Harmatos reggelek álmai

 

A Csemadokban megpróbáltunk lépést tartani a társadalmi folyamatokkal. Az új idők első fontosabb dokumentumát kétségkívül a Csemadok Központi Bizottságának márciusi állásfoglalása jelentette. Ez azért is fontos anyag, mert az elvtársak később innen számították a Csemadok revizionista-ellenforradalmi elhajlásának időszakát. Talán utólag sem minden tanulságok nélkül való, ha megnézzük, melyek is voltak azok az „egetrengető” dolgok, amelyeket akkor problémaként megneveztünk és orvosolni javasoltunk.

„ A Csemadok Központi Bizottságának állásfoglalása Csehszlovákia Kommunista Pártja és Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának januári határozatához és javaslata a nemzetiségi kérdés megoldásához

Mi, a Csemadok tagjai, Csehszlovákia magyar nemzetiségű polgárai, munkások, parasztok, értelmiségiek, párttagok és pártonkivüliek, kijelentjük, hogy teljes egészében egyetértünk Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága decemberi és januári ülésének, valamint Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága januári ülésének határozataival és az ezeknek következtében beállt változásokkal.

Már ez a rövid idő is, amely azóta eltelt, hogy a párton belül a tények alapos elemzésére épülő és az egész nép érdekeit szem előtt tartó progresszív erő győzött társadalmi életünk minden területén, tükrözi, hogy – a marxizmus-leninizmus továbbfejlesztésével – a kor követelményeinek megfelelő és a további fejlődésnek utat nyitó folyamat kezdődött el.

Megnőtt a társadalmi aktivitás, a társadalmi problémák iránti érdeklődés. A központi bizottság januári ülése által kitűzött célok új lendületet adtak a munkának. A közérdek világos megfogalmazása pedig lendületet adott a társadalmi és a politikai életnek. Mi, mint társadalmi szervezet tudatosítjuk, hogy ebben az időszakban döntő fontosságú az átgondolt, a szocializmus és hazánk egysége szilárdítása céljának teljes mértékben megfelelő tömegpolitikai és felvilágosító munka. Munkánk fokozásával ehhez kívánunk hozzájárulni. Arra törekszünk, hogy a Csemadok tagjai és a csehszlovákiai magyar dolgozók világosan lássák és megismerjék a fő feladatokat, s ezek teljesítésébe – egész hazánk javára – minden erejükkel belekapcsolódjanak.

A párt központi bizottságának januári ülése megkezdte a nemzetiségi kérdés új alapon való rendezését. Társadalmi életünk e fontos problémájának a teljes egyenjogúság és a demokratizmus szellemében való megoldása, mely most elkezdődött, a nemzetek és nemzetiségek igazi internacionalizmusának elmélyítését célozza, közeledését, testvéri egységét erősíti. Az, hogy e folyamat élén Csehszlovákia Kommunista Pártja áll és integrálja a közös érdekeket, biztosíték arra, hogy sem túlkapásokra, sem formális vagy félmegoldásokra nem kerül sor. Csak a tényleges és teljes politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúság lehet köztársaságunk egységének és erejének szilárd alapja.

Hazánkban nemzetek és nemzetiségek élnek. A nemzetiségi kérdés megoldása nem jelentheti csak a nemzetek egymáshoz való viszonyának megoldását, hanem a teljes egyenjogúság szellemében kell megoldani a nemzetiségek kérdését is.

Sajnos, az e területen jelentkező fogyatékosságokat nem tudták eltávolítani azok a pozitív határozatok sem, amelyeket az SZlKP KB hozott az utóbbi években. Ezeknek a határozatoknak a teljesítése minduntalan abba a nehézségbe ütközött, hogy végrehajtásuk nem tartozott a Szlovák NemzetiTanács hatáskörébe, az összállami szervek viszont a kérdéseket nem intézték. Így olyan visszás helyzet állott elő, hogy az a Szlovák Nemzeti Tanács kapta feladatul a határozatok teljesítését, amely a gyakorlatban nem rendelkezett kellő hatáskörrel. Ezért a Csemadok KB-nak az a véleménye, hogy az egyetlen valóban méltó megoldás az ország föderatív alapokon történő átrendezése, s ennek megfelelően rendezni a csehszlovákiai magyar és a többi nemzetiség államjogi helyzetét az önigazgatás elvei alapján.

A Csemadok KB azzal, hogy a kérdések megoldásának elősegítésére kezdeményező javaslatot terjeszt elő, bizonyítani kivánja, hogy a CSKP KB és az SZlKP KB januári ülésének határozatait és az azóta beállt változásokat nemcsak örömmel és teljes egyetértéssel figyeli, hanem munkájával most és a jövőben is a legmesszebbmenőkig segíteni akarja.

I. A nemzetiségek kérdésének megoldásában elért jelentős eredmények mellett súlyos hibák is vannak. E hibáknak fő eredője szerintünk az, hogy az Alkotmányban és más alapvető dokumentumokban a két nemzet mellett nincsenek feltüntetve egyenjogú társadalmi tényezőként a nemzetiségek, a nemzetiségek jogi helyzete nincs törvényben meghatározva és a nemzetiségeknek nincsenek alkotmányosan választott nemzetiségi szerveik és államjogilag biztosított nemzetiségi intézményeik. Ennek következtében a nemzetiségeknek nincs meg a teljes egyenjogúságuk. Vuilágosan ki kell hát mondani, hogy a nemzetiségek a Csehszlovák Szocialista Köztársaság elválaszthatatlan, elszakíthatatlan szerves részét képezik. A nemzetiségek nemcsak mint egyedek egyenrangú polgárai hazánknak, hanem mint társadalmi csoportok is. A Csehszlovák Szocialista Köztársaságot nemzetek és nemzetiségek alkotják. A nemzetek és nemzetiségek egyenjogúak.

A nemzetek és nemzetiségek teljes és tényleges egyenjogúságát az Alkotmányban kell biztosítani. Alkotmányerejű törvényekben kell egyértelműen és konkrétan meghatározni a nemzetiségek államjogi helyzetét.

A. Olyan nemzetiségi szerveket és intézményeket kell létrehozni, melyek az összállami szervek részeként az egyes nemzetiségek egésze nevében aktívan részt vesznek a politikai, közigazgatási és államhatalmi szervek munkájában, és a nemzetiségek problémáinak megoldásában az önigazgatás elve alapján érvényesíthetik akaratukat. Ennek biztosítása végett a legrövidebb időn belül
a, Javasoljuk a törvényhozó és végrehajtó szervek felépítésének megfelelően ezek szerves részeként a következő szervek és intézmények létrehozását:
– a Szlovák Nemzeti Tanácsban az SZNT nemzetiségi képviselőiből, valamint szakemberekből, mint bizottsági tagokból megalakítani a Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Bizottságát, a Megbízottak Testületének keretében pedig létrehozni a Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Megbízotti Hivatalát
– a Nemzetgyűlésben a Nemzetgyűlés képviselőiből megalakítani a Nemzetgyűlés Bizottságát, a kormány mellett pedig nemzetiségi titkárságot létesíteni államtitkárral az élén
– hasonlóképpen a kerületi nemzeti bizottságokban a kerületi nemzeti bizottságok nemzetiségi képviselőiből, valamint szakemberekből mint bizottsági tagokból nemzeti bizottságokat alakítani, a kerületi nemzeti bizottságok mellett pedig nemzetiségi osztályt létesíteni
– az állam és a nemzeti-territoriális, regionális költségvetések megvitatása és jóváhagyási folyamatába a Nemzetgyűlés és a Szlovák Nemzeti Tanács nemzetiségi bizottságai joga és kötelessége érvényre juttatni a nemzetiségek specifikus gazdasági és pénzügyi igényeit. Hasonló jogkörrel bír a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kormányának nemzetiségi titkársága és a Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Megbízotti Hivatala az egyes minisztériumok és megbízotti hivatalok irányában az életszínvonal egész ország területén való kiegyenlítődése elveinek szellemében.

