Úton

Megjelent a szerző hatvanadik születésnapja alkalmából összeállított A PACSIRTA ÉNEKE című válogatáskötetben, 2016-ban (Kiadó: AB-ART).

Korábbi publikációk: Szabadulás a lángsírból (2013), illetve Úton (1993).

***

Az út: végtelenből jövő, a beláthatatlan felé kanyargó selyemszalag, millió porszemből összeálló sorsvezető: talaj a lábad alatt.

Dombok, lankák szikráznak körülötted a bő nyári napsütésben. Topolyasor árnyéka nyúlik feléd, szántóföldek, gyümölcsöskertek illata, a folyó tükrös szalamandravonala, távolabbi, enyhe dombhátak zöldje, sárgája, cseréptetők meredek vonulata. Mint valószínűtlen képeskönyvben, villog körös-körül az idilli kép, s e hihetetlen fényözönben, terek, idősíkok metszéspontjában, a kép közepén parányi porszem: magad. Lábadnál hatalmas utazótáska, dugig tömött gyomrában tartalma: mindened. A táskán gyűrött orkánkabát, mellette kopottas gitár, elemózsiás táska, könyves szatyor – világnak indulásod bútorai. Arcodon feszültségek pírja, a várakozásé, az indulni készülés izgalmáé. Szemed az út összefutó két ágára tapad, ahonnan, mint megváltást, vársz valamit.

Ott állsz az út szélén, a hatalmas topolyafák árnyékában, indulásra készen. A falu csendben bóbiskol lejjebb, a parányi domb mögött, pilledő alig-nyüzsgése nem ér el hozzád. Nem is igyekszik különösebben, mintha tudná, a kívülről óvakodó ingerekre érzékeid konok visszautasítással válaszolnának. Eltipornának, megsemmisítenének minden impulzust, a lábad elé taszítanák a feléd nyúló világ zajcsápjait. Áthatolhatatlan védőfalat építenének köréd, csendburokba vonnának, mint magasztos istenfigurát, akit felfedett érzékenységében halálra sebezhet most a legkisebb hangszilánk is.

Egyedül akarsz maradni, s bár tagadni szeretnéd, gondtalan, vidám arcot vágni, a határozottság érzetét kelteni – viharok dúlnak benned. A külső zárkózottság tulajdonképpen védekezés, belső kételyeid szuverenitásának védelme. Egyedül lenni: ez, amire minden sejted vágyik. Önmagadra összpontosítani, fellelni magadban valamit, ami csak reményed, hogy birtokolsz – ami kifejezhetetlen, megfoghatatlan, egyszeri, megismételhetetlen. Elvégezni, lezárni magadban dolgaidat, megmérni, letisztítani, betájolni jelenlegi énedet, hogy felismerd az arányokat, és meg tudd tenni a lépést: az elsőt, a mindent eldöntőt.

A külső világ mintha érezné feszültségedet, védőszárnyai alá vesz. Nem mozdul semmi, a táj kihalt, rezzenéstelen, a folyó

fénycsík-szalagja villantja csak feléd bátorító sugarát. Csendes madárszó, s rovarnyüzsgés csupán, amely távolról, bátortalanul, bársonyos tapintással hozzád ér. Simogat, becézget inkább, bizonytalanságod azonban nem tudja feloldani, a válaszút sejtelme tolna is, marasztalna is tovább.

Itt állsz hát az első lépés megtételének határán, a sokszor elképzelt, régóta halogatott döntések elválasztó mezsgyéjén. Tudatosítanád, ez az a pillanat, amelyet oly régen vártál, a világnak feszülés indulóhelye, vágyaid megvalósításnak lárva-ígérete, valamiféle Ígéret Földjének sejtése, mégis elbizonytalanít a következő lépés tétje: a Rubicon átlépése. Tisztában vagy vele, hogy ez a lépés majd sok mindent meghatároz életedben, s ha visszavonhatatlan érvénye nem is lesz, rátelepszik majd napjaidra, tetteidre, gondolataidra, befolyásolja döntéseidet. Ha mélyebben magadba tekintesz, arra is rá kell jönnöd, hogy vállalni akarod ezt a lépést, hurcolni magaddal hátrányait is, a most még felfedhetetlen, bár szükségszerűen jelenlévő méregkapszulákat is. Szeretnéd, ha életed egyenes folytatása lehetne valamiképpen a mostani döntésnek. Visszariadsz azonban attól, hogy elképzeléseidben túlságosan előreszaladj, megpróbálsz visszatérni a jelenhez. Izgalmad azonban nem csökken, valami megfoghatatlan, ezercsápú bizonytalanság vibrál benned, ajzza kételyeid: valóban ez lenne az a határ, amelyet régebben annyiszor elképzeltél? A régen várt pillanat – az indulás nagyszerűségéé, az életbelépés fenségéé? Huszonéves önmagad útra bocsátásáé?

Érzéseid gomolyagában erős szál a félelemé. A bizonytalanságé. A várakozás izgalma valahogy más volt, reményteljesebb, nagyszerűbb. Sokat ígérő, színpompás, teljességet sejtető. S most csupán ez az egyszerű lépés, a mechanika törvényeire támaszkodó, puritán mozdulat? Amely után a reményeket dédelgető gyerekemberből lehetőségek után futó felnőtt bábuvá válsz?

Kész ember vagy, mondják körülötted. Diploma a zsebedben, előnyös szerződés, elhelyezkedés ígérete. Lehetőségek, perspektíva, amelyek a tucat-elképzelések szerint egyenes arányú következményei lehetnek az előbb említett papírdarabnak. Széles út nyílik előtted, bátorság sem igen kell, hogy rálépj, elég, ha egyszerűen a tehetetlenség törvényére bízod magad, mint előtted már annyian. Az araszolgatás lehetősége, mint mások előtt, előtted is nyitva áll, s ha megpiszkálod realitásérzékedet, a nyüzsgéseké, az ide-oda csapódásoké, a cinkos vigyoroké is. – Ha helyezkedsz, pozíciókat keresel és építesz, még jobb! – hallod az életbe bocsátó tanácsokat, egy-két ügyes manőver egészében véve szintén nem megvetendő. – Majd belejössz – érzed a nyugtató vállveregetéseket –, nem nagy dolog az egész. Főleg: nem szabad nagy ügyet csinálni belőle. Az élet rendje, mondják vállvonogatva, évente százezrek indulnak el ugyanígy. Válaszd ki a saját kis fiókodat, bútorozd be a legszükségesebbekkel – álarcokkal, ügyeskedéssel, hasonulni vagy meghasonulni tudással, a szótlan elfordulások rutinképességével. Fonalakkal, amelyek talán vezetnek valahová, vagy legalábbis ezt sugallják, de főleg tedd magad fontossá vagy legalább is játszd meg a fontosat, s aztán: élj, élj, élj, élj! Haladj csak végig az ezerszer elismételt sztereotípiák útján, az emberi tucat-sorsok egyik eredendően megszabott parabolaívén: egyedüli lehetőséged ez. Egyébbel ne törődj, különben is, nincs egyéb, amivel törődhetnél. Szélhámoskodj vagy légy becsületes, könnyed gazember vagy korlátolt erkölcscsősz, egyre megy: e kikent-kifent színjátékban porszem-semmiséged senkit sem érdekel igazán.

Megriadsz a horpadt tanácsoktól, a bratyizó vállveregetésektől. Végső soron attól is, ami benned történik: huszonéves éned ideálmaradványainak tiltakozásától. Valahol a tudatod mélyén érzed, le kellene már végleg vetkőznöd őket, a megcsontosodott, matériává nőtt kísérteteket. A gátlásokat, a beléd nevelt, beléd gyökereztetett korlátokat, értékrendeket. Az igazi világba lépés visszafogó poggyászait, a mindenkori könnyű érvényesülés gátló akadályait. A nehezebb utak önmagad által gyártott útjelzőit. Talán ha nem volnál ilyen javíthatatlan idealista, gondolod, aki – eléggé el nem ítélhető módon – még önmagával szemben is moralizál. Talán ha nem lennél ilyen keményfejű, aki az előtte tornyosuló, gránitfalakkal övezett világtól is állandóan viszont-kompromisszumokat követel.

Erre gondolsz, bár természetszerűleg ez a gondolat sem nyugtat meg. Érzed, nem látsz világosan, csak sejtéseidre, megérzéseidre hagyatkozhatsz, s be kell látnod, egyáltalán nem ismered a terepet, ahová most kilépni szándékozol. Újabb bizonytalansághullám kerít hatalmába, támpontok híján már-már látomásaid támadnak.

„Ön X úr, igen, ön X úr?” – hajol feléd egy többszörösen elhízott, szemüveges káderpofa. „Végzettsége… ááá, igen, kitüntetéssel, nagyszerű. Már vártuk önt, majd mi kézbe vesszük sorsának irányítását, egyet se féljen, bízza csak ránk magát. Ön a hatezerhatszáznyolcvankilencedik számú biocsavar lesz a mi kis rendszerünkben. Jegyezze meg, kérem, hatezer-hatszáznyolcvankilenc… értettük egymást? Nálunk, kérem, egyenlőség és jogok vannak. Nem panaszkodhat, szolid kis hely. Ebből a biocsavarfajtából csupán ezerkétszáz darab van a mi kis országunkban, becsülje hát meg magát. Határai hatezer-hatszáznyolcvannyolc és hatezer-hatszázkilencven. Addig mozoghat, azon túl már a mások területe van, világos, amit mondok? Körülményei, mozgástere beosztásának megfelelő. Van kérdés? Nincs? Akkor hátra arc, indulhat, nálunk rend van és szervezettség! És még egyszer: be-csül-je-meg-magát! Ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni!”

Elborzadsz a rád szabaduló képektől, érzékeidet megpróbálod más, elfogadhatóbb mederbe terelni – nem könnyű feladat. A feszültség fájdalommá nő benned, s hiába próbálod meg körvonalazni magadban, melyek azok a tényezők, amelyek megbénítják életerődet, tenni akarásodat. Úgy érzed, az út menti, szárazra aszott fű kusza lenyomatait égeti a lelkedbe. Csak állsz az út szélén, bátortalanul és sebezhetően, s mint a nagy döntések meghozatala előtt mindig, bizonytalanságod bénító hatalma játszva lesz úrrá rajtad.

A nap heve elől az árnyékba húzódsz, és egy öt évvel ezelőtt lejátszódott történet jut eszedbe. Nagyjából ugyanitt álltál, ugyanilyen bizonytalanul, várakozón, amikor hirtelen egy autó állt meg előtted – s benne Júlia mosolygott. Akkori, első találkozásotok emléke fut végig benned.

– Elnézést – hajoltál zavart mosollyal a lehúzott ablak felé. – Elnézést, nem Ipolyságnak tart véletlenül?

Csodálkozó pillantást vetett rád.

– Véletlenül – nevette el magát –, véletlenül éppen Ipolyságnak tartok – válaszolt jókedvűen. – Minthogy ez az út csakis oda vezet.

– Igen – mormoltad értetlenül, zavarod egyre nagyobb lett. – És nincs egy szabad hely a kocsiban? – tetézted ügyefogyottságodat, hiszen az autóban csak ő ült egyedül.

– Háát – nézett körül komoly arccal –, ahogy így elnézem, három-négy hely pillanatnyilag eléggé kihasználatlan ebben az autóban – csücsörítette össze a száját.

Az autó megrázkódott, Júlia kikapcsolta a motort. Érdeklődve nézett rád a lehúzott ablakból.

– És volna szíves… elvinni … Ipolyságra? – nyögted ki végül a kérésedet a rád oly jellemző bizonytalansággal. – Ugyanis…

– Ipolyságra? – vágott megértő arcot Júlia. – Nőügy? – csapott le gyorsan, szemét ravaszkásan összehúzva.

– Ugyan, tábor – ráztad meg a fejed. – Művelődési tábor.

– Csak nem? – vette le a szemüvegét Júlia. – Diák?

– Egyetemista – válaszoltad. – Elsőéves…

– Meglep – mondta Júlia komolyan. – Egyetemisták táborba járnak művelődni?

– Miért ne? – válaszoltad, számodra is meglepő magabiztossággal. – Meg aztán jönnek a többiek is, jó társaság lesz – tetted hozzá csendesebben.

– Értelek – bólintott Júlia. – Ne félj, nem szívatni akarlak, én is oda tartok.

– Hát akkor – szólaltál meg bizonytalanul, mivelhogy nem folytatta – beszállhatok?

– Ezzel kellett volna kezdened, fiú! – csengett vidáman a hangja, hogy azonnal belevesszen a felbúgó motor zajába. – Mire vársz?

Talán furcsa, de ez a kérdés, Júlia hangjának gunyoros élével, ma is itt vibrál benned. „Mire vársz?” Anélkül, hogy sejtette volna, Júlia akkor életed egyik alapkérdését fogalmazta meg. A passzív várakozás langymeleg talajára épített életedét, amely a lehetőségvárás – majdhogynem csodavárás – illúziói felé rugaszkodott, s csendben éltette magában a „majdcsak jön valami” naiv hitét. Ott volt ez benned mindig, kiolthatatlanul, levetkőzhetetlenül, ott a sejtjeidben. Örökölted ezt is, ezt a nehézkességet, a paraszti akkurátusságot, a derűs-vegetáló patópálizmust. A „majdcsak lesz valahogy” botor önbátorítás-mankóját. S a kínlódáson, a meddő reménykedésen kívül, amit okozott, nemigen tudtál mihez kezdeni vele.

Kivétel lennél ezen a tájon? Korántsem. Tucathajtása lehetsz csak az itt tenyésző emberfajtának. Közöttük éltél, közülük jössz, megfigyelhetted őket, kiismerhetted szokásaikat, gondolkodásmódjukat. Feltérképezhetted elképzeléseiket, lehetőségeiket, deformáltságaikat. Megtapasztalhattad beképzelt nagyszájúságukat, igazi akarásra való képtelenségüket, kocsmakerti világlátásukat is. Gyakran ütközhettél dezorientáltságukba, értékrend-zavaraikba, gyakori emberi-közösségi impotenciáikba.

Mielőtt újra moralizálásba kezdenél, érvek után kutatva megpróbálsz néhány támpontot keresni. A támpontokkal azonban, úgy látszik, ma nincs szerencséd – csak mentségek jutnak eszedbe. Hazugsággyanús, ronggyá facsart, használhatatlan mentségek. Tankönyvszagú, hiteltelen féligazságok, amelyek kétségbeesetten próbálnak meg legalább részleges magyarázatot adni kérdéseidre.

„Ez a vidék mindig csak várt valamire, sután meghúzódva a felszín rovarlogikájú most-ezt-kell-tenned álnyüzsgése alatt” – állítja képzeleted kifeszített vászna előtt X.

„Mindig is függöny mögül kandikált a világra” – bizonygatja Y. „Tette, amit fennmaradása érdekében tennie kellett. Élte az ösztön-létet, a többiről, legfeljebb ha álmodott.”

„Kitermelte válaszát a tucatnyi megés elhurcolásokra, beés elrendezésekre, erőszakos lépésszabásokra” – próbálja megfogalmazni Z.

„Ugyan, szerencsétlen hely!” – teszi hozzá legyintve F. „Nem tartozott ez igazából soha sehová, szerencsétlen, impotens hely. Különben is, kit érdekel ez igazán?”

Érvek híján védtelen maradsz bármelyik állítással szemben, s csak sejted, a valóság több, mélyenszántóbb kell, hogy legyen valamennyinél. A valóság ki kell, hogy tépje magából a felületes általánosítás élősködő kocsányait, és teljesebb, igézőbb választ hordoz magában. Azt viszont sajnálod, hogy megfogalmazásához te közel sem érhetsz. – Talán majd ők maguk – villan át az agyadon, természetesen abban az összefüggésben, hogy ez is csak egy megközelítés lehet –, talán ők maguk összeszedik majd magukat, az itt élők, a sorstársaid.

Arra a pár tábori lapra gondolsz, amelyet apád katonaládájában találtál néhány éve.

„Kedves öcsém! én még e lapot itt írom az asztalunkon de hogy meddig azt nem tudom kivánok innen jó egészséget és minél előbbi viszontlátást. A leveledet megkaptam ma és írod hogy talán husvét táján haza jössz bár úgy lenne de én nem hiszem az csak olyan csalás lehet mint szokott lenni és nem hiszem mert én már a katonaságnál így sokszor becsapódtam mert azt mondani könynyű hogy haza megyünk azt beszélik nehidd adig amig a vonatra nem ülsz és el nem indúlsz mert az a biztos de még sokszor az sem és kívánom hogy jönnél hiszen nektek elég volt a téli szenvedés mehetne már más is oda mert még itthon sokan vannak akik nem voltak sehol sem. Az időjárás jó csak a szárazság nagy ma kezd esni de gyöngén egészségesek vagyunk és várunk minél előbb haza úgy ahogy írtad húsvétra Isten veled B. István földműves, Kóvár, Nógrád m., 1943 marcius hó 28-án.”

