Valaki itt Napóleont akar játszani

Juhász László interjúja az Új Szóban
– Csáky Pál miniszterelnök-helyettes több korrektséget vár az MKP partnereitől, és nem érzi a bizonyosságot, hogy a jelenlegi kormánykoalíció ki tudja tölteni megbízatási idejét.

– Némileg kibővült felelősséggel, újólag éleződő ellentétekkel kezdi ötödik évét az új kormány tagjaként. Az ön hatáskörébe került Szlovákia európai uniós integrációja is. Eléggé felkészültnek érzi-e magát arra, hogy az európai uniós csatlakozás témakörével foglalkozzon?

– Felelősséget viseltem az MKDM és némileg később az MKP külügyi kapcsolataiért, számos tanulmányúton, tanácskozáson vettem részt. Tanultam a nyugati viselkedésmódot, a vitastílust, s nem utolsósorban nyelveket. Ez mind fontos, de az embernek azt is fel kell építenie önmagában, miről szólhat az EU a jövőben. Politológiát, történelmet megtanulhat az ember, de klasszikus módon sem a politikacsinálást, sem az integráció végrehajtását nem tanulhatja meg. Nem statikus, hanem dinamikus folyamatról van ugyanis szó, amelyet naponta kell újragondolni. Néhány évvel ezelőtt Brüsszelben tárgyalva értettem meg, mennyire fél a bővítéstől az Európai Bizottság is. Az a tény ugyanis, hogy az EU tizenöt tagországa újabb tízzel bővül, más minőségi változást is fog eredményezni. Sokan tartanak is tőle, milyen módon mennek majd a dolgok a bővítés után. Ez a lépés nyilván kikényszeríti majd az EU belső reformjait is. Brüsszelben attól is tartanak, hogy viszonylag szegény országok csatlakoznak az EU-tizenötökhöz. Az EU tagországainak száma jelentős mértékben megnő, ám a gazdasági teljesítőképessége csak szerény módon.

– A bruttó hazai össztermék átlaga csökkenni fog az új országok bevételével.

– Igen, és ezért máris komoly feszültségek tapasztalhatók a jelenlegi tagállamok között. De nincs más lehetőség, mint megtenni ezt a lépést.

– Mennyire vannak tisztában Szlovákia állampolgárai, hogy milyen előnyökkel és milyen hátrányokkal jár majd az ország EU-s tagsága?

– Az emberek érzésem szerint nem kaptak elég felvilágosítást. Úgy érzem, Szlovákiában e tekintetben is úgy viselkednek a polgárok, mint a futballszurkolók. Van egy csapat, illetve most van egy téma, amelynek szurkolnak, de nem nagyon nézik meg, hogy annak mik az előnyei és mik a hátrányait. Én a veszélyekről most nem szívesen beszélnék. Előttünk van egy komoly lehetőségcsomag, amelyet meg kell ragadnunk, de olyan kihívások kal is szembe kell néznünk, amelyek könnyen hátrányossá válhatnak számunkra, ha a társadalom nem tud rájuk időben felkészülni.

– Milyen felvilágosító tevékenységet folytatott eddig a kormány, és milyen további – csúnya szóhasználattal élve – propagandát kell még kifejtenie az emberek tájékoztatása érdekében?

– Szeretnénk kibővíteni a lakosság uniós ismereteit, elmondjuk, hogyan változik meg az állami alkalmazott élete, akinek ezentúl naponta figyelembe kell majd vennie az Európai Unió normáit is. Megváltoznak az önkormányzatok, az egészségügyi dolgozók, a pedagógusok, a politikusok mindennapjai. Amikor ezekről a dolgokról beszéltem osztrák barátaimmal, elmondták, ők még a pékeknek is továbbképzést tartottak arról, hogyan kell majd a kiflit sütniük az EU normáinak megfelelően. Tudom, ez egy szélsőséges példa, de valamit megmutat abból, milyen hozzáállásra lenne szükség.

– Egyszóval megváltozik az életünk. Nekünk is meg kell változnunk?

– Mindenképpen. Egyszer azt találtam mondani, hogy a szlovák polgárok több dologhoz ingyen jutottak hozzá a történelem során. Kaptam is érte kritikát. Most is azt szeretném hangsúlyozni, hogy az európai uniós tagságot sem adják ingyen. Ez alatt akkor is azt értettem és ma is azt értem, hogy belül kell változnunk mindannyiunknak. Aki megérti, hogyan kell élni az uniós körülmények között, az lesz a nyerő. Hibás felfogás, hogy a szerződés aláírásával és a belépéssel egy nyugodt öbölbe érkezünk. Nem. A küzdelmek nagyobbak lesznek, de nagyobbak a lehetőségek is. Ne feledjük, hogy ugyanannak az államszerkezetnek leszünk a polgárai, mint Párizséi, Berlinéi vagy Londonéi. Itt, Kelet-Közép-Európában mi erről álmodtunk évtizedeken keresztül.

