Szilvássy és a szervilizmus

(fotó: pixabay)

(fotó: pixabay)

Bizony, nevetséges és siralmas is egyben, amikor az állatorvosi ló úgy gondolja, főszerepet játszhat az élet nevű egyszer használatos darabban. Napjainkban Szilvássy József, valaha jobb sorsra érdemes újságíró csúszott ilyen helyzetbe, aki újabban mindenféle „izék”, a köz manipulálására is alkalmas témák főfoglalkozású rostálójává lépett elő.

A jobb ízlésű olvasótól elnézést kérek az izé kifejezésért, de magam nem tudom egyéb, kellően kifejező gyűjtőszóval megjelölni mindazt, ami Szilvássy úr rostáján újabban fennakad. Közelebbről megnézve persze valószínű, hogy leginkább a szerző szervilizmusa az, ami összeköti ezeket az általa néhanap csokorba ráncigált témácskákat.

Az igazság az, hogy már régóta késztetést éreztem ennek az írásnak a megírására, ám a mai napig sikeresen ellenálltam eme késztetésnek. Vannak ugyanis Szilvássy József múltbéli tevékenységében olyan momentumok is, amelyeket tisztelni lehet – s ezekről nem szabad ma sem megfeledkezni. De az összképet naponta alakítjuk mindannyian, önmagunkról is, s az utóbb bekövetkezett torzulások idővel kisebbségbe szorítják – sőt, esetenként akár meg is kérdőjelezik – az addig pozitívumként elkönyvelt momentumokat.

Amiért most tollat ragadtam, az egy komolyabb jelenség, amelynek Szilvássy József egyre mélyebbre zuhanása csak az egyik eleme. A szlovákiai magyar értelmiség egy rétegének elerkölcstelenedése, ha tetszik: közösségünk részükről való elárulása, saját volt értékrendjük megtagadása az, ami miatt szükséges ezzel a kérdéssel foglalkozni. Ezért fontos annak átgondolása, hogy jut el odáig egy egymással viszonylag jó kapcsolatokat ápoló tagokból álló – s ezáltal egymást befolyásolni is képes – értelmiségi réteg, hogy megtagadja saját addig vallott értékeit és egy torz, vélt modernitás jegyében egyszer csak elkezdje az ellenkezőjét hirdetni annak, amiről addig írt, vagy amivel kapcsolatban megnyilvánult. Ezt látva az embernek kedve támad megkérdezni: a mostani vagy a volt énjük (volt) hazug?
Persze, ez is egy nagyon kegyes értelmezése a történteknek, ugyanis a képet nagyon erősen zavarja másik két elem lehetséges megléte is: az első a pénz, az anyagi érdek, a második pedig a személyes zsarolhatóság (újságíró-elemző és politikus esetében is). Magyarán: erős a gyanú, hogy nem annyira elvszerű ez a fordulat, amennyire a benne résztvevők azt láttatni szeretnék.
Mindez persze mélyebb elemzést is igényelne, s ha az elkövetkezendő 12 hónapban egy kis időhöz jutok, magam is szeretném megírni ennek a szlovákiai magyar emberi színjátéknak az egyik olvasatát.

Szilvássy Józsefnek tehát bizonyára kiadták, hogy „független” rostálásakor akadjon bele az alábbi kijelentésbe: „vegyes párt: feloldódás, magyar párt: megmaradás”. Láthatóan nagyon idegesíti ez a mondat a Most-Híd vezetését, különböző csatornákon próbálnak reagálni rá és magyarázkodnak jelentős intenzitással.
Magam könnyen pöckölődök ezzel a témával, mert az elmúlt hét évben nagyon sokszor elmondtam, leírtam, hogy a Most-Híd léte, létének filozófiája és tevékenysége nagyon káros a felvidéki magyarság számára, s mögötte személyes anyagi és politikai érdekek állnak. Bugár Béla ezért a kijelentéseimért négy alkalommal adott engem bíróságra, mind a négy pert megnyertem.
Szilvássy tehát „észrevette” a fenti kijelentést, s annak „cáfolására” ennyit tett hozzá: „A Hídnak nincs egyetlen olyan megnyilvánulása sem, amely az asszimilációt támogatná.”

