Ti vagytok a jövő letéteményesei

A Rákóczi Szövetség koszorúzási ünnepséget szervezett a budapesti Bem szobornál. Az ünnepi beszéd elmondására Csáky Pált kérték fel:
Elnök Úr, tisztelt Egybegyűltek, Hölgyeim és Uraim!
Érdekes dolog történik ma itt, a budai Bem szobornál: több száz külhoni magyar diák és több száz magyarországi polgár találkozik egy közös ügy érdekében. S történelmünkből tudjuk, hogy ahol több száz magyar egy közös ügy érdekében összehajol, oda érdemes odafigyelni.

A mai összejövetel ügyében érdeklődők fejében három kérdés fogalmazódhat meg: véletlen-e ez a találkozás, mi lehet a kiváltó oka ennek a találkozásnak, és mi lehet az üzenete?

Nos, azt talán a legnaivabbak sem gondolják, hogy egy ilyen impozáns találkozóra, a kárpát-medencei magyar vektorok ilyen felemelő egymásba fonódására véletlenül kerülhet sor. Egy akarat, egy elképzelés hozott itt ma össze bennünket: ez az akarat pedig egy szervezet és annak vezetője fejében, lelkében fogant meg. A Rákóczi Szövetségről, s annak vezetőjéről, dr. Halzl Józsefről, a mi Jóska bátyánkról beszélek, akik sokadszorra is megálmodták és megszervezték ezt a találkozást. Köszönet érte a szervezet minden tagjának, minden vezetőjének és alkalmazottjának. S köszönet érte, Elnök Úr, Neked. Mert azt is érezzük, hogy ez a mai találkozás messze túlmutat önmagán: üzenet ez a mindenkori magyar politikai és társadalmi vezetőknek is. Üzenet, amely azt mondja, hogy másutt tartana ma Magyarország politikailag, gazdaságilag és társadalmi szempontból is, ha a mindenkori magyar politikai vezetés annyira elszánt, elkötelezett, s olyan átgondolt önszervezési folyamatot valósított volna meg az elmúlt évtizedekben, mint tette azt a Rákóczi Szövetség és annak elnöke, Halzl József úr. Ha van példa a határokon átnyúló, hatékony nemzetépítésre, akkor a Rákóczi Szövetség munkája kétség kívül az. Köszönet érte.

Nézzük most a második kérdést: mi az a téma, ami összegyűjtött itt bennünket ma. Ne legyintsünk, kérem, a kérdésre, s ne mondjuk azt, hogy ez magától értetődő. Örülök, ha sokak számára az: magától értetődő. De vannak olyanok is, akik számára nem az, akik számára az ilyen összejövetel nem érték, sőt: gyanús. Őket se intézzük el egy leszóló félmondattal. Mert ez az a pont, ahol ajánlott önvizsgálatot tartanunk, ahol néhány patetikus kijelentés nem sokat ér, inkább kárt okozhat, mint hasznot.

Kedves barátaim, ennél a szobornál itt, ma, be kell vallanunk, hogy a huszadik századi történelem néha az elviselhetőnél erősebben tépázott meg minket, magyarokat. Az első és a második világháború idején is poklokba taszította nagyapáinkat és dédapáinkat. Az első világháború után darabokra szakított bennünket, a második után még durvább módon ismételte meg ugyanezt. Igen, a második világháború végéig többé-kevésbé együtt tudtunk örülni és együtt szenvedtük el a hibák következményeit. Együtt hullattunk örömkönnyeket és együtt éltük át a traumákat is. Nemrégiben egy kedves, de nálamnál jóval idősebb felvidéki magyar barátom beszélt nekem erről – nekem, aki épp 1956-ban születtem. Azt mondta, épp 1956 volt az első nagy nemzeti megpróbáltatás, amit mi kívülről voltunk kénytelenek szemlélni. S azt is mondta, hogy ez volt az első olyan nagy nemzeti téma, amely 1945 után szembeállított bennünket: felvidéki magyart a felvidéki magyarral, erdélyi magyart az erdélyi magyarral, délvidéki magyart a délvidéki magyarral. Mert akkor már erőteljesen működött a kommunista agymosás sorainkban is – mondta nekem. A kommunista agymosás keverve a nacionalista agymosással. Megjelent az a nyílt vagy rejtett öröm, ami akkor volt megtapasztalható, amikor némely közép-európai ország polgára a szétlőtt Budapestről küldött fényképeket látta. Valami olyasmi lehetett ez, mint ami 1945-ben történt Moszkvában, egy csehszlovák delegáció látogatása során. Egy szlovák történész ismerősöm mondta el a küldöttség szlovák tagjainak visszaemlékezésére hivatkozva, hogy Sztálin állítólag az egyik este, a vacsora és a kemény vodkázás után egy filmet vetített le a csehszlovák küldöttség tagjainak az 1944-45-es ostrom utáni Budapest állapotáról: a romokban heverő városról, a felrobbantott hidakról. S vodkától gerjesztett mosollyal, a szláv testvériség bódulatától hajtva ezt kérdezte a delegációtól: nos, elvtársak, szerintetek elég, amit a magyarok kaptak?