A másik oldalon viszont ugyanannak az erős konkurenciaközegnek leszünk kitéve egyénenként is, és a gazdasági szférában is. Könnyebb dolguk van a már eddig is uniós tagállamok polgárainak: évtizedes tapasztalataik vannak, ebben éltek. Ahogy ez a közeg fejlődött, úgy fejlődtek ők is. Mi kívülről jövünk be. Minél később érkezik valaki, annál nehezebb beilleszkednie az adott közegbe. Ez rengeteg energiát igényel tőlünk. És még valami. Az európaiság azt is jelenti, hogy az európai civilizációs normákat, az emberi jogok tiszteletét a társadalomban és a politikában is elfogadjuk. Szerintem mindezek együttesen teszik az embereket európaivá a jövőben. Hozzáteszem, hogy az európaiság még Nyugat-Európában sem alakult ki teljesen, ők is változnak.

Biztos vagyok benne, hogy tíz év múlva ők is mások lesznek, és mi is, és közelíteni fogunk egymáshoz. De ez nagyon nagy kihívás mindannyiunk számára. Ilyen értelemben válaszolok tehát arra a kérdésére, hogy milyen   hátrányokkal kell számolnunk. Tőlünk is függ, hogy lesznek-e. Brüsszelben Günter Verheugen bővítési biztos azt mondta nekem, hogy az EU apparátusa csak Szlovákia belépésének okán háromszáznegyven fővel bővül. Mi jelöljük a biztost, a vezérigazgatókat, a fontosabb igazgatókat azokra a posztokra, amelyeket felkínálnak nekünk. A maradék több száz funkcióra versenypályázat útján lehet majd jelentkezni. Ezeken a szlovákiai érdeklődőknek meg kell majd mérkőzniük a spanyolokkal, franciákkal, németekkel.

– Nincsenek előnyben ezeknél a posztoknál Szlovákia polgárai?

– Nincs olyan kvóta, hogy valamilyen posztot szlovákiai állampolgárnak kell betöltenie – a fent megnevezettek kivételével. A többi hivatalnok szlovákiai ügyeket fog intézni, de lehet, hogy francia lesz, vagy magyar: aki megnyeri a pályázatot. Nagy tehát az esély, de meg kell küzdeni azokkal, akik már ott vannak.

– Az „ősuniós” Benelux államok és a skandináv országok közismerten jól profitálnak az együttműködésükből. A visegrádi négyek együttműködése…

– …legalábbis kevésbé közismert.

– Mi legalább tudunk róla. De miért nem közismert Nyugat-Európában?

– Mert 1994 és 1998 között nem működött a V4-ek közös politizálása, majd amikor működni kezdett, az elmúlt két évben belső zavarok támadtak. A visegrádi négyek még nem igazán tudták elhitetni másokkal, hogy őszintén akarják az együttműködést egymással.

– Nem lehet könnyű egységesíteni négy ország érdekeit, álláspontját, pozícióit. Nem kényszeredett egy kicsit ez az egész visegrádi együttműködés?

– Bizonyára lehet egy ilyen értelmezése is a dolognak. Én viszont úgy látom, hogy működtetni kellene. Azzal, hogy mi bekerülünk a NATO-ba, nem oldódik meg minden problémánk. A küzdelmek folytatódnak, ha más, illetve jobb körülmények között is. És Szlovákia a belépéssel még nem lesz nagyhatalom. Úgy gondolom, egy-két kollégám a szlovák kormányban ezt a tényt is tudatosíthatná. A kis országoknak tehát össze kell fogniuk. A Benelux államok sem úgy kezdtek együttműködni, hogy mindegyik szólót akart volna játszani a közösen kialakított együttesben. Rájöttek, hogy egymásra vannak utalva. Ugyanígy a visegrádi négyek is egymásra vannak utalva. Viszont Szlovákia, Csehország, Magyarország és Lengyelország nincs egy súlycsoportban. Lengyelország például figyelemreméltó középhatalom. Ha azonban valóban érvényesíteni akarják érdekeiket, akkor a V4-eknek a jövőben – legalább mint lobbycsapatnak – együtt kellene működnie.

– Esetleg intézményesített formában, ahogy a külügyminisztérium MKP-s államtitkára javasolta?

– Igen, szerintem is errefelé lehetne elmozdulni. Bár, miután ez MKP-s javaslat volt, néhány koalíciós partnerünknek ez ab ovo nem tetszik.

– Csak ezért? Valójában milyen érvek szólnak Berényi József felvetése ellen?

– Nem tudom. Ezt a kérdést a másik oldal számára kellene feltennie.

