Harmatos reggelek álmai

1949-ben újra megnyitották a magyar iskolákat, tanítani azonban nemigen volt kinek bennük. A háború után a tanítóságot, mint a néphez legközelebb álló értelmiségi réteget, az elsők között űzték el innen. Üresen, vezéregyéniségek nélkül maradtak a falvak. Torzult demokrácia palástjába bújt kisstílű nemzetállamépítők próbálták meg ráerőszakolni a népre a szlovák iskolákat, de ez csak ellenérzéseket váltott ki, a gyerekek nem tanultak meg jóformán semmit. Az új hatalom képviselőinek, bármennyire nem szerették is a magyarokat, rá kellett jönniük, nem tudnak megszabadulni tőlük, s valahogy kezelniük kell a helyzetet. Felhívást intéztek tehát a magyar ifjúsághoz, hogy aki elvégezte a polgári iskola vagy a gimnázium négy osztályát, jelentkezhet két éves átképzésre, amely érettségivel végződik és tanítói képesítést ad alsó tagozatra. Egy ismerősöm felkeresett ekkor, nem mennék-e el én is erre az átképzésre. Mivel a tanítói pálya mindig is vonzott, igent mondtam. Egy évig hetenként három este jártunk képzésre, ezt nyáron hat hetes tanfolyam követte. Szép emlékek fűznek ehhez az időszakhoz: ott tanultam meg a pedagógia alapjait, ott ismerkedtem meg a jövendőbelimmel, s egyébként is sok új barátságot kötöttem. Amikor másodikosok lettünk, annyira szükség volt tanítókra, hogy aki akart, már elmehetett tanítani képesítés nélkül is, s mellette persze végezte tovább az iskolát.

Ebbe a csoportba kerültem én is, így kezdtem el tanítani 1950 őszén Oroszkán. Az igazság az, hogy nagy volt a bizonytalanság bennünk, annyi meghurcoltatás után sokáig nem tudtunk hinni az enyhülés igazában. Akiben ott élt az emlék, ahogy a vasútállomáson bevagonírozták a magatehetetlen öregeket is, abból az ilyen kép nem egykönnyen kopott ki. Főleg úgy nem, hogy alig három évvel ezelőtt ugyanazon a vasútállomáson ugyanazokba a vagonokba zsidókat tereltek, s mindenki tudta, mi lett a sorsuk. Az asszociációk szörnyű lelki kínokat jelentettek, nem tudtuk elképzelni, hogyan süllyedhet ilyen mélyre egy magát demokratikusnak mondó rendszer, ráadásul békeidőben, a háború befejezte után.
De aztán megtapasztaltuk, mégis van némi változás. Megnyíltak az iskolák, megjelentek az újságok, létrejött a magyar kulturális szövetség, az utcán sem hallotta már az ember, hogy „Na Slovensku po slovensky!”. Elmaradtak az uszító plakátok is, mint a “Po mad’arsky neobsluhujeme! „ vagy a „My sme doma, my sme páni! “. Csendesebb lett az élet, az emberek jobban egymás felé fordultak. A háború iszonyatainak emléke ott élt mindenkiben, s ez meghatározta gondolkodásmódjukat, cselekedeteiket.
Megható volt látni azt is, milyen szeretettel viszonyultak a zöldfülű tanítókhoz az emberek. Hozzám is, Oroszkán, de a kollégáimhoz mindenütt. A fiatal, képzetlen tanítók valahogy az új reménység szimbólumaivá váltak. Könnyek csorogtak az emberek arcán, amikor először hozták el gyerekeiket az újra megnyíló magyar iskolába.
A kísértés azonban ekkor is rám talált, pár hét után kis híján más irányt vett az életem. Az egyik délután felkeresett egy régi barátom az utcánkból. Szlovák nemzetiségű volt, de jól beszélt magyarul, annak idején együtt játszottunk színdarabot. Leültünk, emlékeztünk azokra az időkre, amikor összeszedtük a környékről a gyerekeket, s egy vasárnap délután színpadot készítettünk. Építkezésből visszamaradt hulladék deszkákból, gerendákból raktuk össze, egészen jól sikerült. Meghívtuk a szüleinket is, jegyeket készítettünk, még belépődíjat is szedtünk. Emlékszem jól arra az előadásra, hiszen először arattam kitörő sikert. No nem a teljesítményem miatt, inkább egy kisebbfajta baleset okán.