b, Javasoljuk a nemzetiségileg vegyes lakosságú járások új területi átszervezését. Az 1960-ban végrehajtott területi átszervezéskor kialakított új járások akadályozzák a nemzetek és nemzetiségek közeledését és baráti együttélését. A nemzetek és nemzetiségek egységének elmélyítése helyett a nemzetiségi súrlódások alapjául szolgálnak. Fékezik a nemzetiségi politika gyakorlati megvalósítását, a párt és állami szervek határozatainak teljesítését. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy azok a járások, melyek túlnyomólag egynemzetiségűek, a politikai és gazdasági élet területén is jobban fejlődnek és eredményesebben működnek. A politikai és gazdasági élet további javítása csakúgy, mint a nemzetiségek kérdésének megoldása, tényleges egyenjogúságuk biztosítása szükségessé teszi a nemzetiségek által lakott területeken a nemzetiségi szempontból maximálisan egységes, kompakt területi egységek létrehozását a járások új területi átszervezésével, melyre a földrajzi feltételek is kedvezőek. Ezzel egy időben szervezetileg biztosítani a járásokban a nemzetek és nemzetiségek kisebbségben élő tagjainak egyenjogúságát.

c, Javasoljuk a nemzetiségeknek a közügyekben való aktívabb részvétele érdekében
– hogy a Szlovák Nemzeti Tanács minden bizottságába a képviselőkön kívül a nemzetiségek tagjai (szakemberek) mint bizottsági tagok is bekerüljenek
– hogy a nemzetiségek tagjai az adott területen arányszámuknak megfelelően legyenek képviselve a központi, kerületi, járási és helyi választott és végrehajtó szervekben
– nagy gondot fordítani, az arányszám betartása mellett a választott szervekbe javasolt képviselők kiválasztására is, hogy felkészülten s aktívan képviseljék minden szinten a nemzetiségek érdekeit
– a Szlovákiai Szakszervezeti Tanács és a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség Szlovákiai Központi Bizottságán nmzetiségi osztályt alakítani, a többi társadalmi szervezet szlovákiai bizottságán magyar ügyek referensi funkcióját létesíteni.

Ezeknek az intézkedéseknek a magvalósítása után a CSKP XIV. kongresszusának előkészítésével és az Alkotmány megváltoztatásának tervezetével kapcsolatban javasoljuk
– az Alkotmányban leszögezni azokat az alapelveket melyek biztosítják a nemzetiségek nemzeti létét, helyzetét, kultúrájának önálló fejlesztését és öntudatának elmélyítését
– alapos politikai és szakmai körültekintéssel olyan alapvető elvek kidolgozását a nemzetiségek jogi helyzetének meghatározására és intézmények létesítését e jogok érvényesítésére, mely a leghatékonyabb megoldást biztosítja az önigazgatás elve alapján érvényesülő társadalmi és nemzeti egyenjogúsághoz
– mindazoknak a törvényeknek és rendeleteknek a felülvizsgálását, melyeket 1945-től a magyar nemzetiségű polgárokkal kapcsolatban hoztak, a diszkrimináló törvények eltörlését

A nemzetek és a nemzetiségek iskolai műveltségi szintje között jelentős különbségek vannak. A tudományos-műszaki forradalom diktálta feladatok hiánytalan teljesítése, a demokratizmus elmélyítése megköveteli a nemzetek és nemzetiségek politikai, gazdasági és kulturális életkörülményeiben mutatkozó különbségek megközelítőleges, de határozott kiegyenlítését, ami csakis az iskolai műveltségi szintek közötti különbségek megszüntetésével valósítható meg. A jelenlegi nemzetiségi iskolahálózat zömmel csak alapiskolai szinttel biztosítja a minden gyermek számára egyenlő tanulási lehetőségek megteremtését anyanyelven. Az ifjúságnak az anyanyelven történő II. ciklusú oktatásban való részvétele nem felel meg korunk követelményeinek, és ezáltal erősen fékezi az ökonómiai és a politikai kiegyenlítődés annyira szükséges folyamatát. A II. ciklusú iskolák hálózatának ez a hiányossága tovább növeli a közép- és főiskolai műveltségi szint között meglévő egészségtelen különbségeket.

Hazánk zömmel magyarlakta területei fejlődésének egyik alapfeltétele a nemzetiségi iskolák továbbfejlesztése. Csak az anyanyelven folytatott oktató-nevelő munkával lehet biztosítani az egyén sokoldalú, harmonikus fejlődését, a szocialista hazafiság és a proletár internacionalizus elmélyítését. Az a nemzeti szempontokat figyelembe nem vevő gyakorlat, mely a nemzetiségi iskolák vezetésében uralkodik, a bizalmatlanság atmoszféráját szülte és elmaradottsághoz vezet. Az iskolaügy a legsajátosabb nemzeti, a mi esetünkben nemzetiségi ügy. Ezért lehetővé kell tenni, hogy a magyar iskolákat magyar iskolaügyi intézmények irányítsák és vezessék, mert csupán ez a biztosíték arra, hogy minél hamarab felzárkózhassanak az egész hazánkban közös oktatói-nevelői célok hiánytalan teljesítésében. A magyar iskolaügy fennálló problémái megoldásának és további fejlődésének céljából javasoljuk:
-meg kell teremteni a nemzetiségi ifjúság elhelyezkedésének és továbbtanulásának a nemzetekével azonos feltételeit és egyenlő továbbtanulási arányát. Rendelkezéssel biztosítani kell a magyar fiatalok arányos felvételét a főiskolákra
-kellő mértékben figyelembe kell venni a nemzetiségi iskolák kérdéseinek és irányításának gyakorlatában a nemzeti szempontokat
-meg kell teremteni a nemzetiségi iskolák vezetéséhez és irányításához, valamint sajátos kérdéseinek önálló megoldásához szükséges jogi feltételeket és az ehhez szükséges tudományos és kutatási intézményeket
-a magyar nemzetiségű főiskolások és egyetemisták számának emelését – főleg műszaki irányzatokon, és a Magyarországon való továbbtanulás kérdését is minél hamarabb rendezni kell.