– Az ön irodája készíti elő azt a kampányt, amely az Európai Unióval kapcsolatos tudnivalókkal ismerteti meg az állampolgárokat. Milyen stádiumban van ez a folyamat?

– Két kampányt koordinálunk. Az egyik a népszavazás előtti, ahol korrekt módon elmondjuk az embereknek, hogy miről szól az Európai Unió, és hogy miért kell határozott igent mondanunk a belépésre.

– És a másik kampány?

– Több mint háromszáz posztot szeretnénk betölteni a hazai minisztériumokban, az integrációval kapcsolatos munkakörökbe keresünk megfelelő embereket. Behozunk egy angol módszert: tömeges meghallgatások lesznek. Szeretném felgyorsítani ezt a folyamatot, eddig ugyanis csak beszéltünk arról, hogy nem vagyunk felkészülve, most már ezt nem lehet tovább tolerálni. Ne feledjük el azt sem, hogy én egy hónapja vagyok felelős ezért a kérdésért.

– Az idei esztendő – egyebek mellett – a diszkriminációellenes törvény körüli huzavonáról is szólt. Az emberi jogok napja alkalmából ön kiadott egy állásfoglalást, melyben egyebek mellett ismét hangsúlyozza: törekedni fognak ennek a jogszabálynak az elfogadására. Mi a gond ezzel a törvénytervezettel? Kinek és mi nem tetszik benne?

– A törvénytervezet első változatát javaslatomra ez év júniusában a kormány elfogadta, és beterjesztettük az utolsó parlamenti ülésre. A törvényhozásban az MKP-s kollégák három kísérletet tettek, hogy napirendre kerüljön. Sikertelenül. A kereszténydemokraták megakadályozták a törvénytervezet megvitatását, mégpedig annak egyetlen pontja, a homoszexuálisok helyzetét szabályozó cikkely miatt. Nekem meggyőződésem, hogy Szlovákiának szüksége van egy jó antidiszkriminációs törvényre, mert ez egy többnemzetiségű társadalom, és nem helytállóak azok a megjegyzések, melyek szerint egyéb törvények már tartalmaznak antidiszkriminációs elemeket. Pontosabban: ez ugyan így igaz, azonban a rendszer nem működik hatékonyan. Ezért kell egy törvény, amely összefoglalja a jogokat, és egy hivatal, amely még a bírósági folyamat előtt megítéli a jogsértéseket. Tudatosítanunk kell, hogy ebben az országban a nemzeti kisebbségek mellett vannak más kisebbségek is, amelyeknek a jogait szintén védeni kell. Most arra kell törekednünk, hogy a mentális Európát mindannyiunknak fel kell építenünk a fejünkben is.

– Nagyon nehéz az emberek gondolkodásmódját megváltoztatni, hiszen még a hivatásos politikusok, kormánybeli partnereik hozzáállását sem tudják pozitív irányban befolyásolni.

– Így van, ez az, amiről beszélek. Volt lord Dahrendorfnak 1989-ben egy bántóan igaz mondata. Szerinte a politikai változásokhoz elég hat hónap, a gazdasági változásokhoz elég hat év. A gondolkodás átalakításához azonban hatvan évre lesz szükség. Én ennél optimistább vagyok, de azért az egyik nemzedéknek előbb el kell felejtenie azt, ami volt, a következő generációknak viszont fel kell építeniük a fejükben azt, aminek lennie kell.

– Szóba került a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom. A kereszténydemokraták legutóbb akkor hallattak magukról, amikor a parlamentben megakadályozták a közalkalmazottakról szóló törvény elfogadását. Mennyire elvi alapúak az ellentétek közöttük és a kormánykoalíció többi pártja között, és mennyire dominál a sértődöttség a viselkedésükben?

– Hiba lenne, ha én kezdeném értékelni a koalíciós partnerek indokait. Én nem mondhatom meg, hogy mit miért tesznek. Minden pártnak és politikusnak van egy társadalmi-történelmi háttere, ez választóinak rétegződését és irányultságait is meghatározza. A szlovák kereszténydemokraták gondolkodásmódjának is vannak előzményei az elmúlt évtizedek történelmében. Mindannyiunkat meghatároz az a stílus, az a helyzet, azoknak a módszereknek a sora, amelyek az új kormánykoalícióban kialakultak. Meglepetésemre ez a helyzet sokkal rosszabb, mint 1998-ban volt. Akkor majdnem egy évig tartottak a „mézeshetek”, mindenki komoly gesztusokat tett a többiek felé. Most azt látom, hogy néhányan Napóleont akarnak játszani, holott meg kellene vizsgálniuk a képességeiket és a hátterüket is, hogy lehet-e, szabad-e ezt tenniük. Nem mondhatom, hogy ez a kormánykoalíció az európaiság felé vezető úton az európai stílus és a pozitív hozzáállás híve lenne.