Valami vidám darabot tanultunk be, én egy grófot alakítottam, halálkomolyan véve a szerepet. Az egyik erősebb gesztikuláció után azt tapasztaltam, hogy a közönség hatalmas nevetéssel jutalmazza a teljesítményemet. A sikeren felbuzdulva rátettem még néhány lapáttal, s büszkén regisztráltam, hogy a vidámság még nagyobbá vált. Nagyon boldog voltam a szedett-vedett színpadon, újból megerősödött bennem a nézet, milyen csodálatos szakma is ez a színészmesterség. Lemenvén a díszlet mögé csodálkoztam azonban, hogy anyám már várt rám, egy búbost adott a fejemre, és gyorsan megigazította a nadrágomat. Még mindig nem értettem, mi történt. Otthon mondta csak el nagy restellkedve, hogy a széles gesztikulációk közepette egyszer csak kicsúszott a szakadozott nadrágból a férfiasságom, azon szórakozott olyan jól a nép, nem a művészi teljesítményemen. Hát valahogy így kezdődőtt az én színészi pályafutásom, közösen ezzel az újból felbukkant barátommal, aki eljött és eldicsekedett vele, hogy apja partizán múltja miatt felvették Pozsonyba a színészképzőbe.
– Gyere te is – próbált meg rábeszélni. – Nagyon jól meglennénk ketten, idővel talán még közös színházat is szervezhetnénk. Én segítenék neked a szlovák nyelv alaposabb elsajátításában, s te is gondoskodnál az én magyar tudásom szinten tartásáról.
Meglepődtem, ebben az időszakban kevesen mertek ilyet hangosan kimondani. Csábító volt az ajánlat, nagyon megejtő, kétségtelenül. Elbizonytalanodtam, haboztam. Itt a kitörési lehetőség, a nagy álom megvalósításának esélye, ugyanakkor itt vannak ezek a tisztességes emberek is, akik annyira bíznak bennem, akik befogadtak maguk közé, akik saját és gyerekeik sorsának, jövőjének letéteményesét látják bennem. Itt ezek a csillogó szemű gyerekek, akikben sikerült felkeltenem a vágyat a tudás, a felemelkedés, a földhözkötöttségből való kiemelkedés iránt. Mit tehetek ilyenkor, hiszen egy vagyok közülük én is, a példa, az inasgyerekből lett tanító, akire felnéznek ebben a faluban, akit szinte érdemtelenül tisztelnek. Itt hagyhatom őket, csalódást okozhatok nekik – vagy nézzek távolabbra, merjek nagyobbat álmodni saját magam számára is, ragadjam meg a kínálkozó alkalmat? S ki tudja, Pozsonyban sikerül-e egyáltalán a dolog, nem kerülök-e lehetetlen helyzetbe…
A barátom mintha olvasott volna a gondolataimban, csavart egyet az ajánlaton.
– S Magyarországon nem volna kedved színészetet tanulni? – kérdezte tettetett naivitással. – Talán apám abban is tudna segíteni.
Magyarországon! Tanulni! Hét évvel a háború befejezése után, négy évvel azután, hogy az utcán pofon vágtak, ha rossz helyen, rossz időben magyarul szóltam! A szívem majd kiugrott a mellkasomból. A barátom tudta, régóta tudta, hogy nagy álmom a színészet, gyerekkoromtól ha csak lehet, bekapcsolódtam minden színjátszással kapcsolatos kezdeményezésbe. A református templomtól kezdve az összes iskolámban ott voltam a gyerekszínjátszók között, az osztályfőnőköm a polgáriban is észrevette ezt a hajlandóságomat. Még apámnak is szólt, próbáljon errefelé irányítani engem, de apám hallani se akart róla. Érdekes, hogy nekem azért elmondta otthon, mit mondott az osztályfőnőköm, de mindjárt hozzá is tette:
– Nem azért mondtam, felejtsd el. Én tisztességes embert akarok nevelni belőled!
Nekem meg mélyen belevésődött a tudatomba ez a történet olyannyira, hogy jóval később, az ötvenes évek második felében, amikor a Faluszínház színészfelvételt hirdetett, jelentkeztem. Akkor már igazgató voltam, nagyon szerettem a pedagógusszakmát, de abban a pillanatban úgy gondoltam, képes lennék feláldozni mindezt azért, hogy professzionális színházhoz kerülhessek. Akkori elhatározásomat azonban a feleségem húzta keresztül. Nős voltam már, két kisgyerekünk is volt, s a feleségem nagy jelenetet rendezett, elválik, mondta, ha egyedül hagyom a gyerekekekkel. Így aztán visszakozni voltam kénytelen, de színház iránti vonzalom ott maradt bennem, mélyen, kitörölhetetlenül.
A barátom ott ült előttem és várta a döntésemet. Nehezen, nagyon nehezen nyögtem csak ki a választ.
– Nem, talán mégsem. Nem tehetem, megérted, ugye?
S apám szavaira gondoltam, aki jókora pofon kíséretében véste az emlékezetembe, hogy ha már egyszer ide születtünk, itt is kell megbirkóznunk a sorsunkkal valahogy.

