Harmatos reggelek álmai

 

Alig pár hónappal Szentgyörgybe kerülésem után meglátogatott a helyi kommunista pártelnök, Szabó András bácsi. Egyszerű falusi ember volt, téesz-tag.
– Képzelje el igazgató úr, minket mindig csak piszkálnak a járáson amiatt, hogy nem írunk jegyzőkönyvet a gyűléseinkről. Nekünk ez nem hiányzik, dehát a fenti uraknak… Egyszerű emberek vagyunk, nincs közöttünk, aki ilyesmivel foglalkozna.
Igazgató úr, megkérném szépen, nem jönne el a gyűlésünkre és nem írná meg helyettünk? Nagyon segítene rajtunk, befognánk a szájukat azoknak a járásiaknak.
Elmentem, meghallgattam őket, meg is írtam a jegyzőkönyvet. Egy hét múlva András bácsi ragyogó arccal állított be:
– Képzelje, igazgató úr, megdicsértek a járáson. Azt mondták, a mi jegyzőkönyvünk a legjobb!
Láttam rajta, hogy komolyan örül a sikernek, így hát rendszeresítettük a dolgot. Eljárogattam hozzájuk, beültem a gyűléseikre, a legtöbbször valami munkát is vittem magammal, dolgozatokat javítottam vagy ilyesmit. Egy-két dolgot lejegyzeteltem, aztán megírtam belőle a jegyzőkönyvet. Így ment ez talán másfél évig, amikor egyszer kijött az egyik gyűlésükre egy járási elvtárs és mintaszerű vitát szervezett valamiről. A végén persze szavazni kellett a kialkudott javaslatról, mindenki támogatta természetesen, mindenki felemelte a kezét, csak én nem. A járási ember észrevette a dolgot.
– Az elvtárs nem ért egyet velünk? – nézett rám szúrós szemmel.
– Dehogynem – kelt védelmemre gyorsan András bácsi. – Csakhát ő nem szavazhat.
– Hogyhogy nem szavazhat? – emelte meg a hangját a járási küldött.
– Hát úgy, hogy ő nem párttag.
– Micsoda? – ütközött meg a küldött. – Hogyhogy nem párttag?
Vörös volt, mint a pulyka, azt hittem, mindjárt megüti a guta. Elővette azonnal az elnököt, hogy lehet az, hogy a vezetőségi gyűlésen jelen van egy pártonkívüli is.
– Persze, hogy jelen van – védekezett jószándékúlag András bácsi. – Különben hogy írná meg a jegyzőkönyvet?
Azt hittem ebben a pillanatban a járási ember tényleg felrobban a dühtől.
– Micsoda, ő írja a jegyzőkönyvet? Egy pártonkívüli?
Akkorát csapott az asztalra, hogy a szegény vezetőség testületileg belerendült.
– Hát közülünk egy se alkalmas rá – mondogatták többen. – Így megy ez már több, mint egy éve és semmi probléma nincs vele.
– Kifelé!- tajtékzott a járási elvtárs. – Mars kifelé, többet meg ne lássam magát gyűlésen!
Igen ám, csakhogy erre már András bácsi is felemelte a hangját.
– Na de akkor ki fogja írni a jegyzőkönyvet? Mert hogy én nem, az hétszentség! – vágott ő is az asztalra.
A járási ember megszakíttatta a gyűlést, nagy ügy kerekedett a dologból. Az egész elnökséget becitálták a járásra, egyenként kihallgatták őket, letolták a sárga földig, hová lett az éberségük, hogy egy idegent maguk közé engedtek.
Engem is megfeddtek vastagon, hogy ha már nekik nem, legalább nekem, az értelmiségivé lett munkáskádernek lehetett volna annyi eszem, hogy ezekben a zavaros időkben, amikor minden utcasarkon osztályellenség leselkedik, és ott tesz keresztbe a mi forradalmunknak, ahol csak lehet, legalább én nem veszek részt egy ilyen összeesküvésben. Emlékszem, ez a szó talán véletlenül szaladt ki valamelyikük száján, s ők jobban megijedtek tőle, mint én magam. Tudták, ha a nagy kő egyszer elszáll, nem lehet tudni, kit talál el. Mindannyian talán a perekre gondoltak, amelyek nemrég zajlottak ebben az országban is, s azt is hajtogatták, mi lesz, ha a felettes szerveik is megtudják a dolgot. Egyikük próbálta volna mentegetni az ügyet, de a járási pártfőtitkár lehurrogta
– Elvtárs, te még annyit sem tudsz, hogy ha valamit tízen tudnak, az olyan, mintha
mindenki tudná? – tárta szét a kezét.
– Márminthogy mi az, amit mindenki tud? – kérdezett vissza a valószínűleg nehézkesebb felfogású elvtárs.
– Hát azt, hogy az igazgató pártonkívüliként ott kémkedett az elnökség minden ülésén!
– Az a baj, hogy ott volt, vagy az a baj, hogy pártonkívüli? – szerencsétlenkedett tovább a nehézkes elvtárs.
Erre olyasmi történt, amire senki nem számított. A járási pártfőtitkár odaugrott a kekeckedő elvtárshoz – egyébként tisztességes magyar asztalosember volt -, és homlokon csókolta.
– Ez az, ez a megoldás, elvtárs! – lelkendezett. – Hozzatok gyorsan egy jelentkezési ívet!
S mire a járási elnökség tagjai megértették volna, mi történik, cinkosan azt mondta:
– Majd az évet úgy írjuk, hogy ne lehessen pontosan elolvasni. Közöttünk a helyed, megértetted?

