Sorok Csáky Pál Talamon Alfonz-díjához

Megtisztelő, hogy az OPUS irodalmi magazin idei első számában közli Tóth László akadémikus rólam mondott szövegét. A tartalmon túl egy megjegyzés: nagyon meglepett, milyen mélyen beágyazódott Tóth László tudatába egy 1983-ban írt novellám, a Hangok a pusztából című. Meri mondani ezek után valaki, hogy nem érdemes szépprózát írni? Gyorsan be is soroltam a jövőre megjelenő novelláskötetembe. (Csáky Pál)

TÓTH LÁSZLÓ

(ki)Útkeresés és hitvallás

Sorok Csáky Pál Talamon Alfonz-díjához

Elhangzott 2024. október 25-én Dunaszerdahelyen, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága Őszi Írófesztiválján, a díj átadásakor.

Hogy Csáky Pál milyen volt, illetve milyen lenne vegyésznek – márpedig végzettsége szerint a szerves kémia szakembere –, nem tudom. Hogy milyen volt, illetve milyen politikusnak és közéleti embernek: nem az én tisztem megítélni. Ám hogy milyen írónak, arról valóban ejthetek itt néhány keresett szót, annál is inkább, mivel most szépíróként: próza- és drámaíróként van itt közöttünk. S mi több, e szerepében már csak azért is szólhatok róla, mert írókénti indulásához/indításához személy szerint is van/volt némi közöm: a történet (történetünk) még a múlt század 1980-as évtizedének első felére, a husáki konszolidáció bekeményítésének idejére nyúlik vissza, amikor is egy – annak szembefeszülő, általam szervezett, pályakezdő írók és képzőművészek számára a Nő hetilap által kiírt, s jelentkezésük központi felügyelet alá vételét megelőzni hivatott pályázaton a Hangok a pusztából című novellájával harmadik díjat nyert (az első díjat nem adták ki).

Itt azonban külön fel kell figyelnünk valamire: pályakezdő szerzőnk, aki – nem számítva jóízű, írójának messzire mutató stílusérzékéről, példás nyelvhasználatáról valló, ugyancsak Nő-beli, humoros karcolatát, A receptet meg még egy-két további ügyes kis morfondírját – csupán az előző egy-két évben kezdte küldözgetni apró tudósításait, könyv-, hanglemez- és filmismertetőit a csehszlovákiai magyar lapokba, huszonöt-huszonhat éves ekkor – tehát viszonylag későn indult a pályáján. De ha megnézzük ezen legelső, főleg Hét-beli recenzióit, írónk már fiatal korában is példásan széles körű, s nem kis mértékben a múlt – múltunk – iránt is megnyilvánuló érdeklődését figyelhetjük meg. Figyelemreméltó tudatosságra valló felkészültségének, eltökéltségének a példázására pedig a Hangok a pusztából című pályadíjnyertes novellájának – bibliai parabolájának – egy rövid részletét idézném ide, melyben Jób a következőképpen könyörgött az Úrhoz: „Uram, add, hogy megtaláljam azt a JÓBot, akivé lennem kell; add, hogy megértsem utaimat…”, aki azonban akkor még – folytatódik a története – „nem sejtette, hogy az utak határtalanok”, „csak bízott: a puszta derengő illata reménységgel töltötte el őt”. S ez a céltudatosság, célra tartó magabízás és építkezés jellemezte és jellemzi őt azóta is, azt sugallva(-üzenve), hogy valamilyen értelemben mindannyian Jóbok vagyunk, akiknek szenvedéseink árán is magunknak kell megvívnunk – egyénenként is és közösségként is –harcainkat erős hitünkért és önmagunkért. S mindezt pedig, azaz Csáky Pál pályanyitó kisnovelláját azért idéztem ide, hogy kiemeljem: díjazottunkat – akinek, ha jól nézem, számos eddigi kitüntetése mellett e mostani Talamon Alfonz-díj lesz az első kimondottan irodalmi elismerése – ez a meggyőződéssé emelt erős hit és célratörés jellemezte egész életében, illetve egész írói – és hadd tegyem hozzá gyorsan: politikusi, közszolgai – pályáján is. S egyben elmondható: írásainak, irodalmi munkásságának, négy évtizede láthatóvá vált írói önépítkezésének is ez adta és adja meg máig a hitelét – legelső, harminchat évesen (!)– 1993-ban megjelent regénykísérletétől, a csehszlovákiai magyarság életét, sorsát történelmi perspektívában vizsgáló, a valóság és a fikció egymásba öltésével dolgozó Emlékek könyvétől máig. Melyet követően azonban (magán)életében a politikahivatást, politikuspályát választó köz-, azaz közösségi ember nyomakszik az író elé, aki azonban – meg kell mondjam – s becsületére, nem hagyja magát, és publicisztikai kötetei, politikai elemzései és parlamenti s egyéb felszólalásai, beszédei meg dokumentumkötetei közé ezután is csak-csak oda-odacsempész egy-egy novellát, kisregényt, majd az idő múltával – bevallása szerint 2014-től, tehát épp egy évtizede – előbb egy-egy, majd egyre több színművet és drámát is.