 

„Kedves bátyám soraim érkeztével fris jó egészséget kivánok neked és jó anyámnak és kedves testvéreimnek is. Tudatom hogy én is egézséges vagyok és hála Istennek jó érzem idáig magam. Tudatom jó bátyám hogy a Feri sógortól most kaptam 2 lapot melyet még február 4 írt és tudja hogy a csomagot melyet hoztam néki meg kapta. Így legalább örülök hogy mégis kézbe kapta a csomagot melynek énsem biztam hogy megkapja. Kedves jó bátyám ha esetleg irnál úgy irhac kopertás levelet is és tegyé bele 15–20 drb szinfónia cigaretát mert úgy már többnek jött levélben cigareta. Kedves bátyám írd meg, hogy mi van a sorsjegyel jön e még és játczol e helyettem mert ha lehet úgy én néked a pénzt mindjárt küldeni fogom és elrendezhecz minden kifizetést helyettem. Más ujságot semit sem tudok. Így levelem zártával még egyszer tisztelek jó bátyám minnyáitokat és csak szoricsd a tavaszi munkát amenynyire csak teheted Tisztelem a Pali sógorékat meg a Sándor bátya szomszédot is de Ferenc Lajosékat nem mert igen roszul esett még otthon voltam alig várták hogy már hazúlról elmenjek mintha utba lettem volna nékik Isten veletek B. József honvéd, Kelt Ukrajena 1943 III. 28án tábori posta száma 250/53 ellenőrizve”

 

„Kedves öcsém! jó egészséget kivánok és egyben tudatlak hogy a csomagot ne várd ma jött vissza megpenészedve jan 8ától azt irták rá hogy a cimzés helytelen hát az igaz én még az előbi címre küldtem és most más a címed. Továbbá tudatlak hogy Kaparó Laci február 6án meghalt Grósz Gyuri találta meg vigyázz te is úgy ne járj mint szegény Laci jó fiú volt. Továbbá Terusnak kislánya született így hát Lajos apa lett más ujság nincs a dologgal úgy álunk hogy most nyitunk és már ültetni is fogunk lassan a leveleidet mind megértem és éppen azért alig várom hogy már haza jönnél segíteni öcsém nem tudok sehogy csomag nektek nem megy a posta nem viszi a 2tővel kezdődő számra ha majd lehet lesz hát akkor küldök Zárom soraim és kivánom a minél előbbi viszontlátást bátyád Pista B. István földműves, Kóvár, Nógrád m., 1943. árilis hó 28án.”

 

„Kedves bátyám és szeretett jó anyám és kedves testvéreim! Tudatom hogy Oroszországból már szerencsésen hála Istennek szerencsésen meg érkeztünk. De sajnos kis balhé jött mert szombaton reggel indultunk Obrúcsból és így Lavocsniba hétfőn érkeztünk úgy reggel és itt a fertőtlenítés és az orvosi vizsga a szálítmányba tífusz gyanussakat talált igaz nem a gyarmatiak között hanem a szegediek voltak úgy gyanúsítva. Így Lavocsniba a vizsgálat veszteg táborba irányított Miskolczra úgy 21 napi orvosi megfigyelés alatt leszünk. Máskülönben igen jó sorom van mert már 2 hónapja a konyhán vagyok és így minden jóban ami csak kel itt nékem meg van hisz mindenben benne vagyok Május 18án érkeztünk Miskolczra 1943 május 18 Kelt Miskolcz 101 légvédelmi laktanya B. József honvéd ellenőrizve tábori posta”

 

„Kedves bátyám igazan nem tudom mi van veletek hogy ezidáig nem irtatok vagy már nem is vagy othon talán elkapott a gép szíj úgy gondolom De igaz úgy most a munka is fontos mert most van talán a kapálás. Így tudatom hogy úgy mint vasárnap már haza megyek tehát a zárlat letelik és így már a legjobbkor megyünk haza. Levelem zártával fris jó egézséget kivánok minnyáitoknak Miskolczról a viszont látásig B. József honvéd Miskolcz 1943 VI. 1én ellenőrizve”

 

„Egészséges vagyok és jól érzem magam. Ezen a levelezőlapon mást nem szabad közölni. Feladó: B. József honvéd, Miskolcz, tábori pósta fiók 149, Ellenőrizve 1943 VII. 27.”

Teljesen lehengerelnek az emlékek, e lapok mellett nem tudsz, nem akarsz másra gondolni. Úgy érzed, mindennemű ebbéli igyekezeted hiábavaló is volna, e lapok érdes sorai mellett minden jólfésült szöveg hamisítványnak, igaztalannak hatna. A legkorábbi, valahol a Don mellett írt lap villan fel előtted.

„1943 II 26 Kedves Pistám Az öcséd Józsi nagyon kért hogy tudassam veletek hogy jól van találkoztunk A családommal is tudasd ha előbb kapod a levelet hogy kaptál tőlem Jól vagyunk ne agódjatok majd lesz valahogy Sokszor ölel barátod Sanyi öcséd is F. Sándor hv 211/68 ellenőrizve”

A remény – nyilall beléd a meghatározás, és otthonosan letelepszik a jól ismert, sokszor hallott fogalmak közé. A remény írathatta ezeket a sorokat bővebb családod tagjaival, az szőhette a bennük feszülő, naiv elképzeléseket, mint ahogy az hozott ki most téged is ide, az út szélére. Eléd tárja lehetőségeit, a menni vagy maradni vágyás kínzó alternatíváját s az illúziót, hogy életed nem egy helyben topog, hanem – ha mégoly észrevétlen, megfigyelhetetlen lassúsággal is – mégis csak halad valamiféle kifejlet, valamilyen megoldás felé.

Szorongásodat nem enyhíti az emlékezés sem, félő, hogy hoszszabb ideig az út szélén álldogálva előbb-utóbb magadat is csak az út szélére szorított látomásnak érzékeled csupán.

Kutatod magadban az érzés gyökereit, meddő igyekezet. A falu régi, üldözők elől menekülő lakói érezhettek hasonlót ugyanezen az úton. Nekik talán volt hova menekülniük, neked – önmagad elől – nincs. A határ izzik csak kiégetlen, egykedvűen körülötted, s te hiába szeretnél fel-felbuzduló kételyeidre a többi ember módján reagálni. Igyekezeted takaréklángra állítod, s mint hasonló tanácstalan helyzetekben mindig, most is dédapádra gondolsz.

Száz éve is elmúlt már, hogy dédapád megjelent ezen a tájon. Fekete ünneplőben jött, hófehér, frissen keményített ingben, és érdeklődve ment végig a falun. A lépései kemények, határozottak voltak, újonnan talpalt csizmáin napsugarak táncoltak. A falu érdeklődve vette szemügyre az idegent – ünnepnap volt éppen –, a kemény parasztember-tekintetek sisteregve találkoztak a parcellák határain.

Dédapád egyenes tartással, büszkén lépkedett az utcán. A táj mintha ráhajolt volna, a dús-zöld vidék a sejtjeibe zárta őt. Ő pedig a természetet értő emberek biztonságával megérezte ezt: megállt a felvég hirtelen útkanyarulatában, közvetlenül egy keménnyé száradt keréknyom szélén, és azt mondta: itt maradunk.

Dédanyád arcára megkönnyebbülés ült, az öröm domborai kisimították a fáradtság ráncait. A kocsihoz ment, letérdepelt a földút szélére, hálát mondott, azután birtokba vette a szűkebb környéket. Levezette az állatokat a folyóhoz, megitatni.

Dédapád összehúzott szemmel vizsgálta tovább a falut. Tekintete lassan, megfontoltan haladt portáról portára, s ahol a kerítés fölött a gazda arca is megjelent, tekintetével vallatóra fogta azt is. Eltartott jó ideig, míg befejezte.

A falu, a középpontjában álló haranglábtól számítva, három irányban is nekilendült a világnak. Az Alvég felé győzte a legtovább szusszal, arrafelé nyolcvan portát is megszámlálhatott az érdeklődő. A Felvég és a Szög irányában már szerényebb volt az igyekezete, negyven-ötven zsúpkalapú, ha jutott arrafelé.

Dédanyád a dolga végeztével odament hozzá, és megfogta a karját.

– Ez lesz az otthonunk – szólalt meg akkor dédapád, és egy takaros zsúpfedelű házra mutatott a falu innenső szélén.

A ház nagyobbacska, szabálytalan alakú, puszta telken állt, és akkoriban éppen vevőre várt. Ablakai, ajtaja zárva, beszögelve, látszott rajta, hosszabb ideje nem lakja senki. Jókora ház volt, négy-öt helyiség is lehetett benne, két kéménye közül a nagyobbik omladozva, magába roskadtan emelkedett a tető fölé. Homlokzatának vakolatát is kikezdte már az idő, fecskék jövés-menése enyhítette csak szomorú elhagyatottságát. Körülötte a telek üres, vad füvek nőtték be; a rozoga sövény jó ötvenméternyi szökelléssel futott a szomszéd utca széléig, két csipkebokor és egy vadkörtefa együtteséig.

– Ez lesz az otthonunk – ismételte meg mondandóját a nyomaték kedvéért dédapád, azután sarkon fordult, és elindult megkeresni a tulajdonost. Dédanyádnak eszébe nem jutott volna, hogy beleszóljon döntésébe, csendes megnyugvással vett mindent tudomásul, és türelemmel várta, amíg fekete ruhába öltözött alakja újra fel nem tűnik az utcán.

Göröngyös földút volt ez az utca, amelyet most dédanyád tekintete simogatott. Kisebb-nagyobb kátyúk szegélyezték, helyenként előbukkanó, régebben feltöltésre odahordott kőtörmelék kupacok fogták rojtosra a szélét. Az út állapota még a felvégi részen volt a legjobb, bár két oldalán itt is gyakori apró gödör-víztükrök szegélyezték, kacsák, libák fürdőhelyei. Az út mindhárom irányból a harangláb körüli apró dombra kúszott föl, a három szár ott fonódott össze, mint ünnepi processzió, s együttesen, szétválaszthatatlanul futotta körül az ódon kőtornyot.

Dédapád az Alvég felől jött meg egy alacsony, nagy bajuszú emberrel. Odamentek a házhoz, a kis ember fontoskodva, apró személyét méltóságteljesen hordozva járta körül velük többször is a házat, sort kerítve rá, hogy közben részletesen, cirkalmasan elmondja az előző tulajdonosok hosszú, szomorú történetét.

– Elég – állította őt meg dédapád, miután mindent meghallgatott, megnézett. – Most bemegyünk az elülső szobába, és helyben kifizetem magát.

A kis ember arcára öröm ült, buzgón tartotta a markát dédapád felé.

– Úgy – mondta dédapád az elszámolás után. – Akkor hát megegyeztünk. Isten áldja az urat, köszönöm, hogy idefáradt, és megmutatott nekünk mindent. Az írást majd holnap megcsináljuk a városban – s kikísérte az apró embert a telek széléig.

Dédanyád felszabadult örömmel vette birtokba a házat. Az ura még jóformán le sem vetette az ünneplőjét, már apró, fehér függönyke feszült az ablakon, frissen keményített varrottas terítő az asztalon.

– No – mondta dédapád, ahogy lehúzta csizmáját az e célra idementett faalkalmatossággal –, már ez jól van így, hogy van hová leülnie az embernek!

S megmasszírozta erősen elfehéredett, meggémberedett lábát.

– Elhelyezem az állatokat, azután lerakodok a kocsiról. Dédanyád örömmel a tekintetében hallgatta szavait, és ki-

pirult arccal figyelte, ahogy a hideg ház kezdett otthonszagúvá melegedni.

– A sublótot – kérdezte dédapád –, mit szólnál, ha a sublótot ide tenném a két ablak közé?

Nehezen dobbantak dédapád léptei, ahogy a szekérről újabb és újabb bútordarabok vándoroltak be, dédanyád sürgése a hátulsó házban rendet lehelt maga után.

– Holnap meszelünk – szólt ki dédapádhoz –, mihelyt megjössz a városból, hozzálátunk. A szekrényeket ne is tedd most a falhoz, holnap kivisszük, nincs mivel letakarnom őket.

– Most pedig diófát ültetek a ház elé – mondta estefelé dédapád, miután a berendezéssel úgy-ahogy elkészültek. Gyors, olajozott mozdulatokkal ásásba kezdett. Dédanyád akkor már a konyhát tette lakhatóvá: óriási szakajtóban szemetet vitt hátra fürgén, ügyesen, az elképzelt szemétdomb helyére.

– A fa nagyon fontos – mondta dédanyádnak dédapád a kiszedett gyeptéglákat egyengetve, amikor az visszafelé jövet melléje ért. – Tudod, a fa teszi az otthont otthonná.

Dédapádtól ez a pillantás, ami rád maradt. Történeteinek részletei mára elmosódtak, alakja, mozdulatai is elvétve villannak csak fel hitelesen, egyedül a tekintete, mélyen ülő szemének ereje maradt meg benned teljes tisztaságában. Máig pontosan emlékszel szemöldökének ívére, szeme erezetére: dédapád lénye tekintetének melegével él benned.

A föld puha volt és porhanyós, könnyen szaladt benne az ásó. Dédapád kerekre kanyarította a mélyedést, letisztította oldalait, azután beillesztette az apró csemetét. A kis fa lágyan, otthonosan ült meg a gödör alján, s dédapád baljával a zsenge törzset tartva, jobbjával óvatosan betakarta a gyökereit.

– Sándor – jelent meg akkor dédanyád az ajtóban. – Sándor, készen az estebéd, terítettem.

Dédapád kezét a nadrágjába törülve, az ásót a földbe szúrva, lassú léptekkel indult meg a ház felé. Először az eresz aljára kitett dézsához ballagott kezet mosni, majd be a konyhába, a meleget sugárzó kis asztal mellé.

Dédapád nem jószántából került a faluba, menekült. A nyugtalan erdélyi végekről érkezett erre a csendesebbnek hitt, eldugott helyre.

– Meglásd, itt jobb lesz – mondta vacsora után dédanyádnak. – Itt nyugodtabb lesz az élet.

Dédanyád nemigen hitt már bármiféle nyugalomban. A bukott negyvennyolcasnak örök zaklatás az élete, gondolta, és a szeme sarkából lopva dédapádra tekintett, megpróbálva kifürkészni, mennyire gondolja komolyan az előbbi mondatot. Dédapád azonban bölcsebb volt annál, hogysem gondolatainak mélyét akár dédanyád előtt is felfedje. Egykedvű arccal tömte meg pipáját, s mint ilyenkor, estefelé mindig, akkurátus pöfékelésbe kezdett.

Határozott, kemény ember volt a dédapád, ezt ma is el kell ismerned. Naiv nyitottságodat, könnyen feltérképezhető egyértelműségedet, de  keményfejűségedet is  tőle  örökölted. Nehéz ember, mondják az ilyenre általában. Arra gondolsz, mégis mennyire meglepődtél, amikor először hallottad azt mondani rá: rebellis. Szinte megütött ez a szó, hiszen értelmezésedben ez a fogalom könnyen lázadó, erőszakos, hebehurgya, megfontolatlan, nyughatatlan embert jelentett, s az általad megismert, felfedezett dédapakép semmitől sem állt távolabb, mint ezektől a jellemzőktől. Te sem ismertél nálánál békeszeretőbb, harmóniát, nyugalmat igazabban óhajtó embert, egyetlen megnyilvánulására sem emlékszel, amely ne a békét, békítést, igazságot, bölcs megnyugvást célozta volna. Ekkor találkoztál először az emberek elnagyolt, hebehurgya, skatulyákba szorító ítélkezésével, s emlékszel, bántónak, megalázónak érezted a torzító, hamis, félrevezető vélemények ennyire alaptalan, hányaveti kinyilvánítását.

Dédapád múltjáról nem sokat tudtál, ma sem ismered részletesen. Negyvennyolcban jelentős szerepet vállalt, rebesgették az emberek, magától Kossuthtól kapott fontos megbízatásokat. Azt beszélték róla, hogy fontos szolgálatokat tett a szabadságharcnak. Meg is szenvedett miatta, bólogatott mindentudón a falu, ahol senki a kisujját sem mozdította Kossuth alatt. Nem lehet büntetlenül ilyet tenni, bólogattak férges-bölcs komolysággal. Kilencévnyi várfogság után szabadult, a vagyonát elkobozták, tönkretették az életét.

