Számvetés

Biztos, hogy nem én vagyok a leghivatottabb arra, hogy november 17-e közeledő évfordulóján számvetést tegyek az elmúlt tizenhét évvel kapcsolatban.

Egyébként is úgy gondolom, az egyéni visszaemlékezések, elemzések – legyen az elemzők igyekezete bármennyire is tisztességes, és az általa használt módszer korrekt és tudományos – mindig magukban hordozzák a szubjektivitás veszélyét. Így van ez már csak azért is, mert nem létezhet ember, aki minden történésnél ott volt, aki minden megnyilvánulást, dokumentumot a valódi súlyánál fogva tud értékelni. Nincs ezzel különösebb gond, hiszen az az emberi, hogy különbözőképpen látjuk a világot, különbözik az értékrendünk, ízlésünk – ebből adódóan a véleményünk is. A számvetés viszont annál is helyénvalóbb, mert most a szlovákiai magyarság politikai képviselete – s ezáltal némiképp a közösség is – új helyzetbe került. Nem árt tehát egy pillanatra megállni, és elgondolkodni az út fölött, amely mögöttünk van, mert talán szolgál némi tanulságokkal. Az is fontos, hogy közösen gondolkodjunk ezekről a dolgokról. Az én szövegem így tehát nem lehet több, mint vitaindító.

A munkamódszerhez szeretnék még egy gondolatot fűzni. Ahogy nem választható külön lényünkben a polgár és a szlovákiai magyar, ugyanúgy lehetetlen az elmúlt időszakot csak magyar szemmel vagy csak az univerzális polgár szemével elemezni. Magyarként nem tudjuk magunkat függetleníteni az ország általános történéseitől, ám számunkra az is fontos, hogy a sajátos kisebbségi szempontok is helyet kapjanak egy ilyen értékelésben. Legalább három ok miatt indokolt ez. Az első: Szlovákia Európa etnikailag legsokszínűbb országai közé tartozik. A második: közhely, hogy a kisebbségi jogok garantálása a valós demokrácia szintjének legfontosabb indikátora. A harmadik: kisebbségi helyzetben élünk. Ha mi magunk negligálnánk ezt a szempontot, önmagunkat tagadnánk meg vele. Elég sok problémát okoz a közéletben e nélkül is, hogy a szlovák politikusoknak, közéleti személyiségeknek, de maguknak a politikai pártoknak sincs elgondolásuk a kisebbségi kérdés rendezését illetően. Igaz, nem ez az egyedüli terület, ahol Szlovákia az amatörizmus szintjén mozog, ahonnan csak tanulással és intenzív dialógus folytatásával lehet kimozdulni.

Még egy fontos megjegyzés bevezetőül. Az elmúlt tizenhét év történéseinek vizsgálatakor azt is tudatosítanunk kell, hogy vannak dolgok, amelyeket a politika, a közélet irányítani vagy befolyásolni tud a döntéseivel, és vannak folyamatok, amelyek többé-kevésbé objektív módon valósulnak meg. A politikus felelőssége így behatárolt, az elmúlt több mint másfél évtizedben is végbementek olyan események, amelyekre akkor is sor került volna, ha nincs rendszerváltás. A társadalom szerkezetének megváltozása, az európai társadalmak elöregedése, a globalizáció, a modernizáció, az energiahordozók relációinak megváltozása, sőt bizonyos fokig a migráció is e kategóriákba tartozik.

Ezek a jelenségek jelentős módon befolyásolják életünket, ám megjelenésük nem függött össze kimondottan a rendszerváltozással.

A rendszerváltozás fő kiváltó okai

1989 alaptézise talán így fogalmazható meg: a társadalom egy részének elege lett a bigott bezárkózásból, az ideológiai alapon történő világlátás erőltetéséből, egyszóval elege lett a módszeres hazudozásból. Az a tény, hogy a volt, magát szocialistának nevező – lényegében viszont államkapitalista – világrendszer az 1990-es évek elején nem véres konfliktusok által bukott meg, hanem eléggé meglepő módon önmagába zuhant, azt bizonyítja, hogy valójában egy kifordított világ volt, amely hazugságok rendszerén alapult, s önmaga előtt sem volt belső hitele ahhoz, hogy megpróbálja túlélni saját aggkorát. Az adminisztratív módon erőltetett mesterséges tervgazdálkodás, az ideológia vírusával megfertőzött közélet addig működhetett, amíg léteztek belső tartalékai. Hosszabb távon azonban versenyképtelenné vált, a saját maga által kialakított, saját méreteire szabott 22-es csapdájába zuhant. Megreformálni nem lehetett, a többit elintézték a történelem törvényszerűségei. Ezen a megállapításon az sem változtat érdemben, ha tudjuk, a rendszerváltozásnak voltak vesztesei is, akik visszasírják a „régi szép időket”. Egyszerűen látni kell, hogy a rendszer mesterséges módon való fenntartása – akár katonai erővel is – ugyanúgy lehetetlen volt, mint Vietnam vagy Afganisztán megtartása. Azt pedig, hogy gazdasági szempontból a rendszer milyen mélyre zuhant, mi sem bizonyítja jobban, mint a rubel összeomlása, illetve a posztkommunista gazdaságok mélyrepülése az 1990-es évek első felében.