Ezen a ponton elsősorban a kijelentés igazságtartalma fölött kell elgondolkodnunk, s nem elsősorban az önmagától kirakatba állt férfiút, Szilvássy Józsefet megnéznünk minden oldalról. Azzal a kitétellel, hogy nem szabad ignorálni az erkölcsi indíttatású odafigyelést sem a jelenségre, mert talán mégsem mindegy, milyen értékek hordozójaként „ossza az eszet” Szilvássy az Új Szó arra fogékony olvasóinak.
A rend kedvéért tehát ne feledjük azokat az állításokat sem, amelyek szerint azon kevesek egyike ebben az országban, aki a kilencvenes évek elején ugyanazon Ján Langos volt szövetségi belügyminiszter aláírásával pozitív és negatív tartalmú lusztrációs igazolást is kapott, magyarán: egyszer elismerték, hogy együtt dolgozott a volt kommunista államrendőrséggel, s utána – állítólag politikai kérésre – megváltoztatták eme „tényt”. Ne ignoráljuk azokat a híreket sem, volt benfentesként milyen módon járult hozzá az Új Szó privatizációs hullámaihoz és hogyan szorulhatott a zsarolható ember szerepébe ilyen oldalról is. S talán egy fél mondatot az is megérdemel, ha felidézzük, mennyire az elvárásoknak megfelelően (és az igazságtól gyakran eltávolodva) végzett a múltban szinte már bértollnoki szintű munkát a Csallóközben és a magyarországi Népszabadságban.
S még egy vicces furcsaság: azért is jól ismerjük őt és nézeteit, mivel 5-6 évvel ezelőtt ő maga küldte el (bizonyára tévedésből, egy régebbi címlista alapján) az MKP központjába is azokat a leveleit, amelyeket a Most-Híd vezetésének szánt. A vegyespárt lapjának egyik szerkesztője volt ugyanis, s a kész anyagokhoz levelet – kommentárt is mellékelt, ami az ő számítógépéről jött át az MKP központjába is. Pontosan tudjuk tehát, milyen gyomorforgatóan vazallusi a Most-Híd és Szilvássy József viszonya, s azt is, milyen alantas módon próbált meg jó színben feltűnni kenyéradó gazdái előtt azzal, hogy az MKP-ra magánlevélben kígyót-békát mondott.
Bizonyára megvoltak ennek is az okai, s teljesen ignorálni ezeket az összefüggéseket nem lehet, tekintettel arra, hogy most maga tolta magát abba a helyzetbe, hogy (torz módon) okítani akarja a felvidéki magyart. Akiről köztudott, hogy amit az újságban lát, azt nagyrészt elhiszi. Abban az újságban, amelyet – egyedüli magyar nyelvű napilapként – jórészt máig a sajátjának tart, önmagát csapva be ezzel. Tudvalévő ugyanis, hogy az Új Szó évtizedek óta magántulajdonban lévő lap, s elsősorban szlovák társtulajdonosai elvárásai szerint ír. A gond ezzel az, hogy ez egy erősen liberális szemléletű elvárás, amely nem találkozik a szlovákiai magyarság többségének nézetével. Naponta sulykolja viszont egyoldalúan ezt a nézetet, amellyel többet lazít eme közösség kohéziós erején, mint az összes szlovák nacionalista politikus és tollforgató együttvéve.
Ám a kép ott bonyolult, hogy az én véleményem szerint az Új Szó az elmúlt 27 évben még épp Szilvássy főszerkesztősége idején volt a szlovákiai magyar közösség irányában legelfogadhatóbb lap. Amivel nem azt akarom mondani, hogy akkor hibátlan volt, hanem azt, hogy azóta a helyzet csak romlott (néhány tiszteletet érdemlő kivétel ellenére). Az elmúlt 10 évben – tavalyig – nagyon.
S romlott ennek megfelelően a közösség szellemi állapota is. És párhuzamosan ezzel növekedett az asszimiláció – ami épp tudati önfeladást jelent. Itt van a két jelenség között a legszűkebb összefüggés.