A suttogások ténybeli része valóság volt, ezt idővel magától dédapádtól tudtad meg. Bár maga erről a témáról keveset beszélt, s te meg is értetted őt, óvatos volt talán, nem akart bajba sodorni téged sem, tudta, a besúgók ideje korántsem járt még le. Rengeteget beszélgettél vele, de megpróbáltatásairól, meghurcoltatásairól elvétve, ha egy-két szót ejtett. Ha társaságban néha-néha szóba került is hasonló téma, ő inkább a torkát köszörülte, másról beszélt vagy hallgatott. Hanem békés, hihető és hihetetlen csodákról annál többet mesélt neked.

A diófa hatalmasra nőtt, amikorra te megszülettél, világ-ölnyi ágai közt cinegék, rigók százai nőttek fel, óriási koronája beárnyékolta az utcára néző ablakokat. Felcseperedett a többi fa is, a házat lassan egész liget takarta be. Meghitt zöld karéj kerekedett a ház körül: lésza, fakerítés, kiskert, virágágyások nőttek ki a valamikori kopár területen.

– Az otthonunk – mondta elégetett arckifejezéssel dédapád. – A dédanyád – vetette rá röntgenfényű tekintetét, amikor egy délután a fák közt járva megint erre vetődött a szó – rengeteget dolgozott azért, hogy ebből a pusztából itt otthont tudjunk teremteni. Én is megszerettem ezt a tájat – mondta, miközben a markába köpve kezébe vette a szekercét, hogy néhány horgas cölöpöt verjen be mélyen a földbe. Az ütések tompán csattantak a göcsörtös oszlopfejeken, szemed előtt nőtt ki a földből az elképzelt lugas váza.

– Nagyanyád már máshogy néz a dolgokra – magyarázta dédapád –, ő már itt született. Belenőtt ebbe a tájba.

Lassan ballagtatok a kert végébe a méhekhez, lépteitek alatt puhán omlott porrá a föld.

– Így lett otthon ebből a portából – simogatta meg fejedet dédapád. – Tudod, otthon nélkül nem élet az élet – mondta aztán meggyőződéssel, miközben egy fiatal körtefa betegségtől megtámadott leveleit kezdte el ápolgatni.

– Tudod te egyáltalán, mi az otthon? – kérdezte hirtelen. – Az ember azt hinné, kevéske föld, négy fal, tető, bútor. Hombár, kocsiszín, gondolná az ember, és nagyot tévedne. Az otthon több ennél. Az otthonnak lelke van, kötődései. Vágyai, érzelmei, fájdalmai. Tudod, az otthon maga az ember. Ha egyszer kiszakad belőle, megszűnik vele a testmeleg kapcsolata, ha elmegy valahová, csodálkozva veszi tudomásul, hogy az otthon él, lélegzik, álmában megmutatja magát, örömöt vagy fájdalmat okoz: egy az emberrel. Látom, te ezt még nem érted – simogatta meg a fejed. – Ne félj, majd később, ha megnősz – mondta hangsúllyal, jelentőségteljesen. – Meg aztán nem is szükséges, hogy mindenre én tanítsalak meg, sok mindenre magadtól is rájössz.

Tovább ballagtatok, te vetted kézbe a füstölőt, amelyre dédapádnak a méheknél volt szüksége. Jókedvűen nézett rád, és hunyorításával jelezte: ketten vagytok férfiak a kertben. Mielőtt a kaptárokhoz értetek volna, hatalmas, hálós kalpagot nyomott a fejedbe.

Elfáradtál, egy fa törzsének támaszkodsz. Ameddig a szem ellát, nincs egy lélek a határban. A nap izzó-meleg sugarai a mozdulatlan tájat perzselik. Lassan, habozva térnek vissza gondolataid dédapád történetéből a jelenhez. Elmerengsz, humorérzéked felbuzdulása talán, hogy új Ádámnak érzed magad? Oly elmosódottak, ürességet sejtetők az előtted álló pillanatok, hogy még nevetni sem tudsz a gondolaton. Teremteni indultál, titkokat megfejteni, amihez még nem is olyan régen szilaj erőket éreztél magadban. Pár hónapja talán, hogy nevetve, hetykén, fölényesen vetted számba a rád váró világ sarkait, abroncsait.

Úgy érzed, az önérzetedet érte sérülés. Személyiséged hártyafelületét. Csak reméled, hogy valamiféle törvényszerű folyamat az, amely most végbemegy benned, a pubertás fiatalember önhitt, komoly alapok nélküli önbizalmából valamiféle felnőtt-embrió kikecmergése.

Persze, a képességek. Ez olyan realitás, amely elől nem térhetsz ki, könyörtelen következetességével falhoz szorít, és nem enged keresztülnézni magán. Azzal a néhány morzsával, melyet birtokolsz, talán kezdhetnél is valamit, ezt próbálja beléd sulykolni. Végtére is nincs nehéz dolga, amennyire magadat ismered, szinte bizonyos, hogy kötelességszerűen legalábbis meg fogod próbálni kihasználni valamelyiket.

Gyorsan bizonyítékokat mormolsz, hevenyészetten, görcsösen, mint valami abszurd, gyanakvó bíróság előtt – a kamaszos kishitűség újabb megnyilvánulása. Érveid foltozottak, jobbra-balra egyensúlyoznak a rád szakadó forgatagban. Az imbolygó piramis alá mit teszel támaszul: hitedet? Hol van egyáltalán a biztosíték, hogy a világ elbírja a te vadul hömpölygő hitedet? Hol a biztosíték, hogy nem roppan össze a mázsás súlyok alatt? Tudsz-e majd rá támaszkodni – s ha nem, egyáltalán mire tudsz majd támaszkodni – Brüsszel, Párizs vagy Róma előtt?

Megint csak a sejtések szintjén mozoghatsz. Rájössz: valamit egyensúlyba akarsz itt hozni. Hatalmas, megfordíthatatlannak tűnő történéseknek próbálod nekivetni a válladat. Botcsinálta bűvészinasként talán ezért próbálod meg a világ szeme elé csalni – hitedet? Kételyeid? Magát kellető szajhaként ezért lejtesz hastáncot Brüsszel, Párizs, Róma unott képe előtt? Mert úgy sejted, csak addig létezel, amíg ők tudnak rólad, amíg ott lebegsz valahol – a harmadik, kilencedik vagy huszonhetedik szférában – a tekintetük előtt. Nem éppen szívderítő kilátások, el kell ismerned, s bár csalódásaid gúlájával a hátad mögött bizonyos edzettséggel kellene már bírnod, kiábrándultságod egyre nő, s csak személyes szerencséd, hogy valami megfoghatatlan naiv hit mégis a reménység szikráját élesztgeti benned.

Megmosolyogtató a konokságod, talán már nevetséges is. A világ elé lépni – mivel? S miért? A fásult, megfáradt, végsőkig kiszipolyozott világ elé? Zsebedben ott az első, nemzetközi tudományos tanácskozásra szóló meghívó, valami halvány lehetőséget sejtetve: lám, mégsem vagy te olyan elvetemült fantaszta, íme, a világ egy szelete már tud rólad, felvállal, befogad, érdeklődik irántad.

Döntéseid rendszerében az egyik lehetőség ez. Nem lebecsülendő: diákként három tudományos dolgozatodat közölték eddig, s íme, nemzetközi visszhangjuk is van. Japán, holland kutatócsoportok építenének az elméletedre. Levélben megkerestek, illedelmesen együttműködésre kértek fel, ahogy ez már a civilizált világban szokás. Kikérték a véleményedet. S íme, most hívnak: kézzelfogható bizonyítéka ez annak, hogy maguk közé fogadtak.

Végeredményben úgy érzed, most szégyenkezhetnél is. Szégyellhetnéd – mert szégyellnivalók – kisebbségi érzéseidet, gátlásaidat. Póri vidékiségedet, ügyefogyott félelmeidet. Mert nyilvánvaló, hogy egy másik út lenne a megnyugtató, s te deformáltságaid tompa börtönéből csak vágyódva nézel utána. Ijedten próbálsz meg koncentrálni, ennyire kusza érzések még soha nem kerítettek hatalmukba. Ez a mai lehetetlen lelkiállapotod tenné? Vagy talán maga a hely? Tényleg a vidéktől, a beidegződésektől kapna más színt a világ? Egyediek lennének a félelmeid is? Vagy ugyanezt érzi a baszk is, a flamand is saját szülőhelyén?

Nem enged szabadulni a gondolat: az alapképlet, a feketefehér, borotvaéles realitás itt található valahol, ebben a fényözöntől vibráló, lehetetlen plasztik-képben. Az út mentén álló, jóformán kiterjedés nélküli, parányi pont vagy csupán. Képzelgés ez, vagy a tiszta igazság? A kérdést most nem tudod megválaszolni. Elemezni sem saját lelkiállapotodat. A legokosabb talán, ha föl is hagysz vele, a nagy igazságok kutatását nyugodtan máskorra halaszthatod. Feldúlt lelkiállapotod tehetetlenségre kárhoztat, tekinteted hiába kutatja a tájat. A vidék kihalt, rezzenéstelen, senki sem jön a segítségedre.

 

A ház, dédapád háza egyre mélyebbre bújt a fák koronái mögé. Megszépült, kiteljesedett körülötte a Felvég többi része is, a napégette parcellákra – a régi vásártérre, legelőre – új szomszédok költöztek. Kigömbölyödött, kerekebbé vált a falu ezáltal. Facsemetéket ültettek az út mellé, és néhány év múlva otthonos zöld sáv szegélyezte az immár kikövezett főutat is.

Kerítések, faragott, épített kapuk álltak sorban az út két oldalán, növekedett, nyújtózott a falu minden irányban. Mindennel egyetemben, amire egy községnek szüksége volt: szemben terült el szomorú fenséggel az evangélikus, mellette a katolikus temető.

Türelmi rendeletre sohasem volt szüksége ennek a falunak. Az etnikailag homogén közösséget a felekezeti mezsgye osztotta két részre, a parasztemberek ösztönös nyugalomszeretetével tisztelték azonban egymás hitét. A katolikus békén hagyta a lutheránust, s amaz sem hajtotta ki munkára ökrét a katolikusok ünnepén.

Csenevész fákkal benőtt, vékonyka földút iramodott neki a mezőnek a két temető között, zötykölődést okozó, vargyas háttal. A fák az út két oldalán: a határ nyugalmának őrei, közöttük derékig érő, buja fű, siklók tanyázó helye. Tömött asztal képzetét keltette mögötte a túlzsúfolt határ.

A falu zárt közössége nehezen fogadta be dédapádat. A kötelező, tisztelgő kalapemeléstől a bizalmas szóváltásig hosszú, fáradalmas út vezetett volna számára is, ha közbe nem jön egy szerencsétlen véletlen, egy megmagyarázhatatlan, tragikus tűzeset.

Alig két hónapja élhetett dédapád a faluban, amikor egy éjjel, ahogyan mások is, félrevert harangok jajára ébredt. Riadt sietséggel kapta magára, amit az ágy mellett hirtelenjében talált, s már rohant is a főutcán, a többiek sarkában a vadul lángoló hatalmas porta felé. Körös-körül már sokan voltak, jajveszékelés hallatszott a környéken, izzadt, nekihevült arcokat láthatott, amint a tűz közelébe ért. Az emberek vödrökkel futkostak, szitkozódtak, mentették a még menthetőt, ám dédapád számára nyilvánvaló volt: itt csak a tűz lehet a győztes. Kétméteres villogó lángok csaptak fel a cseréptető alól, pattogott, szikrázott a ház gerendázata, tűznyelvek csaptak ki az ablakon is. Dédapád hatalmas lendülettel az oltók közé állt, a ház oldalának csapott létrán a tűz közvetlen közelébe merészkedett.

 

A sors nem volt kegyes a gyötrődő emberekhez, emlékezett vissza dédapád, a kút vize csakhamar elapadt, s mindenki tehetetlenül nézte, ahogy néhány perc múlva, mint halálos sebet kapott gladiátor, féloldalra roggyant az üszkös-vörös tető. Az emberek bénultan álltak, hirtelenjében azt sem tudták, mihez kapjanak. Dédapád bömbölő, erős hangjára kaptak újra észbe, s rohantak a ház felé, menteni, ami még bent maradt, bútort, élelmet, takarmányt.

Dédapád vadul cikázott az emberek között, szavára valamiféle rendszer alakult ki az összehangolatlan cselekvésekben, neki köszönhetően mérséklődött valamelyest a kár. Hangjának ereje aztán valahogy megmaradt a falubeliekben. Attól a szörnyű éjszakától fogva dédapádnak szava volt a faluban.

Valahogy így emlékezhettél vissza dédapád történetére, miközben egykedvűen zötyögött veletek a szekér egy reggel, amikor nekivágtatok a határnak. Az út göröngyös volt, a kiszáradt régi keréknyomok ráncokká merevedtek a felszínén. Kígyózó testét néhány helyen, mint fájdalmas sebhely, vízmosás szakította meg, fel-feltépve az utazás egyhangúságát. A szekér nagyokat zökkent ilyenkor, s dédapád mintha némán bólintva nyugtázta volna a kerékagy beletörődő roppanásait. Csöndben, magába zárkózottan ült a kocsi elején, te meg a lábadat lógattad hátul, és egy gyermekdalt dúdolgattál.

A határban csend volt, felszabadult, nyár eleji, tiszta csend. Mindez abban az évben történt, amikor különösen jó halter-

més volt a folyóban. A természet mintha kárpótolni akarta volna a falusiakat a szűk esztendőkért, mindenütt fehér hasú, csillogó pikkelyű halak ficánkoltak a fodros vízben. A halászok iszákjai szakadoztak a bőséges fogástól, roston sült halak illatával telt meg a falu. Az emberek elégedettek voltak, jókedvűek, nagyokat ittak a bőséges lakomákra, nótázással telt meg ekkortájt a környék.

Egy este a falu szélén, a gyümölcsöskerteken túl, fiatalok tüzet gyújtottak. Ölnyi vastag fahasábok omlottak hamuvá a tűz lángjaiban, a felvég máskor csöndes, pilledt szögletei ritkán hallott dallamoktól váltak hangosakká. Általános volt a vidámság, a tűz köré gyűlt a falu, a lányok énekeltek, a legények jókedvükben tüzet ugrottak.

Dédapád is ott volt a vigadozók közt, a férfiak sorában, hátul. Kézről kézre járt a butykos az érdes férfikezekben, csendesen morogtak, halk torokhangon beszélgettek.

– Azt mondják, Sándor – fordult oda egyikük dédapádhoz –, újra sorozni fognak. Ember kell a császárnak.

Dédapád nem válaszolt, húzott egyet a butykosból.

– Mondják, Sándor, háború lesz – folytatta az ember. – Nem nyughat a császár, megint háborúzni akar.

A beszéd hallatán a többi férfi is köréjük húzódott. Néhányan mindjárt közbe is szóltak, a leghangosabb a nagy bajuszú Koller Mihály volt.

– Háború lesz, emberek, meglátjátok, elvitet újra a császár, végigverekedhetjük a világot megint…

A jókedvű dalolás fent lengett az éterben, az aggódó férfiszavak rideg kontrasztként csapódtak az elfáradt dobhártyákra. A férfiak erős hangon egymás után kérdezték a jövőt.

– Mondd már, Sándor, a keserves mindenedet – mordult föl újra Koller Mihály –, mondd már, amit gondolsz, te vagy közöttünk a világot járt, mondd már, mit várhatunk?!

– Nem tudom, Mihály – felelte csendesen dédapád. – Igazán nem tudom. Bárcsak tudhatnám, elmondanám mindnyájatoknak, bárcsak világos volna előttem a jövő!

– Nem hiszem, Sándor – hördült föl a másik, a Puszta Mihály nevű –, nem hiszem el, hogy semmit nem tudsz. Sok mindent tudsz te, tudnod kell, miért nem mondod el nekünk? Azt hiszed, nem tudjuk, hogy a múlt hónapban is járt nálad küldönc? Azt hiszed, vakok vagyunk, nem látjuk, ami a sötétben, a hátunk mögött történik? Azt hiszed, mi viaszos füllel járunk a világban, és nem tudjuk, hogy Kossuth apánk hatalmas sereggel már ott van az erdélyi havasoknál? Hogy Petőfi is hazajött, és csak arra várnak mind, hogy Kossuth kibontsa a zászlókat, és a nemzet élére álljon? Miért nézel le minket, Sándor, amiért csak egyszerű parasztok vagyunk, miért nem osztod meg velünk, amit tudsz, mit üzen Kossuth apánk?

Dédapád arca kifejezéstelen maradt.

– Nem tudom, Mihály, igazán nem tudom. Becsületszavamra, még annyit sem tudtam, amennyit te most itt elmondtál.