A nemzetiségek létének legsajátosabb kifejezője: saját kultúrájuk. Ennek fejlesztése és irányítása minden egyes nemzetiségnek legsajátosabb érdeke. A nemzetiségek kultúrája specifikus helyet foglal el a csehszlovák kulturális kontextusban, mivel szervesen és elválaszthatatlanul kapcsolódik nemzetünk kultúrájához és hagyományaihoz – a mi esetünkben például az egyetemes magyar nemzeti kultúrához. Nagy figyelmet kell fordítani a nemzetiségek kultúrája további fejlődésének biztosítására, mivel ezen a téren a legérzékenyebbek az emberek. A kultúra és a nemzetiségek társadalmi életének fejlődése tudományos intézeteket és munkahelyeket igényel. Ezért javasoljuk:
– a cseh és a szlovák kulturális élet demokratizálódásával azonos alapelveket kell érvényesíteni a nemzetiségek kultúrájával kapcsolatban is. A nemzetiségek kultúráját úgy kell tekinteni, mint sajátos kultúrát, mely önálló, nem pedig a cseh vagy a szlovák kultúrának magyar anyanyelven való tolmácsolása. A nemzetiségek kultúrája része a csehszlovák kulturális kontextusnak, de a saját egyetemes nemzeti kultúrájának is, mellyel elszakíthatatalan szálak kötik össze. Fejlődésének feltételeit anyagilag és káderszempontból intézményesen kell biztosítani
– szükséges ezért a nemzetiségi lét szükségleteinek megfelelő tudományos és kulturális intézetek, munkahelyek és intézmények létesítése
– a nemzetiségek kultúrájának gondozása és anyagi biztosítása szempontjából nagy feladat vár az ezért felelős állami intézményekre és nemzeti bizottságokra, akik e feladatot a nemzetiségek kulturális szövetségeivel közösen kell, hogy biztosítsák.

II. Meggyőződésünk, hogy az I. fejezetben felsorolt intézkedések nélkül a nemzetiségek kérdésének megoldása a félmegoldások stádiumában marad, és helyzete továbbra is a demokráciával összeegyeztethetetlenül az egyéni jóakarattól és szubejktív döntésektől függ. Meggyőződésünk, hogy ezeknek az intézkedéseknek a végrehajtása és elveknek az érvényesítése az egység és összefogás leghatékonyabb megerősítője, a hazaszeretet legerősebb elmélyítője.
Ezek az intézkedések közvetlenül és hatékonyan elősegítik a szocializmus épitését, a CSKP iránti bizalom megszilárdítását, a nemzetek és nemzetiségek közeledését, hazánk népei egységének elmélyítését. A Csemadok Központi Bizottsága javasolja, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság politikai képviselői a CSKP és az SZlKP KB akciós programjában teljes felelőséggel nyilatkoztassa ki a csehszlovákiai magyar nemzetiség államjogi helyzetét. A párt akcióprogramján szlovák kommunistákból álló munkacsoportok dolgoznak. Javasoljuk az SZlKP KB elnökségének, hogy a párt magyar és ukrán nemzetiségű tagjaiból állítson fel egy munkacsoportot, és bízza ezt meg, hogy dolgozza ki az akcióprogramnak a nemzetiségek kérdéséről szóló részét.

III. A Nemzeti Front és a Nemzeti Frontba tömörült társadalmi szervezetek hazánk társadalmi életének fontos szervei. Az a demokratizálódás, amely a CSKP KB januári ülésével egész népünk javára megkezdődött, tág teret biztosít a társadalmi szervezetek aktív munkájához, lehetőségeket biztosít ahhoz, hogy a társadalmi szervezetek összhangban legyenek az élettel, kifejezzék a szervezet tagságának nézeteit és érdekeit, s ezáltal a társadalmi élet és az egész társadalom igényeinek, szükségleteinek és céljainak megfeleljenek, a társadalmi élet szervezőivé, s a legszélesebb rétegek mozgósítóivá váljanak.
A csehszlovákiai magyar nemzetiség politikai és államjogi kérdéseinek megoldása szilárd alapot biztosít ahhoz, hogy a Csemadok, mely Dél-Szlovákia minden magyarlakta községében működik, az eddigieknél is hatásosabban segítse elő a párt politikájának megvalósulását a magyar nemzetiség körében.
Fő feladatunknak tekintjük tagságunk és a csehszlovákiai magyar dolgozók kommunista szellemben való nevelését, a párt és a köztársaság iránti hűség és odaadás elmélyítését, a proletár internacionalizmusból fakadó szocialista hazafiság és egészséges nemzeti öntudat fejlesztését. Minden munkánk célja népeink egységének szilárdítása, a népgazdasági feladatok teljesítésének elősegítése. Tudjuk, hogy a múltban keletkezett hibák és ferdeségek eltávolítása kemény munkát, meggondoltságot, türelmet és egységet követel. Csehszlovákia nemzeteihez szilárdan felzárkózva, egységben, becsületesen fogunk dolgozni a szocializmus, a nép javáért.

A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségének Központi Bizottsága“

Akkortájt, június elején rendeztek Dunaszerdahelyen egy Csemadok- konferenciát, ahol én is felszólaltam. A kizárásom után beszéltem erről a járási párttitkárral, érdekes, hogy mindent tudott róla. Viharos ülés volt, magas rangú párt- és állami vendégekkel. Azon a gyűlésen kiszakadt a zsák: ott fogalmazódott meg az első nyilvános bírálat, ott hangzott el az első nyílt kritika az akkori vezetéssel szemben. Akkortájt kezdtek kikristályosodni az erővonalak, akkorra kezdett világossá válni, kik tartoznak az ún. reformszárnyhoz és kik támogatják a régi vonalat. Mondanom sem kell, én az előbbiekhez tartoztam, akkoriban bevettek még az ifjúsági mozgalom központi tanácsába is, ott is nagyon nyíltan beszéltünk a problémákról. Ez a folyamat átcsapott a Csemadokba is: egyértelmű nyitottsággal kezdtünk beszélni a dolgainkról, s tulajdonképpen akkor, azon az ülésen bukott meg a volt elnök és ott választottuk meg a fiatal reformereket új vezetőknek.
Emlékszem, a kifogásaink eléggé konkrétak voltak, sok apró sérelmet tettünk szóvá, sok valóban létező probléma kritikája hangzott el ott, de az igazság az, hogy programja még nem volt a gárdának, akkor talán még nem is lehetett. Elégedetlenség keveredett bennünk valami féle tisztázatlan tenniakarással. A szabadságvírus, amely akkor végzetesen megfertőzte a társadalmat, cselekvésre késztetett bennünket, szinte szétfeszítette a mellkasunkat, tudtuk, éreztük, hogy helyzet van, tenni kell valamit, s a legtöbben közülünk valóban ennek megfelelően viselkedtek. Önzetlenül, a köz érdekében fogalmaztak meg elvárásokat, próbáltak meg kicsiholni magukból a deformációkat csökkenteni igyekvő elképzeléseket. Ezekben a vitákban kristályosodtak ki fokozatosan azok az elképzelések, amelyeket később lépésről lépésre pontosítottunk és papírra is vetettünk. Mint a kemény, de töredezett szikla alól a forró, kellemetlen, de új esélyeket hordozó magma, úgy törtek elő az újabb és újabb ötletek, gondolatok és feszültek neki a réginek, a megcsontosodottnak. Sokat vitáztunk, veszekedtünk, bántottuk is egymást akkortájt, de mégis csodás időszak volt, amit átéltünk. Valóban fantasztikus érzés volt, amikor hosszú tiltások után kimondhattuk, amit gondoltunk, amit igaznak hittünk. Vitázhattunk, küzdhettünk azért, amit fontosnak éreztünk. A korszellem hajtott minket – de az elkeseredésre is emlékszem, amely ott bujkált bennünk, és a félelmet gerjesztette, hogy végzetesen lemaradunk valamiről.