Politikai és szabadságjogok

Ezen a területen meghatározón fontos, 90 százalékban pozitív fejlődés következett be. Eltűnt az 1970–1980-as évek meghatározó életérzése, a politikai okok által kiváltott félelem. A szólás, a gyülekezés, a szervezkedés szabadsága biztosított, bár látszik, nem mindenki nem minden relációban képes élni ezzel a szabadsággal. Az elmúlt másfél évtized ráadásul megmutatta a posztkommunista társadalmak elitjeinek hiányosságait, esetenként felkészületlenségeit is. A szabadság és a szabadosság keveréke jobban kihozta, kiben mi lakik, így sokan, akik ellenzékiként joggal voltak piedesztálon, demokratikus vezetőként megbuktak. A demokratikus leaderszerep egyértelműen más kritériumokat követel, mint a totalisztikus rendszerben megvalósuló ellenállószerep. Ennek kapcsán napjainkban külön értetlenséggel figyelhetjük, mi történik például a visegrádi négyek országaiban. Ez a térség, amelynek jelentős része komoly demokratikus hagyományokkal bír, eredetileg arra lett volna hivatott, hogy kulturális értékei, civilizáltsága, multikulturális volta okán jelentős mértékben gazdagítsa, új példákkal is ellássa az 1990-es évekre megfáradt Nyugat-Európát. Ehelyett furcsa történéseknek vagyunk tanúi itt; Európa nyugati felén sokan úgy látják, hogy az Egyesült Európa a 2004-es bővítéskor – és jövő év januárjában is, Románia és Bulgária felvételével – egy problémahalmazt kapott, amely nemhogy új lendületeket adna az öreg kontinensnek, hanem ellenkezőleg, energiákat von el amúgy is nehézkes előrehaladásától. Sokan kimondottan bársonyos ellenforradalmakról beszélnek – Szlovákia kapcsán is –, amely jelenség a térség weimarizálódásának veszélyét, a demokratikus értékektől való elfordulás lehetőségét is magában hordozza. Objektíven értékelve a folyamatokat azonban meg kell állapítanunk, hogy az integráció mégiscsak a legfontosabb Jalta utáni lépés volt, amely segít stabilizálni Európát. Egyre nyilvánvalóbbá válik az is, hogy mindenkinek meg kell tanulnia ebben a térségben is: felnőttként viselkedni felelősséget jelent, s egy valóban jól működő demokráciában nem csupán önmagunkért, hanem közösségünkért is felelősséggel tartozunk. Ez a tétel akkor is érvényes, ha látjuk, hogy ezek az újdemokráciák nem igazán tudják kezelni az újonnan megjelent nehézségeket, többek közt a szociális problémákat sem, s az ezzel kapcsolatos bizonytalanság új keletű félelmeket és bizonytalanságokat hív elő az emberek egy részében.

Emberi és kisebbségi jogok, kultúra

Sokan alábecsülik ezt a témát, tudatlanul. Sokszor hallottuk az 1990-es évek Csehszlovákiájában is: először építsük ki a demokráciát, azután majd foglalkozhatunk a kisebbségi jogok rendezésével is. Nagy butaság az ilyen kijelentés, amely a dolgok meg nem értéséről tanúskodik. Sehol a világon nem létezett, mert nem létezhet szelektív demokrácia. Szabadság vagy van, vagy nincs, olyan szólásszabadság nem létezhet, hogy vannak témák, amelyekről szabad és vannak olyanok, amelyekről nem szabad beszélni. Így tehát evidencia, hogy az emberi és a kisebbségi jogok garantálása a demokrácia leghatékonyabb fokmérője. A kisebbségek indikátorként működnek minden társadalomban, a legérzékenyebbek minden egyensúly-ingadozásra, szavukat ezért egy igazi demokrácia nem marginalizálja, hanem figyelemmel kíséri. A német Möller abbé vallomása erre a legszebb példa a fasizmus idejéből. „Egy reggel jöttek az izgága kommunista szomszédomért, elvitték őt, és én nem tiltakoztam. Utána a szerkesztő ismerősömért jöttek, aki bátran próbált meg feltárni néhány érzékeny témát. Elvitték őt is, és én megint nem tiltakoztam. Kis idő múlva a zsidó szomszédomat vitték el, és én ismét csak nem tiltakoztam. Aztán egy reggel értem jöttek, hogy elvigyenek – és akkor már nem tiltakozhattam.”

