, hanem mi magunk. Tény persze, hogy kapitális hazugságok és sok pénz vonult fel ellenünk tavaly, s a szlovák nemzeti politika elemi érdeke volt, hogy az MKP ne kerüljön be erős partnerként a parlamentbe és a kormányba. Sok minden másként történt volna akkor az elmúlt évben – de ismétlem, ennek a gondolatmenetnek ma már csak annyi értelme van, hogy ha valaki el akar gondolkodni  afölött, mi történik  velünk és milyen tettünk milyen következményekkel jár, akkor azt megtehesse. Én – egyedüliként – vállaltam a szembenézést ezzel a helyzettel, magamra véve a felelősséget, hogy a közösség önbecsülése ne csökkenjen. Soha nem titkoltam, hogy lélekben is fel akartam emelni a szlovákiai magyarokat, ezt a célt szolgálta a 2009. szeptember 1-jei dunaszerdahelyi  nagygyűlés, ezt szolgálták írásaim, ezt kampányrendezvényeink és ezt az Egri csillagok című musical előadásai is. Ezrek, tízezrek vettek részt ezeken a rendezvényeken kitűnő hangulatban. Azt is tudtuk, hogy közeledik a népszámlálás, tehát kulcsfontosságú lesz a magyarok lelki tartása.

– Most nem sikerült. Sikerülhet a jövőben összefogni ezt a közösséget?

– Remélem, s ezen szeretnék dolgozni. Jelenleg azonban nem rózsás a helyzet, minden téren nagy a megosztottságunk, sodródunk csak, energiákat pocsékolunk  el fölöslegesen, komolyabb építkezésről most nem is álmodhatunk. Látom, érzem, hogyan csúszunk tudatilag és lelkileg is egyre lejjebb. Nem szabad azonban feladni, az ocsú egyre inkább el fog válni a búzától. Ehhez idő kell. Az is meggyőződésem, hogy az elkötelezett politikusoknak felfelé kell húzniuk a közösséget, amelynek részei, nem pedig a lecsúszás irányában követni őket. Tisztességes ember az asszimilálódók élére soha nem állhat. Ezt a sarat a Most-Híd vezetői soha nem fogják tudni lemosni magukról: a magyar nemzeti gondolkodás az ő tettüket mindig is nemzetellenes lépésnek fogja tekinteni. A magyarországi politikai palettán az elmúlt időszakban a volt SZDSZ képviselt ugyanilyen mentalitást, ők ennek a szellemi hozzáállásnak a szlovákiai továbbvivői: a saját és a csoportérdek a fontos, az idegen elvárásoknak való megfelelés. A tisztátalan pénzekkel való manipulációk fontos háttértevékenységet képviselnek, ezt kell lefedni mediális támogatással és megetetni az emberekkel. Az, hogy ez az út a nemzeti széthullás felé vezet, senkit nem érdekel. Van erre egy félelmetes amerikai bonmot: ha népszerű akarsz lenni, keress egy jókora tömeget, amely valamerre masírozik, és állj az élére. Mosolyogj jobbra-balra, a könnyű megoldások hívei majd tapsolnak neked. Mindegy, hogy mi történik egyébként, egy morálisan szétzüllő társadalomban a pillanatnyi érdek a szent. Szerintem azonban egy tisztességes ember nézze meg, hová vezet az ilyen út. A jelek szerint van, akiknek mind- egy, merre haladunk  – nekem nem. Én azt szeretném, ha emelkednénk, bár tudom, ez munkát, vállalást és energiákat követel. Volt egy kellemetlen tapasztalatom is, amikor nagyon szégyenkeztem. 2009 augusztusában, a szlovák nyelvtörvény szigorítása után magyarországi barátaink a szegedi dómban nagyszabású szolidaritási rendezvényt szerveztek támogatásunkra.  A rendezvényt a Duna Televízió egyenes adásban közvetítette. A magyarországi politikusokon túl ott voltak az Európai Parlament  képviselői, az egyházak vezetői és más határon túli magyar közösségek képviselői is. Fellépett egy csángó énekesnő is, aki – mielőtt énekelt volna – egy mondatot mondott arról, hogy ő örömmel jött el támogatni Csángóföldről az elnyomott felvidéki magyar testvéreket. Abban a pillanatban azt hittem, hogy ránk zuhan a szegedi dóm: akkor újból tudatosítottam, hogy ebben a szerencsétlen Szlovákiában mi mennyire a béka altáji szintjén  vagyunk, amikor már a szegény csángóföldieknek kell miattunk aggódniuk. Idehaza pedig azt tapasztalom, hogy sokakat ez már nem is érdekel.