Azt láttuk ugyanis, hogy a csehek nagyon bátran feszegetnek addig sérthetetlennek vélt tabukat, a szlovákok is igyekeznek egyre pontosabban megfogalmazni, mit szeretnének. Ez utóbbiak egyébként nagy fantáziát nem mutattak ebben a helyzetben sem, a tizenkilencedik század közepétől mindig, amikor megbillent a társadalmi stabilitás, ugyanazt akarták: minél inkább leválasztani magukat a magyarokról, majd pedig a huszadik század elején közeledni, utána pedig távolodni a csehektől is. Érdekes emancipációs folyamat volt ez, az elmúlt kétszáz év közép-európai történelmét figyelembe véve némiképp érthető is, ám számunkra, velük egy országba bezárt kisebbségi magyarok számára sok negatív felhangot is hordott. Mi, kisebbségiek, igyekeztünk hangsúlyozni a megbékélés szükségességét, s ezt természetesen komolyan is gondoltuk. Tudtuk, hogy a kisebbségek konfliktushelyzetben a legtöbbször csak veszíthetnek. Ezt pontosan éreztük 1968-ban is, s ha mai fejjel elolvasom a dunaszerdahelyi felszólalásom szövegét, szinte már kínos látni a lojalitásnak azt a túlhangsúlyozását, amely szinte csöpög a szövegből.

„Alkotó, cselekvő embernek tudom magam, s ebben az országban hazafinak érzem magam. Ez kötelez arra, hogy itt, e helyen is hozzátegyek egy parányit az ország és a fajtám érdekében. S amennyiben pedagógus vagyok, ezt a tíz percet a magyar iskolaügy érdekében szeretném hasznosítani. S hogy ezt a Csemadok országos konferenciáján teszem, természetesnek tartom, mert a kettőt sose tudtam, nem is akartam és nem is fogom elválasztani. Mindkettő hozzám nőtt, illetve együtt nőttünk, együtt fejlődtünk. Alapító Csemadok-tag vagyok, de épp így ringattam a magyar iskolát is még a kezdetleges bölcsőjében. Ezért nagyon közelről érint, érzékenyen hat rám mindaz, amely sérelmezi egyiket-másikat.
Kilencedikes tanulóink jelentkezési íveit töltöttük ki és épp továbbítani akartuk a kijelölt iskolákba, amikor a jnb iskolaügyi osztályáról egy leiratban közölték velünk, hogy a lévai pedagógiai iskola magyar osztálya nem nyílik meg a következő tanévben. Mint a hirtelen villámcsapás, úgy hatott ránk a hír, különösan arra az öt, igazán tehetséges kislányra, akik hivatásul választották ezt a pályát. A száraz hírt egy mondattal indokolják: évről évre nagyobb nehézségekkel jár a magyar végzős ovónők elhelyezése.
Persze a közlemény megmozgatja a fantáziánkat, gondolatokat kelt bennünk életre, és mi a saját szemszögünkből próbáljuk megmagyarázni, miért pont most szűnik meg az ovónőképző? Akkor, amikor a nemzetiségi törvény, a demokratikus szellem, az emberarcú szocializmus új feltételeket biztosít az itt élő nemzetiségeknek. Tegyük fel a további kérdéseket: hány magyar faluban vagy olyan faluban, ahol magyarok élnek, a mai napig nincs magyar óvoda? Hány magyar gyerek jár még mindig szlovák tannyelvű óvodába? Ki vagy kik mérték fel a szükségletet, s mi volt a cél, amikor ilyen megállapításra jutottak? Biztos-e az, hogy nincs szükség magyar ovónőképzésre? És hogy kételkedünk az igazságosságban, bocsássák ezt meg nekünk: vajon nincs valami Matica-állásfoglalás íze ennek a rendelkezésnek?
Lehet, már csak azért is elhihető, mert bármennyire is meglepő, de igaz: ennek a pedagógiai iskolának – tehát a magyar osztályoknak is – az igazgatója a Matica járási elnöke egy személyben. Tudom, mert én is ebben a járásban élek. Hogy ne gyanusítsunk senkit, ne kételkedjünk senki igazságosságában, javaslom, hogy a nemzetiségi titkárság vagy más, de saját szervünk vizsgálja felül ezt, de nagyon gyorsan, hogy ha szükség van mégis a magyar nyelvű ovónőképzésre, akkor tanulóink még részt vehessenek a felvételi vizsgákon a kiírt időben. És ehhez még annyit: ha legalább a hír mellett közölték volna, helyette nyitunk egy nevelőnői osztályt, hisz úgy tudom, hogy a szlovák tagozaton ilyen is van. Vagy magyar nevelőképzést csak távúton lehet elképzelni?
Azt hiszem, nagyon szükségét érzi ez is az önigazgatásnak. A magyar iskolai szervek tegyenek lépést, amíg nem késő, hogy ez az iskola is magyar igazgatás alá kerüljön. Javaslom, a lévai magyar gimnázium osztályait, mely szintén szlovák fennhatóság alatt van, és az ovónőképző magyar osztályait egy, közös magyar igazgatóság alá kell helyezni.
A kilencéves iskolák nagy része járásunkban összevont, szlovák-magyar iskola. Természetesen a legtöbb helyen szlovák igazgatóval. Ismerem az iskolaügy határozatát, amely szerint szeptember 1-től különválasztják az iskolákat. Szinte sajnálom őket, mert sokkal több problémájuk lesz különválasztani ezeket, mint volt az összeházasításkor. De miért tették ezt 1960-ban? Jogosan kifogásoljuk azt a tényt, hogy a Lévai járásban nincs egyetlen magyar nemzetiségű tanfelügyelő sem. Még akkor is hiba ez, ha bízunk a felügyelők emberségében, igazságérzetükben, erkölcsösségükben. De az emberek már bizalmatlanok. Miért? Mert nem magunk intézzük a mi ügyünket. Itt is hiányzik az önigazgatás, az önrealizálás. Szükségesnek tartom megjegyezni azt is, hogy a kulturális osztályon sincs magyar nemzetiségű ember.