Olyan ez tehát, mint a szervezet immunrendszere: működnie kell, hogy a nagyobb rossztól megvédjen bennünket. S bár az elmúlt tizenhét év vizsgálatakor ebben a témakörben is meg kell állapítanunk, hogy sok elképzelésünk nem valósult meg, a tárgyszerű értékeléskor azt is elmondhatjuk, hogy sok olyan kérdésben sikerült jelentős előrehaladást elérnünk, amely az 1989 előtti állapotokban elképzelhetetlen volt. Az intézményrendszer kiépítésében előreléptünk: sok új iskolánk alakult, egyetemünk van, színházaink megerősödtek, fejlődtek, múzeumaink gazdagodtak, új intézményeink jöttek létre. A helyi önkormányzatok jelentős autonómiát kaptak, megyei önkormányzatok alakultak, a falvak, városok szervezkedése szabadabb, a vezetőik ügyességén, rátermettségén sokkal több múlik, mint 1989 előtt. A nyelvi jogok terén bizonyos kérdésekben sikerült előrelépnünk, más esetekben – főleg a magyar nyelv közterületeken való megjelenítése terén – sajnos, visszarendeződésnek lehetünk szemtanúi. A kisebbségi szférában megjelenő – szlovákiai, de magyarországi és EU-s forrásokból is származó – pénz csomagok is jelentősen megnőttek. A menedzserek minőségén e téren is rendkívül sok múlik, mint ahogy sok múlik a politikai éleslátáson és a taktikai érzéken is. A könyvkiadás és a média területén ugrásszerűen megnőttek a lehetőségek. A másik oldalon el kell ismernünk, hogy nem találtuk meg a népességfogyás hatékony elleneszközét, sok esetben az érdekcsoportok küzdelmének civilizált formáját, az érdektelenség ellenszerét, a lelki félelmek, bizonytalanságok feloldását. Az emberi és kisebbségi jogok érvényesítése egyébként iskolapéldáját adja annak, hogy az írott jogok keveset érnek, ha a polgárok nem igénylik azok érvényesítését.

Ezen a ponton talán nem árt néhány nem általános mondatot megfogalmazni az autonómiákról is. Sok beszélgetés alkalmával találkoztam olyan nézettel, hogy minden problémánk oka – Trianonon túl – az autonómiák hiánya Szlovákiában. A különböző autonómiaformák valóban komoly garanciákat jelenthetnek egy kisebbség túlélése számára, ám csak akkor, ha az illető kisebbség kellő intelligenciával tudja működtetni azokat. Márpedig ha az elmúlt tizenhét év történéseit őszintén megvizsgáljuk, azt is látnunk kell, hogy közösségünkben is megjelentek azok az érdekellentétek, amelyek jelentős energiákat vonnak el a közösségi érdekérvényesítéstől. Igen, az elmúlt tizenhét év szabadabb játékszabályai azt is eredményezték, hogy megjelentek tájainkon a szlovákiai magyar vállalkozó-milliomosok, s megjelentek magyar gazdasági vállalkozások is. A probléma az, hogy nem látni: esetleges sikerükből a közösség is profitált volna. Dunaszerdahely, Komárom, Királyhelmec városaiban és régióiban abszolút többségünk van, az elmúlt négy évben Nyitra megye önkormányzatában is abszolút többségünk volt. Jól tudtuk működtetni ezeket a – de facto – autonómiákat? Miért vesztettünk a parlamenti választások alkalmával is a legtöbb szavazatot épp azokban a régiókban, amelyekben a saját kezünkben volt a döntések lehetősége?

Erről a témáról sokat kell még gondolkodnunk, mert a jövendő fejlődés ügyében ez az egyik legnagyobb kockázat. Ha tényleg európai értelemben felnőtt és felelős közösséggé szeretnénk válni, akkor meg kell tanulnunk azt is, hol van az a határ, amikor a saját és csoportérdekeinket nem szabad a közösség rovására érvényesíteni. Ha pedig ezt nem tudjuk megtanulni, egymás közt is olyan játékszabályokat kell hoznunk, amelyek mindenkit megtanítanak erre. Amennyiben ezt nem tudatosítjuk, akkor majd azt kell megtapasztalnunk, hogy ennek híján egyetlen autonómia sem lesz – nem lehet –működőképes.

