Harmatos reggelek álmai

 

Csatán azokban az időkben viszonylag csendesen telt az élet, az emberekkel rendszeresen összejártunk, részleteiben is megvitattuk, mi történik a nagypolitikában. Reménykedtünk mindannyian, hiszen beindultak a tárgyalások az alkotmánytörvényről, s az egyéb törvényekről is, miniszteri posztot is kilátásba helyeztek. Létrejött és megkezdte munkáját a kormány nemzetiségi tanácsa, új színház létrehozatala körvonalazódott, új hetilap bontogatta szárnyait – egyszóval reményteljes hírek is megörvendeztettek bennünket. A közigazgatási változásokkal kapcsolatos konkrétumokról is egyre gyakrabban esett szó, arról például, hogy a hatvanas évek elején létrehozott, észak-dél irányú járásokat, amelyekben mesterséges egységekbe csapták össze a magyarok és szlovákok által lakott területeket, megváltoztatnák és kelet-nyugati irányultságúvá alakítanák át.

Valóban szép időszak volt ez, pezsgés volt érezhető mindenütt. Harc volt ez a szó legnemesebb értelmében: küzdelem a lelkekért, a jövőért. S ha az előbb kritikusan szóltam Dubčekről, ezen a ponton mégiscsak el kell mondanom, hogy ebben a folyamatban pótolhatatlan szerepet játszott. Minden forradalomnak, minden olyan folyamatnak, amely változásokat akar elérni, szüksége van vezéregyéniségre. Ő akkor egy ilyen helyzetbe került. Meg vagyok győződve róla, hogy jól gondolta az egészet, azt is sejtem, hogy a néha tapasztalható óvatossága mögött az apparátcsik tapasztalata húzódott meg, a valódi szovjet viszonyok mélyebb ismerete. A mosolygós arca azonban optimizmussal és reménykedéssel töltötte el az embereket, mai szóhasználattal élve úgy érzem, a politikai marketing művésze volt abban a korban. A megszállás utáni viselkedése azonban nagyon kiábrándított.

Talán valóban az apparátcsik-múltja lehet a magyarázat az elvtelen viselkedésére. Moszkvában enyhén szólva nem állt a helyzet magaslatán. Később is, az a gyáva döntése, amellyel elfogadta az ankarai nagyköveti posztot, nem magyarázható másként, csak elvtelen kollaborációként. Nem akarom én mindenképpen összehasonlítani őt a térség más személyiségeivel, de mégis: Nagy Imrének miniszterelnök-helyettesi posztot ajánlottak bő évtizeddel azelőtt, s ő tudott nemet mondani. Ha egyszer a nevét adta valamihez, egy eszméhez, amivel az emberek lelkét vette célba, amivel egy nemzet létének adott új értelmet, akkor hogy állhatott oda egyezkedni egy tál borsóért? Mondom ezt akkor is, ha azóta megismertem Nagy Imre NKVD-s múltját is, s ha életem végéig változatlan marad elítélő véleményem arról, amit november negyedikén hajnalban tett. „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van” – ezt beolvasni a rádióban, utána elballagni a jugoszláv nagykövetségre menedéket kérni, s ott hagyni a fiatalok ezreit kivérezni az utcán, az én szememben ez megbocsáthatatlan bűn – és az is marad örökké. De a zászlót nem árulta el, a bitófa árnyékában sem. Nemhogy nagyköveti posztot, de miniszterelnök-helyettesi posztot sem fogadott el, nem hagyta korrumpálni magát! Dubček ilyen szempontból nagyon kicsinyesen, sőt gyáván viselkedett.

Kádárral összehasonlítva viszont egyértelműen Dubček javára billen a mérleg. Bár elismerem, hogy a robbanékony magyarokat mindig is nehezebb kormányozni, mint a halvérű, megalkuvásra kész, bumfordi cseheket vagy a vidékies, nyakukat behúzó szlovákokat, akik csak a gyengébbekkel szemben tudnak erősként tetszelegni. Azt is hajlandó vagyok méltányolni, ahogy Kádár stabilizálta a magyarországi helyzetet, mégsem tudom neki megbocsátani ötvenhatos árulását és azt, amit ötvenhétben és ötvennyolcban tett. Dubčektől azt hiszem, alkatilag távol állt az ilyesfajta szibériai habitus, el nem tudom képzelni, hogy ez a kicsit visszafogottan, kicsit magatehetetlenül mosolygó falusi téeszelnök-utánzat valaha is lövetett volna vagy parancsot adott volna valaki kivégzésére. Igaz, a huszadik században nehezen találunk egyértelműen tiszta politikust, s különösen reménytelen az ilyen igyekezet Európa keleti felén, mégis, elvi elvárásainknak mindenkivel szemben ugyanazoknak kell lenniük.

Nem akarom én mindenképpen összehasonlítani a magyar ötvenhatot és a csehszlovák hatvannyolcat, de ha már idáig értünk a gondolatsorban, kimondom, hogy a mi hatvannyolcunk csak egy szimpatikus sóhaj volt a magyar ötvenhattal összehasonlítva. Ezeket az összefüggéseket persze én is csak később ismertem fel, volt elég időm rágódni mindezen, újra átgondolni a történteket későbbi, történészi munkák és emlékiratok alapján is, ám mindez csak kiteljesítette, de nem írta fölül az én akkori Dubček-képemet sem.

Hatvannyolcban abban is különböztünk ötvenhat Magyarországától, hogy mi valóban nem akartunk mást, csak élhetőbb szocializmust. Emberarcút, demokratizáltat: tényleg ilyen elképzeléseink voltak. S nem értettük, nem tudtuk fölfogni, hogy azok a logikus eszmék és gyakorlati lépések, amelyeket megfogalmaztunk, amelyek valóban a társadalom jobbítását tűzték ki célul, ne nyerjék el mindenki szimpátiáját. Mindenféle revíziót csak később magyaráztak az egész folyamatba, senki nem akart itt másfajta restaurációt sem. A második világháború előtti rendszert mindannyian, akik ebben a gondolkodási folyamatban részt vettünk, igazságtalanabbnak tartottuk. Előre akartunk menni, nem visszafelé: igazságot, igazságosabb berendezkedést, igazságosabb problémakezelést és valódi megoldásokat akartunk, s ezt várták el tőlünk az emberek is.

A Varsói Szerződés csapatainak bejövetelét mélyen elítélem. A formát, mint problémakezelési módot kétségkívül igen. Ám azt is meg kell mondanom őszintén, egy kicsit meg is könnyebbültünk akkor. Hazudnék, ha azt mondanám, akkoriban nem voltak félelmek bennünk, magyarokban. 1968 nyarán ugyanis eléggé eldurvult már a vita magyar-szlovák viszonylatban is. S mit szépíteném, újra megjelentek bennünk a második világháború vége óta nem tapasztalt félelmek. Érdekes tapasztalat volt az is, ahogy ebben a helyzetben is eljátszottak velünk: Dél-Szlovákiába ugyanis a magyar hadsereg vonult be.

A véletlen úgy hozta, hogy épp akkor, augusztus 18-án az egész családommal együtt elindultam Északkelet-Szlovákiába, Szinnára. Ott gyártották az új kazánokat, s mivel a miéink teljesen kiégtek, ki kellett őket cserélni. Leveleztem sokat az ügyben, a gyártó fűt-fát megígért, de tenni vajmi keveset tett. Augusztus második fele volt, nyakunkon a fűtési szezon, valamit tenni kellett. Fogtam magam, beültettem az autóba az egész családot, gondoltam, összekötöm az egész utat egy tátrai családi kirándulásssal. Úgy is történt, huszadikán este éppen Eperjesre értünk, ott szálltunk meg egy szállodában. Rádió nem volt a szobán, televízió sem, nyugodtan aludtunk egész éjjel. Másnap reggel beültünk az autóba, hogy indulni készültünk tovább. Alig mentünk azonban párszáz métert, orosz katonákba ütköztünk. Nem az ismert hangulatban gyakorlatra igyekvő katonákba, hanem eléggé morcos, ideges, háborús hangulatban lévőkre. A város szélén hatalmas dugóba kerültünk, nem tudtunk tovább menni. Kiszállok az autóból, kérdezem az embereket, mi van, azok meg úgy néznek rám, mint az őrültre:

– Maga nem tudja, mi történt? Az éjjel megszálltak bennünket.