Oroszkán egy gyönyörű évet éltem át. Az emberek szinte a tenyerükön hordoztak, nemcsak az iskolában működtünk együtt, hanem a mindennapi életben is. Leírhatatlan az az eufória, ami akkor az emberekben élt. A nagykönyvekben megírt ideális közösség működhet ilyen módon. Szinte a bőrünkön keresztül szívtuk magunkba az élet minden ízét, színét. Színjátékot mutattunk be, esztrádműsort szerveztünk, a fiatalabbak táncoltak, magam a futballcsapat edzői feladatait is elláttam. Habzsoltuk az életet, a tanító ott és akkor szent ember volt, olyan nimbusszal, amely ma elképzelhetetlen.
Egy öreg néninél laktam albérletben, furcsa történet ez is, hiszen gyönyörű, új tanítólakás volt a faluban, három szobával, konyhával. Egy probléma volt csak vele: berendezés egy darab sem volt benne, nekem pedig – akkor még nőtlen lévén – nem volt bútorom. Az öreg nénihez szállásoltam be tehát, s azt kell, hogy mondjam, soha életemben olyan jókat nem aludtam, mint annak a néninek a vendégágyában. Besüppedtem a derékaljba, a tollpihébe, s reggel olyan érzésem volt, mintha a mennyországban ébredtem volna.

Jellemző erre az időszakra az is, hogy sorkoszton voltam a faluban. Ez azt jelentette, hogy mindennap máshol ebédeltem, legényemberként nemigen volt más lehetőségem. Volt ennek a helyzetnek előnye és hátránya is. Az előnye, hogy kiskirályként éltem, a hátránya pedig, hogy már a könyökemen jött ki a sok rántott csirke meg disznóhús. Amikor már szinte könyörögtem, hogy egy kis mákos tésztát is főzzenek – nem szeretem egyébként, de már óhajtottam -, megsértődtek:
– Ugyan már, tanító úr, csak nem nézetjük le magunkat olyan egyszerű étellel. Hús kell az ilyen fíatal szervezetnek, mint a magáé, nem holmi alantas étek.
Egy év után Garamszentgyörgyre helyeztek. Valakinek eszébe jutott, nem helyes ez így, egy fiatal tanító ide-oda cselleng a faluban, a szép tanítólak meg ott áll lakatlanul. Nem is bántam az áthelyezést, egy másik ok miatt sem.
Húsvét vasárnapján nagy bál volt a kultúrházban, táncoltunk, mulattunk reggelig. Hogy, hogynem az egyik kislánnyal valahogy többet táncoltam, mint a többiekkel. Nem volt a dolog mögött semmi egyéb szándék, csak egy kedves, ügyes lány volt, jó volt vele beszélgetni, szórakozni. Másnap, húsvét hétfőjén, persze végigballagtam a falun, megöntözni minden tanítványomat. A dolog úgy esett – isten bizony véletlen volt -, hogy ott fejeztem be a körutat, ahol ez a lány lakott. A család valamilyen jelet vélhetett ebben, marasztaltak – s ott maradtam náluk estelig. Átmentem még hozzájuk egyszer-kétszer, amikor unatkoztam, a lány apjával jól el lehetett beszélgetni, értelmes ember volt. Egyszer csak azt vettem észre, más szemmel néznek rám, úgy veszik, mintha egy kicsit már hozzájuk tartoznék, mintha komolyabb szándékok fűtenének a kislányt illetően. Számukra ez nagy dolog lett volna, a tanító úr érdeklődik a lányuk iránt – nekem viszont az ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Jól jött tehát az áthelyezés, magam is úgy gondoltam, mindenkinek jobb lesz, ha most én elmegyek innen.
Szentgyörgyben sűrűsödni kezdett körülöttem az élet. Nagyobb iskola volt, jobban odafigyeltek arra, ami benne és körülötte történt. Már nemcsak igazgató-tanító voltam egy személyben, mint Oroszkán, de valódi igazgató, beosztott tanítókkal. Én voltam a járás legfiatalabb igazgatója, 23 évesen. Eszem ágában sem volt persze, hogy igazgatónak menjek a faluba. Egy értelmes igazgató működött ott előttem, nem is tette rosszul a dolgát, csak a tanév végén valaki feljelentette valami miatt. Így ment ez akkoriban, azt mondták neki, hogy amíg kivizsgálják az ügyét, áthelyezik és felfüggesztik az igazgatói posztról. Engem meg kineveztek megbízott igazgatónak. Soha nem találkoztam vele azután, rajtam meg rajtam száradt az igazgatóság.
Hatalmas energiákat éreztem magamban, itt is belevetettem magam a munkába – kultúrába, sportba, társadalmi életbe. Szegény munkásivadékként úgy gondoltam, most végre megvalósíthatom önmagamat. Az emberek partnerek voltak mindebben, pezsgett az élet itt is.