A kultúra, bár megszabadult az ideológia béklyóitól, szabad és autonóm, és összességében több pénzt is kap, mint 1989 előtt, mégsem tudott igazán kiteljesedni az 1989 utáni állapotok között. Mivel eleve széttartó, divergens ágazatról van szó, ahol nincsenek igazán meghatározható preferenciák, szubjektíve több a kulturális szféra elégedetlen eleme, mint volt az elmúlt rendszerben. A teljesítmény hatékonysága ezen a területen mérhető a legnehezebben, így nem csoda, hogy sokakban ott a mellőzöttség vagy a nem kellő megbecsültség érzése. Ezen a problémán azonban a politika nem fog tudni segíteni, itt a kultúra „kitermelőinek” a kultúra „fogyasztóival” kell egyensúlyt teremteniük. Jól tükrözi ezt a problémát a könyvkiadás: e téren soha akkora tőke nem mozdult meg, mint manapság, soha ennyi könyv nem került kiadásra, mégis – paradox módon – anyagi szempontból soha ennyire nem volt nehezen elérhető a könyv, mint termék, mint az intellektuális szükségletek kielégítője.

Gazdaság

Visszatérve az 1989 utáni történések taglalásához, a következő fontos téma, amelyet értékelnünk kell: a gazdaság. Összességében azt kell megállapítanunk, hogy a gazdaság szintén alapvető változásokon ment keresztül az elmúlt másfél évtizedben, s mind az országnak, mind a közép-keleteurópai térségnek ma működőképes, a világgazdaság irányában kompatibilis gazdasága van. Három probléma persze megjelent emez átalakulási folyamat során is, amelyek bizonyos fokig még ma is befolyásolják az emberek véleményét a gazdaság átalakításáról. Az első az a tény, hogy 1989 után senkinek nem volt használható elképzelése arról, hogyan lehet a leghatékonyabban, a legkisebb veszteségekkel egy központilag irányított gazdaságot piacgazdasággá visszaalakítani. Államosítani lehetett egy éjszaka alatt, plurális piacgazdaságot kialakítani nem. Ezért útkereséseknek, taktikázásoknak, zsákutcáknak és néha csúnya játékoknak is tanúi lehettünk. Az egész folyamat egyik kirívó eleme a privatizációs folyamat lebonyolítása volt. Az ún. vagyonjegyes privatizációról maga a módszer kiötlője, Václav Klaus ismerte el, hogy gyenge lábakon áll, a kis- és nagyprivatizációk sorában pedig szintén sok a megkérdőjelezhető lépés. Kérdés persze, lehet-e egy ilyen privatizációs folyamat egyáltalán igazságos. Mára azonban a rendszer nagyrészt kinőtte betegségeit, s az a rész, amely túlélte a válságos helyzeteket, működőképessé vált. Tény, hogy ezek a gazdaságok nem voltak felkészülve a szerkezetváltásra, s az egyes államok sem voltak képesek alternatív folyamatokat kigondolni és finanszírozni. Számos régió máig szenved e hiányosságtól, a megoldás pedig távolról sem egyszerű. Az emberek egy része még mindig erős állami szerepvállalást vár el ebben a kérdésben is, holott a folyamat egyik lényeges eleme éppen az volt, hogy az állam – ahol csak lehet – vonuljon ki a közvetlen gazdaságmenedzselésből, ne foglalkozzon olyasmivel, ami nem a feladata. Megváltozott a világgazdaság szerkezete is, harminc évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna a multinacionális cégek ekkora szerepvállalása a térségben, s ezen belül is az ázsiai cégek ilyen masszív megjelenése, az ázsiai áruk ekkora dömpingje, mint amilyennek tanúi lehetünk. Azonban ez a tény is azt példázza, ha egy gazdaság vagy – tágabban véve – egy társadalom nem akar vagy nem tud alkalmazkodni a globalizáció diktálta feltételekhez, nehéz helyzetbe kerül. Egészében véve azonban elmondhatjuk, hogy napjainkban a kelet- európai gazdaságok jól teljesítenek, s ez a tény a legmeggyőzőbb hajtóereje a térség felzárkózásának Európa fejlettebb részéhez.

Értékrend, külpolitika, közmorál, jogérvényesítés

A fenti jellemzők az egész folyamat legfontosabb részei. Volt lord Dahrendorfnak, a nagy vizionáriusnak egy fontos mondata az 1990-es évek elején.