Akkorra a kereszteződésben már összetűzések is voltak, civilek teherautókkal odahajtottak, ott aztán szándékosan karamboloztak, hogy lassítsák az oroszok vonulását. Két óra hosszat is kellett várakoznunk, amíg rendet tudtak csinálni és újra elindulhatott a kocsisor. S ebben a helyzetben én hová mentem? Tovább Szinnára. A gyár előtt hatalmas tömeg volt, senki sem dolgozott. Az emberek izgatottak voltak, egymás közt beszélték meg az eseményeket, hírek és álhírek kerengtek közöttük, mint ilyenkor az lenni szokott. Az emberek vitatkoztak, azt fontolgatták, mit lehet tenni egy ilyen helyzetben. Én meg, a kis igazgató, ott rodeóztam közöttük a papírjaimmal, hogy nekem kazán kell, a gyerekeim megfagynak a télen, valakinek el kellene intéznie az ügyet. Azok meg csak néztek rám, mint egy ütődöttre, mit akarok a főmérnöktől és az üzletkötőtől éppen itt és éppen most. Én meg csak hajtogattam a magamét, tényleg mint egy megszállott, hogy mindjárt itt a tél, az iskolában fűteni kell, s én kazán nélkül nem mehetek haza. Az emberek pedig csavargatták a fejüket, uram, kérdezték, nem látja, mi történik itt, de aztán csak előkerült az üzletkötő is meg a főmérnök is. Meg is egyeztünk, ha újra beindul a munka, a mi kazánunk az elsők között lesz, amit legyártanak. S láss világ csodát, úgy is lett. Október 15-én, amikor beindult a fűtési idény, már az új kazánokkal fűtöttünk.

Még aznap délután, mint aki jól végezte dolgát, hazaindultunk. Rozsnyóig egész szépen eljutottunk, ám este lett, mire odaértünk, s ott már sokkal barátságtalanabb viszonyok fogadtak. Minden utcasarkon orosz katonai rendőrség posztolt, a katonák fáradtak és idegesek voltak, egyikkel a másik után kerültem összetűzésbe, nem akartak továbbengedni. Egyszer aztán a feleségemben is elfogyott a türelem, s azt mondta, ő bizony nem megy tovább egy ilyen sültbolonddal. Nyilván elege lett abból, ahogy a tankok közt ródeóztam, előzgettem, kerülgettem őket, ahogy kiabáltam, veszekedtem a katonákkal. Sietni akartam, haza akartam volna érni mielőbb. A gyerekek még élvezték is a dolgot, volt benne kaland elég, az biztos. A feleségem azonban megijedt, sírt és jajveszékelt mellettem. Este aztán már én is félni kezdtem, még idegbajt kap mellettem az asszony, megálltam hát az egyik magyar faluban. Az utcán nem volt senki, az ablakok zárva. Bekopogtam az egyik helyen, alig akartak beszélni velem, féltek, nem tudták, ki vagyok. Végül is eljutottam a téeszelnökhöz, akinek a felesége innen származott, a Garam mellől. Ők befogadtak, ott aludtunk náluk, másnap reggel jöttünk csak haza.

Nagykürtösre érve már más volt a helyzet. Barátságosabb légkör fogadott, ott már magyar katonák voltak. A város mellett, egy dombon álltak egymás mellett a tankok, de nem háborús hangulatot sugalltak, inkább egy hétvégi felvonulásra emlékeztettek. Persze, ezt sem érezte mindenki így, sok helyen ellenszenvvel viseltettek irántuk is, egy kalap alá vették őket a szovjetekkel, azok pedig, akik amúgy sem szívlelték a magyarokat, most nyíltan kimutathatták érzelmeiket. Előfordult, hogy nem akartak vizet adni nekik, nem akarták kiszolgálni őket az üzletekben. Az igazsághoz tartozik, hogy az ilyenfajta jelenségekre csak pár nap múlva került sor, az első napokban senki sem tudta, mi lesz, a katonák sem, az emberek sem. A polgárok attól féltek, hogy újra háború lesz, a katonák is bizonytalanok voltak, az első napokban el sem fogadhattak semmit a civilektől, nehogy bárki megmérgezhesse őket. Akkor még senki sem tudta, hányadán áll, még a politikai vezetők sem.
Aztán megkezdődött a tanév, egy héttel a tanévnyitó előtt be kellett lépnünk a munkahelyünkre. Jöttek a tanítók, idegesen, bizonytalanul, és kérdezték, most mi lesz.
– Mi lenne? – válaszoltam. – Előkészítjük az új tanévet és tanítani fogunk.
A járási pártbizottságról az egyik titkár ránk telefonált, hogy tiltakozni kellene a bevonulás ellen. Mondom neki, Miško, ne haragudj, de mi nem küldünk semmit.
– Šanko – mondja -, hogy engedhetsz meg magadnak ilyet, már minden iskola küldött, csak ti nem.
– Nyugodj meg – válaszoltam -, nem küldünk, ennek az égvilágon semmi értelme sincs. Máshogy kell az ilyesmit kezelni.
Ilyen is volt. Azért nem küldtem tiltakozólevelet, mert tudtam, a tényeken az egy jottányit sem változtatna. S úgy gondoltam, egy ilyen szerencsétlen helyzetben fölösleges olyan lépéseket tenni, amelyeket bárki feszültségfokozásnak tekinthet. Őszintén szólva arra is gondoltam, nem árt, ha vigyázunk a fejünkre is.
Az emberek, a falusiak, gyakran jöttek hozzám, s kérdezgették, mi lesz most, hogyan tovább.
– Semmi – válaszoltam -, az élet megy tovább. Majd csak megleszünk mi is valahogy.

Most, ennyi év után sem egyszerű mérleget vonni, mit nyertünk és mit veszítettünk mi hatvannyolcban. Kaptunk egy megtagadott alkotmánytörvényt, egy tárca nélküli minisztert és egy nemzetiségi titkárságot, egy-két új lapot, színházat. Néhányan átmehettek Magyarországra tanulni. Pár hónapig úgy érezhettük, szabadabbak vagyunk.
S mit veszítettünk? Ezeket majdnem mind el is veszítettük – s ráadásul lefejeztek bennünket. A nemzetiségi érdekképviselettel való foglalkozás attól fogva az államrendőrség feladata lett, a Csemadokot száműzték a Nemzeti Frontból, rátelepedtek a kultúránkra, oktatásügyünkre, sokunkat a földbe tapostak, ellehetetlenítettek, megaláztak. A szlovákiai magyar társadalomban is meghatározó attitűddé vált a kontraszelekció, alapelvárássá a feltétel nélküli lojalitás. Meghatározó életérzéssé vált a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, és kezdett mindent átitatni a félelem.
A normalizáció így komoly károkat okozott nekünk, magyaroknak, de az egész országnak, a cseheknek és a szlovákoknak is. Arányosan nálunk volt nagyobb a veszteség, egy nemzet, amely saját államában él, saját állami struktúrákkal rendelkezik, jobban át tudja vészelni a kritikus időket is, mint egy kiszolgáltatott helyzetben lévő, intézményekkel alig rendelkező néptöredék. A csehek és a szlovákok közül többen egyébként érdekes bújócskát is kitaláltak ezekben az időkben: ha valakire nagyon rászálltak Szlovákiában, elköltözött Csehországba és fordítva. Az idegen környezetben általában még a szakmai tevékenységét is folytathatta, egy-két karriernek még jót is tett az ilyen ideológiai indíttatású turisztika. Arra azért ügyeltek, hogy olyan vérfürdőt ne rendezzenek, mint 1956 után Magyarországon. Ok sem volt rá: puhább, jellegtelenebb volt ez a mi hatvannyolcunk.

Ami a magyar ügyeket illeti, gyanítom – bár ezt már soha nem lehet lesz ellenőrizni -, hogy a magyar ügyek a katonai beavatkozás nélkül is hasonló pályára csúsztak volna, mint így. Az ilyesmiben könnyen jut konszenzusra a mindenkori politikai elit. Ha baj van és kell a támogatásunk, udvarolnak nekünk, megígérnek mindent. Ha átmegy a vihar, gyorsan elfeledkeznek az ígéretekről, s húznak egyet a pórázon.
A Csemadokban bíztunk, a tárgyalások sikerében reménykedtünk szeptemberben is, s később, még 69-ben is. Mi, vidékiek azonban egyre inkább kicsúsztunk a történésekből, hiszen akkortájt még inkább felgyorsultak az események. Valószínűleg ez sem véletlenül történt így, sokszor órák alatt kellett dönteni, s mi, a vidékiek ebben értelemszerűen nem mindig vehettünk részt. Előtte tervszerűen dolgoztunk, a kritikus időszakban viszont hektikussá váltak a viszonyok, néha valóban gyorsan kellett reagálni. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy azokban a napokban néha még a szimpla telefonkapcsolat sem működött.
Emlékszem, mennyi vitánk volt a Csemadok elnökségében az oroszok bejövetele után. Nagyon heterogén társaság volt az az elnökség, nem cseréltünk le mindenkit 68-ban, nehogy azt mondhassák, túlontúl tisztogatunk. Ott is utolért a kettősség, nemcsak engem, de a szervezetet is. A Csemadokot, amely megalakulása óta küzdött ezzel a dilemmával : az egyik oldalon ott voltak az ideológiai jellegű elvárások, hiszen a hatalom azért hozta létre ezt a szervezetet, hogy – ha már nem tudott jelentősebb arányban fizikailag megszabadulni az itteni magyaroktól – legalább ilyen módon kordában tartsa őket. A szervezet eredeti küldetése tehát az lett volna, hogy a párt kisöccseként szivárogjon be a szlovákiai magyar társadalom minden rétegébe, segítsen ott terjeszteni a párt ideológiáját és főleg ellenőrizze a magyar kulturális-társadalmi kezdeményezéseket.