Addig nem engedtek el, amíg ki nem töltöttem a felvételi kérelmet a kommunista pártba.

Soha semmilyen pártfunkcióm nem volt. Sima párttag lettem, az ő értelmezésük szerinti politikai munka nem érdekelt. Annál jobban a valódi közösségi élet, főleg a kultúra. Egyre aktívabb lettem a Csemadokban, a kulturális szervezetben. Elannyira, hogy országos szinten is felfigyeltek rám, s 1957-ben kerületi kulturális titkárnak javasoltak. Bele is egyeztem, úgy gondoltam, egy újabb kihívás ez, magasabb szinten foglalkozhatok azzal, ami a leginkább érdekelt. Hittem abban, amit csinálok, hittem az addig meg nem valósított terveimben is. Kerestem a helyem a világban, kerestem az újabb önmegvalósítási lehetőségeket. Kutattam energiáim felhasználásának legértelmesebb módozatait, kerestem az utakat, hogyan tudok hasznos tagja lenni ennek a sorstól megpróbált kisebbségi közösségnek.

Nyitrán volt akkor a kerületi székhely, s a javaslat annyira konkrét volt, hogy a szombati konferenciára már minden elő volt készítve, beleértve a jelölésemmel kapcsolatos pártjóváhagyást is. Mindennek az akkori rítusoknak megfelelően kellett megvalósulnia: a társadalmi szervezetek funkcionáriusait akkor nem a konferencia választotta, hanem a pártközpont, a küldöttek csak rábólinthattak a párt által jóváhagyott jelöltre. Én akkor már a kulturális szövetség, a Csemadok központi elnökségének tagja voltam – az is maradtam egészen 1970-ig, amíg ki nem zártak a szövetségből. Előtte többször is kijöttek hozzám a központból, hosszan elbeszélgettünk arról, mit s hogyan kellene tenni, érdekelte őket a véleményem, teszteltek engem. Első hallásra akkor sem akartam kötélnek állni, hiszen ott volt az iskola, amit nagyon szerettem, ahol úgy éreztem, megtaláltam magamat, de a lelkem mélyén mégiscsak csábított az új, a kipróbálatlan út lehetősége is. Hosszabb gondolkodás után mégiscsak igent mondtam a felkérésre, ám mi történt: megtudta a falu. Felmentek Pozsonyba, olyan protestálásba kezdtek, hogy beijedtek a központi vezetők. Azonnal le is futottak hozzánk két hatszázhármassal megbeszélni, hogyan tovább. A falusiak hozzám is eljöttek, kérdezgették, mivel bántottak meg, mi az oka, hogy el akarok menni. Házat építenek, ígérték, új bútort is vesznek, csak mondjam meg, mit szeretnék, ők nem engednek el.
Aznap este is összejöttek sokan, hosszan beszélgettünk, mondta mindenki a magáét. Hajnali háromkor végül is felállt a pozsonyi központi titkár és azt mondta:
– Ezt még folytathatnánk így reggelig, de semmi értelme. Mondja meg a Sanyi, mit akar, jönni vagy maradni.

