Csoda Pozsonyban?

A változásokat nem elég megígérni
Emlékszem, négy évvel ezelőtt, közvetlenül Malina Hedvig megveretése után, érdekes hírek jelentek meg a magyar sajtóban.

A magyar diáklány elleni erőszakot mindenki elítélte, a lányt vádoló Robert Fico és belügyminisztere, Robert Kaliňák jórészt magukra maradtak. Ebben a feszült helyzetben megszólalt Dušan Čaplovič, az előző kormány emberi és kisebbségi jogokért felelős miniszterelnök-helyettese.  Történelmi kiegyezésre van szükség Magyarország és Szlovákia között, mondta, ő hajlandó egy ilyen dokumentumot előkészíteni.

Magyarországon sokan reménykedve kapták fel a fejüket. „Új hang Pozsonyból” – lelkendezett a magyar média egy része is. Az új magyar–szlovák huzavonákat nem kívánó közéleti szereplők üdvözölték a bejelentést, és szinte egymással versengve nyilvánították  ki fogadókészségüket  egy ilyen kezdeményezés irányában.

Nem sokkal később kiderült, hogy az egész nem igaz, egyszerű elterelő kommunikációs  játékról volt szó. Čaplovič ugyanolyan nacionalista maradt, mint volt addig is, s magyarellenes megnyilvánulásai néha már-már a paranoia határait súrolták. Ő volt az, aki például ki akarta tiltani a közbeszédből a Kárpát-medence kifejezés használatát,  ő terjesztette be később a Kárpát-medencei Képviselők Fóruma elleni parlamenti határozatot,  majd később ő volt az egyik szellemi atyja a Beneš-dekrétumokat megerősíteni hivatott szlovák parlamenti határozatnak is. Vehemensen támogatta a volt oktatási miniszter ama döntését, hogy a kisebbségi tankönyvekből távolítsák el a magyar földrajzi neveket, s magyar szövegkörnyezetben is cseréljék azokat szlovákra. Egészében véve ő, akit az állam elvileg azért fizetett, hogy védje a kisebbségi jogokat, gyakran méltatlanul kisebbségellenes megnyilvánulásokra ragadtatta  magát.

Miért jut eszembe napjainkban mindez?

Pozsonyban a júniusi parlamenti választások némi változást hoztak. A Fico-kormánnyal összehasonlítva valóban egy fokkal jobbnak mondható az új kormány összetétele. Az elmúlt négy évre oly jellemző, primitív magyarellenes provokációkat tőlük talán nem kell várnunk. De véleményem szerint korántsem indokoltak – sem a helyzet egészét, sem a szlovákiai magyarok jogérvényesítésének lehetőségeit illetően – azok a lelkendező értékelések, amelyek a magyar média egy részében megjelentek. Finomabb  játék következik.

Egy ilyen rövid írásban két szempontból tudjuk csak vázlatosan megvizsgálni a kialakult helyzetet. Az első az általános politikai szempont – amelyet némi magyar optikán keresztül is bátorkodnék elemezni.

A legfontosabb megállapítás talán az, hogy a júniusi választásokon véleményem szerint lényeges áttörés nem történt Pozsonyban. Robert Fico és pártja magasan megnyerte  a választást, a vele szemben létrejött – lényegében tényleg hatpárti – koalíció túlzottan sokszínű. Fico kormánya számos problémát hagyott az új kormányra, így annak nem lesz egyszerű dolga. Két fontos adat példaként: az euróövezeti tag Szlovákia államháztartása várhatóan 6 százalék körüli hiánnyal zár az idén, a munkanélküliség aránya pedig eléri a 13–15 százalékot. Komoly megterhelést jelentenek a közpénzekre az idei árvizek, s megoldandó feladatként ott tornyosul az új koalíció előtt az egészségügy, s a szociális és nyugdíjbiztosítás finanszírozási egyensúlytalanságainak kezelése is.

Magyar szempontból legalább öt olyan terület van, amelyet egy valóban demokratikus  kormánynak orvosolnia kellene. Most, tanévnyitáskor ott kísért minden iskolaigazgató és -fenntartó előtt az állami szimbólumokról szóló törvény – amelyet az új kormánykoalíció tagjai is kritikával illetnek, csak épp nem helyezik hatályon kívül, vagy nem változtatják meg. Az állami jel- képek beerőltetését a tantermekbe nem tartja helyesnek az új oktatási miniszter sem, ám hozzáállása, amellyel a médián keresztül azt sugallja, hogy nem kell ezt a törvényt igazán komolyan venni, nem igazán jogállami hozzáállás.

Fontos kérdés az átfogó kisebbségi törvény kérdése. Bizonyára emlékszünk még arra, mennyire elégedetlenek voltunk Vollebaek EBESZ-főmegbízott elemzésével a szlovák nyelvtörvény szigorítása után. Túl elnézőnek éreztük Vollebaek álláspontját – ám két konkrét javaslata közül az egyik épp egy átfogó kisebbségi törvény elfogadásának ajánlása volt. Nos, megállapíthatjuk, hogy az új szlovák kormány programja nem tartalmazza ezt a kitételt, s ezzel kétség- kívül alámegy nemcsak az EBESZ ajánlásainak – de a Bajnai–Fico-féle szécsényi megállapodásnak  is, amelyet annak idején szintén sok kritika ért.