Az emberek azonban a kezdetektől fogva ennek az ellenkezőjét, a magyar kulturális- közéleti platformot látták benne, önmaguk kiteljesítésének lehetőségét, a saját pártjuk helyett is működő univerzális szervezetet, ahol a kulturális kezdeményezések mellett közéleti kérdésekkel, sőt bizonyos fokig politikával is foglalkozhattak. Ez utóbbi profil valóban 1968-ban csúcsosodott ki, amikor a Csemadok a magyarok valódi érdekképviseleti szervévé vált, s eme vonatkozásában még a kommunista párt is elfogadta partnernek. A Csemadok tehát egészében jól tartotta magát, tiltakozott az intervenció miatt is és folytatta a küzdelmet a jogainkért, bár olyanok is voltak közöttünk – a régi iskola tagjai -, akik kimondottan örültek az augusztus végi fejleményeknek. Úgy gondolták, eljött az ő idejük, bár a kritikáikat ekkor még nem, csak később, egy-másfél év múlva fogalmazták meg egyikünk-másikunk ellen. Akkor, amikor már teljesen megváltozott a társadalmi hangulat, amikor szabadon lehett ütni egyet a politikai-társadalmi (némely esetekben a személyes) ellenfeleken, s amikor megint húzni lehetett egyet a nadrágszíjon a kisebbségek irányában is.

A bejövetel után megjelent a Csemadokban Gustáv Husák. Eljött, hogy megszerezze a mi támogatásunkat is. A központi bizottsági ülésünkön magyarul is szólt egy-két mondatot. Nagy jogászi fifikával vagy nem is tudom, hányszínűséggel aztán úgy folytatta, hogy ezt a gyönyörű nyelvet ő a börtönben tanulta meg, de sajnos, nem tökéletesen, ezért ne haragudjatok, elvtársak, mosolygott ránk, szlovákul fogom folytatni, nem szeretném valamely helytelen kifejezéssel megsérteni ezt a szép nyelvet. Azt kérte tőlünk, hogy támogassuk a párt központi vezetését, mert az mindent nagyon szépen akar megoldani.

Az ő beszéde is fennmaradt az archivumban. ”… Ez év kezdetén, a demokratizálódási folyamatra való áttérés számos alapvető kérdés rendezésének szükségességét vetette fel az országban. Ezek az alapvető kérdések lakosságunk minden rétegét, osztályát, nemzetét és nemzeti kisebbségét érintik. Azok a problémák, amelyeket Dobos elvtárs a bevezetőjében érintett, megtalálhatók pártunk akcióprogramjában, és szeretnénk ezeket fokozatosan, egymás után becsületesen megoldani. Kezdve a gazdasági kérdésekkel, a gazdasági reform problémáival, egész társadalmunk demokratizálódásával egészen a többi kulturális, politikai és szociális kérdésig, beleértve az együttélést, nemzeteink és nemzetiségeink kapcsolatainak kérdését is. Igaz, ezen a januárt követő utunkon, melyet polgáraink szabadabb, demokratikusabb életére való őszinte törekvése jellemez, és amely ragyogó pontja kommunista pártunk és az összes progressziv erők azon törekvésének, hogy megszabaduljunk az ötvenes évek, a kultusz éveinek és törvénytelenségeinek túkapásaitól és hibáitól, adódtak kilengések, hiányosságok és hibák is. Ezen problémák megoldásának keresése közben jöttek az augusztusi események, az öt szövetséges állam hadseregeinek bevonulása országunkba. A későbbiek folyamán bizonyára gyakran vissza fogunk térni majd ezekhez a kérdésekhez, hol követtünk el hibát, mikor nem értékeltük kellőképpen a nemzetközi tényezők jelentőségét, a szomszédos nagy és kis államokkal való kapcsolatok fontosságát, amikor talán mi sem kerestük eléggé a kapcsolatokat és a megértést, vagy amikor lehetővé tettük, vagy legalábbis toleráltuk, hogy szocialistaellenes erők zavarják meg országunk demokratikus fejlődését, új utat kereső szándékunkat. Gondolni fogunk bizonyára arra is, hogy szövetségeseinknek ez a lépése – véleményünk szerint – elsietett volt. Ezekhez a gondolatokhoz később mindannyiunknak vissza kell térnünk. Most azonban kiutat kell találnunk ebből a helyzetből. Idegen katonák bevonulása egy állam területére mindig olyan változást jelent, mely sok nehézséget, sok fájdalmat hoz magával, kisiklatja az életet a megszokott medréből, s ily módon az emberek megszokott életének – beleértve a politikai és polgári életet is – megzavarását jelenti. Pártunk és államunk vezetősége, a köztársasági elnök kezdeményezése alapján kiutat keresett ebből a nehéz helyzetből. Ezt a kiutat a moszkvai tárgyalásokban találta meg: a szovjet állami- és pártvezetőkkel való megegyezésben, mely e helyzet megoldását célozza. Ez alkalomból is szeretném hangsúlyozni, hogy egész lakosságunk, vagy legalábbis lakosságunk óriási többsége, csehek, szlovákok, magyarok stb. ezekben a nehéz napokban nemcsak lojálisan és becsületesen viseltettek az államhoz és annak politikai vezetéséhez, hanem szilárd hazafiságukról is számot adtak a szó szoros értelmében. Erről a helyről is köszönetet akarok mondani minden magyar polgártársunknak becsületes, bátor viselkedéséért. Ezekben a válságos augusztusi napokban a különböző ellentétek, viszályok és gyakran a kölcsönös nacionalista szenvedélyek megnyilvánulása ellenére mindannyian állampolgárokhoz méltóan viselkedtek, és elősegítették megteremteni azt a politikai egységet, amely támogatta az állam vezetőit Svoboda és Černík elvtárssal az élen, valamint a pártvezetést Dubček elvtárssal az élen. Ez számunkra is fontos elkötelezettséget jelent, hogy magyar polgártársaink igényeire nagyobb következetességgel tekintsünk, sokkal gyorsabban valósítsuk meg a nemzeti illetve nemzetiségi politika terén követeléseiket éppúgy, mint kulturális és gazdasági vonatkozásban. …
Az akcióprogramban foglalt elvek megvalósításához tartozik természetesen a nemzetiségi kérdés megoldása. Az SZlKP KB – mint az önök is tudják -, néhány nappal ezelőtt foglalkozott ezzel a kérdéssel. Jóváhagyta azokat az alapelveket, amelyek lehetővé teszik államunk föderatív átépítését. És ezzel egyidejűleg jóváhagyta azt az álláspontot is, melynek alapján az államjogi kérdéssel együtt az év október 28-án alkotmányban kell biztosítani a nemzeti kisebbségek helyzetét is. … Márcsak azért is szükséges a kérdés megoldása, hogy megszüntessük nemzeteink és lakosságunk között a régi nézeteltéréseket. E téren főleg az utóbbi nyolc hónapban mind szlovák, mind magyar részről magasba csaptak a szenvedélyek, és ez alapjában véve természetes jelenség. Ahol a kérdések nincsenek megoldva, ahol nincsenek véglegesen megoldva, ahol olyan zsilipek nyílnak meg, mint amilyenek nálunk nyíltak meg januárban, ott vitatkoznak ezekről a kérdésekről békésen és szenvedélyesen, sőt viharosan is. Mindez azonban arra utal, hogy a kérdést meg kell oldanunk, keresnünk kell az ésszerű és demokratikus kiutat. A magam részéről nagyon örülnék, ha áthidalhatnánk ezeket a régi ellentéteket, s végső megoldást találnánk e kérdésekben. A történelmi eseményeket ugyanis különféleképpen lehet magyarázni. Egyet említenék meg, mely a magyar lakosság emlékezetében nagyon élénken él még. A magyar kisebbség problémájának megoldására gondolok az 1945-ös években. Már beszéltünk, írtunk róla, hogyan került rá sor.
Megemlítettük, hogy Szlovákiában a párt illegális munkájában vagy a szlovák nemzeti felkelés idején senki sem vetette fel a magyar polgártársak kitelepítésének, vagy valamiféle diszkriminációjának a kérdését. Ám a világpolitika vagy az európai politika a háború végén úgy alakult, hogy megkezdődött a határok változtatása, s ennek kapcsán szóba került a lakosság, elsősorban a németek tömeges eltávolítása az egyes államokból. És így külföldön merült fel a Csehszlovákia és Magyarország közötti viszony megoldásának kérdése, lakosságcsere vagy egyoldalú kitelepítés formájában. Ez akkoriban Csehszlovákiának és Szlovákia Kommunista Pártjának, a kormánynak hivatalos politikája volt. Ma bírálhatjuk vagy nem bíráljuk, ez más kérdés. Bizonyos, hogy 1945 után a magyar lakosságot sok sérelem érte, sok ostobaságot, sok következetlenséget és méltánytalanságot követtek el vele szemben. Az évek távlatából ezt meg kell mondanunk. A magyar lakosság egyenjogú helyzetének gyakorlata csak 1948-tól kezdődött azoknak a túlkapásoknak és intézkedéseknek a megszüntetésével, amelyeket 1945-48 között alkalmaztak. Főleg azért említem ezt a kérdést, mert az ötvenes években azután, amikor már bűnbakot kerestek, akkor egyszerűen azok között találták meg, akiket akkor börtönbe zártak. Mindenekelőtt Husákot, Novomeskýt és a többieket emlegették. És 13 éven át az emberek tudatába beleplántálták, hogy ezek ketten- hárman vagy az úgynevezett szlovák burzsoá nacionalisták azok a fekete ördögök, akik az egész kását megfőzték. Okmányok, történelmi dokumentumok, levéltárak anyagai bizonyíthatják, hogy a dolgok úgy alakultak, ahogy mondom, s én, mint ennek a pártnak és szerveknek egyik alkotórésze, ezt a politikát támogattam, propagáltam, azonban nem egyes egyének politikájáról vagy hasonlókról volt szó, hanem az egész párt és állami szervek politikájáról. Azért említem ezt, hogy lássák, hogyan forgatnak ki egyes kérdéseket, s ezek hogyan kapják meg a propagandisztikus jellegüket, megtévesztve ezáltal sok-sok embert. …Biztosítani akarom önöket arról, hogy a magyar nemzeti kisebbség helyzete megoldásának a teljes egyenjogúságon kell alapulnia, s magam részéről a párt- és állami fórumokon ilyen megoldást fogok szorgalmazni. Közölték velem az elvtársak az önök vezetőségéből, hogy e kérdésben valamiféle türelmetlenség tapasztalható a magyarok között. A magam részéről megértem ezt a türelmetlenséget, és hasznosnak tartom, ha állandóan szorgalmazzák, sürgetik a megoldást. Biztosítani akarom tehát önöket, hogy ami a probléma megoldását illeti, itt nincs szó sem évekről, sem hónapokról. Távolról sem gondoljuk azt, hogy ebben az országban elegendő a szlovákok és a csehek közti problémákat megoldani, s azután minden rendben van. Tudatában vagyunk annak, hogy éppen olyan sürgős feladat főleg a magyar nemzeti kisebbség problémájának megoldása, hiszen ez a legnagyobb nemzeti csoport nálunk, amely Bratislavától egészen Kelet-Szlovákiáig mindenütt együtt él a szlovák lakossággal. E kérdés békés rendezése s az e kérdésben elfogadott megegyezés nélkül nem lehet konszolidáltnak tekinteni sem Szlovákiát, sem a köztársaságot. Szeretnénk, hogy a nemzeti kisebbségek, mindenekelőtt a magyar nemzeti kisebbség helyzetét úgy rendezzék, hogy a szó legszorosabb értelmében saját országának, saját hazájának, otthonának tekintse ezt az államot, s olyan megelégedett legyen benne, mint amilyen megelégedést kíván a cseh és a szlovák nemzetnek.”