Szép kis helyzet állt elő. Legalább háromszáz falusi szeme meredt rám kérdőn. Felálltam és azt mondtam:
– Ha így áll a dolog, nem tehetek mást, maradok.
Úgy is lett, bár másnap a gyűlés előtt többen előre gratuláltak a megválasztásomhoz, mert a dokumentumokban ott szerepelt a nevem. Annyire meglepő volt, ami történt, hogy nem is volt más jelölt előkészítve, a pártközponttal való egyeztetés nélkül pedig senki nem mert bárkit is jelölni. Így történt, hogy a szakelőadót bízták meg ideiglenesen a titkári teendők ellátásával az elkövetkezendő konferenciáig, s ma tényleg úgy gondolom, az egész életem másként alakult volna, ha akkor elmegyek titkárnak. Az a döntés ott és akkor messze túlmutatott önmagán.

Új helyemen, Csatán is legalább annyi időt és energiát áldoztam a közösségi munkára, mint előtte Szentgyörgyön. A szentgyörgyi lét még megoszlott a kultúra és a közélet között, Csatán már inkább koncentrálhattam a kultúrára. Itt másak voltak az emberek is, pedig alig kéttucat kilométerre van egymástól a két község. Csata vasúti csomópont volt, érződött az embereken a közeli cukorgyár hatása, ahol sokan dolgoztak közülük. Polgárosodottabb társadalom várt ott, míg a szentgyörgyiekben épp az egyszerűséget, a puritánságot, a nyitottságot szerettem.

Nem volt könnyű eljönnöm Szentgyörgyről sem. Ám meghalt az apósom, s a család úgy kívánta, hogy a feleségemmel menjünk haza, a családi házba. Először tehát Heténybe helyeztek, Komárom mellé, ezt a szentgyörgyiek még úgy-ahogy megértették.Tartottunk egy búcsúestet az eljövetel előtt, sokan részt vettek rajta, szép este volt. A református pap mondta a búcsúztatót, s olyan szépen énekeltek nekem, hogy olyat azóta sem hallottam. Másnap jött a bútorszállító, akkor még többen jöttek el. Ám megleptek: nem segíteni jöttek, sztrájkolni. Ott lábatlankodtak az autó körül, egyértelmű volt, hogy lassítani akarják a rakodást. Olyan megjegyzéseket tettek, hogy még segítsünk is neki elmenni innen? Azután, amikor a bútorszállító elindult, kikísértek egészen a falu határáig. Eljöttek utánunk egészen a Garam-hídig, jó másfél kilométeres szakaszon. Ment a kocsi lassan, előtte-utána a tömeg, mint temetésen vagy esküvőn szokás – és mindenki sírt, én is. A bútorszállítók azt kérdezték tőlem, mi történik itt, mert ők ilyet még nem éltek meg.
– Ilyet még én sem – válaszoltam nekik.
Szentgyörgyből tehát átmenetileg Heténybe kerültem, onnan származott a feleségem. Ő ott kapott állást, én meg Marcelházára jártam ki, igazgatóhelyettes voltam. A hetényi hazamenetelünk azonban nem sikerült: a feleségem testvérei közül néhányan megjegyzéseket tettek, miért mi mentünk vissza a szülői házba, s én az ilyesmire nagyon érzékeny vagyok. Egyszer aztán azt mondtam, elég, ezt én nem fogom tovább hallgatni, megyünk valahová máshová.
A szentgyörgyiek persze megtudták, mi történt, eljöttek utánam, mennék vissza hozzájuk. A lelkem mélyén bele is egyeztem volna, azt mondtam nekik, ha ők elintézik, ám legyen, de én semmilyen lépést ebben az ügyben nem teszek. Utána is jártak a dolognak, ám én időközben megtudtam, hogy egy fiatal utódom került Szentgyörgyre, épp hogy csak berendezkedett ott. Nem szerettem volna, ha bárki úgy értelmezi a történéseket, hogy ki akarom túrni őt, azért más megoldást kértem. A csatai igazgatónak volt valamilyen tisztázatlan ügye akkoriban, le is váltották miatta. Megkérdezték, elvállalnám-e azt az iskolát. Szép, nagy iskola volt, azt válaszoltam, miért ne.