Itt már nem unatkoztam esténként. Azért sem, mert időközben megnősültem, meg azért sem, mert mindenféle papírmunkát, kimutatásokat, jelentéseket kellett írnom unos-untalan. Nem zúgolódtam miatta, úgy gondoltam, ha kérik, bizonyára fontos dolog, szükséges az állam jó működéséhez. Az igazság az, hogy az ilyen feladatok némileg azt a képzetet is keltették bennem, hogy fontos ember vagyok. Mégiscsak jobb társadalom ez, ahol a vezetőknek fontos, mit gondol a történésekről egy egyszerű hentesmester fia, aki ráadásul nem is párttag, gondoltam. Bele is írtam gyakran a jelentésekbe az elképzeléseimet. Egyetlen alkalommal sem érkezett rá válasz: se pozitív, se negatív. Egy idő után gyanút fogtam, kezdtem lerövidíteni a jelentéseket. Nem érkezett reakció azokra sem.

1953-ban, pár hónappal Sztálin után meghalt Gottwald. Minden községben szimbolikus temetést rendeztek neki, nálunk is. Engem kértek fel, hogy mondjam el a gyászbeszédet. El is vállaltam. Emlékszem, nagyon igyekeztem kivágni a rezet. Olyanokat mondtam, neki köszönhetjük, hogy megszűnt a kitelepítés meg a lakosságcsere, hogy újra magyarul beszélhetünk. Megpróbáltam úgy hatni, ahogy egy temetésen illik: érzelgős képet festettem az élet kegyetlenségeiről, ahogy a fiútól elszakítja az apát, a kislánytól az udvarlót. Nagy hatása volt, meg is könnyezték, szipogtak a zsebkendőbe az asszonyok.
Másnap azonban megjelent nálunk a körzeti csendőr. Azt mondja, be vagyok idézve a járásra, a pártbüróra.
– Én? – csodálkoztam. – Mi a csudát akarhatnak?
Úgy gondoltam, a rendezvény mindenkinek tetszett, nagy baj nem lehet vele.
Mégis lett. Valaki ugyanis arról informálta a pártbizottságot, hogy én a szlovák áttelepültek ellen beszéltem. Mondtam nekik, hogy nem is beszéltem az áttelepültekről, de ők csak fújták a magukét.
– Elvtárs – mondták, holott nem is voltam párttag – , ezt így nem lehet, ilyeneket nem szabad mondani, hová gondolsz!
Én meg hiába hajtogattam, hogy semmi rosszat nem akartam csinálni, oda se figyeltek arra, amit mondok. Egyszer csak eszembe jutott, hogy le van írva a szövegem, gondoltam, felolvasom én azt szó szerint. Mondom nekik, behoznám a szöveget, aztán elmondanám itt is ugyanúgy, mint akkor. Összenéztek.
– Na jó – mondta egyikük -, elmehetsz érte, de most azonnal, és egy elvtárs is veled megy, nehogy csaljál nekünk.
Én őket magáztam, ők engem csak tegeztek, de bántam is én akkor, hiszen mindenféléket lehetett hallani, emberek tűntek el, másokat meg lecsuktak, senki nem tudta, miért. Egyszóval benne volt a levegőben, hogy legyen óvatos az ember.
Elvittek hát autóval haza, behoztuk a papírt, az orruk alá dugtam, hogy nincs benne olyasmi, amiről beszélnek. Erre a járási titkár hatalmas hangján rámbődült:
– Elvtárs, te félre akarsz vezetni minket? Te azt hiszed, hogy nekünk nincsenek pontos információink?
Azután mondatról mondatra belekötöttek a szövegembe, a végén még örülhettem, hogy büntetés nélkül megúsztam a dolgot.

