A mi Esterházynk

Nem az én tisztem ma este, hogy Esterházy János személyéről és munkásságáról részletesen szóljak, erre a kötet szerzője a leghivatottabb. Az sem az én feladatom, hogy a történelmi összefüggéseket elemezzem, ez Simon Attila történész úrra vár. Én az indítékainkról szeretnék szólni röviden.

Az első témakör annak megválaszolása, miért foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Úgy gondolom, ha visszatekintünk a mögöttünk lévő kilenc évtizedre, négy olyan korszakot tudunk megnevezni, amelyek egyértelműen ki- tapinthatók a szlovákiai magyar közösség fejlődése szempontjából, s amelyek komoly következtetésekre serkenthetnek bennünket.

Az első korszak a két világháború közötti időszak, nagyjából az 1920- as évek első felétől 1938-ig terjedő intervallum. A trianoni békeszerződés el- fogadása utáni bénulat évekig tartó, lassú feloldódása után fokozatosan magára talált az akkori szóhasználattal élve szlovenszkói  magyarság. Lépésről lépésre politikailag,  társadalmilag,  de gazdaságilag,  sőt bizonyos fokig pénzügyileg is megszervezte magát, s 1938-ra létrehozott  egy olyan szerkezetet, amely működőképes volt, s amely máig példaként szolgálhat. Ez Esterházy nemzedékének nagy teljesítménye, amely hiányosságai ellenére is el- ismerést érdemel. Ők alkották meg a megmaradás alapfilozófiáját is: bár le- szakítottak bennünket az anyanemzetről, de a jövőt nem adjuk fel, a kiutat egyéni és kollektív fejlődésünk biztosításában, a közösség összefogásában és megszervezésében látjuk. Magyarként akarunk boldogulni az utódállamok polgáraiként is, elvetjük a beolvadást, az asszimilációt.

Az 1939−1945, valamint az 1945−1949 közötti két időszakot én a szlovákiai magyar közösség története  szempontjából inkább interregnumnak tekintem, mindkét időszakot más-más szempontok miatt. A visszacsatolás ugyan helyreállított egy szervesebb állapotot, ám mindez átmenetinek bizonyult és számos új egyensúlytalanságot hordozott.  A kollektív bűnösség el- vének alkalmazása és a teljes jogfosztottság időszaka pedig inkább fasisztoid, mint demokratikus időszak volt. Ha tehát a folyamatot a szlovákiai magyar közösség története szempontjából elemezzük, akkor eme két időszakot inkább torzónak tekinthetjük, mint a közösségi építkezés szempontjából meghatározó  jellegű korszaknak.

A második fontos korszak az 1949-től 1969−1971-ig tartó időszak, amely az újraépítkezés  ideje. Ez az időszak értelemszerűen más pilléreken építkezett, mint a két háború közötti időszak társadalma, s mentálisan is másféle hatással volt a szlovákiai magyar közösségre. Az ekkori változások nem mindenben jelentettek pozitívumot, bizonyos szempontból paradigmaváltásként is értékelhetjük őket. Megkérdőjelezhetetlen azonban a korszaknak az a hozadéka, hogy a hontalanság éveinek nihilje után jelentős dinamikát gerjesztett a magyar társadalmi építkezés folyamatában, paradox módon egy olyan időszakban, amikor össztársadalmi szempontból épp a totalitárius diktatúra terjesztette ki hatalmát az élet minden területére. Ez a tény persze érintette a szlovákiai magyar közösséget is, ám az 1960-as évek enyhülése mégiscsak a nemzeti önszerveződés esélyeinek növekedését jelentette. Eme folyamat leglényegesebb része kétségkívül az 1968-as történésfolyam volt, csúcsán a számunkra oly fontos 144/1968-as  alkotmánytörvénnyel.

A harmadik időszak egy szürke, kontraszelekciótól terhelt korszak 1971 és 1989 között, az ún. normalizáció időszaka. Ez az időszak egy dolog miatt érdekes, és egy másik dolog miatt fontos. Azért érdekes, mert bebizonyította, hogy még egy kisebbségi mikrotársadalmat sem lehet teljesen lefejezni és ezáltal megbénítani. Egy érdekes, kétszintű szerkezet jött létre ekkor.

Igaz, hogy a felszín feletti struktúra ellenőrizhető volt, az akkori bigott dühöngés számos magyar személyiséget megnyomorított és jelentősen korlátozta a közösségi és az intézményi lehetőségeket is. Ám ez a struktúra – elsősorban a Csemadok – mégis képes volt arra, hogy az 1980-as évek első felében komolyan kiálljon a magyar iskolák védelmében. A felszín alatti struktúra  pedig – amelyben fontos szerepet játszott például a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága – nemcsak, hogy nyugtalanítani volt képes a hatalmat, hanem egy olyan elitet is ki tudott nevelni, amely viszonylag felkészülten kapcsolódhatott be 1989−1990 folyamataiba.

A negyedik időszak 1990-től napjainkig tart. Emez időszak hozadéka sem egyértelműen csak pozitív. Számos kérdésben előre tudtunk lépni, ám né- hány téma vonatkozásában visszacsúszásról is beszélhetünk. Ez utóbbi kategóriába tartozik például a tudati szétszórtság, a közösségi összetartó erő jelentős csökkenése, amely válsághelyzetet is előidézhet.