Belevetettem magam a munkába ott is. Tánccsoportot alapítottunk, bár igaz, nem tudta hozni a szentgyörgyi csoport szintjét. A színjátszás viszont ott futott föl jobban, s ott is sikerült néhány nagyon jó szavalót kinevelnem. Az iskola új volt, magyar, harminc tanerős, ötszáz gyerek járt ide. Tehetséges gyerekek voltak, öröm volt velük dolgozni. A szülők itt is rendszeresen bejártak az iskolába, gyorsan megismerkedtem velük, nagyon jó együttműködés alakult ki közöttünk.
Volt a faluban egy kis szlovák iskola is, két tanerős, akkor még külön épületben, azokat később szintén behozták a mi épületünkbe. Abban az időben egyébként gyakori volt, hogy összevonták a magyar és a szlovák iskolákat. Sok helyütt ezt úgy értelmezték, mint a magyar iskolák felszámolására irányuló első lépést – volt is benne egy adag igazság. Itt azonban a magyar volt a nagyobb iskola, én lettem tehát a szlovák iskola igazgatója is. Szerencsétlenségemre, ugyanis némiképp talán ez is közrejátszott későbbi meghurcoltatásomban.

Ami az iskola belső viszonyait illeti, Csatán egy táborokra szakadt tantestületbe kerültem. Az elődömet, az iskola volt igazgatóját – úgy mondták – politikai ügyek miatt váltották le. Eltávolították egy füst alatt a helyettesét is, hogy példát statuáljanak. Valamit állítólag kifogásoltak a választások alkalmával. A párt bizonyos jelöltjeit komoly kritikával illették, s akkoriban ez halálos bűnnek számított. A kollégák közül is néhányan, a funkcióra áhítozók még rátettek nekik egy lapáttal, remélve, hátha közülük jut majd valaki az igazgatói székbe. Csakhát többen voltak az önjelöltek, s kis idő múlva ők is egymás ellen fordultak. Ez már a járásiaknak is feltűnt, s rájöttek, a két leváltott eltávolításában az önös érdekek és a rosszakarat talán jelentősebb szerepet játszott, mint a vélt vagy valós hibák.Úgy döntöttek tehát, hogy inkább kívülről hoznak igazgatót, mintsem kitegyék a tantestületet a belső harcok következményeinek. Így kerültem oda, eléggé szétzilált állapotok közé, de aztán csak szót értettem velük, s az az igazság, hogy a végén egészen jó csapattá váltunk.

A legértékesebb terület itt is a kulturális tevékenység volt. Nem túlzok, ha azt mondom, több területen országos hírnévre tettünk szert. Ez már nem a kultúra sokrétűségében való helykeresés, tájékozódás ideje, inkább az emancipált felnőttkor felé való haladás időszaka volt: a rendezvények céljait is sokkal mélyebben tudatosítottuk, mint Szentgyörgyben. Már nem csupán megtartani akartuk a ránk hagyományozott kultúrát, hanem újrateremteni,bővíteni is azt. A szlovákiai magyar nemzetrész jövőbeli lehetőségeiről kezdtünk el gondolkodni. Ezekben az években sokszor feltettem magamnak a kérdést: milyen lehet a mi esélyünk a túlélésre, a megmaradásra itt, Európa közepén? Csak egy nemzetnek lehet történelme, kultúrája, vagy egy néptöredéknek is? Csak egy nemzetnek lehetnek ambíciói, vagy egy önbecsülését el nem vesztett kisebbségnek is? Egy népcsoport, amely történelmét az impériumváltás óta együtt éli meg azzal a néppel, ahová csatolták őt, még nem okvetlenül kell, hogy feladja magát. Attól, hogy kisebbségi helyzetbe került, még lehetnek álmai, céljai, elképzelései a saját jövőjét illetően is. S joga is kell, hogy legyen nyelvi, kulturális fönnmaradásának biztosítására. Míg megvalósítható tervekkel rendelkezik, addig esélye van a megmaradásra, sőt szerencsés körülmények között a fejlődésre is. Persze, meg is kell küzdenie mindezért, hiszen a történelem semmit nem ad ingyen.