S oda jutottunk, hogy a várva várt strukturális törvény kimondja, hogy mely szervekben, milyen arányban, vagy számukhoz megfelelően kell betölteni a nemzetiségeknek az egyes tisztségeket. Így szó lesz a tenfelügyelőkről és a művelődési felügyelőkről is, javaslom a nemzetiségi szerveknek, legyen meghatározva valamilyen módon, hogy ki válassza ki ezeket az embereket, hogy a káderképzésben is érvényesüljön az önigazgatás. Mert, mint ahogy nem minden cseh vagy szlovák ember egyforma, úgy van ilyen magyar is meg amolyan is. És nekünk ez nem lehet mindegy. Hiszen az országról is szó van, meg magunkról is.
A magyar vezető emberek tisztségviselését, az önigazgatás és önrealizálás szükségességét továbbá bizonyítja az a tény is, hogy pl. a Lévai járásban nincs magyar nyelvű tanoncképzés. Szinte paradox ez, mert míg az igazán tehetséges magyar fiatalok számára mi főiskolákat kérünk, addig a közepes képességű vagy gyenge tanulóknak nem tudjuk biztosítani az anyanyelvi tanoncképzést. Nem tudom elképzelni, s azt hiszem, aki magát normálisnak tartja, legyen az bármilyen nemzetiségű, nem tudja elképzelni, mi akadálya lehet annak, hogy egy kőműves vagy bádogos, vízvezetékszerelő vagy borbély miért nem tanulhat a saját anyanyelvén tanonciskolában, magyar etnikumban. A járási építkezési vállalat tanoncainak több mint a fele magyar, de magyar tanonciskolát nem lehet létesíteni. Nem lehet? Vagy nem szabad? Vagy nem akarják? De kik? És miért? És akiktől ez függ vagy akik ezért felelősek, úgy gondolják, hogy így cselekszenek helyesen? Nem gondolják vagy a felsőbb szervek nem látják, hogy ezzel nemcsak a fiatalkonak ártanak,hanem elsősorban az országnak, a nemzetgazdaságnak! De hol kell ezt megmondani? Itt, a Csemadok-konferencián?Van egyáltalán ebben az országban szerv, amely ezeket a problémákat elintézi?

A gimnáziumok hálózatával szerintem nincs baj. De a gimnáziumok szinte zsákutcái iskolaügyünknek. Bizonyítja ezt az országos vita is. Persze, ez nem magyar probléma, ez országos ügy. Az is országos ügy, hogy a gimnáziumokba csaknem lányok járnak és ebből eredően nincs hajlandóságuk továbbtanulásra. De az már leszűkített magyar ügy, hogy mi legyen az érettségizettekkel, akik nem mennek egyetemre. A felépítményi hálózat magyar vonalon minimális. A múlt évben felépítményi lehetőség csak a tornaljai és a rimaszombati ekonómiai iskolában, valamint Érsekújvárott, egy nemzeti bizottsági dolgozókat képző iskolában volt. Tehát adminisztrációs irányzatú volt mind a három. Három – az országban! Az érdekesség kedvéért jegyzem meg, az érsekújvári iskolát a következő évre már nem hirdették meg. Javaslom, az érettségizők és a gimnazisták nevében kérem: az illetékes szerveknek azonnal lépést kell tenni gép- és vegyipari, egészségügyi, mezőgazdasági, nevelőnői felépítményi osztályok, iskolák létrehozása érdekében.

A szakiskolák hálózatával korántsem lehetünk elégedetettek. Kevés a szakiskola, negyon kevés osztállyal rendelkeznek. S ha valahol, akkor itt igazán igény az önigazgatás.
Nem megoldott a gimnáziumi tanárképzés sem. A nyelvek kivételével egyáltalán nincs biztositva az utánpótlás, hiszen nem is tanulhatják a saját tantárgyukat anyanyelvükön. Szinte nevetséges. Kevés a végzett matemtikus, fizikus, a fontosságról nem is beszélek. S ha figyelembe vesszük, hogy az ilyen tanár képzése 5-6 évig tart, akkor nem is tudjuk, mi lesz. Három éve magyar-matematika szakon heten kezdtek, ma egy van harmadikban. Nem jobb a helyzet a matematika-fizika szakon sem, a természettudományi ágazaton egyszerűen a magyar tanárképzést nem tudják megoldani. Nem tudjuk, miért. Nem érvényes itt is az önigazgatás követelménye?

Pedig nem is erről kellene beszélni! Ez szinte már régen természetesnek látszik. Nekünk már arról kellene tárgyalni illetékes helyeken, hogy aránylag könnyen lehet feltételeket teremteni – persze jóakarattal – a magyar orvosképzésre, mezőgazdasági, építészeti mérnökök képzésére – és nem Magyarországon, hanem itt, ebben az országban. Csak az akarattal van baj! Vagy az önigazgatás hiányával magyarázható. Bárhol van a kerékkötője iskolaügyünknek, nem tudjuk megérteni. Nem is lehet! Mert le kell szögezni magunknak és az ország minden polgárának, hogy amikor a nemzetiség sajátos feladatát kell intézni, akkor tulajdonképpen az ország ügyét intézzük. Hogy többen legyünk, hogy gazdagabbak legyünk. Mi, Csehszlovákia. Mi, Szlovák Szocialista Köztársaság. Hogy büszke legyek arra, hogy ebben az országban élek. Hogy ennek az országnak a polgára vagyok. De felteszem a kérdést: büszke lehetek-e hazámra és hogy ennek a hazának a polgára vagyok csak azért, mert Magas-Tátrája és Karlsbádja van, vagy mert Dubčekunk és Slobodánk van, mert nagy költő volt Jiři Wolker és Hviezdoslav, vagy mert nagy hokista Golonka és Suchý? Nem hiszem. Hisz máshol is vannak természeti szépségek, államférfi egyéniségek, nagy irodalmárok, sportolók. De ha részt vehetek én is a magam tehetségével, szívével, eszével és nyelvével a társadalom ügyeinek intézésében, ha kikérik a véleményemet és meghallgatnak, tudomást vesznek rólam, így hozzáteszek én is egy parányit a haza építéséhez. Ha nemcsak a bajban kérik a segítségemet, de a jóban is tudják, hogy itt vagyok, itt élek. Akkor büszke leszek a hazámra, magaménak vallom, akkor mindent megteszek érte, hogy gazdagabb, jobb és szebb legyen.
Kijegyeztem magamnak a közelmúltban egy írásból a következő gondolatot, mert magaménak éreztem, s most ezzel fejezem be óhajként: „ Az köt hazámhoz, hogy itt tehettem a legtöbbet az emberiségért, mert ezeket a körülményeket ismerem a legjobban, itt vannak azok, akik segítségemre lehetnek, akik nem tekintenek idegennek, akik elismerik nyelvemet, itt vannak azok, akiket a legjobban szeretek, akiknek a legtöbbet szeretnék adni.”
Ez a cselekvő hazafiság engem is kötelez, mert munkát, tevékenységet jelent. És persze azokat is kötelezi, akik számítanak arra, hogy én hazafi legyek, itt dolgozzam, mert őket meg arra kényszeríti, hogy gondoskodjanak az érvényesülési- és munkalehetőségekről, életemről, a szó teljes értelmében. És ezt várjuk el egymástól!”

Az történt tehát, hogy az emberek Dunaszerdahelyről kivitték a reformhangulatot a járásokba. A szellem a szlovákiai magyar szférában is kikerült a palackból. Azt nem állítom, hogy a falvakig is eljutott volna teljes szélességében, a falu tapasztalataim szerint nem foglalkozott annyira a részletekkel, de hogy ott is hagyott nyomokat az emberek gondolkodásában, az biztos. Nem mindenkinél pozitív értelemben, természetesen. Különböző hozzáállásokkal találkoztam én is, óvatoskodóval is, meg radikálissal is. Járási szinten azonban kétségkívül elkezdődött némi mozgás, s bár sem a párt, sem a Csemadok járási szintjén nem voltak személyi változások – még erőteljesebb nyílt kritikára sem emékszem -, a testületi üléseken azért felmerült, hogy nem teszünk eleget azért, hogy a változásokat beengedjük a járás területére. Szemrehányás is megfogalmazódott néha, hogy nem támogatjuk eléggé a központi igyekezeteket.