Ez persze nem befolyásolja az egyes tollforgatókat abban, hogy szemforgató módon megkérdezzék: mit tettek a politikusok ennek megakadályozására? Kérdezik ezt néha azok is, akik szorgalmasan tolják a közösségi összetartó erőt belülről romboló vegyespárt szekerét. S kérdezik azok is, akik gyakran támadják azokat a politikusokat, akik rámutatnak eme veszélyes helyzetre és próbálnak meg tenni is ellene valamit.
Persze, visszakérdezek, mert vissza kell kérdezni: és ezek a tollforgatók saját tevékenységükkel mit tettek az asszimiláció ellen – vagy épp ellenkezőleg, annak felgyorsítása irányában? Van-e a szlovákiai magyar értelmiségnek és politikusi kasztnak koherens véleménye erről a jelenségről és főleg annak kiváltó okairól?
Mert ne feledjük: ha egy közösség a saját állama határain belül él, akkor bizonyos szellemi-eszmei eltolódások esetében a társadalom képe és belső viszonyai megváltozhatnak, de annak léte nem forog veszélyben. Egy kisebbségi közösség esetében viszont, amely nem létezik megmaradását garantáló alkotmányos, politikai és társadalmi struktúrákkal, a megmaradás pillérei csorbulnak, halnak el fokozatosan a tudati megtartó erő csökkenésével. A belső értékrend, a lelki összetartó erő szegletkő, amely, ha csorbát szenved, megszűnik erős pillér lenni, s ez veszélyes helyzetbe sodorhatja az egész közösséget.
Felelős politikusnak és felelős közírónak figyelembe kell venni a nagy vektorok hatásait is.

Nos, nézzük, mit tehet ilyen helyzetben a politika.
Alapvetően kétféle viszonyulás létezhet számára. Az első a külső hatásokkal szembeni ellenállás, a belső közösségi, megtartó tér erősítése. A nyelvhez, az anyanyelvi oktatáshoz, a nyelv presztízsének emeléséhez, a szülőföld megtartásához és felemeléséhez való ragaszkodással.
Ezt teszi a magyar párt, ezt teszi az összes magyar szerveződés a Kárpát-medencében. Nem hibátlanul, de az MKP létének alaptételei egyértelműen a közösségi megmaradás irányában hatnak.
A másik habitus a helyezkedés, az – egyébként máig meg nem határozott – többségi elvárásoknak való megfelelni akarás. Ez a hozzáállás jelentősen fertőzött a „minden eladható, minden árucikként használható” filozófia által. Itt a taktikázás, az érdekek érvényesítése és az elvek hozzájuk való görbítése napi eszközként funkcionál. Saját magunk, érdekeink nem saját, hanem ellenérdekelt mércével való mérése napi gyakorlat, a saját nyelv használata a párt belső struktúráiban is már korlátozott, tekintettel a többségi nemzet tagjainak általános jelenlétére.
Ez a vegyespárt, a nem az elvek képviseletére, de a napi politikai és gazdasági trükközés irányában szocializált szerveződés. Amely, ha nincsenek kőbe vésett szegletkövei, akkor előbb-utóbb elveszik az ide-oda csúszkálás örvényei közt ( lásd koalíció a Szlovák Nemzeti Párttal és a velejéig korrupt Smerrel).

Nos, itt van a Szilvássy-féle szemforgató mondat legnagyobb hazugsága. A vegyespárt a LÉTÉVEL, S AZ ABBÓL FAKADÓ MEGNYILVÁNULÁSOKKAL támogatja leginkább az asszimilációt és roncsolja a legerősebben a közösségi belső kohéziót. Ahová csak nézünk kisebbségi közösségünkben, majdnem mindenütt a szembenállást, a belső energiáinkat pocsékoló egymásnak feszülést intézményesíti.

Szeretném még egyszer hangsúlyozni: ezen a ponton nem azt kérem számon sem Szilvássy Józseftől, sem a hozzá hasonlóktól, hogy nem a klasszikus nemzeti értékrend szerint nyilvánulnak meg, hanem azt, hogy elfordultak az évekkel ezelőtt képviselt saját (?) értékrendjüktől úgy, hogy azzal maradandó károkat okoznak közösségünknek. Szilvássy ugyanis a nyolcvanas években azt írta-mondta, hogy az ún. alternatív (kétnyelvű, magyar-szlovák) oktatás azért káros számunkra és azt azért kell a szlovákiai magyarságnak egy emberként elutasítania, mert az szétzilálja a diákok személyiségét és általa műveletlen, értékítéletükben bizonytalan emberek kerülnek majd ki a magyar tanítási nyelvű iskolákból. Nos, ha ez veszély volt a nyolcvanas években (és az ma is) a magyar iskolák léleképítő működését illetően, akkor az ennek megfelelő politikai párt miért nem veszély a kisebbségi társadalom megmaradására, fejlődésére? Nem tudom, felvállalja-e például Szigeti László, a Kalligram kiadó volt vezetője, a Most-Híd egyik létrehozója és az Új Szó szerkesztőbizottságának elnöke a nyolcvanas években megjelentetett Csendek útjain című kötetét, amelyben tisztességes riportok és szociológiai írások vannak – olyanok, amelyek köszönő viszonyban sincsenek az elmúlt években publikált írásaival és az Új Szó vezetésében végzett tevékenységével? És megnevezhetnék itt még néhány más tollforgatót is, akikre ez az elfordulás szintén jellemző.