A hatvanas évek azonban közösségünk életében a nagy törést hozták el. Ez az időszak a magyar szellemi szférától való eltávolodást és a csehszlovák valóság felé fordulást jelentette számunkra. Amíg az addigi generációk egyértelműen magyar fejjel, magyar koordinátákban gondolkodtak, a hatvanas évek második felében ez megváltozott: magyar fejjel bár, de csehszlovák relációkban kezdtük keresni népcsoportunk lehetőségeit. A szocialista tábor viszonyai, a két szomszédos ország közötti elszigeteltség és a mindkét oldalon bekövetkezett generációváltás okozhatta, hogy gondolkodásunk súlypontjai átrendeződtek. Ötvenhatot csak másodlagos információk alapján éltük meg, s bár sokan szimpatizáltak közülünk a magyarországi történésekkel, a szétlőtt Budapest látványa többekben felvetette a kérdést is: megérte? Akkor még egyébként is hiányosak voltak az információink, alig ismertük a valódi történéseket, a szocialista propaganda, amely e téren is ránk zúdult, eléggé deformálta a hozzánk eljutott híreket. Nem tudtunk, nem tudhattunk az odaát börtönben ülők és a kivégzettek nagy számáról sem. Sejtettük csupán, de nem éltük át a magyar társadalmat feszítő problémákat, így teljességgel meg sem érthettük azokat. Mert bár igaz, hogy hasonló gondokkal szembesültünk mi is ideát, de mégis más viszonyok között, más relációkban. Egyre kevésbé értettük az ottani valóságot, egyre inkább eltávolodtunk az ő világuktól.
Ez a folyamat persze kölcsönös volt. A hatvanas években váltunk számukra magyarul jól beszélő csehszlovákokká, akkor, amikor maguk is – jobb híján – gulyáskommunista önmagukba fordultak. Sokan közülük akkor kezdtek egyfajta tartalmatlan hedonizmus felé elsodródni – ebbe az irányba szorította őket a politika, az értékek nélküli, hamis konszolidáció délibábja -, akkor alakult ki a mindennel elégedetlen, nagyzoló, önzőn, gátlástalanul törtető réteg is. Az egész magyar társadalom deformálódott ettől, az értéktelenség kiszolgáltatottabbá, manipulálhatóbbá tette mindnyájukat.
Mi pedig mit tehettünk? Kiszolgáltatottként a kerítésen túlra szorultak? Megpróbáltuk újrafogalmazni magunkat a megváltozott helyzetben – bár az igazság az, hogy mi is csak foltozgatni tudtuk identitászavarainkat. Számunkra, akik az akkori a közélet új nemzedékének számítottunk, persze világos maradt, hogy a magyar kulturális glóbusz részei vagyunk, még akkor is, ha eme elv gyakorlati megvalósításával gondjaink adódtak. Küzdöttünk akkor is, ha nap mint nap meg kellett tapasztalnunk az ellenérdekelt erők visszahúzó hatásait is. De nem adtuk fel, tudtuk, hogy ez az alap, nyelvi, kulturális létünk a pillér, amely megtart bennünket. S azt is tudtuk, minderre csak akkor számíthatunk, ha naponta teszünk érte, karban tartjuk kondícióit, receptorait.
Ezt persze akkor, az ötvenes évek tobzódásai után nem lehetett így kimondani. Nem is mondtuk, csak bizalmas körben olykor-olykor. Szocialista mez feszült rajtunk is. A dolgunkat azonban ebben a szellemben tettük, s ma már ismeretlen fokú elhivatottság munkált bennünk. Nem volt ez persze veszteségek nélküli időszak, ellenkezőleg, komoly repedések keletkeztek ekkor sok ember öntudatán, amelyek később önfeladási, kollaborációs szakadékokká mélyültek. Mi azonban konok nekifeszüléssel dolgoztunk tovább. A kultúrába kapaszkodtunk elsősorban, abba még lehetett.
Jóformán nem volt csehszlovákiai magyar költő vagy író, aki meg ne fordult volna nálunk. Magyarországról is hívtunk vendégeket, ám a látogatásaik elé a hivatalos szervek gyakran gördítettek akadályokat. A járáson kellett ugyanis jóváhagyatnunk minden ilyen rendezvényt, s ott mindig találtak kellő okot, hogy hetekig foglalkoztassanak bennünket mindenféle jóváhagyási procedúrákkal. A kifárasztás módszerét alkalmazták velünk szemben, különböző trükköket vetettek be, hogy csökkentsék munkánk hatásfokát – nem igazán nagy sikerrel. Az viszont tény, hogy sok energiát elvontak tőlünk ezáltal, amit értelmesebb dolgokra fordíthattunk volna. Persze, mindennek van színe és fonákja: a hatvanas évek felemás viszonyai megtanítottak bennünket arra is, hogy néha a cél érdekében kockáztatni is merjünk. Ez irányú fejlődésünk bizonyítéka, hogy feketén, félhivatalosan is megfordult nálunk jópár fontos, értékes, a rendszer által tiltottnak kikiáltott ember.
A kultúrház egy juhakolból átalakított terem volt. Máshová ugyanis nem fértünk volna be, mert az emberek tömegesen jártak rendezvényeinkre. Magyarországon akkor indult egy új irodalmár nemzedék, akkor nyitogatta szárnyait a beat-mozgalom is: az ő képviselőik közül is megfordult nálunk szinte mindenki. A krónikák hál´ istennek fennmaradtak, tanúskodnak mindmáig. A legszebb momentum azonban mégiscsak az emberek hozzáállása volt: ha véletlenül úgy hozta a sors, hogy két hétig semmilyen rendezvényünk nem volt, már jöttek megkérdezni, mi történt. Egyszerűen szükségletté vált a kultúra, s ez az, amire máig a legbüszkébb vagyok.
Sok fiatal tanító jött akkoriban az iskolára, akarat is volt bennük, tudás is, lelkesek is voltak – jó tantestület alakult ki. Ha nincs az a hatvannyolc utáni vésztörvényszék, még szebb dolgokat alkothattunk volna.A pozsonyi központból is gyakran megálltak nálunk, jó viszonyban voltam mindannyiukkal, meghánytunk-vetettünk minden témát, amelyet az akkori dinamikus kor az asztalra sodort. Reformkor volt az valóban, Csata néha egy kis háttérintézmény szerepét is betöltötte. Olyasmi is előfordult, hogy az írók, költők, közéleti emberek közül egyik-másik épp az én asztalomnál békült ki újra a barátjával. Fontos volt mindez, hiszen akkor magyar szervezetként csak a kulturális szövetség, a Csemadok létezhetett. Ott éltük ki magunkat, ott politizáltunk, ott vitatkoztunk, az jelentette a közéleti jelenlét lehetőségét.