– De fenn hordod az orrodat! – tört ki az indulat Koller Mihályból. – Beszélj, a mindenedet! Jogunk van hozzá, hogy tudjuk, mire számíthatunk. Vagy félsz, a rohadt mindenét ennek a világnak, mitől félsz, azt mondd meg, mitől félsz, ha velünk vagy? Hogy besúgunk a csendőrnek, a ménkő csapna mindahányba, ahol csak egy is van belőlük!? Hogy feladlak a jegyzőnek, attól félsz? Hát szar ember vagyok én? Besúgók vagyunk mi? Császári seggnyalók vagyunk, vagy mifene? Miért nem bízol meg bennünk, tudjuk, hogy nálad járt a küldönc, mit üzent Kossuth?

– Nyugodj meg, Mihály, nem küldönc volt az, hanem az unokaöcsém. Tanulni indult külhonba, búcsúzni jött, ő járt nálam a múlt héten.

– Nem jársz túl az eszükön – indulatoskodott tovább Koller

Miháy –, hírt is hozott bizonyára, azt mondd el nekünk!

– Keveset – egyezett bele dédapád –, majdhogy semmit nem hozott. Annyit, hogy gyűlik a harag, és nő az elkeseredés. És hogy felmentő sereg se Erdélyben, se másutt egyelőre nincs.

– Nem igaz, be akarsz csapni bennünket, félre akarsz vezetni – ellenkezett tovább Koller Mihály. – Hát már benned se bízhatunk, már te is meg akarsz téveszteni bennünket?

Ebben a pillanatban ordítás hallatszott a tűz felől. Parancsoló, fájdalmas ordítás. Két legény az ital hatására összeakaszkodott, egyikük a csizma szárából kést vett elő és vállon szúrta a másikat.

A jelenlévők óriási kört vontak a tűz köré. A kör közepén, izzó fahasábok mellett állt az egyik legény ugrásra készen, kezében hatalmas kés. A másik mindenképpen rá akart ugrani, erővel próbálta magát kiszabadítani a reá csimpaszkodók szorításából, vállán a fehér inget pirosra festette sűrű vére.

Aztán egyszeriben vége lett a felbolydulásnak, a hadonászó legény kezéből valaki hátulról kiverte a kést. A falu, amilyen gyorsan indulatba jött, ugyanolyan hirtelenséggel le is csillapodott. Koller Mihály is nyugodtabban fordult dédapádhoz.

– Tudom én, Sándor, hisz tudom – mondta békülékenyen. – Tudom, hogy mindenki kénytelen kétszeresen is vigyázni a bőrére. Kilenc év várfogság nem kis dolog, bocsásd meg, ha türelmetlenkedtem. Hanem azért ha megtudsz majd valamit, és ember kell hozzá, tudd, kinek szólj.

– Elkésett az már, Mihály – szólt vissza csendesen dédapád.

– Amikor kellett volna, amikor menni kellett volna, nagyon is csendben voltál.

Erre Koller Mihály nem szólt egy szót sem.

– Nem volt, aki szóljon – mondta azután, nagy sokára. – Meg aztán, gondolta volna az ember, hogy ez lesz belőle?

– Engem azért már ne okolj, Mihály! – válaszolta dédapád. – Vannak időszakok, amikor mást nem lehet kezdeni, túl kell élni azokat. Amennyire a sors megengedi, jó erőben. Ez a legtöbb, amit az ember ilyenkor tehet. Talán ez a mostani is olyan időszak.

Ezt már akkor mondta neki dédapád, amikor a sötétben együtt ballagtak a falun keresztül hazafelé. Csend volt körülöttük, csak a tücskök zenéje font aurát köréjük.

Nem tudnád megmondani, miért jutott most eszedbe ez a történet. Talán a fejfa láttán. Igen, egész biztosan, hiszen a temető mellett elhaladva épp az öreg Koller Mihály frissen állított, faragott keresztjére láthattál. Az öreg ravaszkás, vitára mindig kész arca villant fel benned, s a tudat: szép, parasztian egyszerű nekifeszüléseinek sora már a múlté.

Dédapád továbbra is mozdulatlanul, szót sem ejtve ült a bakon. Aprócska pont a buja határban, amely könnyen kiszámítható, eltökélt igyekezettel haladt valamiféle, alig felsejlő cél felé.

– Álmodozó! – mondta rád gyakorta Júlia is. – Nem gondolod, hogy kibírhatatlanul naiv álmodozó vagy? – kérdezte egy este, amikor későn, éjféltájt a diófa alatt üldögélve a terveidről beszéltél neki.

– Miért? – vágtál rögtön a szavába. – Megélhet az ember álmok nélkül, még ha azok jórészt naivak is? Végső soron melyik emberi vágy nem naiv, amely valamiféle időtállóságot, elemi humanitást céloz meg? S talán az ember vétkes azért, ha álmai és a realitások világa merőlegesen, egymásba metszőn találkoznak, csapnak össze? Nekem szükségem van valami többletre, valami lángra, olyan nevetséges ez?

 

– Ne keverj össze mindent! – mondta ingerülten Júlia. – Nem lángról és hitről beszéltem, hanem naiv lángról és a realitásoktól elszakadt hitről. Az embernek meg kell tanulnia szerénynek lennie. Azt hiszem, a világnak ezen a táján csak a realitásokkal számoló ember érhet el valamit.

– Mi az, hogy ezen a tájon? – tetted fel ingerülten a kérdést. – Miért lenne ez rosszabb a világ bármely más tájánál? És egyáltalán, mit akartál ezzel mondani?

Júlia nem válaszolt, énekelni kezdett. Eleinte az volt az érzésed, jól mulat gyerekes nekibuzdulásodon, ám dühödet később mérsékelte hangjának szépsége. Mély, telt, gerlebúgásra emlékeztető hangján régi népdalokat dúdolt. Kedved lett volna vele énekelni, ellopni, magadba szívni valamit a dallamok szépségéből. Nem mertél. Nem volt bátorságod megtörni a hangja által teremtett bensőséges varázst. Júlia élvezte a hatást, újabb és újabb dalba fogott, homlokán felcsúszott a haját összefogó kendő. Örömmel dalolt, felszabadultan, s te jólesően érzékelted, hogy öröméből valami rád is átragadt.

– Mitől félsz? – hagyta abba az éneklést Júlia. – Mondd meg nekem, hogy mitől félsz!

Meglepődtél a hirtelen váltástól, az éneklés keltette ernyedtségből lassan tértél magadhoz.

– Nem értelek – válaszoltad zavartan. – Hogy jön ez most ide?

– Beszélni akarok veled – mondta lassan, tagoltan. – Fontos dolgokról. Először a félelmeidről. Nyugodj meg, ne légy bizalmatlan, vedd úgy, hogy én vagyok a pszichoanalitikusod.

– Ugyan, Júlia! – mondtad kedvetlenül. – Miért kell elrontani ezt a szép estét?

– Szóval félsz – Júlia nem tágított. – Érzem rajtad, érzékelem a félelmeidet.

– Félek. Minden ember fél valamitől. Azt hiszem, ez egészen normális dolog, nem gondolod?

– Ne kertelj! – mondta ő határozottan. – Tudod, mire gondolok. Az abnormális, tudat alatti, diffúz félelemre. Amely a sejtjeidben van, a lélegzésedben, az idegpályáid burkában. A jövendő impotenciádban.

 

– Szellemi vagy fizikai? – nevetted el magad. – Ne kínozz, Júlia, úgysem tudom pontosan elmondani! – tettél még egy bizonytalan menekülési kísérletet. Júlia megérezte ezt.

– Nem igaz – nézett rád szenvtelenül. – Mind a ketten tudjuk, miről beszélek. Azt hiszem, segítene neked, ha megbeszélnénk a dolgokat.

– Miért éppen engem akarsz most felboncolni? – fakadtál ki erre. – És te, te talán szembe mersz nézni magaddal?

– Soha nem állítottam, hogy kivétel vagyok – mondta, látszólag komolyan. – Az természetes, hogy én is hordozom a magam deformációit. Azt hiszem, ez elkerülhetetlen. A kérdés inkább csak az, képesek vagyunk-e azokat tudatosítani, s ha igen, tudunk-e velük együtt élni úgy, hogy komolyabb bajt ne okozzanak. Tudjuk-e semlegesíteni azokat. Én megpróbáltam megfogalmazni közülük néhányat, s azt hiszem, ez volt az első lépés egy elfogadhatóbb út felé. Semmi mást, ezt akarom csak tőled is. Féltelek: nem akarom, hogy elborítson a pesszimizmus, hogy ne tudj bármire felszabadult örömmel nézni, nem akarom, hogy mindig ott motoszkáljon benned a félelem, ott kísértsen fölötted egy letagadhatatlan, levakarhatatlan rémkép, amely minden pillanatodba méregcseppet kever. Azt akarom, hogy kerüld el a depressziók, az örökös lehangoltság mezejét, és mondj el nekem mindent. Teljesen, a legbelsőbb mélységekig mindent, ha ez segít neked, vagy ha nem nekem, hát legalább magadnak, nyiss be tudatod legtitkosabb szobájába is, vagy mássz fel egy hegy tetejére, nekem úgy is megfelel, de mondj el mindent, beszélj ki magadból mindent, mert az elhallgatások, hazudozások, menekülések vezetnek a végleges deformációkhoz! Nem valami felelőtlen gondtalanságra akarlak rábírni, csak azt szeretném, ha tudatosítanád helyzeted korlátait, a lehetőségeidet, képességeid határait, ha…

– Rendben, Júlia – vágtad el szónoklatát dühösen, amiért kioktat, mint egy gyereket –, rendben, menjünk bele ebbe a játékba. Szóval nincs depresszió, legyünk jófiúk. Rendben, depresszió nem lesz, vegyük tovább a lehetőségeket. Cinizmus? Elegáns, klasszikus, patinás cinizmus? Veszed, Júlia? Vagy nagyképű, mindentudót játszó hájfej, felsőbbrendű mosollyal és esetleg teli alsónadrággal, megfelel? Ha már szerepről van szó, nekem édes mindegy, válassz, Júlia, szeretném, ha végre elégedett lennél velem, mit mondjak még? Kimeríthetetlen a példatáram. Lelkesedő konjunktúralovag? Ezt a figurát külön a figyelmedbe ajánlom, tudod, mi mindent lehetne ezzel meglovagolni? Alkoholista, nagy szólamokkal természetesen, vagy inkább alázatos talpnyaló? Fuj, igazad van, stílusa azért mégiscsak legyen a dolognak. Mondjuk, fonnyadt, megfáradt nihilista? Vagy a nagyágyú: a komoly, sunyi képű, aranyos és mindenhez értő, mindent kimagyarázni tudó bölcs pofa? Ebbe esnél bele igazán, Júlia, szívből ajánlom, mindjárt a hozzá tartozó aranykerettel együtt. De egyáltalán: honnan a fészkes fenéből veszed, hogy nekem, neked vagy bármelyikünknek választási lehetőségünk van? Hogy ebben a világban van egyáltalán értelme ilyesmiről gondolkodni? Ne nevess ki, Júlia, mondj valamit, nagyon kérlek, ne nevess, ez egyáltalán nem nevetséges…

– Te tökkelütött, te agyalágyult! – nevetett fel Júlia. – Tőlem félsz, te szerencsétlen? Tőlem fél, ez nem lehet igaz! Mit féltesz tőlem, te donquijote? A gátlásaidat? Te nyomott agyú, neked tényleg patkó van a fejedben?

Nevetése sokáig visszhangzott még az udvaron. Később lassan, erőteljesen egy dalba kezdett. Te dühösen bámultad a diófa egyik lelógó ágát.

– Mitől félsz? – bújt hozzád ismét egy pióca kielégítetlenségével. – Miért nem mondod el nekem az igazat? Jobb lesz, ha bedilizel?

– Nincs semmi – fordultál el zavartan. – Hidd el, Júlia, nincs itt elhallgatott igazság.

– Fenét nincs! – vágta rá ingerülten. – Azt hiszed, én nem tudnám elmondani helyetted? Úgy ismerlek, akár a tenyeremet. De az semmit nem ér. Amit neked kell elmondanod, hiába mondaná helyetted más. De ha nem, hát nem. Kösd fel magad! – és durcásan távozott.

Te még maradtál, talán egy órát is, és arra gondoltál, hogy sokat ittatok, és ez a furcsa beszélgetés is csak az alkohol hatásának következménye lehetett. Azon csodálkoztál, mennyire élesen rögződött benned minden szó, minden hangsúly, Júlia arcának minden rezdülése. Mint ilyenkor mindig, újragyúrtad magadban az elmondottakat, jócskán kiegészítve az elmondatlanokkal, s megint csak oda jutottál, igazat kell adnod Júliának. Elképzelt képe előtt mormoltál valamit a kiszolgáltatottságról, gátlásokról, tehetetlenségről, önfeladásról, nem is igen tudod már, mi mindenről.

Most, hogy újragondolod a történteket, megint csak hajlamos vagy arra, hogy az egész párbeszédet furcsa, egyszemélyes befejezésével az alkohol hatásának tulajdonítsd. Arra gondolsz, ha bármikor hasonló helyzetbe jutnál, újra csak azt a fegyvert vetnéd be, amelyet már annyiszor, s amely egész generációdnak fenntartások nélkül használt eszköze: a hazugság, a mellébeszélés, a körmönfont sunyiság és az önbecsapás elegyét.

Idáig jutsz gondolatban, s képzeleted meredek kitérőt téve, elfáradva a még most is harcoló emlékképektől, újra a zötykölődő szekér felé veszi lendületét, melyen békésen üldögéltek dédapáddal, és egyre beljebb kerültök a vadul zöldellő mezőben.

– Gyere közelebb – fordult hátra egyszer csak dédapád. – Gyere már, no, valamit kérdezni akarok tőled!

Magad alá kaptad a lábadat, óvatosan felcsúsztál mellé a bakra. Dédapád suhintott egyet az ostorral, frissebb tempóra próbálta ösztökélni a két húshegyet.

– Aztán kincset vadászni volna-e kedved? – kérdezte titokzatoskodva, hamiskás mosollyal.

– Kincset? – kiáltottál fel hitetlenkedve. – Hol?

– Hol, hol? – ingatta a fejét dédapád. – Hát a falu közepén, a harangláb alatt.

Lelkesedésed egy pillanat alatt elszállt, csalódottságod kiülhetett az arcodra, mert dédapád így szólt:

– No, mi van, nem érdekel?

– Már hogy érdekelne, amikor ott semmiféle kincs nem létezik – válaszoltad szemrehányóan.

– Hát azt te honnan tudod? – kérdezte nevetve, kalapját az ujja hegyével lejjebb tolva homlokán, ügyesen álcázva a szemét, amely huncutul nézett rád.

 

– A harangláb alatt? – kérdezted gúnyosan. – Voltam már ott, lent is az alagsorban, a lépcsők alatt. Galambpiszok van ott, egyéb nincs.

– Nem ott gondoltam én azt – nyomott egy barackot a fejedre. – Az alagútban! Ott van elásva az aranypásztor a tizenkét aranyökörrel.

– Aranypásztor aranyökörrel? – csodálkoztál.

– Csak azt ne mondd, hogy nem hallottál még róla! – nézett rád. – Bárkit megkérdezhetsz a faluban, mindenki tudja a történetet.

– Ha mindenki tudja, akkor miért nem ásta már ki régen valaki? – szegezted neki a kérdést.

– Nem olyan egyszerű az – emelte föl dédapád jelentőségteljesen az ostornyelet. – Nem egyszerű dolog az. Mert hogy pontosan hol vannak elásva, senki se tudja. A vár mellett, így szól a monda. A vár meg valahol a harangláb helyén volt.

– Igazán, dédi? Nem csapsz be?

– Már hogy csapnálak? – mondta dédapád nyugodt hangján. – Figyelj csak, elmondom, régi történet.

Máig emlékszel dédapád történetére, titokzatos mosolyára. Az is eszedbe jut, hogy évekkel korábban, egy éjjel szentjánosbogarak lepték el a falu határát. Kincses Szent Jeromos éjjele volt éppen, sötét, koromfekete éj. A foszforeszkáló bogarak pedig ellepték a falut, jöttek csak, ki tudja, honnan, csapatostul áradtak a vidék fölé, szinte nappali fényt árasztottak, az emberek pedig csodát látni az utcára tódultak. Mint légies mozaikfantomok, fénylettek a levegőben az apró bogarak, százával, ezrével. A jámbor falusiak előbb nem tudtak mit kezdeni a szokatlan látvánnyal, mígnem egyikük megszólalt: „A kincsre jönnek, látjátok, ezek a kincsre jönnek. Hát kell ennél fényesebb bizonyíték, hogy van kincs, mégiscsak van kincs a falu határában?”