Két további fontos kérdés a nyelvtörvény és a kisebbségi nyelvek használatáról szóló törvény témája. A szlovák nyelvtörvény egészében anakronisztikus, elsősorban a magyar nyelv kiszorítását célozza nemcsak a közéletből, hanem a lehető legtöbb területről is. Komoly változtatásokra szorul, s ez ügyben az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága már két alkalommal is megfogalmazott konkrét javaslatokat. Mit tesz Isten, az új szlovák kormány külügyminisztere, Mikuláš Dzurinda  ugyanazt válaszolta erre, mint a Fico-kormány miniszterei, mondván, hogy ezek csak ajánlások. Pedig többek annál: a szakértők ugyanis a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának a szlovák parlament által ratifikált formájával, magyarán: a Szlovákia által önként vállalt kötelezettséggel hasonlították  össze a szlovák törvényeket, s állapították meg, hogy azok nem felelnek meg minden vonatkozásukban a szlovák vállalásoknak. Az EBESZ e téren is tett egy ésszerű javaslatot: meg kell erősíteni a kisebbségi nyelvek használatát szabályozó törvényt. Ám azt hatékonyan valóban csak akkor lehet megtenni, ha változik az államnyelvről szóló törvény is. S itt rajzolódik ki az újabb csapdahelyzet: a Fico-kormány alatt elvett jogoknak valószínűleg csak a kisebbik részét adja vissza vagy orvosolja majd az új kabinet. Egészében véve tehát a helyzet továbbra is rosszabb lesz, mint 2006-ban volt (akkor sem volt hibátlan), ám optikailag az egész úgy fog hatni, mintha komoly előrelépések történnének. Ezzel a trükkel lehet az Orbán-kormányt beszorítani abba a helyzetbe, hogy alá- menjenek a Gyurcsány- vagy a Bajnai-kormány álláspontjainak.

Nem hagyható ki a képből az állampolgársági törvény problémája sem. Pozsony változást ígér, ám nem világos, mit ért ez alatt. A szlovák külügyminisztérium két héttel ezelőtti nyilatkozata pedig nem sok jóra enged kö- vetkeztetni: a Mikuláš Dzurinda által vezetett intézmény felhívással fordult Szlovákia polgáraihoz, hogy a Ficóék által meghozott, diktatórikus szellemben megfogalmazott szlovák törvény előírásai szerint jelentsék be a szlovák hivatalokban, ha újabb állampolgárságra tettek szert. Magyarán: az új szlovák kormány külügyminisztériuma  arra szólította fel Szlovákia állampolgárait, jelentsék fel magukat, ha más állampolgárságot is kaptak,  s mondjanak le ezáltal szlovák állampolgárságukról. Történt mindez akkor, amikor a magyar állampolgársági törvény még hatályba sem lépett. Az orwelli gondolkodásmódon túl bizonyára üzenet is akart ez lenni az ellenzék és a társadalom nacionalista részének, hogy magyar ügyben nagy változásokra nem lehet számítani – de Budapestnek is, mely szerint Dzurinda ott kívánja folytatni az Orbánnal és Martonyival folytatott játszmát, ahol azt 2002-ben abbahagyta. A szlovák nemzettudat-építésnek ugyanis a jelek szerint szüksége van a magyar etalonra. Gyakori szlovák felfogás szerint ugyanis a szlovákok az elmúlt százötven évben a magyarokkal szemben érték el azt, amit elértek, a szlovák nemzeti emancipáció lényegében a magyar asszimilációtól való menekülés volt. Magam úgy gondolom, a 21. század elején, az EU- és NATO-tag Szlovákia viszonylatában ez egy anakronisztikus felfogás – de ettől függetlenül létezik, és a jelek szerint továbbra is jelentős hatással van sok szlovák gondolkodására.

S Dzurinda is, és az új szlovák kormány más tagjai is tehetik mindezt, hiszen a magyar érdekérvényesítés jelentősen meggyöngült Szlovákiában a júniusi választások után.

Vizsgáljuk meg most röviden a helyzetet a szlovákiai magyar közösség szempontjából. Több furcsa hozzáállás is teret kapott a magyar médiában. Néhányan azt állítják, hogy a szlovákiai magyar politika – úgymond – átlépte az etnikai korlátokat, s ez pozitív, követendő példa. Többen két magyar pártról beszéltek és beszélnek Szlovákiában, amelyek közül az egyik bejutott a parlamentbe, a másik nem. Ráadásul Erdélyből, RMDSZ-körökből is megjelent egy önigazoló célzatú, fals hang, amely úgymond a sikeresség mindenek fölöttiségét próbálja a középpontba állítani.