Az alapvető politikai változások megvalósításához szerinte hat hétre, az alapvető törvények megváltoztatásához hat hónapra, a legfőbb gazdasági változások megtételéhez hat évre, ám az emberek mentalitásának megváltoztatásához, az új játékszabályok lelki megemésztéséhez, magyarán: a meggyőződéses demokrataréteg kialakulásához hatvan évre van szükség. Bénító mondat, ha nem is minden elemében állja meg hajszálpontosan a helyét. Bizony, a nemzetközi fórumokon gyakran tapasztaljuk: gondjaink vannak az igazi demokratikus értékrend elfogadásával és alkalmazásával, főleg a demokrácia íratlan szabályainak sejtjeinkbe, tudatunkba való befogadásával. Ennek ellenére – vagy éppen emiatt – nagyon fontos, hogy a demokratikus világ- család része lettünk, és lehetőségünk nyílt arra, hogy részt vegyünk egy nagyon fontos tanulási folyamatban, s ugyanakkor közösen alakítsuk ki az elkövetkező időszak játékszabályait. Az tehát, hogy tagjaivá váltunk az EU-nak és a NATO-nak, azt is jelenti, hogy nőtt a biztonságunk, a mindenféle torzulással szembeni védettségünk szintje, aminek része az is, hogy például egy Fico-kormány nem engedhet meg magának olyan torzulásokat, mint amilyenek az 1994 és 1998 közötti időszakban borzolták az idegeinket. Lényegében egy nyelvet beszélünk a demokratikus világgal, ugyanazon értékek szerint igyekszünk berendezni az életünket, még akkor is, ha a napi gyakorlat szintjén számos deformációval találkozunk. Ezek a deformációk viszont jelentősen rombolják a közerkölcsöket. Ha az emberek azt látják, hogy egy társadalom néha még a legkirívóbb igazságtalanságokat sem tudja kezelni, ez a tény joggal borzolja az igazságérzetüket. Nem véletlen tehát, hogy Szlovákiából az Európai Emberjogi Bírósághoz épp a jogérvényesítés nem kellő foka miatt fordulnak leggyakrabban az állampolgárok, s az is szinte törvényszerű, hogy a polgárok ezeket a pereket rendre megnyerik az állammal szemben. Sajnos, azt is látnunk kell, hogy a posztkommunista országokban épp az igazságszolgáltatás az a terület, ahol a legnagyobb volt a kontraszelekció, aminek logikus következménye, hogy e téren jelentős a korrupció is. Egyetlen posztkommunista ország sem tudta e téren négyszögesíteni a kört: a politika átadta az igazságszolgáltatás menedzselésének jogköreit a szakmai szervezeteknek, amelyek aztán saját soraikból gyakran az állagukat visszatükröző vezetőket választottak. Néhány olyan elemet, amely a rendszer megtisztulását lett volna hivatott elősegíteni – speciális bíróság, számítógépes ügyodaítélés, kiegyensúlyozott alkotmánybíróság –, az új szlovák kormány éppen lebontani szándékozik, ami azt a feltételezést vetíti előre, hogy a rendszer megtisztulásához még hosszú időre lesz szükség.