– Nagyon-nagyon régen, még a tatárjárás előtt csupa láp és nádas volt ez a vidék – kezdte széles ívben, kedve szerint cifrázva a történetet dédapád. – Láp és nádas volt az egész környék, mocsaras, elvadult táj. Csak ott beljebb, ahol most a Felvég áll, azon a kis magaslaton volt egy tenyérnyi tisztás, ott terült el akkor a falu. Nem sokan lehettek akkortájt még a lakói, csupán néhány család, szívós, elszánt emberek. Azután – így mondják az öregek –, száz év múlva is talán, eltűnt a nádas, visszavonult a folyó mellé. Az emberek kiszárították a helyét, megművelték, és felépítették a mostani falu elődjét.

Magad előtt látod dédapád arcát, átszellemült, hittől szikrázó tekintetét, ahogy egyre nagyobb hévvel mondta a történetet. A szekér mintha egy álombeli világba ringatott volna zötykölődve.

– Így alakult, kerekedett az emberek élete, mígnem egy napon nagy ijedség szállt a falura, félelmetes történések híre. Jön a tatár, itt a tatár, adták egymásnak a vérszagú hírt a folyó menti emberek. Béla király körülhordoztatta a véres kardot. Akik úgy látták jónak, a láposba húzódtak, nádkunyhókba, földbe ásott vermekbe, mások inkább messzebbre, távolabbi erdőkbe. Elnéptelenedett, kihalt a falu, a kijelölt figyelők csak távolból vigyázták, mi történik vele, közelebb csak néhanap, akkor is hajnalonként merészkedtek. A környéken azonban csend volt, sokáig nem történt semmi, új hírek sem jöttek, az emberek kezdtek megnyugodni. Lám, mégiscsak megállította a kutyafejűeket a király, mondogatták, és a bátrabbak lassanként visszaszállingóztak a faluba. Az egyik hajnalon aztán megjelentek a mongolok. Először csak néhányan jöttek, mutatóba néhány lovas egy nádi ember kíséretében. Alacsony, fekete emberek voltak a mongolok, ferde szemekkel, kitartó lovakkal, az emberek halálra rémültek tőlük, de a nádi ember, aki vezette őket, megnyugtatta a falusiakat, nincs okuk félelemre, a tatárok kereskedni jöttek, nem gyilkolni. Királyi pecsétet is mutatott ez az ember, Béla kézjegyével. A falusiak régebbről ismerték őt, mivel annak előtte kalmár lévén, gyakorta megfordult a faluban, úgyhogy hittek neki, köréje gyülekeztek. Az ember ekkor írást mutatott, amelyben Béla király azt üzente népének, megegyezett a mongolokkal, nem kell tehát senkinek félnie, mindenki jöjjön elő rejtekéből, és végezze a dolgát.

– Az emberek hittek a pecsétnek, és miután a kalmár a lovasokkal nem sokkal később elment, az emberekbe visszaköltözött a bizalom, üzentek a rejtekhelyekre a többieknek is.

 

Fellélegzett a falu, és mindjárt munkához is fogott, pótolni az elmaradottakat. De vesztére: négy nappal később, kora hajnalban visszajöttek a mongolok. A folyó titkos gázlója felől jöttek, ahonnan nem várta őket senki. Megint a nádi kalmár vezetésével, de most már rengetegen voltak. A tálképű lovasok apró, gyors lovaikon ide-oda száguldva percek alatt legyilkoltak mindenkit, akit a faluban találtak. Nem kímélték még a csecsemőket sem, porig égették a falut. A kalmárember, aki minden települést, rejtekhelyet, titkos járatot ismert, a nádasban rejtőzködőknek is nyomára vezette a pogányt. Csak azok menekültek meg, akik távolabbi erdőkbe bujdostak, és csak nagy sokára, hónapok múltán merészkedtek vissza.

– Miért árulta el őket? – kérdezted fölháborodottan.

– Sokféle ember van… – mondta maga elé komoran a dédapád.

– Mi van, dédi, valami rosszat mondtam? – kérdezted ijedten.

– Á, dehogy – simogatott meg az öreg. – Csak eszembe juttattál valakit.

Ha majd egyszer, sok év múlva, te is visszatérsz hosszú és reménytelenül kiüresedett utadról, lehet, hogy te is az unokáid felé fordulsz majd, és mesélni kezdesz nekik, mint neked a dédapád, és talán te is hazug reményeket hintesz majd el bennük, amikor megpróbálod elhitetni velük és önmagaddal is, hogy valami fontosat próbálsz meg átadni nekik abból, amit megéltél. Azt az illúziót kelted majd bennük, hogy értelmes, alapvetően fontos dolgokról mondasz el nekik valami pótolhatatlant.

– A barátom volt, a kenyeres pajtásom – folytatta kissé szaggatottan dédapád. – Mindenemet megosztottam vele, együtt bujdostunk, együtt nyomorogtunk. Tudom, ez most nem sokat mond neked, de akkor, a szerencsétlenségben, hatalmas ereje volt. Ott azt jelentette, hogy ő és én egyek vagyunk. Ha egy boglyában éjszakáztunk, a köpönyegem fele az övé volt. Amikor házról házra járva élelmet koldultunk, a falat nagyobbik felét mindig neki adtam. Azután elárult – mondta, és kínos köhögésbe kezdett. Megrokkant tüdeje nem bírta a határ éles levegőjét. – Elárult. Őt fogták el először, és nem kegyelmeztek neki. Haynau értette a módját, hogyan kell a szerencsétleneket egymás ellen kijátszani.

 

Dédapád még soha nem beszélt meghurcoltatásairól, hallgatott a szabadságharc utáni időkről is. Ha mások kérdezték – és gyakran tették –, kitérő választ adott, másra terelte a szót. Ez a történet is csak ekkor, keserű pillanatában bújt elő belőle, s ha érettebb fejjel hallod, bizonyára alkalmad lett volna elgondolkozni mélyebb, történelem feletti összefüggésein. Így azonban, gyerekfejjel, a történet meséje ragadt meg inkább benned.

– Jóval később – folytatta kis szünet után dédapád –, egy vasárnap délelőtt, az istentisztelet végeztével utánam jött a tanító úr, vállalnám el Jézus szerepét a virágvasárnapi passióban. Az elején ódzkodtam tőle, de hogy a tanító úr kitartóan kérlelt, kötélnek álltam. Akkor, virágvasárnapon, a teli templom előtt, Júdás jeleneténél elcsuklott a hangom. Ott, a passióban, ott, mindenki előtt bocsátottam meg neki.

Egy ideig csendben haladtatok, nem merted dédapádat megzavarni. Azután ő fordult feléd.

– Hát az aranyökrök – nézett rád ismét vidáman –, már nem érdekelnek?

– Dehogynem – zökkentél vissza te is beszélgetésetek medrébe.

– Nos, ott tartottunk – folytatta –, hogy egy ideig még jöttek a hírek: visszatérnek a tatárok. Visszajönnek és elpusztítanak mindent, ami az ittlétüket átvészelte. Az embereket a tatármód felhasított torkok képe ijesztette, sokáig nem mertek visszatelepedni a faluba. Később, nagy sokára, királyi hírnökök járták be az országot. Általuk üzent Béla király: eltakarodtak a mongolok, folytatódik az élet. Az emberek bizalma azonban nem tért könnyen vissza, nem feledték még el, hogy a tatárok kiszolgálóinak is volt királyi pecsétjük. Azután, hogy hosszabb ideig nyugalom volt, lassan csak visszaszállingóztak a faluba.

– Otthon iszonyú kép fogadta őket, bomló hullák bűze, a felégetett falunak csak a helye. Mi mást tehettek volna, a halottak eltakarítása után új falu építéséhez fogtak. Akkor húzódtak lejjebb, az Alvég felé, közelebb a folyóhoz. Új remény költözött a faluba. Az emberek, mint a nagy megpróbáltatások után mindig, friss lendülettel fogtak hozzá a láp visszaszorításához. Akkortájt jöhetett Béla új parancsa: a kijelölt helyeken erősségeket kell emelni. Mivel az új falu a gázló közelébe került, kőerősséget rendelt ide is a király embere. Hozzálátott a falu, hordták a követ, hét határból jártak ide fuvarosok segíteni. Csinos kis kővár nőtt ki a folyó partján, a falu mellett, erős falai, jókora udvara a biztonság érzését keltette az emberekben. Az építők azonban nem érték be ennyivel, alagutakat építettek a szomszéd erősségek felé. Menekülésre is gondoltak. Az egyik alagút bejárata a folyó partján, a nádasban végződött. Ekkortájt, mondják az öregek, az egyik alagút ásásakor, mindjárt a vár mellett egy barlangra bukkantak. A munkások csapásai alatt leomlott a föld, és az üregbe lépve elállt a lélegzetük: akkor találták meg az aranyból készült pásztort az aranyökrökkel. Senki nem tudta, hogyan kerülhettek oda, mint ahogy addig senki nem tudott a létezésükről sem. Néhányan azt rebesgették, a tatárok összerabolt kincsei lehettek. Az egyik alagútásó közelebb ment, hogy jobban szemügyre vegye. Ahogy az egyik ökörhöz ért, holtan esett össze. A többiek fejvesztve menekültek onnan, befalazták a bejáratot, de amúgy sem mert volna senki belépni a barlangba. A falu jövendőmondója azzal nyugtatta az embereket, hogy a kincs a falu nyugalmát vigyázza, de csak addig védi őket, míg békén a barlangban hagyják. Beletörődtek hát, belenyugodtak az emberek, csak az emlékezetükben őrizték tovább a kincs emlékét.

– Azután, sok év múlva, a török rontott az országra – folytatta dédapád. – Az ország javarészt már az övék volt, martalóc seregeik egészen idáig kalandoztak. A kis erődítmény ideig-óráig ellenállt nekik, de hat nap után beteljesedett sorsa, a török rablók martalékává vált. Azok a várat földig rombolták, védőit kardélre hányták, rabságba hajtották, elpusztítottak mindent a környéken. A tizenkét aranyökör ott maradt lent pásztorával, helyét már senki nem tudja, de úgy látszik, védi a falu népét, mert a falu a törökdúlás után is talpra állt. Eddig még minden veszedelemből talpra állt.

– Ebbe kapaszkodsz? – dédapád történetét újragondolva Júlia gunyoros kérdése jut eszedbe. – Az ilyen mesékbe, dédapád álmaiba?

– Miért volna mese, Júlia? – kaptad fel a fejed. – Tény! Az egyedüli, amire támaszkodhatok. Különben sem értelek, valahol mindig van egy határ, amit nem lehet átlépni. Mindent nem lehet feladni, elhazudni, mert aztán már valóban a nihil, a semmi következik. S ott hogy állok meg?

– Nem úgy gondoltam – enyhült meg Júlia hangja. – Az álmokra, a beleszövésekre gondoltam. Amelyektől meg kell tisztítanod a benned élő képet, hogy élesebb maradjon. Azt hiszem, egyre gondolunk.

– Hát persze – csókoltad meg a homlokát. – Hát persze, Júlia. Melegséget éreztél, mint dédapád szavára is mindig.

– Várj csak – mondta hirtelen megszakítva elbeszélését, ahogy a kocsin a rétek felé döcögtetek. Egy mélyen fekvő, lapályos helyen jártatok éppen. Az ökröket csendben állította meg, óvatosan lépett le a kocsiról.

– Gyere te is – súgta –, mutatok valamit.

A szeme újból csillogott, amikor nekivágtatok a nádasnak. A borotvaélű levelek belevágtak az arcodba, alig tudtad a szemedet megvédeni tőlük.

– Óvatosan – súgta hátra –, óvatosan, nehogy elijesszük! Lélegezni is alig mertél, mint portyára induló ragadozó emel-

ted vigyázva, szinte válladig a lábad.

– Vadkacsa – mutatott az egyik zsombék mögé dédapád, a nád sűrűjébe. – Csendesen, el ne riaszd!

Szemedet tágra nyitva, mozdulatlanul meredtél a nádas egy pontjára, ahol a zöld-barna háttér előtt néhány virító színes tollat véltél fölfedezni.

– Költ – hajolt a füledhez dédapád –, a fészkén ül, ne háborgassuk…

Fölöttetek alacsonyan húztak el a felhők, erős szél ingerelte a bőrötöket. A határ, mint nagy tiszta asztal, tárult föl előttetek.

Sokan voltak már a réten, kis csapatokban dolgoztak az emberek. Te megláttad dédanyádat, amint a földúton gyalog jön utánatok. Dédapád megverte a kaszát, s mire dédanyád odaért, együtt fogtak munkához.

Tisztán él benned most is a kép: a magányos, hatalmas fa a rét közepén, mellette a két ökör, kocsi. Dédapád erős, szálas, dédanyád hajladozó alakja. Közöttük segítő-visszafogó emberpalánta, ügyetlen, figyelő kis tacskó: magad.

Hirtelen fuvallat remegtette meg a fa koronáját, a rét széléről s a szántóföldekről port hozott a szél. Ekkor egy óriási tücsköt pillantottál meg a fa mögött, felvillanyozva vetted üldözőbe. Dédapád nevetve nézett utánad, ahogy a jókora rovart kergetve, rá-rávetődve eltűntél a rét szélén, a bokrok, fák közt. Éppen végzett, mire visszakerültél. Letelepedett a fa alá, dédanyád egy konyhakendőből elemózsiát csomagolt elő. Egy darab kenyérre jókora szalonnát tett, szótlanul nyújtotta feléd. Dédapád kényelmesen elhelyezkedett, hátát a fa törzsének vetette, kezében fürgén járt a faragott nyelű kés.

– Szombaton elmegyünk horgászni – hunyorított rád cinkosan. – Délután. Meglásd, még harcsát is fogunk.

Könnyen lángra lobbanó képzeletedben máris a folyóparton ültetek. Magad előtt láttad az óriási harcsát, amelyet küszködve, nagy nyögések közepette gyűrtök le dédapáddal. Képzeletben magadhoz mérted a halat, s egy óvatlan pillanatban levágtad és zsebre dugtad a trófeát, a harcsa bajuszát. Hirtelen észbe kaptál, hogy messzire szaladtál képzelődésedben.

– Az jó lesz – mondtad végül határozott, mély hangon, felnőttesen.

Lassan ballagtatok a rét széle felé. Igyekeztél lépést tartani vele, lépteidet megnyújtottad, megpróbáltál hangsúlyt adni minden mozdulatodnak. Dédapád a bajusza alól mosolygott rád.

Ülsz az út szélén, hátadat a fa törzsének támasztod, lábad a mély sáncárokba lóg, és a dolgok érvényességéről gondolkodsz. A szabályok és kivételek erejét veszed számba, konokul megpróbálsz összeszedni néhány axiómát, amelyre eljövendő életedet építhetnéd.

Nem egyszerű dolog: két világ határán, idegen, kiüresedett koordináták közt a dolgok értéke nagyon is viszonylagos. A faluban kétségkívül tanúja, sőt részese voltál valamiféle értékrend uralmának, később az egyetemen úgyszintén. Itt, két világ mezsgyéjén, mindkét értékrendet mégis valahogy fedezet nélkülinek érzed. Attól félsz, hogy minden szétporlik körülötted, sőt, majdnem bizonyos vagy benne: a rád váró helyzetek kavalkádjában minden előre gyártott értékváz használhatatlanná válik.

Gondolataid szabadon hullámzanak körülötted, szüntelen vizsgálatukban valamiféle vázlatos döntést már meg is fogalmaztál önmagad számára. Tudatod perifériáján talán érzékeled is ezt, szembenézni azonban nem mersz a gondolattal, mert tudod, csak kételyeidnek, döntéseid pro és kontra érveinek tavát kavarnád fel újra.

Anyád bizakodó arca jut eszedbe. Szegény jó anyád világéletében aggódott érted. Szerette volna értelmesnek látni életedet, igazinak, az ő szája íze szerint valónak. Boldog akkor lett volna, ha az általa elképzelt kerékvágásban látott volna: mindig irtózott bohémságodtól.

Pedig azt sem mondhatod, anyád elképzelések, tervek nélkül élte volna le életét. Próbálkozásairól, világnak feszüléseiről beszélt neked eleget. Csakhogy ezek a nekilendülések valahogy mindig horpadtak, egyensúlytalanok voltak, rendre félresikerültek, s a falun túli világ ismeretének hiánya miatt eleve kudarcra voltak ítélve.

Tizenéves korodban épp ez ellen lázadoztál leginkább. Elképesztett, hogy egyre kiteljesedő öntudatod milyen erős, noha groteszk falusi matriarchátust talált maga körül. Megfigyelhetted, feltérképezhetted a családokban általában legerősebb jellemű – vagy csak akaratú? – anyák uralmát, ennek hatásmechanizmusait, sőt generációs hatalomváltásait is. Majomszeretet láncára fűzött kortársakat láthattál magad körül, s e viszonyok idővel vagy megkövesedtek, vagy (gyakrabban) ellentétjükbe: vad gyűlöletbe torkolltak, s nem ritkán állandósult családi perpatvarokhoz, tragédiákhoz is vezettek.