Az iskolában is tettük, amit lehetett: Szlovákiában elsőként hoztunk létre szaktantermet és vezettünk be szaktantermi oktatást. Az újságban olvastam egy Mladá Boleslav-i kezdeményezésről, egy új pedagógiai módszer bevezetéséről. Beültünk négyen az öreg Škodámba és mentünk a fél országon keresztül, szaktantermet látni. Én persze leleveleztem a dolgot előre az ottani igazgatóval, nagyon kedvesen fogadtak, mindent megmutattak. Mi mindent meg is néztünk, lerajzoltunk, s olyan mély eszmecsrébe bonyolódtunk velük, hogy azon frissiben két apróságot maguk is változtattak a rendszerükön. Évekig tartottuk még velük a kapcsolatot – és a barátságot is, mert az lett belőle. Itthon pedig, amikor hazajöttünk, átgondoltuk, melyik szülő mihez ért, s megcsináltuk, majdnem olyan szinten, mint ahogy ott láttuk. Mindezt egyetlen fillér hivatalos támogatás nélkül, csupán az elektronikus berendezésekre kaptunk némi segítséget a falu vezetésétől és a szomszéd községben működő cukorgyártól.
Aztán hatvannyolc felé itt is elkezdett mozogni a föld alattunk.

A Csemadok központi elnökségébe a hatvanas évek elején választottak be. Része voltam a fiatalítási folyamatnak, az úgynevezett reformszárnyhoz tartoztam, akik új stílust, új módszereket próbáltak bevinni a kissé megcsontosodott szervezet életébe. Azokkal értettem meg a legjobban magam, akik dinamikusak voltak, s élni akartak az új lehetőségekkel. Egyre több lett a munka is, a felfokozott tempó több energiát, teljesebb odaadást igényelt. Valami megfoghatatlan újatakarás vibrált akkor a társadalomban, az ötvenes évek tespedései, félelmei után az emberekben felgyülemlett energia új kitörési lehetőségeket keresett magának. Mi is nagyobb fordulatszámra kapcsoltunk, megpróbáltunk megfelelni az emberek részéről megnyilvánuló magasabb szintű elvásároknak, s megvalósítani ezzel saját, újítani akaró elképzeléseinket is.