Szociális ügyek, nyugdíjak

Az egyik legérzékenyebb téma, amely a gazdasági szerkezetváltás fent taglalt hiányosságai miatt kapott jelentős súlyt. Elöljáróban három dolgot mindenképpen el kell mondani. Először is azt, hogy a világon nem létezik ország, ahol a polgárok ezt a kérdéskört kielégítően megoldottnak tekintenék. A másik az, hogy az elmúlt évtizedekben megváltozott a társadalmak szerkezete: megnőtt az átlagéletkor, ami azt hozta magával, hogy megváltozott az eltartottak és az eltartók közötti arány. A világ minden országában reagálni kell erre a változásra, ami a nyugdíjak jövőbeli szintjét illetően sem hordoz túl sok pozitívumot. Az előrelátóbb társadalmak a többpilléres rendszerek bevezetésével próbálják meg kezelni a kérdést, s ebben az irányban kísérleteznek a posztkommunista országok is. A harmadik elem, amelyet hangsúlyozni kell, az, hogy bár a rendszerváltás okozta gazdasági megrázkódtatások is hozzájárultak a munkanélküliség megjelenéséhez, maga a modernizációs folyamat is elmélyítette azt. A modern technológiák objektíve kevesebb élőerőt igényelnek, s a legmodernebb társadalmak nemzeti jövedelmük egyre nagyobb részét szolgáltatások által termelik. Ez azt is jelenti, hogy a munkanélküliség csapdájából egyféle módon lehet kitörni: tanulással. Bizonyítható, hogy a képzett, diplomás ember sokkal könnyebben jut munkához, mint a képzetlen – már ha egyáltalán ez utóbbinak szerencséje van és talál valamilyen munkát. A most felnövő nemzedékek az előrejelzések szerint életük folyamán háromszor-négyszer kényszerülnek majd pályakorrekcióra, ami azt jelenti, hogy életükben jelentős mértékben megnő a kreativitás fontossága. Ez pedig ismét csak az anyanyelvi oktatás fontosságára irányítja a figyelmet, hiszen köztudott, hogy mindenki ezen a nyelven képes a leggyorsabban, leghatékonyabban elsajátítani a képzést, a későbbi pályamódosításhoz szükséges tudást is. A filozófiaváltás tehát az, amely az elmúlt másfél évtizedben a legjelentősebb kihívást jelenti a polgárok számára. Rá kell jönniük, el kell fogadniuk, hogy a saját sorsukért elsősorban ők, s nem a paternalista állam a felelős. Az államnak, a társadalomnak természetesen el kell látnia azokat a feladatait, amelyek a szolidaritás elvének alkalmazásából adódnak, ám azt is látnia kell mindenkinek, hogy az állam nem gyárthat pénzt e feladatok ellátására. Mind a kiskorúak, mind a nyugdíjasok, mind a szociálisan rászorultak segélyét legnagyobb részt az aktív keresőktől kell behajtani, a legtisztábban autonóm, biztosítók által működtetett csatornákon keresztül. Ezek a rendszerek viszont napjainkban még korántsem működnek hiba nélkül.

Egészségügy

Az egészségügyi ellátás jellegzetesen olyan terület, ahol a meghatározó szerepet az elmúlt másfél évtized társadalomszerkezeti és tudományos-technikai változásai játsszák. A rendszerváltozás főleg a finanszírozási problémákat tette láthatóvá, amelyekre a kormányok ismét csak az autonóm betegbiztosítási rendszereken keresztül keresik a megoldásokat – a világ majd minden államában lényegében sikertelenül. A fenti mondat alapvetően azt jelenti, hogy nemigen létezik a világon olyan társadalom, ahol az emberek elégedettek lennének főleg a közegészségügy színvonalával. A problémát két dolog jelenti: hosszabban élünk, egészségesebbek vagyunk, mint eleink, ugyanakkor elvárjuk, hogy a legmodernebb technológiákkal és a legmodernebb gyógyszerekkel és gyógymódokkal kezeljenek bennünket, ha rászorulunk. Egyre több pénzt kell tehát belepumpálni a rendszerbe, hogy lépést tudjunk tartani a fejlődéssel, amelyre egyre több embernek van szüksége. Az is köztudott, hogy az idősebb emberek, akik az esetek többségében már nem aktív keresők, jelentősebb mértékben szorulnak rá a rendszer szolgáltatásaira. Két tabutéma is van e téren, amelyet nem sikerült kezelni: régi-új a paraszolvencia megléte, a hálapénz kérdése, a másik pedig a műszer-, illetve a szolgáltatási és a gyógyszerbiznisz. Ha vannak a rendszerben pénzügyi tartalékok, akkor ezek azok a területek, ahol a takarékoskodást meg lehetne kezdeni.

Közbiztonság, szervezett bűnözés

Azt hiszem, hamis lenne a mondat, ha azt írnánk le csupán, ami a statisztikákból első pillantásra nyilvánvaló: 1990 után romlott a közbiztonság. Persze, van igazságmagva az ilyen kijelentésnek is, amit talán úgy definiálhatunk, mint a szabadság árát. Tény, hogy 1989 után megnőtt a bűnözés, megjelent – láthatóbbá vált – a szervezett alvilág, megjelentek a kábítószerek is. Egy totális társadalomban könnyebb az ilyesmit ellenőrzés alatt tartani, ám az is tény, hogy e téren is eddig nem látott módon sikerült bekapcsolódnunk a nemzetközi együttműködési formákba, ami azt jelenti, hogy nem egyedül kell szembenéznünk ezzel a jelenséggel sem.

Mezőgazdaság, környezetvédelem

A környezetvédelem, amely a fenntartható fejlődés egyik alappillére, azon területek közé tartozik, ahol nemcsak egyértelmű a fejlődés, hanem amely terület a volt Csehszlovákiában, de főleg Magyarországon – lásd például Bős–Nagymaros kérdését – a rendszerváltozás egyik motorja volt. 1990 után nyíltan lehet beszélni a problémákról, a kormányok jelentős öszszegeket költöttek a környezetvédelmi károk megelőzésére és felszámolására, ráadásul az ilyen hozzáállás az EU egyik kiemelt elvárásává vált. Ennek ellenére sem lehet azt mondani, hogy létezik európai ország, ahol ez a kérdés megoldottnak tekinthető. Az ipartelepítés, az új technológiák meghonosítása, a lehetséges környezetvédelmi balesetek, az árvizek veszélye állandóan új és új kihívások elé állítják majd a jövő kormányait is.