Említettem már, hogy magam nem voltam a járási vezetés tagja, ám a központi Csemadok-elnökség tagjaként gyakran meghívtak a járási elnökség üléseire vendégként. Nem mindegyikre persze, mert kritikus nézeteim miatt nem igazán szerették, ha gyakran vagyok jelen, de azért a legfontosabbakon részt vettem, s az esetek többségében fel is szólaltam. Itt van például a lévai járási elnökség 1968. március 16-i kibővített ülésének jegyzőkönyve, amelyen részt vettek a helyi szervezetek elnökei is. Ez számomra azért fontos dokumentum, mert itt felszólaltam én is. A szövegemben volt egy mondat, amelyet 68 után sokat idéztek, s amelyik jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy kizárjanak a pártból. A jegyzőkönyvben a felszólalásomról többek közt ez áll: „ A választások helyes előkészítését ismertetni kell a jelenlévőkkel hangsúlyozva, hogy lent a falvakon a magyar képviselők megválasztásával nincs hiba, de annál lényegesebb kérdés, hogy a járási, kerületi és a többi felsőbb szervekbe legyenek olyan becsületes magyar dolgozók beválasztva, akik igazán a magyarság ügye mellett ki mernek állni. De a főbb hiba a múltban ott volt, hogy a végrehajtó szerveinkben, gondolok itt a járási pártbizottságra illetve a járási nemzeti bizottságra, ahol nem voltak magyar dolgozók és ezeket a kérdéseket akarjuk az elkövetkezendő időszakban megoldani. Felvetődött azon magyar tanítók ügye is, akik szlovák iskolába járatják gyerekeiket. Hát én megmondom maguknak őszintén, mint a csatai 9 éves magyar iskola igazgatója, hogy ha az én iskolámban ilyen tanító tanítana, én azt szabályosan kivágnám. Hogy taníthatja egy ilyen magyar tanító a magyar szülők gyerekeit, ha ő saját maga nem bízik a magyar iskola jövőjében, és itt hibáztatom azon iskolák igazgatóit, ahol ilyen esetek vannak.”

Biztos, hogy nem pontosan így fogalmaztam, ez nem az én stílusom, hanem a jegyzőkönyvvezetőé, biztos, hogy kulturáltabban mondtam el a véleményem, ám a lényeget ma is felvállalom: a magyar tanító gyereke magyar iskolába járjon. Ezzel a jegyzőkönyvvel bizonyították később, amikor a pártból való kizárásom ellen tiltakoztam, hogy én igenis nacionalista és soviniszta voltam, tehát joggal zártak ki a Csemadokból is, a pártból is.

 

Az állásfoglalások ideje volt ez a korszak. Ez idő tájt sokat voltam Pozsonyban, sokat utaztam mindenféle gyűlésekre: a központban jelen kellett lenni, hiszen – képletesen szólva – ott mozgott leginkább a föld, a községi, járási gyűléseken pedig azért, mert az emberek azt igényelték. Elvárták, hogy kulturális vezetőik – akikben akkor a közéleti vezetőt is látták
– , ott legyenek velük, hallgassák meg és informálják őket. Ezt a fajta elvárást nem lehetett, s nem is volt szabad figyelmen kívül hagyni. Én ma is azt vallom, ha valaki bizalmat kért az emberektől, s megkapta azt, akkor bizony szolgálja őket, legyen minél többet közöttük.
Az ilyen gyűlések hangulatának érzékeltetésére álljon itt példaként a lévai Csemadok kibővített taggyűlésének állásfoglalása úgy, ahogy az a Garamvölgye című járási hetilap 1968. április 19-i számában megjelent:

„Mi, Léva város magyar nemzetiségű dolgozói, örömmel tapasztaltuk, hogy a megújhodási folyamatban nem maradt tétlen a Csemadok Központi Bizottsága sem és a nemzetiségi kérdés megoldásának elősegítésére kezdeményező javaslatot terjesztett elő. Ezt a javaslatot most és a jövőben is a legmesszebbmenőkig segíteni akarjuk, ezért teljes egészében magunkévá tesszük és munkálkodni fogunk annak megvalósításáért.
Városunk Csemadok tagjai, valamint az itt élő magyar nemzetiségű polgárok, munkások, parasztok és értelmiségiek teljes felelősséggel kijelentjük, hogy egyetértünk a CSKP KB decemberi, januári és legutóbbi határozatával, valamint az azóta beállt változásokkal. Javasoljuk a Csemadok Központi Bizottsága határozatán kívül még megvalósítani a következőket:
1. Átmeneti időre, amíg a nemzetiségi kérdés alkotmányos úton rendeződik, azonnali hatállyal érvényesítsék az 1952. július 1-én hozott, a Megbízottak Testületének X.ülésén a 117. titkos szakaszban megfogalmazott határozatokat, valamint a CSKP KB 1959-ben hozott nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos határozatát.
2. Az SzlKP járási bizottsága, valamint a járási nemzeti bizottság teremtsen olyan eszmei feltételeket városunk, valamint járásunk területén, hogy a nemzetiségi kérdés megoldása nemzetiségi súrlódásoktól mentes legyen.
3. Az új járások kialakításával kapcsolatban a párt- és állami szervek induljanak ki az első köztársaság nemzetiségi statisztikai kimutatásokból, mert ettől az időtől kezdve a nemzetiségi összetételben mesterségesen előidézett eltolódások mutatkoznak.
4. Kérjük mindazoknak a törvényeknek és rendeleteknek a fölülvizsgálatát, amelyeket 1945-től a magyar nemzetiségű polgárokkal kapcsolatban hoztak.
5. Kérjük eltörölni a megkülönböztető, diszkrimináló törvényeket ( a reszlovakizációt) és jóvátenni a törvények által előidézett sérelmeket.
6. Kérjük megteremteni a nemzetiségi iskolák önállóságát, a nemzetiségi iskolák irányításához a jogi feltételeket és kihangsúlyozzuk, hogy városunkban magyar nyelvű tanoncképzést kívánunk megvalósítani a magyar dolgozók gyermekei érdekében.
7. Kérjük a magyar kultúra intézményes gondozását és fejlesztésének anyagi biztosítását az állami szerveken keresztül úgy, hogy ennek alapján a Csemadok a nemzeti lét fontossága szempontjából határozza meg tevékenységét.
8. Kérjük felülvizsgálni a járási nemzeti bizottság által 1965-ben a kétnyelvűségről hozott határozatát és felelősségre vonni mindazokat, akik e határozat teljesítését gátolták.
9. Javasoljuk, hogy a Csemadok alakuljon át kultúrpolitikai, érdekvédelmi szervvé, a magyar nemzetiségi élet jogi képviselőjévé.
10. Kérjük az illetékes szerveket, hogy a vezetékes rádió a magyar adást is iktassa programjába a lakosság számarányához mérten.
Ígérjük, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy népeink együttélése a proletár nemzetköziség szellemében valósuljon meg hazánkban. A CSKP határozataiból kiindulva a szocialista demokrácia támogatói leszünk. Az egyenjogúság elve alapján szorosan felzárkózunk az itt élő nemzetek és nemzetiségek mellé közös hazánk, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság felvirágoztatásáért.
Léva város Csemadok tagsága és magyar dolgozói nevében a kibővített taggyűlés résztvevői”
 
Az állásfoglalások megfogalmazása akkoriban valóban nemzeti sporttá vált. Őszintén szólva én ennek nem voltam nagy híve. A csataiakat is többször lebeszéltem róla, mert tudtam, hogy amit leírnának, azt már úgyis megfogalmazták Pozsonyban.
– Nem itt oldódik meg a nemzetiségi kérdés sem – mondogattam nekik. – Mi itt viszonylag békében élünk egymással, magyarok és szlovákok. A nagypolitikának kell megváltoznia, most azt az időszakot éljük, hogy törvényekkel kell garantálni a mindenkori békés együttélés feltételeit.