Abban az időben megrémültél ettől, úgy érezted, menekülnöd kell innen. Tizenéves lényed még nem volt hajlandó kompromisszumokra, nem volt képes a behatásokat semlegesíteni tudó egyensúly kiépítésére sem.

Az első lépést mégis megtetted: a faluba már csak vendégként jártál haza. Iskola következett, diákszállások, elvárásaidba beletörött remények, csalódások. Mindez abban a korban történt, amikor az ember a legtisztább, legfogékonyabb. Az elképzeléseid törött talpfái közti bukdácsolás – ma már képes vagy belátni – tanulságos volt: a realitásérzékedet fejlesztette.

Jelenlegi tapasztalataid birtokában is azt kell mondanod: nem fogható rád, hogy elvárásaid irreálisan nagyok lettek volna. Nem vártál végzetesen újat, hatalmasat, forradalmit, ám valamiféle szellemet, elképzelést igen. Néhány embert, akiknek kérdéseket tehettél volna fel, s akik valóban megpróbáltak volna választ adni. Egy-két átbeszélgetett délutánt, az indítás, irányszabás kísérletét, vázát legalább. Azt, hogy valaki néhány alapkőre rámutat az értéknélküliség és a kelttészta-életfelfogások amorf világában. Csalódva vetted tudomásul ennek hiányát.

Elkeserített, hogy a világnak olyan táján kell élned, ahol elvétve találhatsz csak valakit, akitől tanulhatnál, akire felnézhetnél. Nemigen láttad be, hogy neked is meg kell hajolnod a történelmi érvek súlya előtt, állandóan ott motoszkált benned a magyarázat elfogadhatóságában való kételkedés.

Mert találtál sok kicsinyes, apró, önző, korlátolt embert. Sértődöttet, sommás ítéletűt, magába zárkózót, nagyhangút. Üreset, torzultat. Máig kísértenek merevített hullamaszk-képeik, mint a rád váró jövőbeli veszélyek árnyai. S a legijesztőbb tény talán, hogy nem tart soká számba venni a kivételeket.

Ennek a gondolatmenetnek is megriaszt a súlya: van jogod ilyesmit kimondani? Nem sommás általánosítás maga ez a vélemény is? Elegendő magyarázat lehet, hogy valaki kívülről, az újonnan jöttek beavatatlanságával tapasztal valamit? Érdekel az valakit, hogy a sokszor elővett magyarázatok – magyarázkodások? – sekélyesnek, fedezet nélkülinek tűnnek? Érdemes ezzel foglalkozni? Vagy inkább fordulj magadba, s morfondírozz azon, hogy a semmitmondás és az üresfejűség is lehet történelmi evolúció eredménye?

Még gondolatban is óvatos vagy: nem szeretnél szelet vetni, szabadon engedni a mindennel szembeszegülés megremegtető szellemét. De nyugodt fejjel sem tudsz mást mondani: az értékeket kerested s keresnéd most is kétségbeesetten ezen a tájon. Köze lehet mindehhez a benned élő dédapa-képnek?

Mindig lelkesített, ha egy-egy jó ötlettel, elképzeléssel találkoztál. Diákkorodban tucatnyi kilométereket voltál képes megtenni néhány értelmes szóért, órákat voltál képes utazni azért, hogy találkozhass valakivel, valakikkel, akiknek társaságában jól érezted magad, akik szellemileg is nyújtani tudtak neked valamit. A tinédzser lelkének mindent magába szívni akaró vágyát próbáltad meg feltölteni újra meg újra, s közben végzetszerűen megkerülhetetlen kérdésekbe ütköztél.

Szellemi társra vágysz azóta is, valakire, akivel nemcsak a sörödet oszthatod meg, hanem kérdéseidet, gondjaidat, elképzeléseidet is. Talán kezdd el magyarázni, hogy benned igény van ilyesmire? Hogy e nélkül tárgyés tényszerűen rossz a közérzeted, mert szükséged van arra is, hogy mondjuk, a szomszédjaid rád köszönjenek, te pedig visszaköszönhess és megkérdezhesd, hogy van a fiuk, lányuk, unokájuk, s hogy mindez valamiféle szellemi együvé tartozásban, az anyanyelveden történjék? Hogy ezt nem is mered elmondani értelmes embereknek, mert attól félsz, kinevetnek, érthetetlen rigolyának veszik, hogy elemi dolgokat a megoldhatatlan problémák szintjén hozol fel? S hogy neked mindattól, amire gondoltál, nemcsak a lelki, hanem a szó szoros értelmében az abból leszármaztatott testi egészséged is függ – a közérzetedről nem is szólva? Érthetetlen, hogy számodra ez a harmónia, az élet?

Júlia ráérzett erre, közvetlenül első találkozásotok után ráérzett, pedig még jóformán nem is ismert. Aznap, abban a bizonyos művelődési táborban hosszan elbeszélgettetek. Júlia türelmesen végighallgatta kételyeidet, figyelte igyekezetedet, amint kínlódva próbáltad szavakba önteni gondolataidat, érzéseidet. Dőlt belőled a szó, Júlia csak ült veled szemben, hallgatta áradó, sebtében öszszekapott, halomba dobált mondataidat, a sok képtelenséget, amit elébe hánytál, és azt mondta: „Szegénykém, ki kell verned ezt a sok ostobaságot a fejedből. Különben nagyokat, rengeteget fogsz csalódni…”

Ekkor vált végleg rokonszenvessé. Visszagondolva egyszerű a képlet: már odafigyelésével, megértésével is hatni tudott rád. Persze, akkor még csak szellemi társra találtál benne. Később is, sokáig, mindkettőtöket elriasztott a Júlia oldalára billenő, jelentős korkülönbség.

Egy későbbi Júlia-arc jut eszedbe. Néhány évvel ezután a folyó partján ültetek, és te a gyerekkorodról meséltél neki. Júlia egyszer csak közbeszólt:

– Ó, a heroizmusod! A te szerencsétlen, reménytelen heroizmusod! Csak azt sikerülne levetkezned!

Megütődve hallgattad.

– Hogyan, Júlia? – kérdezted. – Te csodálkozol azon, hogy rendhagyó viszonyok közt rendhagyó hévvel él az ember?

– Ó, te hős, te világfájdalmú heroikus csoda! Te hőseposzból szalasztott légvári vitéz! Már megint a világra kensz mindent?

A ligetben fakadó kúthoz mentetek, a falu szélére, gyerekkorod kedvenc helyére. Az akácerdő melletti elhagyott cserjésbe jártál ki gyerekkorodban is, mágikus hangulata volt annak a helynek. A mohás sziklák közül édesvizű forrás fakadt, sűrű növényzet, bokor, fa sorjázott körülötte. Gyerekkori képzeleted mesehősökkel népesítette be az aprócska ligetet, a kis forrás gyakran vált álmaidban zátonyoktól szabdalt, fenyegető zuhataggá. Csatákat, hadjáratokat voltál képes itt átélni, a kis hely számodra máig is a tiszta, gyermeki álmok otthona.

Júlia itt kérdezte meg:

– És azon gondolkoztál már, te rendíthetetlen hős, mihez kezdesz majd magaddal?

– Ezt hogy érted? – próbáltad meg nem érteni a kérdést.

– Ne játssz velem! – mondta szigorú hangon. – Tudod, mire gondolok: elmész vagy itt maradsz a faluban?

– A faluban nem maradhatok – válaszoltad. – Legfeljebb a környéken. Talán valamelyik közeli városban.

– Itt maradsz hát, vagy visszamész Prágába?

Júliának különös képessége volt ahhoz, hogy az alapkérdéseket végletekig sarkított formában tegye fel. Ezzel a kérdésével megint sarokba szorított.

– Még van időm – mondtad neki. – Még van egy kis időm, hogy gondolkodjam ezen.

 

– Egy kevés időd még van – bólogatott cinikusan Júlia. – Hogy belásd magad is, mennyit érnek a szólamaid. Nehogy azt hidd, hogy elmenekülhetsz, te is szépen besorolsz majd valahová. Koordinátákon kívüli embert még keveset hordott hátán a föld.

Sokáig zaklatott még kérdéseivel, azután másról beszéltetek. Hazafelé menet a termodinamika második főtételét magyaráztatta el magának.

A nap ereje nem mérséklődik. Az árnyékba húzódsz, a fa törzsének dőlve kutatod magadban felbolydult lelkiállapotod kiváltó okait. Minél határozottabban akarnád azonban megfogalmazni érzéseidet, annál súlyosabban érzékeled: mint ujjaid közül kicsorgó homokszemek, tűnnek el egymás után értelmed horizontjáról a még tegnap is időtállónak hitt axiómacserepek.

Furcsa állapot, be kell ismerned, mindeddig úgy hitted, hogy a végletekig sikerült leegyszerűsítened világképedet. Azt gondoltad, valóban csak a nélkülözhetetlen alapokat tartottad meg, s íme: az élet újra rácáfol a fenségesnek hitt szibarita-igazságokra, kigúnyolja önhitt elégedettségedet. Kapaszkodnál az előre megfogalmazott, elképzelt bölcsesség-szelvényekbe, hiába. A könyörtelen realitások átlépnek rajtad, görcsösen szorongatott érveiden és elképzelésvilágodon, s ha nem akarsz pőrén védtelen maradni, nincs más választásod, mint újra és újra elcsípni valamit a körülötted rohanó világ kusza, folytonosan átértékelődő rend-cafataiból.

Júlia jut eszedbe. Tegnap, miután hosszan elbeszélgettetek, magadra hagyott.

– Így tisztességes – mondta. – A végső szót magadnak kell kimondanod. Holnap érted jövök, várj odakint, az úton.

Engedelmes jófiú módjára megfogadtad a tanácsát. Majdnem hajnalodott, mire úgy-ahogy tisztába jutottál gondolataiddal. Megnyugodnod azonban – hiába igyekeztél – nem sikerült. A friss fizikusi diploma nehéz választás elé állított: Prága és az egyetem, avagy: „én azt hiszem, rád mégiscsak itthon volna nagyobb szükség”.

Ilyen helyzetben nem tudsz igazán örülni a rég várt szabadságnak, keserű szájjal ízlelgeted a most-már-magad-vagy-magadnak állapot kétes telítettségű első perceit.

Mostani állapotod egyik alapmagyarázatát, azt hiszed, könynyű megfogalmazni: mindig is utáltál dönteni. Lelkedet sértették a vesztes alternatívákban rejlő lehetőség-szilánkok. A világot és benne saját helyzetedet mindig is a legszélesebb lehetőségskálákban szeretted volna felfogni. Megrögzött idealista módjára a teljességben igyekeztél gondolkodni, s közben nem vetted észre: ahogy gyűrűznek körülötted az évek, úgy válik lehetőségeid palettája egyre szerényebbé, beszűkültebbé, fakóbbá. Furcsa paradoxon a mostani – mondjuk – csúcs is: az egyik oldalon te, az elitképzést kapott, maximális eredményességre felkészített elméleti fizikus, egy folyamat végterméke, a másikon a négy-öt, szűkre méretezett laboratórium, a továbbképzés kimért élettere. A racionalitás végletei nem tudnak úrrá lenni rajtad: a parányiban végtelent fellelő elméket tisztelni mindig tudtad ugyan, követni teljes odaadással azonban sosem. Szűk univerzumokba szorított lelked teret kért magának, levegőért kiáltott.

Be kell vallanod, az utóbbi időben keveset figyeltél magadra. Világfi vagy, gondoltad, s közben észre sem vetted, milyen apró barikádokkal, sáncárkokkal veszed magad körül. Kötelékek képződtek körülötted, s mire észbe kaptál, a sokszor bírált, megtagadott, feledésre ítélt múlt-világ visszafordíthatatlanul beléd nőtt. Értékeivel, szépségeivel, gyötrelmeivel – mindenestül.

Most, hogy mindezt tudatosítod, kevésbé csodálkozol határozatlanságodon. A falu pedig mintha érdeklődve, kérdőn figyelne, vigyázná mozdulataidat. Letapogatná gondolataidat, érzéseidet, jegyezné imbolygásaidat, talajvesztéseidet.

Megérted állapotát: a falu jócskán kiürült az elmúlt három évtizedben. Neveket sorolhatnál fel, arcokat, akik már megtették, gondtalan könnyedséggel végigjárták az előtted álló utat. Vigyorgó, üres tekintetükre mutathatnál, s a bennük tükröződő, elhagyott portákra, düledező házakra: íme. Sorjázó fehér foltok szorításán példálózhatnál, keserves történetekről beszélhetnél: lecsúszásról, kicsinyes vitákról, korlátoltságról. Önfeladásról, jellemtelenségről, ocsmány hazugságokról, manipulációk soráról, idegölő példák tömegéről: mindarról, ami megsebezte, megalázta múltatokat. A falu már nem az az erős, sokat bíró bázis, ami negyven évvel ezelőtt is volt. Akkor talán csak mosolygott volna félelmeiden, sokat tudó bölcsességével csak hunyorított volna rád, cinkosan hátba döngetett volna, és azt mondta volna: oda se neki, öreg! Igen, a falu akkor még birtokon belül lett volna.

Most azonban más a helyzet. A falu nélküled védtelenebb, üresebb lesz. Nehezen fog megállni a lábán. Mindig is szüksége volt valakire, aki lakóinak irányt szabott, papra, tanítóra, jó értelemben vett elöljáróra. Aki krízishelyzetekben magatartást mutatott, döntésekben mértéket adott. Ha magára maradt, gyámoltalanul téblábolt csak, talajt veszítve vergődött jobbra-balra. S tanácstalanságában olykor hajmeresztő ostobaságokra volt képes.

Ám azzal is tisztában vagy, ha itt maradnál, ha heroizmusodnak engedve mégiscsak felvállalnál egy ilyen sorsot, segíteni akkor sem tudnál rajta. Tudomásul kell venned, hogy a falu is halad, befolyásolhatatlanul és esendően a saját sorsa által kimért, tehetetlenség szabta útján, s arra nem tud erőt meríteni, hogy az olyan suta próbálkozásoknak, mint a tiéd is volna, igazi esélyt adjon.

Pár évtizedre teremtett gerinced beleroppan a gondolatsorba, készséggel belátod hát, hogy illúzióid nem lehetnek. Bár elismered, hogy a falu egy színnel szegényebb lesz nélküled, azt is látnod kell, ez a szín már régóta nem illik bele fenntartások nélkül abba a környezetbe. Távolról tudjátok csak igazán szeretni egymást. Hány példát hozhatnál fel, amikor néhány perc, néhány pillanatnyi sűrített értetlenség, sunyi megalkuvás, arcátlan nagyravágyás elég volt ahhoz, hogy végérvényesen megmérgezze hazatértedet? Azt is tudod – mindketten tudjátok –, jövőbeli hazatéréseid is gyakran lesznek keservesek, gyötrelmekkel teltek. A falu tovább változik majd, tovább téblábol sokszor céltalannak tűnő pályákon, gyakran meg is tagadja majd önmagát. Új arcok – álarcok, festett, hamis vigyor-arcok – mögé bújik, és lakói sokszor – igazából érthetetlen okokból – erőszakot vesznek majd önmagukon. Néha nem is sejtetett, ki sem mondott, őrült elvárásoknak igyekeznek majd megfelelni, gondolván, ez az előre vezető út. Tudod, pontosan tudod, hogy ezt a látványt a jövőben is nehezedre esik majd elviselni. Amennyire örülni tudsz majd gyarapodásuknak, szépülésüknek, olyan mély nyomot vág beléd szerencsétlen züllésük, esetlen futásuk a világ után, magakelletésük. Néhány villanás elég lesz ahhoz, hogy falud megsemmisítse a vele kapcsolatos álmaidat, csalódással telítsen meg, s újra világgá kergessen téged.

Az okokat vizsgálva újra magadba kell tekintened. Megpróbálod megfogalmazni, mi az, amitől a faludat félted. Azt is tudod, féltésed nem önző megfontolásokból, személyes emlékeid céltalan konzerválásából ered. Mélyebb, lényeget érintőbb ennél: ismered faludat. Tudod, ha magára marad, nem lesz ereje, érzéke, tudása ahhoz, hogy a milliónyi, állandóan ismétlődő külső hatás nyomása alatt meg tudja őrizni önmagát: értékeit, ismérveit, jellegét, érzéseit. Reményeit, bátorságát, tartását. Hogy változzon persze, de a jó irányba, s azt is méltósággal, nem elszakadva önmagától.