A mezőgazdaság kérdése világprobléma, s a Gazdasági Világszervezetben is a megoldatlan kérdések közé tartozik, csakúgy, mint az EU-ban. A posztkommunista országokban a visszaszoruló ágazatok közé tartozik, hiszen 1989 előtt jelentős állami támogatással számolhatott a terület, melyet az akkori rezsim a lakosság megnyugtató élelmiszer-ellátása miatt kiemelt ágazatként kezelt. 1989 előtt minden agrárjellegű társadalom munkaképes lakosságának 20–30 százaléka dolgozott itt, amely mára 5–10 százalékra csökkent. A fejlett, intenzív mezőgazdasági termelést megvalósító országokban ez az arány 3–5 százalék. Egy durva mondat ezzel kapcsolatban úgy hangzik, hogy modern világunkban a fejlett társadalmak lakosságának 3–5 százaléka fullasztja élelmiszer-feleslegbe a polgárok többségét, miközben a világ lakosságának 60 százaléka többé-kevésbé éhezik vagy alultáplált. Az EU-ban ugyanakkor az EU közös költségvetésének körülbelül a felét emészti fel az ágazat, s a legutóbbi felmérések alapján az is elmondható, hogy az EU-s mezőgazdasági támogatások 44 százaléka kétséges, átláthatatlan módon került felhasználásra. Az ágazat tehát, csakúgy, mint az EU-s támogatási rendszer, jelentős változások előtt áll. Egy dolog biztos: Románia és Bulgária csatlakozása után még egyszer nem lehetséges olyan EU-s költségvetést kialkudni, amely a jelenlegi nagyvonalú támogatásokat biztosítani tudná. Az EU néhány tagországa, különösen Franciaország, Portugália, Olaszország és részben Hollandia nem is titkolja, hogy a mezőgazdasági támogatás révén, vidékpolitika címszó alatt lényegében szociálpolitikát valósít meg, tehát a vidéknek nyújtott támogatással azt akarja elérni, hogy az emberek ne költözzenek el a kis falvakból, hanem ott maradva próbálják meg életben tartani a leszakadó régiókat is.

Regionális politika, közlekedés

Szlovákia három nagy strukturális problémája közül az egyik éppen a régiók közötti nagy különbségek megléte. 1989 előtt is létezett ez a probléma, bár akkor az állam a centralizált gazdaságirányítás révén hatékonyabban tudott fellépni ellene. A probléma 1989 után láthatóbbá, erőteljesebbé, élesebbé vált – nemcsak Szlovákiában, hanem az összes posztkommunista országban, beleértve a volt NDK-t is. Az EU-nak programjai vannak a különbségek csökkentésére, és erre ösztökéli az egyes tagállamokat is, ám az eredmények eddig messze elmaradtak a várakozásoktól. Ez a megállapítás lényegében minden tagállamra érvényes, Nagy-Britanniára csakúgy, mint Franciaországra. A problémával összefügg az infrastruktúra fejlettsége- vagy fejletlensége: az ipartelepítés ugyanis ott hatékony igazán, ahol jók az utak, jó a vasúti összeköttetés, ahol szekundáris infrastruktúra van. Az infrastrukturális fejlesztés minden országban forrásigényes, a volt kommunista országokban pedig máig messze elmarad a kívánatostól. Kivétel e téren Horvátország, ahol egy nagyon jó finanszírozási konstrukcióval jelentős előrehaladást tudtak elérni. Rossz nyelvek egyébként az összes posztkommunista országban azt suttogják, hogy főleg az autópálya-építés ezekben az országokban túl drágán valósul meg, bizonyos politikai pártok ezen keresztül jutnak tetemes – nem legális – többletjövedelemhez.