Volt, aki vitatkozott velem.
– Segítenünk kell a föntieknek – mondták. – Érezzék, hogy ott állunk mögöttük.
– Az rendben van – válaszoltam. – Ám most a nagypolitikán a sor. Ha az állam nem tesz néhány egyértelmű lépést felénk, akkor ezerszer is megfogalmazhatjátok az itteni kis bajaitokat, azok mindig újrateremtődnek majd. Elég tehát annyit küldeni Pozsonyba, hogy támogatunk titeket, mögöttetek állunk.
Tudtam, hogy ez a hozzáállásom nem mindenkinek tetszett, többen meg is rótak érte.
– Ez már beijedt – mondták néhányan nem is csendben, eléggé nyíltan. – Megdolgozták őt is, hiába, ő is csak elvtárs.

Én azonban úgy éreztem, néha azért sem szerencsés a sok szöveg, mert itt-ott a mi oldalunkon is megfogalmazódtak élesebb vélemények.Valóban nem sokszor, huszadik századi tapasztalataink birtokában nagyon vigyáztunk arra, hogy túl ne lőjünk a célon. Ám a sokáig elfojtott érzelmeknek valahol utat kellett találniuk magyar oldalon is, s voltak, akik alkalomadtán valóban sarkasabban fogalmazták meg sérelmeiket, véleményüket. Ráadásul néha valóban nem volt könnyű különbséget tenni egyes hivatalnokok túlkapásai vagy a rendszer szándékos, rejtett asszimilációs politikája között sem, ez is bonyolította a helyzetet. Én azonban törvényi megoldást akartam, s tartottam attól, hogy a feszült társadalmi hangulatban az esetleges hibák csak ronthatnak a párbeszéd sikerének esélyén.

A szlovákok egy része úgyis váltig azzal gyanúsított bennünket, hogy csendben határmódosítást akarunk. Klasszikus téma ez is, nagyon gyakran előjött a huszadik század folyamán. Állítom, hogy ilyen megjegyzés, szándék soha nem fogalmazódott meg, még a legbizalmasabb megbeszéléseken sem. Épp ellenkezőleg, hatvannyolc fordított minket a legerőteljesebben Csehszlovákia felé, ekkor éreztünk talán először a huszadik században őszinte szolidaritást a csehek és a szlovákok irányában. Az már nem a mi hibánk, hogy voltak, akik részükről eredendően bizalmatlanok voltak irányunkban. Talán mindenkiben, aki igaztalanul jut hozzá más tulajdonához, felmerülnek ilyen gátlások: tudták, tudják, hogy a déli területekhez nem korrekt módon jutottak hozzá, s bántotta őket a lelkiismeret, ahogy egyik barátom fogalmazott. Mi, a magyar kisebbség, ilyen megközelítésből bűnjelnek számítunk. Arra emlékeztetjük őket, hogy az országalapítás alkalmával nem játszottak tiszta játékot.

Erről is megpróbáltunk beszélni velük, próbáltuk megértetni, hogy a megoldás nem az állandó feszültségben, bizalmatlanságban való élés, épp ellenkezőleg: az általunk kínált megoldás, a valódi, törvény által garantált jogok megadása jelenthette az igazi és tartós kiutat ebből a helyzetből. Ezért intettem felelősségtudatra és óvatosságra mindenkit: tudtam, hogy odafent megindultak a tárgyalások, tudtam, hogy a magyar tárgyalódelegáció jól felkészült emberekből áll, akiknek nincs szükségük arra, hogy falusi nagyhangúak mondják meg nekik, mit kell megfogalmazni egy alkotmánytörvényben vagy a végrehajtási törvényekben. Az általunk esetleg elkövetett hiba csak olaj lett volna a tűzre, félrevitte volna a társadalmi dialógus irányát.

Íme, megint a kettősség csapdája: az ortodox kommunisták szemében az ő világukat felforgatni akaró, felelőtlen forradalmárrá váltam, a néha türelmüket vesztett emberek szemében pedig a „becsehelt”, az ő igazukat nem kellő hőfokkal képviselő, a központi pártkorifeusok által megdolgozott bérenccé. Az utóbbi nézet azért nem volt tömeges, de előfordult.

Az igazság az, hogy bizonyos fokig én magam is megértettem az emberek türelmetlenségét: évek, évtizedek mozdulatlansága, műélete után úgy érezték, végre megmozdul valami, végre tehetnek valamit. Az ilyen helyzetek velejárója, hogy egy részük bizonyos idő után törvényszerűen elégedetlenné válik a változások tempójával. A valóság ugyanis ritkán képes követni a szellem szárnyalását, és sokakban ilyenkor az a félelem is előjön, hogy a politika megint becsapja őket. Ezeket az embereket annyiszor csapták már be a huszadik században, hogy érthető volt a néha feltörő bizalmatlanságuk is. S bizony, ezekben a hónapokban sokat kellett nyelniük a szlovák nacionalisták primitivizmusa, durva támadásai miatt is.

A diktatúrák fellazulása utáni tipikus állapot volt ez: a sok értelmes gondolat mellett sok szenny is a felszínre tört. A szocializmus megreformálása körüli vitákba belefolyt a két világháború között megerősödött cseh-szimpatizánsok, a Tiso-rezsim volt potentátjainak hangja, az ötvenes évek meghurcolt társadalmi csoportjai, az ultranacionalisták, az ortodox kommunisták, a reformszocialisták és még nem tudom, mennyi egyéb csoport egyszerre kezdte mondani fennhangon a magáét, s ebbe a hangzavarba ráadásul belekeveredett a cseh-szlovák és a szlovák-magyar vita is. Az akkori újságok kínálnak némi képet minderről: a cenzúra ugyanis meggyengült, s nekünk arra is rá kellett jönnünk, hogy nem mindenki demokrata, aki elégedetlen az ötvenes- hatvanas években kialakult durva diktatúrával.