Gumiszöveg volt ez is, tele üres igéretekkel, csúsztatásokkal, féligazságokkal. Csendre volt szükség akkor az országon belül, s arra, hogy ilyen módon pacifikálják a kisebbségeket is. Először jött a csali, az ígéret, egy-két tessék-lássék lépés is, majd, amikor már lecsendesedett a helyzet, következett a dolgok visszanyesése. Husák személyes érdekei is ezt az érdekgörbét kopírozták. Két- vagy többesélyes volt ugyanis akkor még a harc a párt vezetésén belül, már ami a legfőbb pártvezetők személyi ambícióit illeti, hiába, hogy itt voltak az oroszok. Husák pozíciója sem volt biztos, Moszkva is kereste még a jövő emberét, azt, aki a legmegbízhatóbb helytartójukká válhat.

Husák tehát ott szónokolt nekünk, mi meg hittünk is neki meg nem is, mindenki a vérmérséklete szerint. Olyanok is ültek közöttünk, akik emlékeztek rá, mit mondott 1947-ben Köbölkúton. Ő volt akkor a magyarok kitelepítésének egyik irányítója, s ott magyarázta el, miért fontos a kitelepítés, miért szükséges az etnikailag tiszta Szlovákia megteremtése. Mi sejtettük, hogy kutyából az ő esetében sem lesz szalonna, sejtettük, hogy a kijelentéseit nem lehet komolyan venni, hogy hetente változtatja a nézeteit: minden beszéde más és más volt. Ám a fuldokló a szalmaszálba is belekapaszkodik, sejtettük, hogy ez a ravasz ügyvéd fontos szerepet fog játszani a jövőben, s nem akartuk vele összerúgni a port.

Sokan közülünk azt sem tudták megbocsátani neki, ahogy 1945-ben belügyi megbízottként Esterházy Jánossal szemben viselkedett. Őt is szivélyesen fogadta a belügyminisztérium harmadik emeletén, megkínálta kávéval, majd elnézést kérve tőle kiment, úgymond telefonálni pár percre. Amikor visszajött, kedvesen folytatta vele a beszélgetést, természetesen magyarul, gesztust gyakorolva Esterházy felé, aki akkor jogilag még a szlovák parlament képviselője volt. Amikor elbúcsúztak, Esterházy leballagott a földszintre. Ott már várta őt két gumikabátos fiatalember, akik letartóztaták őt – s élve már nem jött ki a börtönökből.

Husák tehát udvarolni jött, s bizony voltak sokan, akik hittek a szavának. Ez a fajta hozzáállás is benne volt akkor a levegőben, a konszolidáció légkörének ez is alkotórésze volt. Megint csak rá kellett jönnünk, mennyire manipulálhatóak az emberek. Hisznek a szép frázisoknak, mert a lelkük mélyén békét, csendet akarnak. S nem akarják elhinni, amíg a saját szerencsétlen tapasztalataik alapján meg nem bizonyosodnak róla, hogy a paravánok mögött ott várja őket a végzet, a nyaktiló.

A machiavellizmus szomorú iskolajátéka volt, ami akkor átsöpört rajtunk. Tanúskodik erről többek közt a Csemadok XVIII. járási konferenciájának jegyzőkönyve is, amely az 1968. november 9-én Léván megvalósult rendezvényről számol be, ahol tizedik felszólalóként én is szót kaptam. A dokumentum azért is fontos, mert már megjelenik benne a Csemadokon belüli tisztogatás gondolata is.