Civil társadalom, közös felelősség

E téren nagyon érdekes a helyzet. Összességében elmondható, hogy 1989 előtt civil kezdeményezésekről csak nagyon nagy megkötöttségek tudomásul vételével lehetett beszélni. A 1989 utáni folyamatok egyik legmeg határozóbb velejárója éppen a civil szféra hatalmas fejlődése volt. 1998 előtt Szlovákiában ez a fajta szabad aktivitás a mečiarizmus megbuktatásának egyik leghatékonyabb együtthatójává vált, s ma a politika és egyáltalán a közélet döntéshozatali részének leghatékonyabb ellenőre. Paradox módon úgy érzem, hogy a szlovákiai magyarság életében ez a fejlődés fordított előjelű. Amíg 1989 előtt a Csemadok monopolhelyzetben amolyan mindenes fórum volt – ott lehetett bekapcsolódni a közéletbe, ott lehetett, igaz, zsákba kötve, politizálni, ott lehetett a kulturális igényeket is kiélni –, 1989 után ez a terület is plurálissá vált, ám ez nem vonta maga után a hatékonyság növekedését. A Csemadok máig keresi a helyét az új viszonyok között, az új szerveződések pedig nem mutatnak igazi áttörő erőt. Számunkra tehát az egyik legsürgetőbb feladat a szlovákiai magyar civil szféra hatékonyságának növelése, úgy, hogy minél erőteljesebben tudjon közelíteni az európai színvonalhoz.

Specifikus az egyházak helyzete, hiszen ők 1989-ben nagyon erős elnyomatás alól szabadultak meg. Szubjektíve úgy érzem, a protestáns egyházak és a kisebb egyházak többet tudtak ebből a helyzetből profitálni a volt szocialista társadalmakban, mint a legerősebb, a katolikus egyház. Ez a megállapítás összefügghet azzal a ténnyel, hogy míg a katolikus egyház vezetése keményen centralizált, a többi egyházak autonóm vezetési formái, a civil akarat jelentősebb figyelembe vétele könnyebben teszi lehetővé életközelibb megoldások elfogadását.

Végezetül sok területről lehetne még szólni, és részletezni is lehetne a fentieket is. Mint elöljáróban elmondtam, ez a kis dolgozat csupán vitaindítóként szolgál, és nem lehetett olyan szándéka, hogy megpróbálja felölelni a változások teljes spektrumát. Egy dolog azonban, remélem, világosan kirajzolódott a fentiekből: 1989 egy nagy esélyt kínál mindenkinek, aki megpróbál élni vele, s problémahalmazt annak, aki elsősorban másoktól, talán az államtól várja gondjai megoldását. Tudom, hogy ez a megállapítás sem alkalmazható mindenkire: egy nehéz helyzetben lévő, nagy munkanélküliségtől sújtott régió polgárai bizonyára másként látják a helyzetet, s a saját szempontjukból igazuk is van. Ám ez az írás a nagy törvényszerűségekről próbált meg szólni, azzal a szerény szándékkal dúsítva, hogy megpróbálja a tisztelt olvasókat elemzésre, illetve a saját lehetőségeik feletti gondolkodásra késztetni. Mindannyiunknak látnunk kell ugyanis, hogy nincs más utunk, csak a minél teljesebb eurokompatibilitás elérése – egyénnek is, közösségnek is. Nem elsősorban versenyképességünkről, inkább életképességünkről van szó. Fontos, hogy újra átgondoljuk létünk alapfilozófiáját. Az elmúlt nyolc évtizedben nyerők voltunk azzal, hogy többé-kevésbé magunkba zárkózva jól tudtunk védekezni, ki tudtuk védeni az ellenünk irányuló ármánykodásokat. Mára megváltozott a világ: aki bezárkózik, minimum taktust vét. Nekünk fejlődnünk kell, ez pedig azt jelenti, hogy értékeinket sokkal tudatosabban kell felvállalnunk, mint eddig tettük. Talán ez az utolsó évek népességfogyásának egyik magyarázata is: új perspektívát kell tudnunk adni közösségünknek. Nyelveket kell tanulnunk, meg kell tanulnunk beilleszkedni az új viszonyok közé, úgy, hogy magunkból semmit ne veszítsünk el. Félreértés ne essék, ez nem csupán a szlovákiai magyar közösség számára kihívás, hanem Európa minden népe számára. A globalizáció, a migráció ugyanúgy feldarálhatja Európa hagyományos kultúráját, mint a kisebbségekét is. S ott vagyunk megint az alaptételnél: a kisebbségek megint az indikátor szerepét játszhatják. Ők lehetnek az első áldozatok, ám utánuk menthetetlenül elvesznek a nagy európai nemzeti kultúrák is. Ezért kellenek európai programok identitásaink megőrzésére, ezért létfontosságú Európa számára a kisebbségek védelme.

Csak reménykedhetünk, hogy mások is megértik szavunkat.

(Elhangzott 2006. november 4-én Léván, a Zoller Mihály-emlékesten [szerkesztett változat])

Cikkajánló

Elfelejtett hőseink

Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra meg újra meg kell küzdenie a hitéért …