Véleménycsere Lomnici Zoltánnal

Az alábbiakban Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke fejti ki véleményét a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága június 4-i határozatával kapcsolatban. Erre Csáky Pál Egy mondat a lényegről címmel reagált.

Gondolatok Csáky Pál: Öngólok a köbön című cikke kapcsán

Az általam nagyra becsült Csáky Pál cikkében úgy fogalmaz, hogy „Nem volt jó ötlet a szlovák állampolgárság elvétele ügyében elhamarkodottan a strasbourgi Emberi Jogi Bírósághoz fordulni. Helyette okosabb lett volna inkább a szlovák alkotmánybíróságra beadni egyéni panaszokat a szlovák alkotmány 127. cikkeje alapján.” Álláspontja szerint ez utóbbi esetben, ha a szlovák alkotmánybíróság egy évig nem foglalkozott volna az üggyel, az Emberi Jogi Bírósághoz intézett panasz eredményes lehetett volna.
Már elöljáróban megjegyzem, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága általában hat évet meghaladó eljárás-elhúzódás esetén vizsgálja érdemben a panaszt. Ennél is nagyobb gond, hogy a jogfosztottakat nem tekintik szlovák állampolgárnak, így kérdéses, hogy beadványukat érdemben elbírálták volna.
A szerző rám utalt „egyezően Felvidéki Magyarok Kerekasztala Jogsegélyszolgálatának álláspontjával” hogy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága nem hozott érdemi döntést a két panaszos ügyében, csupán azt rögzítette határozatában, hogy nem illetékes döntést hozni az ügyben.

Az igazság kiderítéséhez a tények ismerete hasznos lehet. Vegyük tehát szemügyre az ügy előzményeit.

A szlovák állampolgársági törvény hatálybalépését követően a hatóságok megkezdték azok zaklatását, akik bejelentették a magyar állampolgárság felvételét. Hónapok teltek el anélkül, hogy bárki érdemi segítséget nyújtott volna az érdekelteknek. A köztiszteletnek örvendő 100 esztendős Tamás Ilonka néni az elmúlt év februárjában azzal keresett meg, hogy legyünk segítségére, mivel a szlovák hatóságok folyamatosan zaklatják, és az ígéretek ellenére sem a felvidéki, sem az anyaországi potentátok semminemű érdemi segytséget nem nyújtottak részére. Szükségesnek vélte, hogy a jogfosztás ügyét nemzetközi fórumok elé vigyék.
Az általam vezetett szervezet (Emberi Méltóság Tanácsa) főtitkárával Rimaszombatba utaztunk, és tájékoztattam Ilonka nénit, és leányát Anikót a jogi lehetőségekről. Jeleztem, hogy egyéni panasszal az Emberi Jogok Európai Bíróságához is fordulhatnak, de az eredmény kétséges, mivel a szlovák állampolgárság elvesztésének tényét nem határozati formában közölték, így a Strasbourg által megkövetelt jogorvoslati jog kimerítésére nincs jogszerű lehetőség.
A tájékoztatás ismeretében Ilonka néni és leánya úgy döntött, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága segítségét kéri.
Néhány héttel később ismét Rimaszombatba utaztunk, és magammal vittem egy dokumentumot, amely a jogi érveket felsorakoztatja és megjelöli, hogy az Emberi Jogi Egyezmény mely pontjai sérülhettek. Ügyvéd fiam vállalta, hogy valamennyi jogfosztottat, aki ezt igényli, az Emberi Jogi Bíróság előtt ingyenesen képviseli. Megjegyzem, hogy az Emberi Méltóság Tanácsa semminemű támogatásban nem részesül, így minden költséget magunk viselünk.
Léván találkoztam a többi jogfosztottal és a szükséges jogi tájékoztatást részükre is megadtam. Végül a jogfosztottak közül hatan döntöttek úgy, hogy önálló panasszal élnek, ezek közül két személy ügyében hozott döntést a Tanács, amelynek szlovák és román tagja is volt, de érdekes módon a magyar bíró nem vett részt a határozathozatalban.
A legfontosabb érvünk az volt, hogy a szlovák törvény ellentétes az alkotmány rendelkezésével, így sérül a jogszerűség követelménye. A feltárt jogeset ITARIOS vs. Görögország ügy volt. Az Emberi Jogok Európai Bírósága ezzel az érvvel kapcsolatban arra utalt, hogy az alkotmányellenesség kérdésében nem jogosult állást foglalni. Megjegyzem, hogy a szlovák alkotmánybíróság hosszú idő óta nem foglalt állást az idevágó beadvány tárgyában.
Álláspontunk szerint az Egyezmény 14. cikkébe és a 12. Kiegészítő jegyzőkönyvbe ütköző módon diszkriminálja a szlovák állam a jogfosztottakat. A strasbourgi döntés arra utal, hogy Szlovákia még nem ratifikálta a diszkrimináció tilalmát kimondó rendelkezéseket.
A cikk kereteit meghaladja a beadvány és az arra adott válasz részletes ismertetése, csupán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a panaszosok komoly jogi érveket sorakoztattak fel, és kérdéseikre komoly jogi választ nem kaptak.
A hatósági zaklatások folytatódtak: Fehér István tanár úrtól az elsősöknek tartott tanórán kísérelték meg a rendőrök elvenni a személyi igazolványt, Boldoghy Olivért az otthonában zaklatták ugyanilyen céllal. Dolník Erzsébet, Kassai Gyula és Gubík László állandó vendégei a rendőrhatóságnak és folyamatosan bírságolják őket. A jogfosztottak nem szavazhattak a választásokon, nincs bejelentett lakcímük, dokumentumaikat érvénytelenítették, törölték őket a schengeni rendszerből. Ilonka néni leánya kórházba került az átélt izgalmak hatására, és egy időre még a szociális biztosítást is megvonták tőle. Sajnos Anikó már nincs közöttünk.
Az egyik jogfosztott belefáradt a harcba, leadta személyi igazolványát, és 55 évesen ideiglenes tartózkodási engedéllyel él a szülőhazájában a saját lakásában.
Valamit tehát tenni kellett. A Csáky Pál által javasolt megoldás azt jelentette volna, hogy hat év múlva fordulhattak volna az érintettek az Emberi Jogok Európai Bíróságához, és úgy vélem, hogy egy 100 esztendős hölgytől ezt senki nem várhatja el.
Mivel Ilonka néni és a többi jogfosztott felkérése arra irányult, hogy valamennyi lehetséges nemzetközi fórumot vegyünk igénybe, úgy döntöttem, hogy petíciót szerkesztek és azt eljuttatom az Európai Parlament illetékes bizottságához. A dokumentum, amit Gubík László is aláírt, az uniós jogi normák megsértését részletezi és felsoroltam az Európai Unió Bíróságának az ügy eldöntése szempontjából releváns határozatait.
A petíciót az év elején befogadták, tehát az Európai Parlament jogászai az érveimet akceptálták és szükségesnek látták a vázolt jogsértések kivizsgálását.
Az Európai Parlament petíciós bizottsága a szlovák hatóságok eljárása miatt benyújtott panaszomat napirendre tűzte és megindult a vizsgálat a jogsértések ügyében. Még román segítséggel sem tudták elérni, hogy az ügy lekerüljön a napirendről. A szlovákok akkor azt ünnepelték győzelemként, hogy hatóságaik túlkapásait zárt ülésen tárgyalták a Parlamentben.
A brüsszeli sikerről a szlovák nyelvű sajtó gyakorlatilag nem tudósított, míg a strasbourgi határozatot – tévesen – győzelemként ünnepelték. Az a tény, hogy az embereket becsapják, hogy valótlanságokat állítanak, nem változtat azon a tényen, hogy Szlovákia a nemzetközi érdeklődés fókuszába került azzal, hogy a saját polgárai ellen folytat küzdelmet. Még az Egyesült Államokban is megjelentek ezzel kapcsolatban cikkek.
A jogfosztottak tehát nem elhamarkodottan nyújtottak be panaszt az Emberi Jogok Európai Bíróságához, csupán alkotmányos jogaiknak szerettek volna érvényt szerezni. Őket ezért kárhoztatni nem lehet.
A szlovák hatóságok számos elutasító határozata és a strasbourgi döntés sem térítheti el az Emberi Méltóság Tanácsát attól a céltól, hogy tovább küzdjön a jogfosztás és a hatósági önkény ellen jogi eszközökkel. A jogfosztottakat nem kritika, hanem elismerés illeti.