„ A konferencia a Munka dalával vette kezdetét. Utána Sz.J. elvtárs, a Csemadok járási bizottságának elnöke rövid megnyitó beszéde után rövid beszámolót tartott a belpolitikai és a nemzetközi politikai helyzettel kapcsolatban. Majd a Lévai Kilencéves Iskola tanulói köszöntötték a küldötteket.
Ezek után Sz. kultúrtárs üdvözölte a helyi szervezetek küldötteit, a jnb, a járási pártbizottság, a Nemzeti Front és a többi tömegszervezetek küldötteit. Továbbá ismertette a konferencia napirendi pontjait. …
A 9. felszólaló S. elvtárs, a járási pártbizottság küldötte volt:
Drága magyar polgártársaink! Örülök, hogy a többi elvtársakkal és elvtársnőkkel együtt részt vehetek a Csemadok járási konferenciáján. Alkalmunk van így a találkozásra, közeledésre, egymás megismerésére. Egyúttal alkalmunk van mélyebben megismerni az önök munkáját. Engedjék meg, hogy ezúton mondjak köszönetet önöknek azért a munkáért és fáradozásért, melyet a kultúra területén a magyarság érdekében tesznek. Megelégedéssel és nagyon komoly figyelemmel kísérjük az önök fáradságos munkáját, azt a munkát, amelyet az egész csehszlovák társadalom felvirágoztatásáért tesznek. Engedjék meg, hogy ezúton mondjak köszönetet önöknek és önökön keresztül az itt élő magyarságnak azért a becsületes kiállásért és magatartásért, amelyről a nehéz augusztusi napokban tanúbizonyságot tettek. Drága barátaim!
Ezzel nagyon sokat tettek nemzeteink és nemzetiségeink egységének ügyéért. Megmondom őszintén, büszkék vagyunk munkás népünk magatartására. Büszkék vagyunk a járásunkban élő Csemadok-tagság magatartására, a Csemadok funkcionáriusainak józanságára, élükön Sz. elvtárssal. Megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy semmi sem bonthatja meg egységünket, szilárd alapokra épülő barátságunkat. Az önök alapszervzetei is nagy szolgálatot tettek hazánk népeinek egységéért, az internacionalizmus elveinek megőrzésére. A Csemadok a Nemzeti Front tagja, amelynek élén Csehszlovákia Kommunista Pártja áll. Minden más szervezetnek egyenjogú partnere. Elvtársak, elvtársnők, a kommunista párt sosem mond le és soha nem mondhat le vezető szerepéről. Ez nemzeteink és nemzetiségeink érdeke is. Ezt a vezető szerepét a kommunista párt olyan politikával fogja elmélyíteni, amely emberi, humanista alapokon áll, mindnyájunk érdekeinek szolgálatában. Pártunk további munkáját a marxizmus-leninizmus internacionalista elveinek betartásával és ennek szellemében kívánja elmélyíteni. A meggyőzés politikáját tartjuk a legelfogadhatóbb munkamódszernek.
Elvtársak, elvtársnők, valóban marx-leninistákként kívánunk dolgozni. Ebben a szellemben kívánjuk elmélyíteni kapcsolatunkat a Csemadokkal is. Eddigi személyi kapcsolataink olyan jók, hogy erre nyugodtan lehet építenünk. Továbbiakban is megőrizzük, megtartjuk eddigi kapcsolatainkat és azokat el fogjuk mélyíteni. Tudjuk, hogy a nemzetiségi egyenjogúság megteremtése az ökonómiailag elmaradott országrészek felemelését is jelenti. A mi járásunk, s annak déli része is ilyen területnek számít. Felelősségteljesen informálhatom önöket arról, hogy a járási pártbizottság és a járási nemzeti bizottság nagyon komolyan foglalkozik ezekkel a problémákkal, különösen az elkövetkezendő választásokkal kapcsolatban.
A továbbiakban a nemzetiségi alkotmánytörvényről beszélt és hangsúlyozta, hogy az maga nem oldhat meg minden felmerülő problémát. Azonban olyan biztos alapot jelent, amelyből kiindulva nemzeteink és nemzetiségeink önrealizálódása megvalósulhat. Az önök szervezete előtt komoly ideológiai és kultúrális és nevelőmunkát illető komoly feladatok állnak, amelyet a magyar polgártársak s főleg az ifjúság körében kell elvégezni. El kell
mélyíteni a szocialista hazafiság eszméjét. Minden embernek, csehnek, szlováknak, magyarnak egyenjogúnak, szabadnak és boldognak kell éreznie magát hazánkban. Bizonyára egyetértenek velem abban, hogy a törvény maga nem oldhat meg minden felmerülő problémát. Azonban olyan biztos alapot jelent, amelyből kiindulva nemzeteink és nemzetiségeink önrealizálása megvalósulhat. Ebben van a kommunizmus lényege, gyakorlati munkájának alapja. Elvtársak! Minden problémát, azokat a kényes problémákat is, amelyek még megvannak közöttünk s feltehetően a jövőben is előbukkannak, maguknak az embereknek kell megoldaniuk. Nem élhetünk nacionalista és soviniszta szenvedélyektől fűtve. Szerintünk, kommunisták szerint az céljainktól és tanításainktól nagyon is idegen. Azt hiszem, mindnyájan úgy fogunk dolgozni, hogy a problémákat bölcsen megoldjuk. Nagy lehetőségek előtt állunk. Kommunista ideálokat és célokat tartunk szemünk előtt, amelynek megvalósításáért közösen kívánunk dolgozni. Arról van szó, hogy el kell mélyítenünk a szocialista hazafiság eszméjét polgártársainkban. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság mindnyájunk hazája, az volt és az is marad. Ilyen szavakat hallottunk magyar elvtársainktól a nehéz augusztusi napokban. Magyar polgártársaink pedig tanúbizonyságot tettek hovatartozásukról. És ezen nem változtathatnak bárhonnét jövő alaptalan vádak és túlkapások. Legfontosabb feladatunk, hogy az itt élő népek között a humanista kapcsolatok megteremtését szorgalmazzuk és támogassuk. Sose ne akarjunk a másik rovására dolgozni. A párt, a Nemzeti Front és annak tagja, a Csemadok is azon fáradozik, hogy mindenki embernek érezhesse magát. Az ember szó büszkén hangzik. Minden embernek, csehnek, szlováknak, magyarnak egyenjogúnak kell éreznie magát. Mindnyájan kötelesek vagyunk elmélyíteni népeink és nemzetiségeink barátságát. Ez internacionalista feladat. Ez szocialista köztársaságunk egyik alapja. Ez alapja a szocialista országok táborának is, amelyhez mi is tartozunk. Szocialista hazánk és a világ-szocializmus ügye mindnyájunk legfontosabb feladata. Mélyüljön el és erősödjön hazánk népeinek és nemzetiségeinek barátsága! …
10. felszólaló Ú.S., a Csemadok KB elnökségének tagja. Hangsúlyozta, hogy ő is a demokratizálódás szellemében él. Feltette a kérdést: mi is az a demokrácia? És így válaszolt rá: egyenrangúvá tenni nemzeteink és nemzetiségeink tagjait. S ezt minden téren.
A Csemadok KB márciusi állásfoglalása nagy felháborodást váltott ki a szlovákság részéről. Ennek tanúi lehettünk a sajtóban, rádióban, televízióban egyaránt. Pedig nem is ismerték a teljes szövegét a határozatnak. Egyszerre Horthy és a hozzá hasonlók összes bűneit a nyakunkba varrták. Pedig mi Dózsa György, Steiner Gábor utódai vagyunk. Nem akarták elhinni, hogy mi ezt az országot tekintjük hazánknak. Kellett ahhoz egy augusztus, hogy ezt bebizonyítsuk. Ezzel visszautasítottunk minden alaptalan vádat, amit ránk kentek.
Továbbá mondotta, hogy szeretnénk, ha a Matica testvéregyesület úgy gondoskodnék tagjairól, mint a Csemadok. De ezt a szlovák nép érdekében tegye, és ne mások ellen. Tudom – mondta továbbá-, hogy a túlkapások elhalkulnak, mert az ilyesmi mulandó. A hangoskodók saját maguk is rájönnek arra, hogy nem az Okáli-program szerint kell dolgozniuk, hanem a proletár nemzetköziség útján kell tovább haladniuk. Ezt tudatosítanunk kell nekünk is, mert ez biztosítja a nemzetiségek egyenjogúságát. Az alkotmányjogi törvény, mint kerettörvény is ezt igazolja és ezt szolgálja.
A továbbiakban az alkotmányjogi törvényről szólt néhány szót. Kiemelte, hogy a Nemzetgyűlés által elfogadott alkotmánytörvény csak kerettörvény. Ezen belül történik majd az egyes konkrét törvények kidolgozása. S majd ezek foglalják magukban a különböző képviseleti lehetőségeket is. Megemlítette, hogy az SZNT Nemzetiségi Titkársága már megalakult. A további törvények között lesz majd pl. a nyelvi törvény, a nemzetiségi iskola-törvény, a művelődési törvény, a nemzetiségi jog törvénye, stb. Ha csak ezeket az eredményeket vesszük figyelembe, akkor sem volt hiábavaló a Csemadok munkája.
Megemlíti azt is, hogy a nemzetiségi iskolák részére alakult egy nemzetiségi osztály, B.I. vezetésével, a nyugat-szlovákiai kerületben. Majd annak a véleményének adott kifejezést, hogy amennyiben a törvények a gyakorlatban nem azt hozzák, amit az itt élő magyarság várt, akkor ez a demokrácia magcsúfolása lesz. Továbbá említi, hogy az utóbbi időben a politikai élet sodrásában kissé háttérbe szorult a kulturális munka. Majd választ adva az előbb elhangzott kérdésre hangsúlyozta, hogy a Csemadok járási bizotságában a jelöltek között van több munkás, mert a géplakatos és a háztartásbeli stb. is munkás. A Csemadok viszont kultúrszervezet, ezért nem hiba, ha a vezetőségben több az értelmiségi tag.
Befejezésül: a jelenben történelmi felelősséget kell éreznünk és ennek megfelelően kell munkánkat végeznünk. Husák elvtárs azt akarja, hogy mi érezzük magunkat itthon ebben az országban. S azt is megmondta, hogy szégyellné magát, ha nem tudná a szlovákság biztositani az itt élő magyaroknak azt a jogot, amelyet a maga számára kér a csehektől. …
16. felszólaló V.J., a Csemadok KB küldöttségének vezetője. Hozzászólásában hangsúlyozta, hogy túl mozgalmas tíz hónapot éltünk át. Olykor fölöslegesen mozgalmas időket. Józanabb politikával el lehetett volna kerülni augusztus 20-át. Mindenki a január utáni út mellet tör lándzsát. De a tömegek nem tudják pontosan, milyen ez az út. A sajtó pedig még most is azt igyekszik magyarázni és igazolni, hogy ami történt január után, az mind jó volt. Az újságok 14 millió ellenforradalmárról beszéltek. Hangsúlyozta, hogy őt ne tegyék egy listára Okálival és társaival. – Nem akarok olyan demokráciát – mondja-, ahol naponta többször felhívnak munkahelyemen és lakásomon, telefon által, hogy jelentkezzem itt és itt, készen vár a hajó, ki leszel toloncolva Magyarországra.
Voltak erők, amelyeknek valami nem tetszik és mást akarnak. Beszüntetni a kommunista pártot, szétverni a KB épületét, stb. Ez nem demokrácia, ez anarchia. A vörös zászló alatt tízezrek haltak meg a szebb, boldogabb jövőért. Ma vannak egyének és csoportok, amelyek elégették a vörös zászlókat. Pedig az nemcsak a szovjeteké. A mi apáink is ezalatt harcoltak.
Januárnak volt sok pozitívuma, pl. megszülethetett a Csemadok KB márciusi állásfoglalása. De soha annyi csúnya támadást nem kaptunk, mint január után.
Értékelni kell. Meg kell állapítani, mi volt jó, mi volt rossz január után. Le kell szűrni a tapasztalatokat és a szocialista demokráciáért kell síkraszállni.
A Csemadok tisztában van azzal, hogy rajtunk csak az segít, ha szilárdan állunk a proletár nemzetköziség alapján. Január mellett vagyunk. Mindenki elveti a Novotný-féle rendszert. Tudjuk, mi az, ha a személyi vezetés ignorálja a közvélemény és a tömegek véleményét. Fontos, hogy a párt és a többi vezetőink meghallgassák az embereket. A szocializmus plattformjáról kiindulva aztán gyümölcsöztetni kell azokat.
A Nemzetgyűlés elfogadta a nemzetiségi törvényt. A Csemadok tagságának ezt magáévá kell tennie. Közvéleményt kell kialakítani a törvény realizálásában, mert a törvény maga még nem minden. Ezzel majd élni is tudni kell. Most következik a legfőbb feladat: az egyes törvénycikkelyek konkrét megfogalmazása. Most már nemcsak a Csemadok fogalmazza, javasolja, hanem a Nemzetiségi Titkárság is részt vesz benne. Ő terjeszti, javasolja majd elő az SZNT-ben. Tehát képviseleti szerveinkre komoly munka vár a jövőben.
Bár a nemzetiségi törvény nem azt fejezi ki, amit elképzeltünk, máris nagy jelentősége van. Köztársaságunk fennállása óta ez az első javaslat, amely a nemzetiségi kérdést teljességében próbálja megoldani. Ezt pedig a Csemadok indítványozta, s ezt értékelnünk, becsülnünk kell. Hogy a törvények érvényre jussanak, a jövőben kérjük a tagság messzemenő támogatását.
A kulturális életünk mellett meg akarjuk szervezni a tudományos életünket is. Ez a Csemadok keretén belül történne mindaddig, amíg megteremtődnének a feltételek ahhoz, hogy a Szlovák Tudományos Akadémia keretébe áthelyezhessük.
A Csemadok a jövőben sem veheti át a párt és az állami szervek vezető szerepét. Azonban olyan irányú tevékenységet kell majd kifejtenie az állami szervek felé, amely a nemzetiségi kisebbség problémáinak megoldását célozza. Egyébként alakulnak majd nemzetiségi szervek, amelyek a problémákat hivatottak lesznek intézni.
A Magyar Ifjúsági Szövetség valószínűleg nem lesz önálló ifjúsági szervezet. Lesz központi bizottsága Pozsonyban, alakulnak járási bizottságok és ezek köré csoportosulnak majd az egyes klubok. Amennyiben az ifjúság a Csemadokban akar dolgozni, támogatni kell. Lehetővé kell tenni a klubéletet és az ilyen irányú kultúrális munkát.
Szólt továbbá az értelmiség szerepéről is. Ez csak az utóbbi időben vált problémává. Az újságok kezdték állítani, hogy az értelmiségé a vezető szerep. Az értelmiség azonban nem osztály, csak csoport. Így ha az értelmiség a szocializmust akarja építeni, feltétlenül a szocializmus platformján kell dolgoznia.
Ha eredményeket akarunk elérni, akkor feltétlenül legyen joga a Csemadoknak, a magyar ajkú lakosságnak is beleszólni abba, hogy kik legyenek a képviselői a különböző szervekben. Így lehet majd emelni a Csemadok tekintélyét, társadalmi szerepét a közéletben.
Majd befejezésül erőt, egészséget kívánt a konferencia küldötteinek.”
 