Hogy-hogynem, egyre több konfliktusom lett a pártbizottsággal. Pedig nem provokáltam őket, semmi különöset nem tettem, csak a dolgomat végeztem. Az egyik járási pedagógiai konferencián a központi küldött arról beszélt, meg kell hosszabbítani a kötelező iskolalátogatást 18 éves korig, a szocializmusban mindenkinek érettségit kell szereznie. Történt mindez nem egész 10 évvel a második világháború befejezése után, amikor a statisztikák arról szóltak, hogy a diákok 40 százaléka el sem jut el a kilencedik osztályig, lemorzsolódik közben. Aki pedig eljut a végéig, 15 éves diákként záróvizsgát kell tennie, s tapasztalatból tudtam, mennyire formális az. Erről a gyakorlatról szóltam kritikusan, arról, hogy statisztikai elvárások szerint kellett eljárnunk, a munkánk fokmérője az volt, hogy mit szólnak majd számszerű kimutatásainkhoz a járáson. Központi normatívák határozták meg előre, milyen eredményeket kell elérnünk, s jaj volt annak az igazgatónak, aki az előirányzottól rosszabb eredményt produkált. A diákok nagy része tudott erről, fütyültek is a tanulásra, tudták, hogy úgyis átengedjük őket. Ezt a gyakorlatot is kifogásoltam azon a konferencián, de az érvek nem hatottak. Másnap megint a járási ideológiai titkár előtt találtam magam.

– Elvtárs, milyen tévhiteket hirdetsz már megint? Hogy hangoztathat egy igazgató a párt ideológiájától eltérő véleményeket?
És zúgott rám újból a szentencia, húsz percig meg sem szólalhattam. A titkár a végén felemelte a csontos ujját.
– Utoljára. Utoljára néztük ezt el neked, elvtárs.
Két hét múlva megint ott álltam előttük. Folklórdélutánt szerveztünk, a tánccsoportunk
Garam menti lakodalmast tanult be. Volt egy író barátom, Béla, a szomszéd községben tanított, őt kértem meg, írna már nekem egy jó szöveget bevezetőül. Meg is tette, én pedig népviseletben elmondtam a februári győzelem tiszteletére. Úgy kezdődött, hogy „Garamszentgyörgyöt ősidők óta becsületes nép lakja. Talpig emberek, magyarok.“
Másnap már kora reggel ott volt az idézés.
– Mit akarhatnak ezek? – kérdeztem a tantestületben tettetett vidámsággal.
– Az ünnepséggel lehet valami baj – válaszolta a feleségem, akinek mindig jó megérzései voltak.
– Ugyan, ne marháskodj – mondtam neki. – Folklór volt, színtiszta folklór.
Már azzal is lehet baj?
Tanultam a Gottwald halála utáni hercehurcából, vittem magammal az írott szöveget. Sokáig hagytak várakozni a folyosón, s amikor behívtak, láttam, itt sem egy derűs csevegés vár rám. A főtitkár visszafogottan kezdte.
– Tulajdonképpen meg lehetne köszönni ezt a műsort, szép részei is voltak, rendben is lenne a dolog, ha nem lett volna ott egy hatalmas melléfogás.
– Melléfogás, micsoda? – értetlenkedtem.
– Hívő ember vagy te, elvtárs? – kérdezte fenyegetően.
– Hát nem nagyon – válaszoltam az igazságnak megfelelően, bár egynémely barátom már kiokosított, hogy ilyenkor a világnézetem kiegyensúlyozott, megfelel a párt szervei elvárásainak tartalmú válasz is használható.
– Akkor a szentek hogy jönnek ide?
– Milyen szentek? – kérdeztem döbbenten.
– GaramSZENTgyörgy – mondta tagoltan, kihangsúlyozva a szó közepét.
Meglepődtem.
– Az a falu neve – mondtam.
– Csak volt, elvtárs, csak volt!
Akkor már úgy üvöltött, hogy a képek a szó szoros értelmében remegtek a falon.
– Te nem ismered a párt új irányelveit? Te nem olvasod a párt körleveleit? Garamgyörgy, megértetted, Garamgyörgy! Ne kerülj még egyszer a szemem elé!
Nem tudtam, de nem is tudhattam, hogy két hónappal előtte egy körlevélben felsorolták a járás községeinek nevét, s abban a község csak Garamgyörgyként szerepelt. A község tanácselnöke el se olvasta a körlevelet, a járási ember pedig, aki utasításra megírta, a biztonság kedvéért nem szólt senkinek. A szentgyörgyieknek főleg nem, nehogy valaki megpofozza érte. Így lett a falunak két neve. Írva Garamgyörgy, de szóbeli használatban mindenkinek csak Garamszentgyörgy maradt.