S az alapkérdés: mi lehet az ok?
A pénz?
Szilvássy sima zsoldos?
És Szigeti László akit sokak szerint elsősorban a Kalligramon keresztül megvalósult üzleti érdekek motiváltak az elmúlt években, amelyek a Most-Híd segítségével valósultak meg?
S az érdem, hogy találtak egy Bugárt és csapatát, aki társult hozzájuk némi erdőtulajdonokért, magyar választóktól elorzott R7-es nyomvonalú földecskékért, kastélyocskákért? ( Ezek a pénzek nem csak úgy, homályosan jönnek-mennek, hanem bizonyíthatóan Bugár zsebében landoltak, politikai információval való visszaélés miatt.) Mások pedig ügyvédi megbízatásért, gazdasági lobbi tevékenységében való részesedésért csatlakoztak – és a sor folytatható?
Így kiépíthető volt egy érdekhálózat, amely idővel önjáróvá vált, s amelynek három pillére (a gazdasági-milliomos rész, a médiális támogató segédcsapat és az emberek előtt hajlongó, de a milliomosoknak kiszolgáltatott politikusi háló) itt-ott ködösítve, de alapjában véve a saját érdekei szerint viselkedik. Egy olyan réteget alkotva, amely meggazdagodásra használja fel a megvezetett felvidéki választóktól besöpört szavazatok alapján összesöpört pozíciókat. Idáig jutott a szlovákiai magyar „elit”, ennek kellene tapsolnunk?
Mert hogy tekintsünk néhány „hősies” újságíró ténykedésére, akik „becsületbeli ügyet” csinálnak abból, hogy megkérdezzék, bizonyos szlovákiai magyar alapítványok mire költötték a magyar kormánytól a nemzetrész megmaradása érdekében kifejtett tevékenységükért kapott pénzt (és rendben van, hogy megkérdezik), ugyanakkor nagyvonalúan elsiklanak afölött, hogy a Most-Híd 2016-ban kidobott közel 3 millió eurót csak a választási kampányra? Ez milyen mérce? Kérdem olyan összefüggésben is, hogy Pavol Hrusovsky, a KDH volt elnöke mondta annak idején, hogy akkora pénzcsomagokat, amilyeneket a Smer és a Híd felhasznált a választási kampányban, egyetlen politikai párt sem tud törvényes, tisztességes módon megszerezni. Vagyis, hogy érthetőbb legyen: a szlovákiai magyar „vezető réteg” egy csoportja ilyen módon is a legsikeresebben asszimilálódik az EU második legkorruptabb országának viszonyaihoz? Ahol a buliban való politikai támogatásért cserébe ilyen vonatkozásban is jelentős baksis jár?

Persze, elismerem, van egy nagy érvük ellenem: a szlovákiai magyar választók egy része mindezt a szavazatával legitimálja.
Ám vigyázat: ez az érv nem az igazságról, hanem korunk viszonyairól szól.
S ha egy kisebbségi közösség eltáncol az igazságtól és a három majom „nem látom, nem hallom, nem mondom” pozíciójába taszítja magát, azzal léte, jövője legelemibb pilléreit teszi kockára.

Csáky Pál fb-jegyzete

Cikkajánló

Csáky Pál (fotó: Hideghéthy Andrea/Felvidék.ma)

A magyar nyelvű vasúti táblák kihelyezése a civilek nagy sikere

Csáky Pál EP képviselő meghívására május 16-19. között felvidéki és magyarországi küldöttek érkeztek Strasbourgba, európai …