1969 tavaszán megkezdődtek a pártban az átigazolások. A lévai járásban az elsők között voltam, aki terítékre került, s akkor már kezdtem érezni, hogy labilissá válik a helyzetem. Dubčekot akkor már lecserélték, de mi még mindig reménykedtünk. Hatvannyolc őszén tovább készültek az új beadványok, dokumentumok, úgy nézett ki, mégiscsak megoldódik egy s más. A két alkotmánytörvényt elfogadták hatvannyolc októberében, kifacsart formában egyiket is, másikat is. A tartalmuk holt ige maradt egészen 1990-ig. Ígérgetések voltak továbbra is, határozatok születtek, hogy számos konkrét kérdést meg kell oldani. A pozsonyiak nyakig voltak a munkában – csak aztán a megoldások kezdtek egyre inkább szétfolyni, köddé válni.

Hatvankilenc tavaszán aztán egyre több dolgot kezdtek kifogásolni nálam, az iskolában is. Addig mintaiskola voltunk, kitüntetésekkel, dícséretekkel. Egymás után hordták hozzánk a szakmai küldöttségeket, a módszertani gyűléseket is rendszerint nálunk tartották. 69 tavaszán azonban úgy éreztem, egyfajta vákuum kezd kialakulni körülöttünk. Mondani még nem mondtak semmit, csak egyszeriben megjelentek a figyelmeztető jelek. Az ilyesmit megérzi az ember, megérzi, ha mellőzni kezdik. Apróságokban is: egy kolléganőnk például nyugdíjba vonult. Kitüntetésre terjesztettem fel még 68 végén, azt válaszolták, rendben van, meglesz. Amikor közeledett az időpont és rákérdeztem, miért késik az egész, egyszer csak csűrni-csavarni kezdték a dolgot, mígnem nyíltan elutasították. Nemcsak az én hátamon kezdett csattogni tehát az ostor, hanem a kollégáékon is, s az iskolán is. Ez a módszer része volt. Azelőtt is úgy járta persze, ha az igazgató jónak volt elkönyvelve, ha jók voltak a kapcsolatai a párt- és állami szervekkel, akkor jó volt az iskola is és jók voltak a tanítók is. Ha az igazgató helyzete megváltozott, akkor rossz híre lett az iskolának is meg a tantestületnek is.

Érdekes, az eltávolításomat nem pártvonalon kezdték. Az iskolának volt ugyan önálló pártszervezete, de elhanyagolhatóan kicsiny, alig voltunk heten-nyolcan. Nem volt közöttünk semmi hivataloskodás azelőtt sem, kollégák voltunk, az elvtársakra való játék nem ért le odáig. Ha néha ki is jött egy-egy járási aktivista, a légkör olyankor sem vált hivatalossá. Elbeszélgettünk vele, majd megírtuk a jegyzőkönyvet, aztán hazament, az élet pedig folyt tovább. Ha bementünk intézkedni a járásra, azelőtt azonnal hellyel kínáltak, figyelmesek voltak, kávét hoztak, foglalkoztak velünk – egyszóval érzékeltették, hogy megbecsült iskoláról, megbecsült pedagógusokról van szó. Hatvankilenctől ez is megváltozott: gyakran megvárakoztattak, nem intézték el, húzták-halasztották az ügyeinket. Érezni lehetett, hogy valami nincs rendben, az ilyesmit megérzi az ember. Azelőtt, ha egy járási iskolaügyi konferencián létrejött valami szakmai bizottság, biztos, hogy a tagja voltam. 69 után ez is megváltozott: átnéztek rajtam, mellőztek, a jelek kezdtek fenyegetően sokasodni.