Színművet? Drámát? Hiszen az egy időben unalomig szajkózott tétel szerint szlovákiai magyar dráma – az nincs. Vagy ha egy-egy felbukkant mégis, az csak periférikus, s leggyakrabban általában szint alatti kísérlet lehetett. Erre pedig jön Csáky Pál, és tíz év alatt megír – ha jól számolom – vagy másféltucatnyit. Igaz, az utóbbi egy-két évtizedben már a szlovákiai magyar szerzők drámáinak, színműkísérleteinek száma is megugrott, melyek egyike-másika már színházaink-színpadaink műsorára is fel-felkerül – közülük csupán Soóky László szlovákiai magyar abszurdjai körül keletkezett – s hadd tegyem hozzá rögtön: megérdemelten – nagyobb zaj. Mindeközben, a véleményem szerint ez idáig ugyancsak nem kellőképpen értékelt prózaírói ouevre-je mellett Csáky Pál ez évtized alatt olyan példás – és példázatos! – drámaírói életművet épített fel csökönyös elszántsággal, mely bizonyos értelemben akár összmagyar viszonylatban is felfigyeltető és értékelendő lenne, ha a szerző politikusi-közírói ténykedése, illetve az azt óhatatlanul kísérő politikai-világnézeti szimpátiák – így vagy úgy – ne vetnének árnyékot rá. Drámaírói elszánását azonban mindenképpen jelzi, hogy ez évtized alatt a tavalyi, s a Talamon Alfonz-díjjal itt elismert Hit és illúzióval immár a harmadik drámakötetét tette le az asztalra, ráadásul már egy sor, tucatnyi – vagy lehet, már több – színházi és egyéb bemutatót is maga mögött tudhat. Drámái – mind műfaji, mind tartalmi szempontból – ritka változatosságot mutatnak, s olyan kísérletező alkatként állítják őt elénk, aki – hogy célt érjen – többfelől, több megközelítésben, többféle ütemben is nekiszalad mondandójának. A schilleri „világot jelentő deszkákra” szánt opusai olyan, egymással kétségtelen rokonságot tartó, bár minduntalan másképp és másképp feltett, főképpen a magán- és köz-, illetve közösségi erkölcsökre fókuszáló kérdésekkel dolgozó, s az ezekre adható válaszokat is másutt és más perspektívákban kereső, s megannyi műfajt és színpadi formát mozgósító színjátékok, melyek különbözőségük, változatosságuk ellenére akár úgymond egybe is olvashatók, annyira ugyanazt mondják más-más szólamban, vagy más-más frekvenciával.

Bizonyos értelemben azonban, mondhatjuk, sokrétűségük és sokszínűségük ellenére példabeszédek is Csáky szövegei, s ha ódzkodnak is néhányan e párhuzam hallatán, ugyan miért kellene félnünk tőlük, ha azok bár példázatosak, de rámutatnak valamire, közelebb visznek valamihez – s hangsúlyozom: nem direkt módon, hanem hagynak bennünket ráébredni arra, ami nélkül nehezebb lenne az utunk s szegényebbek is lennénk bizonyosan? Mindent egybevetve: rendkívül sokrétű és sokszínű új Talamon Alfonz-díjasunk drámaírói oeuvre-je, életműve, mely tematikailag átfogja a magyar, illetve az emberi történelem példásan nagy szeletét a bibliai időktől a középkori katedrálisépítők hitvalló látomásain, továbbá a magyar régmúlt – azaz az ország török idők-beli szétszakítottságának – bizonyos stációin, majd a trianoni katasztrófán át, a kisebbségi lét vaskos tragédiáit és abszurditásait sem kihagyva, a második világháború ember s jellempróbáló apokalipszisének az egyes embert sújtó megpróbáltatásait is érintve – jellemző ellenpéldái egymásnak ebben a kötetben Esterházy János és Jozef Tiso alakja – egészen a félmúlt (az 1956-is tragédia Nagy Imréje és Kádár Jánosa) és a közelmúlt éveinek: a rendszerváltás körüli és utáni idők keresztmetszetéig. Melyekről összességében elmondható, hogy azokban szerencsés módon egyesül a politikusság és az íróság, a politikusi habitus és az írói látásmód.

Ami viszont a legfontosabb: az írót a legkevésbé sem hitelteleníti bennük moralista énje, miközben szintetizáló hajlama megfelelő mértékben és módon képes kordában tartani játékos csapongásokra is hajló képzeletét. Amihez a kulcsot, ha jól értem, Csáky egyik monológjának katedrálisépítő hőse: János mester adja kezünkbe, aki a következőképpen érvel a városatyák előtt, akiktől a legújabb megbízatását várja, így most őt idézném laudációm zárásául is: ha „hiszünk abban, hogy létezik egy magasabb, szellemi dimenziója is létünknek, az felemel bennünket. Felszabadít a támasz tudata, amely nem más, mint a szellem ereje, s amely csak nekünk, embereknek adatott meg. Felfelé húz a transzcendens távlat, amely kiragadhat bennünket a röghöz tapasztó valóságból – ha hiszünk az igazában. Felemelhet, nemesíthet bennünket, és kölcsönözhet valamit az isteni erőből, amely létrehozónk és éltetőnk, s amely az igazi értelmet jelentheti számunkra, ha hiszünk benne és hagyjuk őt működni”.

Forrás: OPUS 2025/1