Kedves barátaim, ne legyünk szégyenlősek és ne fussunk el a válasz elől sem. 56 után is sokakban megfogalmazódott ez a kérdés: a nyugtalan, örökké ugráló magyarok nem megérdemelték-e azt, amit november 4-e után kaptak?

S még mielőtt a választ megadnánk, szögezzük le: a mi szemünkben nem az az igazi magyar, olyan, akire jövőt is lehet építeni, aki csak akkor magyar, amikor a magyaroknak jól megy. Az igazi magyar akkor sem tagadja meg nemzetét, ha abban esetleg problémák merülnek fel, s ha az éppen nincs jó kondíciókban. Aki rossz időkben is vállalja a közösséget nemzetével.
Nos, ha ebben egyetértünk, akkor a gondolatmenet eme pontján hívjunk segítséget. Ne mi, magyarok értékeljük magunkat. Hívjunk ide tanúnak egy franciát, aki nem mindig szeretett bennünket. Nézzük csak meg, hogy látta ezt a kérdést egy nem a nemzetünkből való világszínvonalú gondolkodó. Albert Camus A magyarok vére című írásából idézek:  „ A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben.

És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyönge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt.  A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz hogy ezt a leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam már most alvad az emlékezetben.  A megmaradt Európában azonban csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk az ügyet, amiért a magyar forradalmárok az életüket adták és soha, sehol, még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat.”

Igen, kedves barátaim, a mai napon azt is láttatnunk kell, hogy egy forradalom történéseit nem lehet kiszámítani, nem lehet megtervezni. 1956 októbere egy robbanás volt a tisztességes magyar lelkekben, amely nem dekagrammokban és milliméterekben számolta a történelmet, hanem azt mondta: emberi méltóságunknak tartozunk annyiban, hogy elmondjuk, ez az iga már elviselhetetlen. Mi szabad emberek, szabad magyarok akarunk lenni, bármilyen következményekkel jár is ez. S megint csak nézzünk körül: ilyen robbanások felvillantak a német, a lengyel, a cseh lelkekben is. Sőt, az elmúlt évtized feltárt anyagaiból tudjuk, hogy a volt Szovjetunióban is. Mert a szabadság szellemét nem lehet hatalmi szóval megszüntetni. Eltiporni ideig-óráig igen. De kiiktatni az emberi létből nem.

És lőn. Jöttek a megtorlások, jöttek az árulások, jöttek a kompromisszumok. Jöttek a kivégzések, jöttek a hatalom állati dühöngései. És mégis: 2013. október 23-a előestéjén fölösleges lett volna összejönnünk, ha nem mondanánk ki a lényeget. Mégpedig azt, hogy nem az okoskodók, nem a hatalomhoz dörgölődzők, nem a szovjetpártiak győztek. Hanem a sokszor megcsúfolt, sokszor megtagadott, sokszor élhetetlennek tartott tisztességes emberek, akik emberi számítás szerint reménytelen helyzetben is szabadok akartak lenni és szóban, tettben is elmondták a véleményüket.