1970 márciusában jött az átigazolás, s azon mindenki keresztülment. Úgy történt, hogy minden alapszervezet minden egyes tagját külön-külön értékelték. Általában a környék pártszervezeteiből állítottak össze egy három tagú bizottságot. A csatai iskolára például a szomszédos oroszkai pártszervezetből küldtek két embert, a harmadikra nem is emlékszem, honnan jött. Először engem értékeltek, mint igazgatót, utána a többieket. Megállapították, hogy itt senki semmi rosszat nem tett, megírták a jegyzőkönyvet és elmentek. Ekkor mindenki megnyugodott, s ez nagyon fontos volt, mert már ott köröztek a tantestületben mindenféle hírek különböző esetekről, kizárásokról. Konkrét nevek, konkrét intézményekben történt leváltások forogtak közszájon. A beszélgetés előtt tehát volt némi feszültség bennünk emiatt, de a megbeszélés után elpárolgott. Mi pedig örültünk, hogy mindezt így el tudtuk intézni csendben, házon belül.

Május táján azután egy Csemadok elnökségi ülés után azt mondja nekem az országos elnök meg a főtitkár, maradnék még velük ott néhány percig. Rövid beszélgetés után felajánlották nekem a Magyar Területi Színház igazgatói posztját. Igaz, az első kérdésük az volt, keresztül mentem-e az átigazoláson. Igen, válaszoltam. Ez a részlet azért fontos, mert később éppen ők ketten lamentáltak a legintenzívebben afelett, tulajdonképpen miért is zártak ki engem. Én végül is nem tartoztam az élvonalhoz, s amennyit én akkor nyilvánosan elmondtam, annyit bőven mondott más is. Egy-két kirohanásomat leszámítva viszonylag higgadtan tudtam reagálni a helyzetekre, amelyekbe kerültem.

Máig nem tudom, mi volt a valódi ok, bár meglehet, az ilyen kérdéseket az ilyen folyamatokat illetően tényleg értelmetlen feltenni. Apró, a történelmi konjunktúra által feldobott munkáskáderként én is része voltam a rendszernek, s amíg úgy diktálta az érdeke, amíg szüksége volt rám, addig elfogadott, sőt néha támogatott is, amikor pedig már nem volt szüksége rám, minden skrupulus nélkül elhajított, mint egy darab használt papírzsebkendőt. Ezt még meg is érteném, hiszen ismertem én azt a rendszert, s nem voltak különösebb illúzióim azelőtt sem, csak azt tartom nagyon igazságtalannak, miért kellett annyira megtépniük, miért kellett olyan kegyetlen módon példát statuálniuk, annyira személyes bosszút állniuk.

Ebben a helyzetben is: keresztül mentem az első körön, végül is nem lett volna ok a perújrafelvételre – s ha megtörtént, akkor az csak valamely felettes szerv utasítására mehetett végbe. Számomra többé-kevésbé világos tehát a dolog, de ez nem jelenti azt, hogy akár egy jottányit is el tudok belőle fogadni: egy rendszer, egyetlen társadalom sem épülhet a polgárok ilyen szintű kiszolgáltatottságára, annak sosem lehet jó vége. Épp arról szólt a mi mozgalmunk, azt célozták meg a mi féloldalas hatvannyolcas elképzeléseink is, hogy az ilyesmit senkivel ne lehessen megtenni. Az ilyen módszerek ne válhassanak a rendszer részévé, s ha mégis azzá váltak, ez is bizonyítja, hová csúsztunk vissza 68 után.

A legvalószínűbb talán mégiscsak az, hogy meg akarták akadályozni színházigazgatóvá való kinevezésemet. Azt valóban felajánlották nekem, a magyar színház akkori igazgatóját ugyanis szeptemberi hatállyal Budapestre helyezték kulturális attasénak. Meglepett az ajánlat, hogy épp engem néztek ki erre a posztra, tényleg nem akartam elvállalni, nem éreztem magam eléggé rátermettnek és szakmailag felkészültnek. Ám tudtam, hogy az igazgató úgyis elmegy Budapestre, a váltás tehát így is, úgy is bekövetkezik. A többieknek is nyíltan beszéltem az aggályaimról, de ők igyekeztek megnyugtatni, hogy majd belejövök, ne féljek. Úgy ismernek, mondták, mint aki tanulékony alkat, s van esélye arra, hogy megállja a helyét.

– Jó szervezési képességeid vannak – mondták. – Ne izgulj, átmész majd Magyarországra, megtanulsz mindent, ne félj.
A végén elvállaltam, megmondom őszintén, vonzott az új kihívás. Az iskola mellett a másik nagy szerelmem, a színház, karnyújtásnyi távolságra került tőlem.

Aztán mégsem lett belőle semmi. Szeptember elsején kellett volna belépnem a színházhoz és augusztusban kizártak a pártból.

Júliusban, mint rendesen, vakáció volt. Az egyik nap épp távol voltam valahol, amikor azzal fogadott az iskolaszolga, hogy a járási megbízott keresett. Hagyott egy üzenetet is, hogy hétfőn okvetlenül legyek otthon, mert egy albizottságot hagytak jóvá, amelynek még egyszer át kell értékelnie engem. Meglepett a dolog, kitüntetés a’la normalizáció: külön albizottság, csak az én „kedvemért”.
A hét végén ismételten felkeresett a megbízott, hogy hétfőn biztosan legyek otthon. Úgy látszik nagyon fontos volt nekik, hogy beindíthassák a folyamatot. Kérdem tőle:
– Mi van Ferikém, mi ez a cirkusz?
Természetesen ismertük egymást, tisztességes szlovák embernek ismertem addig. Tegeződtünk is, nálam kezdett el tanítani, én voltam az első igazgatója.
– Á, semmi különös – mondta. – Jött egy névtelen levél, ki kell vizsgálnunk. Rendben lesz minden, ne félj.
– Akkor meg minek ez a nagy felhajtás? – próbáltam meg familiálisra venni a hangnemet.
– Tudod, hogy van ez – válaszolta. – Valamit tennünk kell vele. Elvárják a főnökök, hogy kivizsgáljuk a tartalmát.
– Ti egy névtelen levél alapján akartok átértékelni engem?
Ekkor kezdett el érdekelni a dolog.
– Ki kell vizsgálunk, hisz te is tudod. Valamit mondanunk kell a főnökségnek.
Gyanút fogtam.
– Ide figyelj – próbáltam meg emberibb hangot megütni. – Ki írta azt a levelet?
– Mondom, hogy névtelen – válaszolta.
– Akkor legalább azt mondd meg, mi van benne.
– Á, hülyeségek – legyintett. – Bagatell dolgok, formális lesz az egész kivizsgálás, nem kell félned.
– Nem is félek – horkantam fel. – Nincs mitől, nincs miért.

Jött a hétfő, jött a bizottság is. Ők maguk biztosították, hogy minden párttag jelen legyen, én erről mit sem tudtam. Azután minden párttagot külön kihallgattak, minden kihallgatásról írtak egy jegyzőkönyvet, s amit ezek a jegyzőkönyvbe mondtak a névtelen levélben felvetett problémákról, azt kezdte nekem a bizottság felróni hibaként.

Pontosítom, hogy világosabb legyen, milyen módszert alkalmaztak. Volt a névtelen levélben például egy olyan kitétel, hogy a tantestületben létezik egy szűkebb baráti társaság, amellyel szorosabb kapcsolatot tartok fenn, s amely gyakrabban összejár, esetenként mulatozni is a kéméndi csárdába. Ebből annyi volt igaz, hogy tényleg volt a tantestületben egy csapat, amelynek tagjait szakmailag és emberileg is többre becsültem, mint a többieket. Velük kölcsönösen jobban megértettük egymást, s értelemszerűen az iskolán kívül, magánjellegű összejöveteleken is többször találkoztunk. Arra azonban nagyon vigyáztam, hogy az iskolában, a intézmény rendes működtetése kapcsán semminemű különbségtétel ne legyen. Amiről tehát a levél szól, az az iskolán kívüli szféra, amely magánszférának tekintendő, ott valóban voltak, akikkel közelebbi kapcsolatot tartottam fel. A csárdából annyi volt igaz, hogy egyszer-kétszer névnapot, születésnapot ünnepeltünk ott, ahová természetesen hivatalos volt a tantestület minden tagja. Mint az ilyenkor lenni szokott, a társaság egyik része korábban hazaszállingózott, a másik része néha tényleg ott maradt kettőig, háromig. A hangulattól és a helyzettől függött az egész – de azt állítom, hogy részegeskedés vagy bárminemű komolyabb kilengés egyszer sem történt.