Lomnici Zoltán
az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke

***

Egy mondat a lényegről

Lomnici Zoltán úr, akit nagyon tisztelek, reagált az Öngólok a köbön című szösszenetemre Gondolatok Csáky Pál: Öngólok a köbön című írása kapcsán címmel.
A glosszában a saját és a szlovák állam öngóljairól írtam. Az írást nem bántó szándékkal jelentettem meg, hanem azért, mert szükségesnek tartom nem csupán az önreflexiót, hanem lépéseink átgondolását is.
Szerénytelenség nélkül állítom, hogy belülről is jól ismerem az Európai Emberjogi Bíróság tevékenységét. Mint eredeti írásomban megjegyeztem, voltam már felperes is ott (a kétnyelvű bizonyítványok megvonása ügyében fordultam szülőként az Európai Emberjogi Bírósághoz és sikerrel jártam, beadványomat elfogadták tárgyalásra).
A sors pikantériája, hogy voltam alperes is: az ún. Gaulieder-ügyben (a HZDS volt képviselőjétől akarata ellenére megvonták a parlamenti mandátumot) a Szlovák Köztársaságot képviseltem, és megegyeztem František Gauliederrel úgy, hogy elfogadta ajánlatomat és aláírta a peren kívüli megállapodást.
Gaulieder ekkor már fél éve nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni Szlovákia előttem volt hivatalos képviselőjével az említett bíróság előtt. A dolog érdekessége, hogy előttem Szlovákia hivatalos képviselőjét az Európai Emberjogi Bíróságon – a Mečiar- és később a Dzurinda-kormány megbízásából – Robert Ficonak hívták, akinek már akkor is fixa ideája volt, hogy az államnak mindig igaza kell, hogy legyen a polgárral szemben. Ezért a számunkra elfogadhatatlan álláspontjáért a Gaulieder-ügy után Ficot akkor erről a posztról Ján Čarnogurský akkori igazságügy-miniszter és az én javaslatomra leváltottuk ( ez 1999-ben történt).
Lomnici Zoltán úr írásával kapcsolatban csak annyit szeretnék megjegyezni nyilvánosan, hogy a 6 éves várakozási idő tévedés. Az én beadványomat a bíróság 5 hónapos várakozási idő után elfogadta. A kérdés többi összefüggését majd megvitatjuk személyesen – kár, hogy ez nem történt meg korábban, egy-két hiba elkerülhető lett volna.
A lényeg azonban máshol van. A legfontosabb kérdést ugyanis mindenki felteheti magában: az Európai Emberjogi Bíróság június 4-ei elutasító döntése után jobban állunk-e a kettős állampolgárság kérdése ügyében Szlovákiában vagy sem?
Attól tartok, hogy nem. És sajnos, ez a lényeg.

Csáky Pál

Lásd: Öngólok a köbön

Cikkajánló

ERZSI, csupa nagybetűvel

Lehet-e, szabad-e pörölni a Teremtővel, ha az ember egymás után kapja a rossz híreket olyan …