Most értünk el oda, hogy megválaszoljuk a fenti kérdést: miért kell foglalkoznunk ezzel a kérdéskörrel. Azért, mert 2010-ben  újból egy régi-új politikai-társadalmi törésvonal rajzolódik ki előttünk: a megmaradás vagy a fokozatos önfeladás alternatívája. A dilemma nem új, az aktivista hozzáállások minden felsorolt korszakot próbára tettek, ám jelenünk és jövőnk szem- pontjából elengedhetetlenül fontos, hogy ebben a kérdésben ma is tisztán lássunk. Esterházy élete, munkássága és üzenete ezt a tisztánlátást  segíti, a megmaradás és a belső összetartó erő fokozásának parancsát vetíti elénk.

A második kérdéskör gyors megfogalmazásra és válaszadásra ad lehetőséget. A kérdés így hangzik: miért épp Esterházyt emeljük ki abból a csapatból, amelynek egyébként számos figyelemre méltó tagja van? A két háború közötti időszak ugyanis valóban számos olyan egyéniséget teremtett,  akikről nem szabad elfeledkeznünk, akik munkássága máig példamutató lehet. Azt hiszem, hogy az Esterházy János Társulás egyik feladata a jövőben az ő tevékenységük felkutatása és felmutatása lehet.

Esterházyt két összetevő miatt lehet kiemelni ebből a rétegből. Az első ok, hogy a közösség őt választotta felelős vezetőnek a kérdéses bonyolult idő- szakban. A második, ami talán még nyomósabb: ő nemcsak játszotta a szerepét, de mélyen hitt is benne. Felvállalta – egészen a mártírhalálig. A nacionalista hatalom őt szemelte ki arra, hogy példát statuáljon rajta, s ő nem tört meg emez embertelenség nyomására sem. Nem volt tévedhetetlen, bizonyára követett el hibákat is, de a megpróbáltatásokat is méltósággal tudta elviselni. S még valami: ő nem a kommunizmus, ő elsősorban a szlovák és a cseh nacionalizmus  áldozata. Soha nem árulta el sem elveit, sem közösségét.

A harmadik kérdéskör, amelyet napjainkban nem kerülhetünk meg: melyek a mi kötelességeink vele szemben? Hogyan kell kezelnünk az Esterházy-témát?

Azt hiszem, ezen a téren is három feladatot fogalmazhatunk meg önmagunk számára.

Az első: felvállalni szellemi és politikai hagyatékát, üzenetét, példáját. A szlovákiai magyar közélet számára ez fontos elem kell, hogy legyen, mindenekelőtt az alapindíttatás  okán: meg kell maradnunk magyarnak, így kell megszerveznünk önmagunkat és biztosítani  ezzel egyéni és közösségi fejlődésünket.

A második feladat: rehabilitálni kell őt. Ennek a kérdésnek két összetevője van. A közösségi rehabilitálás lényegében megtörtént az 1990-es években, illetve, hogy pontosabban fogalmazzak: nem is igen volt rá szükség, mert a szlovákiai magyar közösség mindig a magáénak tartotta őt. Tény, hogy a volt rendszerben támadások is érték őt, s az is tény, hogy a volt hatalmasok megpróbálták elfeledtetni őt. Mi azonban 1994-ben május 15-ét, azt a napot, amikor 1942-ben nem szavazta meg a zsidótörvényt, a szlovákiai magyarság emléknapjának nyilvánítottuk, s azóta a legitim magyar parlamenti képviselet minden évben e nap környékén adja át az arra legérdemesebbnek tartott szlovákiai magyarnak a Pro Probitate – A helytállásért díjat. Az Esterházy János Társulást is ilyen néven jegyezte be a szlovák belügyminisztérium. Esterházy emlékét ápolni, politikai szellemi hagyatékát gondozni akarjuk, üzenetét továbbra is el szeretnénk juttatni a legszélesebb közönséghez – szlovák és angol nyelven is.

A hivatalos – jogi – rehabilitációjának ügyében két kezdeményezés is történt az 1990-es években. Sajnos, mind a kettő sikertelen volt. A probléma ugyanis abban áll, hogy őt is a népbíróságokról szóló törvény ugyanazon paragrafusa  alapján ítélték el, mint Jozef Tisót. Emiatt nem lehetett alkalmazni a két szóba jöhető jogtechnikai megoldást: sem egy lex Esterházy, sem egy olyan törvény elfogadását, amely indokolt esetekben lehetővé tenné a népbíróságok által lefolytatott perek újratárgyalását.

A harmadik feladat pedig: tisztességesen el kell őt temetni. Mostani nyughelye nem tekinthető véglegesnek, meggyőződésem,  hogy végakaratának megfelelően magyar földbe kell őt temetnünk. Szerintem ezt mielőbb meg kellene tennünk,  ám mindehhez  lánya, Esterházy Alíz beleegyezése szükségeltetik, s akinek felül kellene bírálnia azt a véleményét, hogy addig ne hozzuk haza a hamvait, ameddig Szlovákiában háborús bűnösnek tartja őt a hatalom. A helyszínt is át kellene gondolnunk, olyan szempontból is, hogy nyugalma valóban zavartalan legyen.

(Molnár Imre Esterházy  János élete és mártírhalála című könyvének pozsonyi bemutatóján elhangzott beszéd szerkesztett változata.)

Cikkajánló

Nyújtózni a csillagok felé – megjelent Csáky Pál 2. drámakötete

Megjelent Csáky Pál második drámakötete, Egy nap az örökkévalóságból címmel. A kötet záró fejezetében a …