– Decemberben kiderült, hogy nem lehet tagja annak a – máskülönben huszonnyolc főből álló – küldöttségnek, amely a koppenhágai EU-csúcson Szlovákiát képviselte. Így, utólag, hogyan tekint a történtekre?

– Mint az európai ügyek kisajátítására tett igyekezetre. Azt látom, hogy ebben a kormánykoalícióban a tejfölt az SDKÚ akarja leszedni. Azt még én is lenyeltem, hogy a prágai NATO-csúcsra egyetlen magyart sem vittek el, ám akkor már az asztalra csaptam, amikor láttam, hogy az EU-csúcsra sem akar nak egyetlen MKP-s kormánytagot sem elvinni. Nem azért, mert nekem kellene ott lennem…

– Már megbocsásson, de ki másnak kellett volna jelen lennie a bővítési csúcson, ha nem az európai integrációért felelős kormánytagnak?

– Ezt ennél az asztalnál ön mondta. De én is logikusnak tartottam, és jelképes jelentősége is lett volna. A koalíciós viszonyokról, a kormánykoalíció és a küldöttséget összeállítók intelligenciájáról azért sokat elárulnak a történtek. Valakiket láthatólag zavar, hogy az MKP felügyel egy ilyen fontos folyamatot. Végül valóban furcsa módon kellett megküzdeni azért, hogy legalább egy magyar, Simon Zsolt földművelésügyi miniszter ott lehessen a bővítési csúcson. Én ezt nem akarom minősíteni, de azért egy kicsit szégyenletes történetnek tartom. Nem szabad erőpolitikát alkalmazni egy olyan kormánykoalícióban, amelynek a parlamentben csupán háromfős többsége van. Azt hiszem, hogy a miniszterelnök úrnak ez egy nagy tévedése – s az is, hogy miután az MKP ebben a koalícióban a második legerősebb partner, benne látja hatalmi ellenfelét.

– Elég gyorsan elmúlt a kormányalakítás után érzett eufória, és nagyon hamar kiéleződtek az ellentétek.

– Korán jöttek a gondok, és veszélyes megnyilvánulásoknak is tanúi lehettünk. A konszenzusra törekvő politikát a miniszterelnök konfliktuspolitikával akarja felváltani. Feltehetnénk a kérdést: európai-e a szlovák politikai elit? Ez a kis történet is bizonyítja, hogy erre a kérdésre nem tudunk százszázalékos igennel válaszolni.

– A végére hagytam azt a kérdést, amelyikről az utóbbi hetekben nem szívesen nyilatkozott. A kormányalakítás után rengeteg zűrzavart okozott a kérdés, hogy ki feleljen a romák ügyéért. Amikor önt erről a témáról kérdezték, általában „no comment” volt a válasza…

– Természetesen. Én nem azért mentem a politikába, és a Magyar Koalíció Pártja sem azért alakult, hogy csak a romakérdést bogozgassa. Mi ebben részfelelősséget vállalhatunk, de hiba volna ezt a kérdést csak a magyarokra hárítani. Ez az, amit az újságírók némelyikének is meg kellene értenie. Mi vállaljuk a felelősség ránk eső részét. Azt azonban senki ne mondja nekünk, hogy bevesszük a magyarokat a kormányba, s mi majd megmondjuk, hogy milyen zűrös területeket kapjanak, és ha problémák lesznek, majd ők elviszik a balhét. Nekem most legalább öt olyan terület van a nyakamon, amelybe bele lehet bukni. Az embernek néha kezd elege lenni abból, hogy egyesek a viccbéli nyúl szerepébe akarják szorítani: ha van rajta sapka, azért, ha nincs, azért kapja a kritikát. A Magyar Koalíció Pártjának és a magyaroknak ez az ország rengeteget köszönhet. Az elmúlt tizenkét évben nagyon sokszor a demokratikus fejlődés javára stabilizáltuk a helyzetet. Az ország minekünk is köszönheti, hogy bekerültünk a NATO-ba és bekerülünk az EUba. A szlovák pártok nélkülünk nem tudtak volna demokratikus kormányokat alakítani sem 1998-ban, sem 2002-ben. Elvárjuk, hogy mindenki legalább a minimális korrektséggel viszonyuljon hozzánk. S amennyire éreztem, hogy az elmúlt kormány kibírja négy évig, annyira nem érzem most. Én ebből a székből bármikor hajlandó vagyok felállni. A politikába dolgozni jöttem, és megígértem valamit a választóimnak. Oda akarok eléjük állni, és a szemükbe akarok nézni 2006-ban is.

(Juhász László interjúja az Új Szóban, 2002)