Féltésed tapasztalatokon alapul. Ez a falu az elsők között vetette le népviseletét. Következne hite, nyelve, tartása? Ide hiába jönnek népdalgyűjtők, régi népszokásokat keresők: ennek a falunak valahogy mindig ahhoz volt igazán érzéke, hogy idő előtt elhagyja értékeit, s érthetetlen buzgósággal adoptálja helyébe az értéktelent, a művit, a bóvlit.

Te is hibás vagy ebben, belátod. Tudnod kellett volna: ami otthon marad, nincs biztonságban. Egyszer aztán hiába kerested apád katonaládáját is. – Hogyisne – mondta nénéd, amikor számon kérted rajta. – Tudod, mennyi írás volt abban? Még a háború előttről is, a magyar időkből, Horthy-képek! Vártam volna meg, hogy becsukjanak érte?

Mérgesen fordultál ki a szobából, de beláttad, nénéd indítékai egy másik koordinátarendszerben ugyanolyan érvénnyel bírnak, mint a tieid a sajátodban. Rá kellett jönnöd, hogy érveid üres habgolyóként pattannak vissza a realitásfalról, amelyet a falu néhány durva története emelt nénédben ama földhözragadt érvényesség igazolására.

Elfáradsz a vadul örvénylő emlékektől, s arra gondolsz, te sem vagy kivétel ezen a tájon. Lám, te is hajlamos vagy áligazságok gyártására, a pillanat kérdéseit áthidalni akaró makaróni-blöffök elfogadására. Mostani hangulatod azonban mégis különbözik az átlagostól: a majd csak lesz valahogy szavanna-logikája ma nem ér fel hozzád.

Anyád reménykedő-szép arcára gondolsz.

– Befulladt a ficsúr, a folyóba fulladt a ficsúr! – mondta neki egy szép reggelen a hórihorgas útkaparó, amikor, mint rendesen, bejött hozzátok egy pohárka borra, beszélgetésre. – Úgy bizony, Margitka, ahogy mondom, befulladt az istenadta.

Csupa csont-bőr ember volt ez az útkaparó, napszítta arcát mély barázdák rovátkolták, vékony lábán lötyögött az agyonmosott, foltos nadrág. Reggelenként megállt a köves főút szélén egyegy nagyobb gödör mellett, lapátja nyelére támaszkodva megállította az embereket, s mindenkit kikérdezett az új hírek felől. Nem csoda, hogy ő volt a legtájékozottabb ember a faluban. A híreket azután egy-egy pohár borért, féldeci pálinkáért adta tovább. Most is elsőnek hozta az újságot: vízbe fulladt, mondta, a régi híd pilléreinél fogták ki alig fél órával azután, hogy a vízbe ugrott.

Anyád elsápadt a hírre, remegés futott át rajta. Valami hasonló döntés előtt állt akkor maga is, mint te most. Pohár víz után fordult, a lábából kifutott az erő, s hiába próbálta, ezt nem tudta eltitkolni az útkaparó előtt. Az pedig, érezve a hatást, egyre inkább belelendült a beszédbe, szavaival szinte gúzsba kötötte anyádat.

A ficsúr maga negyven év körüli férfike lehetett, hetyke, vékony bajusszal, sima, olajozott, éjfekete hajjal, mindezek mellé jókora, elálló fülekkel. Pestről jött, szaladt szét a hír, tehetségeket kutat, mondta az útkaparó is, aki – mint már említettük – jól értesült ember volt.

– A lányainkat jött kipécézni – mondták a falubeliek –, de rosszul számított, mi majd rajta tartjuk a szemünket.

A ficsúr fekete, csillogó autón jött a faluba, szivart szívott, és széles karimájú kalapja alól nagyvilági kivagyisággal tekintett mindenkire. Ezért kapta a falutól már az első nap estéjén a „ficsúr” nevet.

A falusiak ünneplőben voltak éppen, amikor vasárnap délután megjelent közöttük. Jószerivel akkor láttak először közelről autót. A pöfögő fekete masina nyomában porfelhő úszott a rosszul kikövezett úton, bukdácsolt az autó a foghíjas kőburkolaton, jobbrabalra billegett, míg végül nagyot horkantva megállt a harangláb mellett.

A ficsúr nem vesztegette az időt, magához hívatta a kisbírót, pénzt adott neki – papírpénzt! –, és kidoboltatta: aki tehetséget érez magában, jöjjön azonnal a harangláb elé, meghallgatásra. A falu értetlenül állt a szokatlan jelenség előtt. – Mi az, hogy meghallgatás? – kérdezték egymástól, és folytatták vasárnap délutáni elfoglaltságukat. A meghallgatásra egy lélek sem jelentkezett.

A ficsúr nem adta föl, megkérdezte, melyik házban lakik a helyi kántortanító, és elment hozzá. A tanító úr – nagy bajuszú, sovány, csendes szavú, hajlott hátú ember – a kellő tisztelettel fogadta őt, székkel kínálta. Sokáig beszélgettek, aminek az lett az eredménye, hogy a következő héten a tanító úr sorra ellátogatott a tehetségesebb fiatalok szüleihez, hogy engedjék el lányukat, fiukat meghallgatásra. Neki sem volt könnyű dolga: Balla Sándor, a nagy haragú gazdaember, meghallva az egyetlen lányának címzett szíves invitálást, olyan vehemenciával förmedt a szegény tanítóra, hogy az mondandóját be sem fejezve, jobbnak látta futva megtenni a kapuig vezető utat.

Hanem a dolognak mégis csak lett valami sikere. Amikor ugyanis a következő vasárnap újra megjelent a ficsúr, és ismét doboltatott, mégis csak megjelent a haranglábnál néhány ember.

A ficsúr székeket hozatott, leültette az érdeklődőket, majd rutinos beszédet vágott ki a kormányzó úr jóindulatáról és a tehetségkutató alapítvány nagyszerűségéről, a színházi és rádiós fellépési lehetőségekről. Azután minden érdeklődőnek világhírnevet ígérve megkezdte a meghallgatást.

Az embereknek kóválygott a fejük a számos, addig nem hallott fogalomtól. Amikor azonban a ficsúr Karády Katalint kezdte el emlegetni, úgy felcsillant a fiatalok szeme, mint az öreg útkaparóé szokott alkoholmámorban. Közelebb húzták székeiket, beélesítették érzékeiket. Egyszeriben énekelni kezdett az is, aki addig prózára sem volt fogható, a ficsúr meg csak hallgatta őket, fejét a tenyerébe hajtva, szorgalmasan jegyezve a bátrak nevét, címét, életkorát – mígnem egyszer felcsillant a szeme. Közelebb hajolt a széken, és mereven nézett a fekete hajú, éjfekete szemű lány arcába.

– Ez az, Margitka! – mondta neki lelkesen. – Ez az, amire vártam, maga úgy énekel, mint egy pacsirta. Magának Pesten a helye, hallja, nem ebben az Isten háta mögötti faluban. Elviszem magammal, Margitka, énekesnőt csinálok magából, meglátja, egy hónap múlva Pesten a maga fényképe lesz kiragasztva minden sarkon, ezt garantálom, Margitka. Ne gondolkodjon, ne rázza a fejét, Margitka, ne mondjon nemet, magának ilyen hanggal nem szabad elkallódnia, megyek és megbeszélem a szüleivel, melyik házban laknak, Margitka? Máris megyek magukhoz, ne féljen egyet sem, megbeszélem a papájával, bízza csak rám a dolgot, majd én mindent elintézek, maga csak énekeljen, Margitka, csiszolja, iskolázza a hangját, hisz magára a színház meg a rádió vár, úgy bizony, Margitka, lemezfelvételek, ne féljen, csak énekeljen, csak daloljon és higgyen nekem…

– …vízbe fulladt, ahogy mondom – ismételte mondókáját sokadszor is az útkaparó a negyedik pohár bor után. – Melege lett a ficsúrnak, úgy látszik, megállíttatta a sofőrrel az autót a híd mellett, és zsupsz… Fejest ugrott, és az lett a veszte! – bólogatott komoly képpel.

– Azon a helyen az öreg híd korhadt pillérei vannak éppen, elvagdosva, néhány centivel a víz alatt. Látja, Margitka, látja, ha hallgattak volna rám, ha megfogadták volna a szavamat annak idején, amikor a pilléreket cserélték! Hányszor mondtam én, emlékszik, Margitka, nehogy az öreg pilléreket csak úgy elvágják és otthagyják a vízben, hányszor figyelmeztettem őket, hogy annak még egyszer rossz vége lesz: és most tessék, itt van, emberéletet követelt a hanyagságuk… Lejjebb, a kanyarban fogták ki. Tudom, Margitka, tudom, hogy ez magának most nagy csalódás, de hát bele kell törődnünk, így kellett lennie. Higgye el, Margitka, nekem is volt egy ilyen esetem, az unokabátyám, a Feri megígérte, hogy bevisz engem is a városba magához, úriembert csinál belőlem, de hát abból sem lett semmi. Pedig mennyire ígérte, hogy odavesz maga mellé segédfűtőnek, meg is tette volna, istenemre, de megkapta szegény a tüdőbajt, az elvitte hirtelen, ilyen ez az élet, látja, nem lett aztán a dologból semmi…

Anyád történetére gondolva türelmetlenséged csak fokozódik. Ülve már nem bírod, ott téblábolsz a csonttá száradt útpadkán, és egyre erősödik benned egy sejtés: te itt tanú vagy. Valami óriási, megfoghatatlan változás megy végbe körülötted, a tájban, az emberekben, talán saját magadban is, s te képtelen vagy arra, amit már sokszor tettél: hogy fölülemelkedve mindenen az egész folyamatot fölülről szemléld. Persze, az a kép sem volt torzulásoktól mentes, és távolról sem állítható, hogy részeiben is arányos volt, de biztonságot, áttekintést nyújtott, valamelyest képes voltál nyomon követni a történéseket. Az utóbbi napokban felizgatott lelkiállapotodnak köszönhetően azonban számos dolog csak a sejtés szintjén maradt meg benned, s érzed, fontos összefüggések hiányoznak a gondolatsorból.

Te magad is változol, talán ez is természetes. Próbálod megfogalmazni, valamiképp tetten érni ezt a változást, felfedni amorf, fátyol mögé bújt arcát – hogy legalább reményed lehessen néhány ösztönös védekező mozdulat megtételére, hiába. A tájból sugárzó bizonytalanság rád is átragad, képtelen vagy fellelni, érdemben elkülöníteni a változások lényegét. Úgy érzed, reménytelen megfoghatatlanságukban mint gyorsvonat süvítenek el melletted, s csak homályosan tudatosul benned valamiféle igénytelenség, színvonaltalanság, gátlásosság, értékhiány – s egyre határozottabban: erőszak – jelenléte a folyamatban.

Újabb félelem-sor emelkedik a felszínre érzéseid zuhatagából. A félelem attól, hogy végigéled az életedet anélkül, hogy tudatosan számba vennéd igazi szükségleteit, lehetőségeit, kényszereit. Hogy elrohansz a saját életed mellett, mint valami esztelen vándor, hogy a hétköznapjaidat elpocsékolod, erőidet értelmetlenül szétforgácsolod – anélkül, hogy egyáltalán képes lennél számba venni a lehetséges alternatívákat is.

Türelmetlen is vagy az utóbbi időben. Másokkal, de önmagaddal szemben is. Idegesítenek a sunyi pillantások, az elfordított arcok. A kéjés előnyhajhász tekintetek lázas zavarossága elkeserít. Újból tudatosul benned az utóbbi évek nagy felismerése: te menekülsz innen. Szépnek remélt elvonulásod tulajdonképpen menekülés, gyászos és csúfos menekülés, mert tudod, érzed, a te erőid sem végtelenek, nem képesek az állandósult feszültségeknek ellenállni, idegeid ki-kicsapják a biztosítékokat, s olyankor emberséged magasából buksz alá valami imbolygó, sötétebb dimenzióba. Félsz, hogy erőid nem bírják ki az újra és újra rád rontó próbákat, félsz, hogy megfojt, magába ránt valami diffúz, körülírhatatlan romlás. Hogy a tömeg húsevő növény módjára kap csápjai közé, és eltüntet nyomtalanul, felszíva sejtjeidet, atomjaidat telhetetlen rostereiben.

Nagyanyád jut eszedbe, a szikár, egyenes tartású asszony. Fekete fejkendője, megértő-elnéző mosolya, amellyel nagyapádék társaságát figyelte az udvar hátuljában, a lugas alatt. Férfiak ültek ott heten-nyolcan egy gyalulatlan asztal körül, a bor már a fejükbe szállhatott. Egymás szavára licitálva mondták emlékeiket, innen, az udvar sarkából váltva meg vele a világot.

– Königgrätznél – mesélte Deresi Sándor –, ott aztán kutya világ volt! Mondhatom, mert ott voltam. A vér vastagon folyt, aki nem látta, elképzelni sem tudja, micsoda mészárszék volt ott. Amikor minket rohamra vezényeltek, a hatvankilencesekből már alig maradt hírmondó. Bizony, ha nem segítenek be a vasasok, mi is ott maradtunk volna egy szálig. Süvöltöttek körülöttünk az ágyúgolyók, egész rendet vágtak közöttünk, istenemre mondom, szabályszerű rendet. Ott maradt Fehér Jóska is, szegény, a szomszéd faluból, Isten nyugosztalja. Kutya fajta a porosz, verekedős, nekem elhihetitek, náluk talán csak a muszka verekedősebb.

– A kozákok igen – szólt közbe valaki. – Kemény legények, megülik a lovat, ügyesek, mint az ördögök. Mire az ember észbe kap, már ott vannak fölötte, szúrnak, vágnak villámgyorsan, ha nem vigyáz az ember, máris a bordái közt a lándzsájuk hegye…

– Azért az olaszok sem kutyák – szólalt meg a fiatalabbik

Dereski fiú –, fürgék, mint a zerge, és rohadt pontosan céloznak…

Hátul, az udvar mélyén ilyen dolgokról beszéltek nagyapádék, azt is megfigyelted, dédapád ilyenkor soha nem ment oda közéjük.

– Ugyan, ne hallgass rájuk – mondta neked is nagyanyád, amikor észrevette, milyen hatással vannak rád a történetek. – Csak beszélnek, jártatják a szájukat, a neheze meg mindig nekünk marad, asszonyoknak. A munka, a család, a gazdaság…

Nagyanyád ilyen volt. Csodáltad racionális, logikus gondolkodásmódját. Igen okos asszony volt, sokszor megforgatta még a kántortanító urat is.

– Ne hallgass rájuk – mondta akkor is, amikor a férfiak, alaposan felöntve a garatra, a Kossuth Lajost kezdték el énekelni, s egymás vállára borulva teli torokból esküdözni kezdtek.

Bodros, alacsonyan szálló felhők tartanak feléd, beburkolják a topolyafák ágait. Közömbösen haladnak el melletted, mint a világ annyi sok más történése. Megint csak az jut eszedbe, ideje volna leszámolnod az önáltatással, hogy valaha bármin is képes leszel változtatni ezekben a körülötted gomolygó folyamatokban, hogy belső nyugtalanságod, egyensúlyhiányod, vagy hangzatos szavaid bárkit is megértésre vagy cselekvésre lesznek képesek ösztönözni.

 

Tisztelt Uram!

Ezennel meghívjuk Önt az Intézetünk által szervezett nemzetközi kongresszusra, amelyet 1986. december 14. és 16. között tartunk meg Intézetünk központjában. Program és egyéb tudnivalók a mellékelt tájékoztató szerint.

Tisztelettel
Ishio Kasaki igazgató
Indukált Erőtér Kutató Központ
Tokió

Nézed a meghívót és arra gondolsz, milyen meglepetéssel vetted kézbe először, mennyire megilletődött voltál, amikor megtudtad, hogy a japán tudósok előtt nem ismeretlen a neved. Az is meglepett – miután valóban részt vettél a konferencián, hogy a zárkózott japánok között milyen hamar leltél barátokra, támogatókra.

S utána, ami itthon várt, a megkerülhetetlen origó: a döntés. Egy délután munkába merülten az analizátorral vesződtél éppen, amikor bejött hozzád a prof. Csendben tette be maga mögött az ajtót, nem szólt, nem akart megzavarni, leült a karosszékbe. Némán figyelte munkádat, s csak akkor szólalt meg, amikor végeztél:

– Hallom, hogy el akar menni.

– Igen, professzor úr – válaszoltad –, azt hiszem, elmegyek. Néhány pillanatig nem szólt semmit, mint aki azon gondolko-

dik, van-e még értelme bármit is mondani.

– Nem akarom azt kérdezni, jól meggondolta-e a dolgot, mert annyira már ismerem, hogy feltételezzem, megtette – mondta végül. – Mégis érdekelnének az elképzelései.

– Nem könnyű eset, professzor úr. Azt hiszem, befejezem az erőtereket – mondtad ki nehezen. – Odalent, Dél-Szlovákiában ezt nem tudnám csinálni. Érdeklődtem, nincs rá lehetőség. Megpróbálok valami mást, hasonlót.