Mind a három állítással szemben komoly kifogások emelhetők. Nézetem szerint ugyanis nemzeti szempontból nem innováció, hanem komoly vírus került a rendszerbe, amely jelentősen meggyöngítette a nemzeti érdekérvényesítés képességét. Amíg az egységes Magyar Koalíció Pártját mindenki komoly tényezőnek tartotta, a mostani megosztott terep ideális játékszer a nem magyarbarát erők számára.

A szlovákiai magyar politikai közösségben az elmúlt évtizedekben két- fajta politikai hozzáállás fogalmazódott  meg. Az első azt mondja, hogy mi ugyanolyan magyarok vagyunk, mint Budapest vagy Pécs bármelyik polgára. Magyarán: önmagunkkal mérjük magunkat, mi magunk fogalmazzuk meg elvárásainkat és igényeinket a saját szükségleteink szerint a szlovák állam irányába, s azokhoz törvényi és intézményi garanciákat kérünk. Így biztosítható véleményünk szerint a közösség túlélése és fejlődése. Ez a Magyar Koalíció Pártja álláspontja.

A másik gondolkodás szlovák szemüvegen keresztül nézi önmagunkat. Azt mondja, csak annyit tegyünk, csak annyit mondjunk, amennyi a többségi nemzet számára elfogadható. Ezt kínálja az új, sokak szerint magyar párt, a Most-Híd.

Nos, akár ez is lehetne a szerény araszolgatás útja, amennyiben látható volna a többségi szlovák pártok részéről egy elfogadható program a magyar közösség jövőjét illetően. Ilyet azonban egyetlen szlovák párt sem kínál, gyakorlati politizálásuk pedig kétféle hozzáállást jelenít meg: az egyik a lépésről lépésre való beolvasztásunkat, jogaink szűkítését, míg a másik egy burkoltabb, eltűnésünket inkább a természetes asszimilációs és egyéb folyamatokra bízó politikát. Előremutató  megoldást egyetlen szlovák párt sem kínál. Világos tehát, hogy erős magyar politikai nyomásgyakorlás nélkül elképzelhetetlen a haladás, de még az asszimilációs folyamat lassítása is. A Magyar Koalíció Pártja bizonyos fokig képes volt ilyen tényezőként működni, s ezt tűzte zászlajára választási programjában is. A választók azonban más üzenetekre voltak fogékonyabbak.

Abban is különbözik ez a helyzet a többi kisebbségi közösségben kialakult állapotoktól, hogy Szlovákiában nem két magyar párt versengéséről van szó. Nem a kisebbségi közösségben megjelent sokszínűségről, mint választási lehetőségről.

Egy párt alapfeladata, hogy megfogalmazza a célkitűzéseit. Ezzel kapcsolatban is felmerül három probléma. Milyen nyelven teszi ezt, amikor tagjainak nagy része szlovák? Milyen eszmei pillérekre támaszkodva teszi ezt, milyen gondolatkörök vonzásában? Egyáltalán: meddig érvényesíthető egy ilyen pártban, amennyiben az demokratikus szabályok szerint kíván működni, a magyar–szlovák belső egyensúly, amikor a társadalomban a magyarok és a szlovákok aránya 1:8-hoz? Azt hiszem, a közeljövő megmutatja, milyen gondolkodásmódot  fog képviselni ez a párt magyar–szlovák relációban is. S nem csak arra jó-e csupán, hogy a szlovák elvárások egy részét magyarul beszélő szlovák kormánypolitikusok  fogalmazzák meg a magyar kormánnyal szemben?

Nagyon rossz az egésznek a társadalmi üzenete is. Azt sugallja, hogy magyarként akkor lehetsz sikeres Szlovákiában, ha feladod az önmércédet, ha mások elvárásaihoz igazodsz. Az egész közeg a nemzeti kizárólagosság mindenek fölé emelésének közege. S ezt bizony nem lehet partikuláris gazdasági vagy egyéb érdekek beemelésével elkenni. A gazdasági, infrastrukturális vagy egyéb fejlesztés nem jelenhet meg a nemzeti önazonosság feladásának ellen- tételeként.

Bizonyára most többen azt gondolják: tetszettek volna jobb eredményt elérni júniusban – s igazuk van. Ám ez nem mentesít senkit az alól, hogy a helyzettel szembenézzünk. Márpedig úgy tűnik, Szlovákiában a jelen pillanatban több a kérdő- és az óvatosságra intő jel, mint az ok a felhőtlen hozsannázásra. Nem szabad kimerevített helyzetek alapján elhamarkodott ítéleteket sem megfogalmazni. Idő kell ahhoz, hogy pontosabban  lássuk, a szlovákiai magyar társadalomban  június 12-én megfogalmazott döntések mennyire jelentenek átmeneti zavart a rendszerben, s mennyiben tendenciát. Az első könnyebben kezelhető. A második esetében sokkal mélyebben gyökerezik a baj.

Cikkajánló

Nyújtózni a csillagok felé – megjelent Csáky Pál 2. drámakötete

Megjelent Csáky Pál második drámakötete, Egy nap az örökkévalóságból címmel. A kötet záró fejezetében a …