Pozsonyba havonta jártam fel a Csemadok elnökségi üléseire és a szövetség központi bizottsági üléseire. Érdekes helyzet alakult ki körülöttem: ott fönt egyre több barátra tettem szert, míg itt a járásban egyre több irigyem akadt. Pozsonyban egy más világot érzékeltem, s tényleg kezdtem reménykedni abban, hogy a dubčeki szellem megreformálhatja az egész társadalmat. Dubčekről beszélek, pedig mindannyian tudjuk, nem ő volt az igazi szellemi atyja a mozgalomnak, a cseh reformértelmiség diktálta inkább a tempót és az irányt. Ám ő a nevét adta hozzá, tette, amit tehetett, s valószínűleg őszintén is gondolta az egészet.
Újra éreztem akkor is a kettősséget: fönt, Pozsonyban, az ország leghaladóbb magyar köreiben az optimizmust és a szellem előretörését, itt, a járásban pedig a bezárkózottságot és a bigottságot. A párt új kádereket javasolt járási szinten is, a járási nemzeti bizottság akkori magyar alelnökét – egy igazi munkáskádert – tették meg a Csemadok elnökének. Derék iparosember volt, ám a kultúrától meg a szervezettől fényévnyi távolságokra élt. Ha felszólalt, vagy akár leírt szöveget olvasott fel, kínszenvedés volt őt végighallgatni. De el kellett tűrnünk, mert ez bevett gyakorlat volt akkortájt: ha valaki komolyabb párt- vagy állami funkcióba került, azt azonnal megválasztották valamely Csemadok-tisztségbe is, bizonyítandó a magyar kulturális szövetség mindenek felett álló lojalitását.
A járásiak nem szerettek, ez nyilvánvaló volt. Akkortájt azt gondoltam ugyanis, az is a feladatom, hogy neveljem a járás kádereit, megpróbáljam elősegíteni a pozsonyi-prágai szellem terjedését ebben a lefagyasztott járásban is. Felszólaltam tehát a legtöbb gyűlésen, ahol jelen voltam, beszéltem nekik arról, hogy látják a történéseket odafönt, de olyanokat is mondanom kellett néhanapján, hogy ha már egyszer valaki járási funkcionárius, akkor elvárható tőle, hogy legalább tiszta, vasalt ingben üljön az asztalhoz – mert ilyen problémáink is voltak.

Odafönt meglendült az élet, a szlovákok cseh-szlovák föderációról, mi autonóm közigazgatási rendszerekről kezdtünk beszélni. Alkotmánytörvény-tervezet készült egyikről, másikról is, a kezdeményezés nagy reménykedéssel töltött el mindnyájunkat. A sajtó több komoly témát is felvetett, egymást érték a különféle rendezvények, konferenciák, megbeszélések. Az emberek egyre jobban a közélet felé fordultak. A társadalmi problémák felé való ekkora szintű odafigyelés valóban ritka a történelemben. Reménykedés, ismétcsak reménykedés lett úrrá az embereken.

Megjelent azonban a magyarellenesség újabb hulláma is. A sajtóban furcsa alakok durva kirohanásokat fogalmaztak meg ellenünk, a téma megjelent a közbeszéd szintjén is. Feszültségeket gerjesztett ez a folyamat: ha valaki a járási szintű gyűléseken megszólalt magyarul, mindjárt morgás támadt. Újból beindult a nyílt és bújtatott propaganda a magyar iskolák ellen, s persze megjelent ezzel párhuzamosan egyfajta cseh-ellenesség is. Mint amikor a lefojtot gőz utat keres magának, úgy robbant ki a mélyből a sok, addig nem érzékelt feszültség. S mint az ilyenkor lenni szokott, mindenki azzal a problémával állt elő, amelyet a diktatúra akkor fojtott belé, amikor hordozója azt a múltban témaként megélte. Érdekes, de veszélyes is volt megtapasztalni, hogy konzerválódtak az emberek fejében az egyes történelem-szeletek. A Tiso-állam szimpatizánsai azonnal annak tisztára mosása esélyeiről kezdtek el beszélni, az ötvenes évek meghurcoltjai a saját traumáikról, a csehekkel elégedetlenek a be nem váltott cseh ígéretekről, a többiek pedig, akiknek nem jutott más téma, nekimentek a magyaroknak. A magyar kérdés ugyanis olyan Szlovákiában, mint a futballról való társalgás: mindenki ért hozzá, vele kapcsolatban mindenkinek van – általában nem pozitív – véleménye. Traumát jelent mindez, máig érezhető, fel nem dolgozott, ki nem beszélt traumát, amely komoly deformációkat okozott a szlovák nemzettudatban is.