– Megmondom őszintén, félek, hogy nem gondolta át eléggé. Maga tehetséges, és ebbe már eléggé belerágta magát…

– Köszönöm, professzor úr, jólesik hallani, amit mond – válaszoltad. – Azt hiszem, sejti a professzor úr, hogy nehéz döntés volt.

– Én azt szeretném remélni, hogy nem végleges. Nézze, én nem ismerem a valódi okait, de attól tartok, ez egy pillanatnyi megingás, amit meg fog bánni.

Ebben a pillanatban nagyon tisztelted az öreget. Szeretted volna megölelni őt, kedves, galambősz fejét, olyan őszintén nézett rád. Meglepődtél, hogy ilyesmi még létezik manapság. Mintha egy sohasem volt világ jó tündére szállt volna be a laboratóriumba.

– Nézze – folytatta az öreg –, ezt a státuszt még három hónapig tudom tartani magának. Ismeri a helyzetet, nem kell magyaráznom, tovább miért nem. Szeretném, ha három hónapon belül megkeresne – nézett rád. – Tulajdonképpen ez az, amit el szerettem volna magának mondani.

Erre a kedves kis emberre mindig szeretettel fogsz emlékezni. Mikor eljöttél, határozottan megszorította a kezed, és azt mondta:

– Sok szerencsét kívánok magának, fiatalember.

Akkor délután sokáig csavarogtál céltalanul az utcákon. Nyugtalanságod hajtott, űzött, tolongtál a pénteki zsúfoltságban. Leültél egy padra Neruda szobra tövében, galambokkal játszottál, beültél egy pohár borra, aztán – elszánva magad – felmentél Jiřinához.

Régi bérházban lakott Jiřina, omló vakolatú, keskeny lépcsőjű, legalább kétszáz éves házban, a harmadik emeleten. A házmester most is megnézett, mint mindig, a szomszéd néni is kikukucskált a konyhaablakon, mint minden alkalommal, félrehúzva piros, szakadozott függönyét. Az egyedüli érték ezen a környéken vitathatatlanul Jiřina volt.

A csengetésre azonnal ajtót nyitott, kedves volt és jókedvű, a könyveit is félretette a kedvedért (Jiřina harmadéves volt és szorgalmas, mindig könyvvel a kezében találtad, amikor felmentél hozzá), s konyakkal kínált.

Kedvességéből, jókedvű lendületéből valami rád is átragadt. Kissé felszabadultabban hajtottál fel néhány pohárkával, s miközben Jiřina hozzád bújt, szenvtelen hangon elmondtad neki elhatározásodat. Csodálkoztál, hogy cseppet sem lepődött meg. Hátradőlt a heverőn, és a szemedbe nézve azt mondta:

– Hiszen én ezt tudtam, már régóta tudom. Észrevettem, hogy idegennek érzed itt magad, s ezután nem volt nehéz rájönnöm, hogy egyszer majd elmész innen. De attól félek, hogy nem fogod a helyed megtalálni máshol sem. Nagyon szeretném, ha ebben tévednék. Én még mindig szeretlek, és tudom, hogy a magad módján te is szeretsz, csak hát ennyi a mi dolgunkhoz nem elég.

Jiřina szavai megdermesztettek. Képtelen voltál bármit mondani, csak hebegtél, emlékszel, a kezed remegett, de annyira, hogy a maradék konyakodat kilötyögtetted a szőnyegre. Csak nézted őt, arcát, szemöldöke finom vonalát, a szép szemét, tekintete nyíltságát, fülében az apró függőket, és képtelen voltál egyetlen mozdulatot is tenni. Ültél vele szemben, mint a kőbálvány, s még akkor sem tértél teljesen magadhoz, amikor később, órák múlva kikísért és elbúcsúzott tőled.

– Szervusz – mondta az ajtónál, és szájon csókolt –, szervusz, ég áldjon! Boldog voltam veled.

Igen, Jiřina. Túl fiatal még az emlék, félsz, hogy felborítja benned az éppen kialakulóban lévő egyensúlyt. Menekülnél minden gondolattól, önmagad ellen fordulsz, magadat vádolod. Talán joggal, talán mégis benned van a hiba. Túlontúl magas mércét raksz önmagad és a környezeted elé. Júlia is ezt vágta a fejedhez, amikor már úgy érezte, reménytelen, hogy meggyőzzön, mert konok következetességgel – szerinte következetlenséggel – minden érvét visszautasítottad. Már-már sajnálod, hogy ennyire belelovaltad magad az egészbe; átláthatatlan sötét kulimász előtted a jövő.

Alig félszáz évvel azután, hogy dédapád letelepedett a faluban, jelenés támadt az égen.

Fényes, kardlap alakú üstökös állt meg a templom tornya fölött, és a nép borzongva nézett föl rá. Isten ujja, mondogatták, megjelent fölöttünk az Isten keze.

Óvakodsz attól, hogy a jelenést összefüggésbe hozd az utána történtekkel, de tény, hogy a falu már akkor felbolydult, véres idők közeledtét érezte, nyugtalanul élte életét.

– Nemsokára ránk virrad az ítélet napja, térjetek meg, emberek – prédikálta a tiszteletes a falu szélén, pontosan azon a helyen, ahol negyedszázaddal később a háborús hősök emlékművét állították föl.

Nyugtalan volt a falu, kegyetlen évtizedek jöttét érezték az emberek. Rémhírek kaptak szárnyra, zagyva történetek keringtek az emberek között.

– Ez a harag napja, jön a harag napja, meglátjátok – jósolta télen a fonóban a vak Józsi bá, a falu jövendőmondója. – Megbolondult a világ, csak az erkölcstelenség után rohan, eladja magát harminc ezüstpénzért. Nem lesz addig nyugalom a világon, míg el nem jön az erkölcs napja, meglátjátok. Hallgassatok a szavamra, emberek, szálljatok magatokba!

– Jaj, jaj, jaj, baj van, nagy baj, ilyen még nem volt! – rohant végig óbégatva a falun Jónás, a félnótás kondás is. – Irgalmazz, Uram, irgalmazz szegény életünknek!

Az emberek kijöttek az utcára kérdezősködni, mi lelte, mi az, ami így kihozta a sodrából, de a kondás nem volt értelmes szóra fogható. Üvöltése a kertek alól, a kazlaktól verődött vissza.

Délután a folyó partján találkoztak újra a kondással az emberek, az ismeretlen tetem fölött. Igaza volt Jónásnak, ilyesmi még nem fordult elő a faluban. A tetem az egyik satnya bokor mögött feküdt furcsa, nyújtott testhelyzetben, a hátán. Erőszakos halála nyilvánvaló volt, a nyakán hatalmas, nyílt seb éktelenkedett. Vérébe fagyva feküdt ott úgy, ahogy a kondás reggel rátalált. Valaki később felismerte, egy távolabbi faluból való volt, a hegyek alól.

Dédapád és Jónás egyszerre értek a helyszínre, egyszerre hajoltak a tetem fölébe, egyszerre vették szemügyre sebeit, és egyszerre egyenesedtek fel.

– Miért nem mondtad meg? – szólalt meg dédapád. – Miért nem mondtad meg ezt már délelőtt?

– Falubéli tette, hidd el! – dünnyögött a kondás. – Bosszúból. Dédapád ránézett, aztán többet nem szólt, sarkon fordult, és elindult a falu felé. Hatalmas, kissé hajlott alakja élesen rajzolódott a bíbor hátérre, mintha széles hátával magát az eget tartaná, az égbolt roppant félgömbjét. Nagy fekete madarak húztak el a feje fölött, s utólag úgy rémlett, dédapád alakja volt az egyedüli valóság, a mindenek fölött álló biztos pont a világmindenségben, melyre építeni lehetett. Ő volt az, aki már akkor látott mindent, a jövőt, talán a „mindent megfontoltam, mindent meggondoltam” sanda igézete nyomán vagonba szálló, virágcsokros katonákat is látta, a talmi lelkesedéseket, a lövészárkokba húzódó s ott is maradó vitézséget, s az azt követő kétségbeesett döbbenetet az asszonyok arcán. Biztos voltál benne, hogy dédapád látta a végkifejletet is, az egész őrületet, a kőbe vésett fertelmes dikciót, amely ekképp fogalmazódott meg esszenciálisan: „Itt nyugszanak hazánk dicsőséges hősei 1914–1918.” Arra is emlékszel, dédapád tekintete fájdalmasan és félreérthetetlenül meredt a folyón túlra, valami felfedhetetlen cél felé, s te hiába kerestél bármit is, akár aprócska jelet, amely elárulta volna dédapád tekintetének célját, csak a majd két évtizeddel később ott felállított szögesdrót látványa világosította meg agyadat utólag, s gondoltál vissza meghatározó bizonyossággal erre a pillanatra.

Valami véglegeset, elintézettet, visszavonhatatlant éreztél akkor, s hiába próbáltad megkeresni, megfogalmazni magadban ezt az érzést, halvány vonalai nem voltak elégségesek ahhoz, hogy bármit is biztosan állíthass róluk. Ugyanúgy, mint amikor magadba roskadva, órák hosszat mozdulatlanul ülve virrasztottál az alacsony mennyezetű, sivár konyhában. Amikor anyád sírva jött ki a szobából, s a háttérben apád szeme is furcsán csillogott, amikor egyszerre szólítottak meg, gyengéden, de fájdalmas hangsúllyal: gyere, mondták, a dédi látni akar.

Dédapád viaszfehér márványarccal feküdt a magasra tornyozott ágyon, körülötte némaságban állt a család. Lassan, nehezen feléd fordult. Hosszú galambősz haja, széles bajusza, kisimult vonásai valamiféle fennkölt kisugárzást kölcsönöztek lényének. Az arca fáradt volt, a szeme, a tekintete hideg fénnyel csillogott. Tulajdonképpen ekkor ijedtél meg igazán: dédapád tekintete mindig meleg, szerető fényű volt. Felemelte a karját, magához hívott.

Nem emlékszel pontosan, mit mondott, túl zavart voltál akkor. Kezedet a tenyerébe vette, megsimogatta, majd az arcodat is. Akkor már nagyon nehezen lélegzett.

– Látod – nézett rád fáradt mosollyal –, sok mindent el akartam még mondani…, de talán magadtól is rájössz majd mindenre… Tudod, majd ha megnősz… – csontkezével játékosan mellbe bökött, ügyetlenül rád kacsintott –, tudod, ha majd megnősz…

Aztán kiküldtek a szobából. Fél óra múlva jött ki anyád, kezébe temetve az arcát.

– Elaludt – szipogta. – Mint egy galamb. Elaludt.

Nem éreztél fájdalmat, kétségbeesést, nem tudtál sírni a temetésen sem. Arra viszont határozottan emlékszel, hogy akkor jelent meg benned egy hatalmas, örök-nyugtalan érzés, amit azóta sem tudtál levetkezni. Akkor, a sírgödör mellett állva még néven sem tudtad nevezni, sok idő múlva, évekkel később jöttél rá, hogy ez az érzés az, amelyet úgy neveznek: hiányérzet.

Amint idáig jutsz, érdekes változást figyelhetsz meg magadon: felszabadult megnyugvás lesz úrrá rajtad. Magad sem mersz hinni érzéseidnek, attól tartasz, érzékeid megcsalnak, az eddigi csapongás egy újabb fajtája tör rád. A percek azonban múlnak, s az orvtámadás nem következik be, el kell hát hinned, kedélyállapotod megváltozott. Néhány újabb tábori postai levelezőlap jut eszedbe.

 

„Kedves Pista sógorom!

Lapom érkeztével friss jó egészséget kívánok mindjáitoknak. Én hála a jó Istennek egészséges vagyok Kedves Pistám hogy ha lesz egy kis sarju légyszíves betakarítani és ha még jónak látod vagyis ha nincskéső tarló répát vetni akkor aszt is vessél mert ugyis tudom hogy kevés lesz a takarmány és akkor muszáj valamivel pótolni. Írd meg hogy mullott el a vendégség hogy mulattál. Hogy a szőlő nem kapot e valami betegséget lesz e egy kis borocska. Isten veletek ölel szerető sógorod Feri”

 

„Kedves Pista barátom

e lapom érkeztével a legjobb egésséget kívánom a jó Istentől kedves barátom tudatom veled hogy én hála a jó Istennek egésséges vagyok melyet tinéktek is minyáitoknak tisztaszivből kivánok kedves barátom Pista nem tudom hogy mi van veled hogy nem gondolsz én rám ugye most már ki fortaz oteló most már eszedbe sem jövök kérlek kedves barátom ne feledkezél meg rólam irjál egy pár sort hogy hogy vagy és mi újság van vagy talán már meg is nősültél és van már aszony azért nem irsz biztos jó estéid vannak most nem baj kedves barátom majd lesz még énnékem is uj asszony viszek egyet innen akivel eltöltöm azokat a jó estéket de azért csak irjálhogy hogy vagy lehet hogy hamarosan látjuk egy mást ezel zárom soraim isten veletek és velem is Sanyi Üdvözlöm édes anyádat e mesze távolból ölel barátod”

Igen, apád. A leveleket hozzá írták, katonaládájának tartalmából ez a néhány lap, ami megmaradt. Megint úgy érzed, durva, csiszolatlan formájuk, kapkodó, kidolgozatlan soraik valami olyasmit tudnak elmondani, ami neked – érzed – nem sikerülhet. Pár tapasztalatokkal teli évvel a hátad mögött belátod, mindez nem meglepő, inkább törvényszerű, csakúgy, mint az a tény is, hogy a ma nyakadba zúduló emlékfoszlányok is csak a teljes realitás egy csekélyke szeletét hordozhatták.

A mindenséget úgysem foghatod meg, mondta egyszer apád is, amikor a folyó partján az életéről mesélt neked. Be kell vallanod, nemigen értetted meg szavait, gondolatait akkor sem, azóta sem. Érezted azonban a földöntúli, belső izzást bennük, hatalmas erőt éreztél akkor mondataiban, csodálatos megnyugvást, ahogy mellette ültél, s most csodálattal elegy örömmel érzékeled magadban annak az érzésnek a mását. Nyugalom vesz rajtad erőt, tudatosult várakozás, amely értékei tudatában néz az elkövetkezendő történések elébe.

– Talán egy köztes megoldás – villan beléd a felismerés. – Nem a faluban, de a szülőföldön…

Gondolataid lehiggadnak, megenyhülsz, talán el is mosolyodsz. Meggyötört bensődből a kétkedés, mint nagy testű, szürke madár emelkedik fel. Még arra is hajlamos vagy, hogy eltúlzottnak, kamaszos képzelgésnek érezd az elmúlt órák kínlódását. Helyrebillent lelki egyensúlyoddal hirtelen egyszerűvé, stabillá szilárdul előtted minden, tisztábbnak látod saját helyzetedet is. Belső bizonyosság, megfoghatatlan sérthetetlenség-érzet költözik beléd.

Nem arról van szó, hogy most egyszerre megtagadnád érzéseidet, pár perccel korábbi kételyeidet. Érvényességük felől most sincs okod kételkedni, csakhogy be kell látnod: ez az érvényesség is csak bizonyos koordináták közt igaz, s ha képes vagy felülemelkedni a helyzeten, el kell ismerned, hogy az a koordináta-rendszer igencsak földhözragadt, s korántsem tartalmazhat teljes, megfellebbezhetetlen igazságokat. Hiszen ezer más megközelítés is létezik, oly gazdag ez a világ körülöttetek. A remény tölt el, ez a hatalmas, elemi erő, mely azt diktálja, tiszteld annyira az életet, hogy elképzeléseidben, jövővárásodban lehetőséget adj kevésbé beszűkült megoldásoknak is. Elfoglal a gondolat, hatalmába kerít olyannyira, hogy észre sem veszed a kis fehér limuzint, amely feltűnik a kanyarban, és egyszerre valósággá válik előtted. Júlia száll ki belőle, mosolyogva jön feléd.

– Nos – kérdezi –, melyik a három út közül? Hozzád lép, tenyerébe fogja fejed.

– Látom, maradni nem maradsz – néz a holmidra. – Prága? Megrázod a fejed, szót többet nem is váltotok. Poggyászodat gyorsan dobálod be az autó csomagtartójába. A motor indulatosan felbúg, a kerekek mögött felcsapó por belepi téblábolásod nyomait.

A táj, vívódásaid színtere, mint magához tért tetszhalott ébredés után, újra megtelik színekkel, zörejekkel.

 

(1992)

Cikkajánló

Nyújtózni a csillagok felé – megjelent Csáky Pál 2. drámakötete

Megjelent Csáky Pál második drámakötete, Egy nap az örökkévalóságból címmel. A kötet záró fejezetében a …