Nos, a levél homályos utalásai alapján mindenkinél rákérdeztek erre, s mindenki elmondta a nézetét a saját szemszögéből. Az embereket egyenként hívatták be, s a következőnél már arra is rákérdeztek, amit az előtte lévőtől megtudtak. Egyszóval profik voltak, szépen felépítették az egész történetet, növekedett a sztori, mint a hógolyó. A végén mindezt elém tették, s ennek alapján elkezdtek támadni minden oldalról. Én erre azt mondtam, álljunk meg, nem így igaz a történet, sőt több esetben kétségbe vontam, hogy valaki a tantestületből olyat mondott volna, mint ami a jegyzőkönyvben szerepelt. Utólag tudtam meg például, ha valaki azt mondta, hogy az adott állítás nem úgy történt, amint azt a névtelen levél írója állította. Az ilyen választ nem jegyzőkönyvezték, csak a terhelő állításokat. Én persze ebbe nem nyugodtam bele, ennek alapján nem fogtok engem elítélni, gondoltam, s kértem, hogy szembesítsenek azokkal a kollégákkal, akik a leginkább terhelő vallomásokat tették. Meg is tették, ám gyorsan abba is hagyták, mivel azok a jelenlétemben másképpen, puhábban fogalmaztak. A bizottság erre rájuk szállt, groteszk befolyásolási jelenetek zajlottak le előttem, amelyekben a kollégák húzták a rövidebbet, mivel az első jegyzőkönyvet aláíratták velük, s így zsarolhatókká váltak.

Végül is két vádpontot fogalmaztak meg: az első szerint csoportosulások létrejöttét tettem lehetővé a tantestületben, volt egy szűkebb baráti köröm, akikkel mulatni is eljártam, sőt olyasmi is előfordult, hogy éjjel elmentünk mulatni a kéméndi csárdába, s utána onnan mentünk tanítani. Esküszöm mindenre, ami fontos nekem, hogy ilyesmi egyszer sem fordult elő, nekem az iskola mindig is szent hely volt, én ilyet soha nem engedtem volna meg. Egy tanítónő olyasmit is mondott, hogy a nagyszünetben késve főzte meg a kávéját, s mivel az forró volt, megengedtem neki, hogy kihűtse és megigya – ergo, késve ment be az órára, amit én toleráltam neki. A jegyzőkönyvben ez már úgy jelent meg, hogy a tanítók az óra alatt tanítás helyett kávéztak a tantestületiben. A másik vádpont pedig az volt, hogy nőügyeim is vannak. Nos, azt még kevésbé tudták bizonyítani, tekintettel arra, hogy ugyanannak a tantestületnek volt a tagja a feleségem is, s családostul az iskola részét képező tanítólakásban laktunk. Az egész objektumot ráadásul a nap tizenkét órájában az iskolaszolga felügyelte, egy régi vágású öregúr, akinek pontos áttekintése volt az iskolán belüli és az épület körüli mindennemű mozgásról. Ha akartam volna, sem tudtam volna tehát ilyen körülmények között egy puritán kis községben külön utakon járni.

Itt van ezzel kapcsolatban is egy eredeti, szlovák nyelven írt levél, amelyet az a szlovák tanítási nyelvű osztályban tanító kollegina fogalmazott meg, aki azt állította, hogy a járási pártbizottság egyik elnökségi tagjának feleségét, aki a magyar részlegen tanított, azért hívattam ki az óráról, mert viszonyom volt vele. A levelet egy héttel az ominózus meghallgatások után keltezték. „Címzett: SzlKP JB ideológiai osztálya, Tárgy: M.G. tanítónő rágalmazásának visszavonása”. Ez a levél is késve jutott el hozzám, s amikor elolvastam, nem akartam hinni a szememnek: maga a levél írója, volt kolléganőm minősíti a saját vallomását rágalmazásnak. „ Több mint egy hét telt el Ú.S., iskolánk volt igazgatója ügyének vizsgálata óta. Elgondolkodtam a körülményekről, amelyek ebben az ügyben lejátszódtak és ezúton szükségét érzem néhány körülmény megvilágításának, amelyeket a vizsgálat alapján rosszul magyaráznak. M.G. elvtársnőt semmilyen módon nem akartam kapcsolatba hozni Ú.S.-sel, hiszen M.G. elvtársnővel szolgálatilag nagyon jól jövök ki. Ebben az esetben is az iskola igazgatójának szolgálati lealacsonyodását akartam kifejezni, hogy a tanítási óráról kihívatta M.G. tanítónőt, tehát az én adataim az Ú.S. tagságát illető jegyzőkönyvekben 1970. augusztus elejéről Ú.S. ellen irányulnak, és nem M.G. ellen, mint azt sokan rosszul magyarázzák. Semmilyen okom nincs arra, hogy nevezettet rágalmazzam, ez tisztességtelen lenne. Mert ha az erkölcsi lealacsonyodás lett volna a cél, úgy lett volna alkalmuk találkozni az iskolán kívül is. Nevezett tanítónőt mint felelős munkaerőt ismerem, aki a gyerekek nevelése terén is maximális igyekezetet fejtett ki főleg a szpartakiádé sikeres előkészítése érdekében az elmúlt és az azelőtti években is. A tanítás új formáit vezette be, játszva tanította az orosz nyelvet az iskolán és jó tanítási eredményeket ért el. M.G.-ék családja baráti kapcsolatot tartott fönn Ú.S.-ék családjával és más tanítócsaládokkal is, szabad idejükben összejártak és a panaszban, amelyet levél formájában az SzlKP JB-re Ú.S.-re küldtünk, M.G. ügye Ú.S.-sel a panaszt aláíró más személyek személyes érdeke volt. Megjegyzem, hogy a nevezett tanítónő pozitív értékelésére szolgál az a vitaértékelés is, amely a mi 1970.6.29-én megtartott pártgyűlésünkün készült, amikor nevezett többek között a párttagjelöltek sorába lett benevezve. Mivel továbbra is tisztességes kommunista akarok lenni, a fönti tényeket rendelkezésére bocsátom az M.G. tanítónő körüli beszédek helyes megítéléséhez Ú.S. esetével kapcsolatban. Ezt akartam felhozni az eset megvilágítására, hogy a magasabb politikai szervek ne értékeljék a dolgot helytelen formában. Üdvözlettel, česť práci!”

Azt is látni kell persze, hogy ez az átigazoló bizottság már nem a régióból való tagokból állt, s bár formálisan három tagú volt, kettő közülük meg sem szólalt, csupán az elnök, egy lévai szlovák elvtárs volt igen buzgó. Nem tudom, véletlen-e, de 72-től ő lett a lévai tanonciskola igazgatója, párttitkári dicsérettel.

Láttam tehát, hogy komolyra forult a helyzet, keményen vitába szálltam velük minden vádpontot illetően. Akkor már kezdtem sejteni, hogy én ezt a mérkőzést elvesztem, mert itt egy felsőbb akarat érvényesítéséről van szó, ám legalább annyit akartam elérni, hogy ne könnyen veszítsek, ne adjam olcsón a bőrömet. Felemeltem a hangom, s ha nem is köptem őket szembe, legalább a szemükbe akartam nézni, éreztetni velük, mit gondolok róluk.
Így ment szép sorjában minden, megírták a papírokat – minden szlovákul zajlott, „természetesen” -, azután megköszönték az elvtársaknak a nyilatkozatokat, felálltak és indultak kifelé. Amikor a bizottság elnöke a közelembe ért, odahajolt hozzám, megszorította a karomat és odasúgta: ”Pán kolléga – de így, ahogy mondom: pán kolléga, som presvedčený, že tých všetkých je treba vylúčiť zo strany, a nie vás.”
Ezen meglepődtem, az egész addigi folyamat másról szólt. Még arról is informált, hogy a bizottság csütörtökön közli a vizsgálat eredményét. Már csak ilyen az ember: megint reménykedni kezdtem.
Csütörtökön ki is jöttek, de akkor már nem szorította meg a karomat, annyit mondott csak, hogy „Česť práci”, azután bementünk az irodába, s ott száraz hangon felolvasta a bizottság döntését, amelynek értelmében a pártból való kizárásomat javasolják. Arra gondoltam, valószínűleg azért kellett a néhány nap, hogy konzultájanak a járásiakkal. Eme döntés után már apelláta ezen a szinten nem lehetett.

Én azonban elhatároztam, hogy küzdeni fogok az igazamért a végsőkig.

Cikkajánló

ERZSI, csupa nagybetűvel

Lehet-e, szabad-e pörölni a Teremtővel, ha az ember egymás után kapja a rossz híreket olyan …