A színjátszás persze itt is megkísértett. Eljöttek utánam a Csemadok helyi vezetői, hogy szeretnének egy színdarabot betanulni. Szövegkönyv, emberek, szereposztás, minden meglenne, csak hiányzik, aki irányítaná az egészet. Hallották, hogy Oroszkán ilyesmivel is foglalkoztam, gondolták, megkérnek, segíthetnék.
Kérdeztem, milyen darabról lenne szó.
– A hat szerelmesről – válaszolták.
Csóváltam a fejem, nem ismertem.
– Honnan szereztétek? – kérdeztem.
– A járási Csemadok-titkárságon kaptuk – volt a válasz. – Szovjet szerzőtől való, állítólag az ideológiai titkár kedvenc darabja.
– Komoly érvek – dünnyögtem.

– Van még egy okunk, hogy ezt játszuk – mondták. – Pont annyi szereplőnk van, amennyi ehhez a darabhoz kell. A faluban régóta nem játszottunk színdarabot, annak ellenére, hogy a háború előtt ez nagy divat volt. Negyvenötben azonban kitelepítették a tanítót, aki az egésznek a lelke volt, utána évekig nem történt semmi. Nem könnyű újrakezdeni, de most éppen annyi szereplőt sikerült összeszednünk, amennyi ehhez a darabhoz szükséges.
– No, nem bánom – adtam be a derekam . – Hozzátok el a szövegkönyvet, aztán majd meglátjuk.
El is hozták. A darab arról szólt, hogy egy vörös brigádzászlóba volt szerelmes a hat ember. Próbáltam lebeszélni őket róla, de nem lehetett, akkorra már a szöveget is megtanulták.
– Na jó – mondtam -, de a nevemet nem tesszük föl a plakátra, tudjátok, először csinálok ilyesmit, nem lehet tudni, hogy sikerül.
A feleségemnek alig mertem bevallani otthon, mibe mentem újból bele. Hozzáírtam aztán a szerepekhez, egy-két vadabb dolgot kihúztam belőle, próbáltam groteszkre venni a játékot, még egy-két régebbi slágert is beletűztem. Mai szóhasználattal élve abszurd darab született, s mit tesz Isten, sikere lett.
Így esett, hogy vörös zászlós darabbal debütáltam Szentgyörgyben. A csoport később híres lett, igaz, évekig mást nem engedtem nekik játszani, mint magyar klasszikusokat. Egy évben az összes szlovák csoportot leköröztük, járási elsők lettünk, ott volt a vándorzászló egy évig a faluban.
Persze, nemcsak szép dolgok történtek velünk azokban az években. Az ideológiai nyomás egyre erősebbé vált. Átszőtte az élet minden területét, de a legtapinthatóbb részévé mégiscsak a szövetkezetesítés vált.