A Dubček-képek olyan nélkülözhetetlen ereklyéi voltak ennek a kornak, mint a szentképek a templomi milliőnek. Akkoriban mindenütt Dubček-képet lehetett látni, a traktortól a gyárig, a kórháztól az iskoláig, mindenünnen Dubček mosolygott vissza. Elfogadtam, hogy ez a társadalmi mobilizáció egyik formája, de megmondom őszintén, nem szerettem, engem kicsit a személyi kultuszra emlékeztetett. Dubčekkal kapcsolatban egyébként is kifogásaim voltak, nem tartottam őt igazán nagy politikusnak. Pártkáder volt ő is, jelentős posztokon szolgált korábban is, s azt sem tartottam helyesnek, hogy ő a nemzetiségi kérdést soha meg nem említette. Valahogy úgy éreztem, hasonlóan viszonyul ehhez a témához, mint az elődei – bár azok egyszer -másszor legalább formálisan, kötelességből szóltak róla.

Én azonban valóban nem emlékszem, hogy ő erről akár egyszer is beszélt volna. Egyszerű párttagként bizony elvártam volna, hogy az ő regnálása idején elmérgesedett szlovák-magyar viszonyt megpróbája mérsékelni néhány, a nyilvánosság előtt elmondott mondatával. Ha ő azt mondta volna a Hlas ľudu-ban vagy a Roľnícke noviny -ban közölt cikkekre, hogy elég, így ne beszéljünk egymással, ilyen alpári módon ne támadja senki a magyarokat, sem más kisebbségek tagjait, akkor talán vissza lehetett volna fogni azt a szerencsétlen nacionalista áradatot, amely akkor ránk zúdult. Persze értem én, politikus volt ő is, bizonyára több szempontból bemérte a saját lehetőségeit, meddig mehet el. Olvastam azóta az emlékiratait is, megpróbáltam megérteni őt utólag is, ennek ellenére nem tudom őt elfogadni igazán nagy személyiségnek. Hiszen hallgatni olyankor, amikor jelentős nacionalista gyúanyag kezdett fölhalmozódni a társadalomban, veszélyes volt – és hiba is volt. Azok a vádak ugyanis néha már az abszurdum határait feszegették, például, hogy mi nyomjuk el a szlovákokat Dél-Szlovákiában, vagy hogy keményfejűségünk okán nem akarunk megtanulni szlovákul. Történtek komolyabb összeszólalkozások is magyarok és szlovákok között egyes falvakban, de szerencsére az ilyen helyzetek még kezelhetőek maradtak. Tény azonban, ahogy múlt az idő, úgy növekedett a feszültség a magyarok és szlovákok között is.

Egyszer behívattak a járási pártbizottságra tízünket, „ a magyarokat”. A járási pártbizottság napirendre tűzte a nemzetiségi kérdés megtárgyalását. A találkozó előtt megbeszéltük, hogy csendben maradunk, nem hagyjuk magunkat kiprovokálni.Volt közöttünk jogász, köztisztviselő is, de a legtöbben pedagógusok voltunk. Megbeszéltük tehát a taktikát – aztán mégis én rúgtam föl az egyezséget, nem bírtam ki szó nélkül, ami ott történt. Nem bánom, máig sem bánom a tényt, hogy szóltam, mert ahogy nekünk jöttek, azt nem lehetett szó nélkül hagyni. Ám az valóban hiba volt, hogy hévvel, indulatoktól fűtötten beszéltem.

A tolmácsi gyár pártelnöke kivágott valamelyik központi újságból egy szélsőségesen nacionalista cikket és azt kezdte nekünk felolvasni. Olyasmik voltak abban az irományban, hogy szörnyen elnyomjuk a szlovákokat Dél-Szlovákiában – a kisebbség a többséget, sic! -, hogy a szlovákok gyerekei kénytelenek magyar iskolába járni, hogy arrogánsak vagyunk, lenézzük a őket, meg hasonlók. Erre végigfutott közöttünk egy hullám, hogy ezt nem lehet szó nélkül hagyni, most már szólni kellene. De kiszóljon? Én persze – te vagy közülünk a legtapasztaltabb, súgták oda. Megtettem, azt persze nem tudtam, hogy az egész ülést magnószalagra veszik. Ez csak később derült ki, amikor fellebbeztem a kizárásom ellen és elmentem a párt járási ideológiai titkárához. Összeszólalkoztunk, hogy jogosan zártak-e ki a pártból, vagy sem, s ő akkor azt mondta: igen, mert én egy nacionalista vagyok.

– A jogos érdekvédelem még nem nacionalizmus – vágtam vissza neki. Tegeződtünk, nem voltunk különösebben jó viszonyban, de gyakran találkoztunk, s elvtársak is voltunk egykor, ugyebár.
– Igen, de mondtál te azon a megbeszélésen keményebbeket is – replikázott ő.
– Én csak az igazunkat védtem – válaszoltam. – És figyelmeztettelek benneteket, hogy velünk így nem lehet beszélni. Ez a párt érdekei ellen is van, ilyen ordenáré hangnemet nem szabad megütni a magyarokkal szemben sem.
– Te kezdted – vádolt utólag is. – Te emelted meg a hangodat.
– Ezt azért valahogy bizonyítani is kellene – védekeztem. – Nem úgy van az, hogy bármivel megvádolhattok.
– Ennek semmi akadálya – nevette el magát. – Elővegyem a magnószalagot?
– Miféle magnószalagot? – kérdeztem naivan.
– Hát ami ott készült – vonta meg a vállát a titkár.
– Rendben van – mondtam. – Ha van ilyen szalag, hallgassuk meg, felőlem akár a prágai központi bizottságiak részvételével is. De elölről, minden felszólalást. Azt is hallgassuk meg, közületek ki mit mondott. Azzal összehasonlítva majd meglátjuk, melyikünk volt a nacionalistább.
Erre elnevette magát, hahotázott, s a vállamra csapott.
– Nem is tudtam, hogy te ilyen naiv vagy, Sanyi. Hogy lehettél te Csemadok központi elnökségi tag?
És csak mosolygott váltig, amikor kikísért, akkor is. A hatalom vigyorát láttam az arcán, s ma is beleborzongok, ha erre a beszélgetésünkre visszagondolok.

Akkor azonban, azon a vitadélutánon, tényleg keményen összeszólalkoztunk, s bizony felhoztam ott akkor minden friss sérelmünket. A csapatból voltak, akik megdicsértek, mondván, jól odamondogattunk nekik, de voltak olyanok is, akik azt mondták, hiba volt emelt hangon beszélni velük, mert épp azt érték el, amit mi el akartunk kerülni. Kiprovokáltak bennünket, s parttalan veszekedéssé fajult az egész, semmit nem oldott meg a nagy pártbizottsági megbeszélésünk. Inkább talán még jobban elmérgesítette a helyzetet. Ez azért is meglepő volt, mert addig a pártbeliek nem mertek ilyesmit megengedni maguknak, addig igyekeztek legalább a nyilvánosság előtt finomabban fogalmazni. Hogy a valódi politikájukban, a fű alatt mit tettek, az már más kérdés, de addig legalább a látszatra adtak. Ott azonban nagyon kinyilvánították, hogy ebben az országban a polgárok két kategória él: az alacsonyabbrendűek, a kérni kényszerülők és a föntiek, az adakozók kasztja.

Cikkajánló

ERZSI, csupa nagybetűvel

Lehet-e, szabad-e pörölni a Teremtővel, ha az ember egymás után kapja a rossz híreket olyan …