A vitákat követő gyakorlati lépések nem sok optimizmusra adtak okot. Az az időszak itt már egyértelműen a nemzetiségi leépítések kezdetét jelentette. Míg az ötvenes évek hidegháborús viszonyai között nem mertek ehhez a témához nyúlni – s ezáltal mi paradox módon a negyvenes évek második felének gyakorlatához képest fejlődhettünk, nemzeti szempontból szabadabbnak érezhettük magunkat, a hatvanas évek közepére a politikai rendszer elég erősnek érezte magát arra, hogy a kisebbségi kérdés témakörében is húzzon egyet a nadrágszíjon. Megérezték ezt a ruszinok, németek, romák is, de a játszma elsősorban a magyarok ellen irányult.
Nem mondták ki ezt persze nyíltan, dörzsölten csináltak mindent, fű alatt, gusztustalan kettős játékot játszva. A nyilvánosság előtt természetesen szépeket nyilatkoztak, a marxizmus internacionalista eszmerendszerére hivatkoztak, a valóságban viszont kemény elnemzetlenítő politikát folytattak. A csehszlovák – s ezen belül is a szlovák – internacionalisták a valóságban kisstílű, elszánt nacionalisták voltak. S ha valaki rá merészelt mutatni kettős játékukra, azt azonnal megbélyegezték, a szocializmus ellenségének kiáltották ki. Jól kitalált dupla fedelű játék volt ez, ahol a legfőbb törvényt az az axióma jelentette, hogy akinek kezében van a hatalom, annak birtokában van az igazság is. S aki eme szerencsétlen Patyomkin-valóság érvényességét megkérdőjelezte, könnyen a börtöncellában találhatta magát.
Íme, egy újabb kettősség: a hatvanas évek egyre szabadabbnak tetsző világában mi a nemzeti és ideológiai elnyomás malomkövei közt találtuk magunkat. A két síkon folyó játszmát néha nagyon perverz módon kombinálták egymással – de az sem volt ritka, hogy bizonyos elemeit éppenséggel kijátszották egymás ellen, ha úgy diktálta az érdekük. A hatalom, a diktatúra nem volt finnyás, nyílt vagy bújtatott pribékjei tették a dolgukat. Mindannyian abban gondolkodtak, hogy a világ bipoláris megosztottsága örökre fennmarad, s ez a torz egyensúlyi állapot biztosítja az ő sértetlenségüket is. A társadalom – de miért ne bővítenénk a kört a szellem eme „magaslatán” –, a társadalmak, a nyugati, magukat demokratikusnak mondó társadalmak is, elfogadták ezt az állapotot, ezen a hallgatólagos megállapodáson alapult a hidegháborús egyensúly torz stabilitása. Aki tehát a mi lelkünkben esetleg felmerült megalkuvásokat, kollaborálási szándékokat próbálja az utókor szempontjai szerint megítélni, nem árt, ha ezeket az összefüggéseket is figyelembe veszi. Minket valóban arra tanított meg a furcsa viszonyokat halmozó huszadik század, hogy az „ahogy lehet” filozófiájának engedelmeskedve próbáljunk meg evickélni a nagypolitika oldalvizein. S az vesse ránk az első követ, aki a huszadik század ötvenes – hetvenes éveiben más, hatékonyabb játékot tudott volna játszani.

Szlovákiai viszonylatban is egyre nagyobb teret nyert a bigottság – s annak részeként a nemzeti kizárólagosság eszméinek hirdetése is. Nyilvánosan, a pulpitusokról is elhangzott nemegyszer, minek itt magyarkodni, hiszen tud itt mindenki szlovákul – s aki nem akar úgy beszélni, annak bizonyára valamilyen hátsó szándékai vannak. Volt úgy, hogy hangosan, volt úgy, hogy csendben mondtak ilyeneket, a szülők felé pedig azt sugallták, hogy hátrányos helyzetbe hozza a gyermekét az, aki nem államnyelven taníttatja. Mi erre úgy próbáltunk meg reagálni, hogy jobban odafigyeltünk a szlovák nyelv tanítására is, az újonnan felnövekvő szlovákiai magyar értelmiség teljesítménye bizonyítja, hogy nem eredménytelenül. Ugyanakkor magyar gyerekek tízezrei kerültek szlovák iskolákba, s váltak félműveltekké, hiszen – főleg az első időszakban – nem vehették fel a versenyt szlovák anyanyelvű társaikkal. Ez nemcsak a tananyag elsajátítása terén eredményezett lemaradást, hanem lelki torzulásokat, maradandó kisebbségi érzést, frusztráltságot is okozott bennük. Ez is része a hatvanas évek valóságának, nem csupán a reformszelek szimpatikus világa. Egy nagy kavarodás volt az az időszak, az az igazság, tele reménykedéssel, energiával, rég nem tapasztalt nekifeszülésekkel – de tele régóta nem érzett félelmekkel is.

Cikkajánló

ERZSI, csupa nagybetűvel

Lehet-e, szabad-e pörölni a Teremtővel, ha az ember egymás után kapja a rossz híreket olyan …