A járásiak igyekeztek kihasználni,hogy közkedvelt ember voltam a faluban. Különféle akciócsoportokat szerveztek, amelyek arra voltak hivatottak, hogy az embereket rábeszéljék a téeszbe való belépésre. Igyekeztem kihúzni magam ebből a folyamatból, de nem jártam sikerrel. A járásiak hetente jártak a nyakamra, állandóan molesztáltak engem is, miért nem halad a folyamat az általuk elképzelt tempóban. Az emberek véleménye nem igazán érdekelte őket, a fenti parancs volt a meghatározó.
Ilyen összefüggésben tehát nem jó emlékeim vannak ebből az időből. Emlékszem egy nagybajuszú öreg bácsira,Csető Lajosra. Amikor bementem hozzá és beszélgetni kezdtünk, nagyon kedves volt. Amikor azonban kiejtettem a számon a szövetkezet szót, minden megfagyott körülöttünk. Máig emlékszem a tekintetére és a vádoló szavára:
– Tanító úr, már maga is?
A kérdés persze nem úgy állt, hogy meg tudunk-e győzni bárkit is, mert egy ponton túl meggyőzésről már nem volt szó. Parancsra meg kellett csinálni és kész: a probléma tehát a módszerben volt. Én magam ugyan elvileg helyeseltem a nagyobb gazdaságok létrehozatalát, s az emberek egy része hajlott is arra, hogy megértse ennek gazdaságossági előnyeit. De semmi nem működhet az emberek akarata ellenére. Az erőszak pedig csak ellenállást váltott ki.
Ezen a téren nem voltam sikeres, nem is akartam az lenni. Megint csak ott lebegett a fejünk fölött az iszonytató kettősség: amikor magyarként végre szabadabban lélegezhettünk, szerveződhetünk, dolgozhattunk, amikor jelentős energiák szabadultak fel bennünk a háború nehézségei és az azt követő három év iszonytató kitelepítései, megaláztatásai után, akkor omlott ránk egy másik oldalról lebénító közeg, az ideológiai rácsrendszer. Ez utóbbiból próbáltam kimaradni, alkatilag iszonyodtam ugyanis minden természetellenességtől, minden erőszaktól, de nem igazán lehetett. S ha már nem lehetett, megkíséreltem legalább normálisan beszélni az emberekkel.

A feleségemmel komoly vitáink is voltak ezekben az időkben. Ő baloldalibb családból származott, Komárom mellől, jobban helyeselte a dolgot. Emlékszem, sokszor mondogatta nekem:
– Iskolaigazgató vagy, tudnod kell, hogy egy rendszer csak akkor működik, ha egy irányban mozdul minden eleme. S ha meg kell valamit tenni, ha nincs más lehetőség, mint teljesíteni, amit elvárnak, akkor fölösleges rúgkapálni ellene. Nézz a térképre, a világ egyhatodán ezt így csinálják, s ez a módszer mégiscsak igazságosabb, mint a háború előtti nagybirtokrendszer volt.
Az érvei egy részét elismertem, de éreztem az egész folyamatban az idegenszerűséget, az erőszakot. Az erőltetett tempó feszültséget szült, néhány évre megmérgezte a légkört a faluban. Amit akkor tettem és főleg, ahogy tettem, ma is vállalhatom. Igyekeztem normális nyelven beszélni az emberekkel, s ha nem tudtunk szót érteni, megfordultam és elmentem. Odáig soha nem fajult a dolog, hogy akár szóval bántottak vagy leköptek volna. Tisztelni azért tiszteltük egymást.
Volt még egy érdekes hatás, ami abban az időszakban ért. Szentgyörgy református többségű község volt, egy nagyon elismert lelkész állt a közösség élén, messze földön híres szónok, Tömösközynek hívták. Kölcsönösen tiszteltük egymást, s azokban az években, amikor az ateizmus dühöngött, én felkértem őt, legyen a szülői munkaközösség elnöke. Ilyesmire a széles környéken nem volt példa, de mivel három gyereke járt hozzánk, s mindenki által elismert ember volt, támaszt láttam benne. Nem is csalódtam, sokat segített, jól megértettük egymást.
A járásiak persze minden adandó alkalommal megjegyezték, mikor váltatom már le őt. A tanfelügyelő is mindig, ha meglátott, hangos szóval kérdezte, miféle dolog ez, klerikális reakciót melengetni a keblünkön. Három évig tudtam ellenállni, akkor feladatul adták az iskolai pártbizottságnak, hogy le kell őt váltani. Meg is tették – engem pedig kis idő múlva beléptettek a pártba.

Cikkajánló

ERZSI, csupa nagybetűvel

Lehet-e, szabad-e pörölni a Teremtővel, ha az ember egymás után kapja a rossz híreket olyan …