Igen, kedves barátaim, ma a történelem győzteseire, a megtiport, sokszor megalázott forradalmárokra emlékezünk. S úgy szeretném mondani, hogy mindenki értse, a kommunista zsargon által szocializálódottak is: igen, október 23-át a történelem avatta a győzelem napjává. Az erkölcsi győzelemé, a történelmi igazságé.
Mert hol van ma a magát legyőzhetetlennek hívő Szovjetunió? Ám a forradalmárok tartása, szabadságszeretete él: különben nem lennénk itt ma ennyien. A történelmi meccset nem a hóhérok, hanem az áldozatok nyerték meg.

S végzetül, kedves barátaim, nem elfutva a nehéz kérdések elől sem: miért fontos a nemzet jövője szempontjából ez a mai, itteni összejövetelünk?
Említettem már, s most megismétlem: 1956 történéseit apáink, nagyapáink lezárt határok mögül, külhonból kísérhették figyelemmel. S rájuk zúdult a román, a csehszlovák, a jugoszláv ideológiai agymosás minden terhe. Ekkor is, ezzel is a nemzeti szétválasztás  folyamata, a nemzeti megosztás ördögi terve erősödött fel.

És most értünk el, kedves barátaim, a mai találkozó érdemi részének felmutatásához. Minden szembefordítási igyekezet ellenére, minden történelmi ferdítés, elhallgatás és mellébeszélés ellenére most itt több országból, szabadon összejött magyar fiatalok állnak, akik korrigálni akarják szüleik, nagyszüleik esetleges elbizonytalanodásait. Egyértelmű véleményt akarnak mondani 1956-tal kapcsolatban csakúgy, mint a nemzeti összetartozás gondolatával kapcsolatban is. S ez a vélemény az egyértelmű vállalás: igen, 1956-ot a sajátunknak tartjuk Pozsonyban, Szabadkán és Kolozsváron is, mert tudjuk, hogy a szabadság egy és oszthatatlan. Azt hiszem, Bem apó szobra előtt ez a mondat fokozott súllyal bírhat. S baráti hangon üzenjük Pozsonyba, Bukarestbe és Belgrádba is: nem létezik, nem létezhet szelektív demokrácia. Nem működhet sikeresen az olyan demokrácia, amely elismeri a polgári szabadságot, a gazdaság és a pénzügyek liberalizálást, de amely a kisebbségi jogok vonatkozásában ugyanazt a modellt akarja továbbvinni, amelyet mi már a hetvenes-nyolcvanas évek diktatúráiban is elutasítottunk és elfogadhatatlannak tartottunk. Jogok, magyar közösségi jogok nélkül nincs, nem létezhet igazi demokrácia. Egyetlen nemzet sem lesz szabadabb azáltal, ha elnyomja kisebbségeit, ha igyekszik csökkenteni kisebbségi közösségeinek jogait. Hogy pontosabb legyen az üzenet: azzal, ha kiterjedt autonómiát kapnak a felvidéki, délvidéki és romániai magyarok, Szlovákia, Szerbia vagy  Románia nem gyöngülni fog, hanem erősödni. És erősödni fog a magyar-szlovák-román-szerb barátság és egymásra utaltság is.
Mi, fiatalok, ilyen alapon kínálunk baráti jobbot innen, Budapest szívéből.

S kedves fiatal barátaim, itt, ezen a téren: ti pedig ne feledjétek, hogy a jövő, az elkötelezett magyar jövő a ti kezeitekben is van. Addig lesz a Kárpát-medencében magyarság, amíg lesznek emberek, akik elmondják: mi magyarként akarjuk gazdagítani az emberiséget. Mi a magyar kultúra, a magyar nyelv, a magyar szülőföld felvállalásával akarunk egyenrangú alkotórészei lenni a jövő új alapokon kialakítandó, a jelenleginél szimpatikusabb Európájának.

Adjon ehhez erőt a hősök példája. Tisztelettel hajtunk fejet 1956 elkötelezett hőseinek emléke előtt.

Csáky Pál

Cikkajánló

És utánunk mi marad?

Gondolatok a felvidéki magyar közéletiség ethoszáról Pozsony belvárosában sétálgatok 2023 őszén, egy nyugodt hétvégén. Ismét …