Európa, Európa

Késő ősszel a comói tenger sem olyan megejtő, mint tavasszal és nyáron. A mediterrán vegetáció azonban élénkzöld a villák körül, s némiképp feledteti az általános szürke képet. Az átellenben emelkedő enyhe domb akár egy hazai hegyoldal őszi képét is mintázhatná, a lombjukat vesztett fák sötét tüskéket vonnak a szelíd hegygerincre.

Itt, a másik oldalon, hatalmas lendülettel szinte az égig rugaszkodnak az Alpok déli nyúlványának sziklái. Megejtő a magasság és mélység eme tobzódása, szép a tó meglepően kék víztükre is, amelyen a szomszéd part villáiig fut tova a tekintet. A síkok egymásnak feszülése, a sziklák nyugtalan ívei szinte provokálják az emberi agyat a távlatokba néző, bátor gondolkodásra. Valószínűleg ez lehetett az ok, ami miatt ez a hely annyira megtetszett Konrad Adenauernak, a volt nyugatnémet kancellárnak, hogy villát bérelt, s az év nagy részét itt töltötte, innen igazgatta maradék Németországát.

Büszkék is erre a németek mindmáig. A cadenabbiai villa Adenauer halála óta a róla elnevezett alapítvány tulajdona, amely elsősorban oktatási és politológiai továbbképzési célokra használja. Szemináriumokat is szerveznek itt gyakran, amelyeken a jövendő Európájának vízióját próbálják megalkotni.

Az alapítvány alelnökével sétálgatunk a pálmafák alatt. Hosszan beszél nekünk Adenauerról. Felvisz azokba a szobákba is, ahol az aggastyán politikus az idő tájt élt. A bútor ugyanaz, a falakon fényképek, a volt kancellár kézírása, az asztalon emlékkönyv. Az alelnök úr nevetve mondja, amennyire szerette a volt kancellár ezt a helyet, annyira utálták miniszterei. Hogyisne, kuncogott, amikor raportra kellett rendre idejárniuk. S valóban, a fényképeken ott a kormány, sorban a miniszterek. A legérdekesebb kép az, amelyen az öregúr pénzügyminiszterével, Erhard professzorral merül el mély vitában. A mellette levőn karja az égnek lendül, szája szinte heurékát kiált – joggal. Egy fizikailag megsemmisített és morálisan is szétzúzott Németországot állított talpra és alapozta meg politikájával a jólétnek azt a szintjét, amelyre a németek korunkban oly büszkék. Az Adenauer-tisztelet, az Adenauer-kultusz köszön vissza mindenünnen, s nekem akaratlanul is Oscar Wilde szavai jutnak eszembe, aki a rá jellemző szellemességgel jelentette ki: „Az utolsó politikus, akit tisztelni tudtam, a római filozófus-császár, Marcus Aurelius volt.” Nos, szavaiban van némi igazság, ám Európa demokratikusabb felében mégiscsak pórul járna az ilyen kijelentésekkel. Ott ugyanis megbecsülik nagyjaikat, valósággal nimbuszt fonnak köréjük. Churchillre Britanniában, Schumanra Franciaországban, de Gasperire Olaszországban máig felnéznek. Száza dunkban Európa keleti felében azonban úgy látszik, tisztességes politikusnak elenyészően ritkán adatott meg, hogy a hatalom csúcsaira kerülve maradandót alkosson. Itt a nagy emberek a legtöbbször tragikusan végezték, a hatalom csúcsain megkapaszkodók pedig az esetek túlnyomó többségében nem állták ki az utókor kritikáját.

Fel-fellángol a vita, az Európa nyugati feléből jött politikusok, jogászok, gazdasági szakemberek a jövő európai berendezkedésének részletein vitatkoznak.
Nem járatlan út az, amelyen tovább kell haladniuk, az eddig megalkotott és elfogadott megállapodások és normák már most néhány kilós aktatömeget adnak. Az amerikai, távol-keleti partnerek fejlődése azonban őket is tovább ösztökéli a megkezdett úton. Mindannyian tudják, az európai államok közül még a legnagyobbak, a legerősebbek sem képesek hosszú távon egy szál magukban megtartani versenyképességüket, befolyásukat. Itt mindenki előtt világos, hogy Európa egységesülése politikai, biztonságpolitikai és gazdasági szempontból is szükségszerű.

A hogyanról azonban már jócskán megoszlanak a nézetek. Az egységesülés motorjai, Németország és Franciaország a hatékony fellépést legjobban biztosító, értelmes centralizációt akarják. Nézetük az egyik oldalról pragmatikusnak tűnik. A másik vélemény a kis államok és Nagy-Britannia álláspontját tükrözi. Ők az identitásukat féltik, és azt, hogy a brüsszeli bürokrácia döntési malmaiban elvész nemzeti érdekeik hatékony képviseletének lehetősége.

– Azt hiszem, a kelet-európai államok idealizált képet alkotnak maguknak az egységes Európáról – mondja az egyik elismert szakember este, a kötetlen beszélgetésen.

A kétségkívüli előrehaladás ellenére továbbra is komoly viták és erős nézetkülönbségek vannak. Kelet-Európától eltérően itt azonban nincs jelentős erő, amely az alapkérdésekben gyökeresen eltérő véleményen lenne. (Azóta persze a norvég népszavazáson kiderült, hogy ennek a mondatnak az igazságtartalma is relatív.) A demokrácia alapigazságait itt azonban nem kérdőjelezi meg senki. Kelet-Európában magáról a demokráciáról is mesés képet alkotnak az emberek. Mintha az egy angyali állapot lenne, ahol minden igazságosan történik, ahol eltűnnek a viták és az alattomosságok, ahol mindenki varázsütésre jó lesz. Erről szó nincs. A viták szükségesek az igazság kereséséhez, senki nem születik úgy, hogy a teljes igazság birtokában lenne. Ám nagyon fontos, hogy a viták mederben tarthatók legyenek. Az emberek itt sem angyalok, s mi ebben a kérdésben sem Rousseau nézetét valljuk, amely szerint az emberek eredendően jók, csupán a rossz törvények és a torz közeg rontották el őket. Inkább Jefferson tanítását fogadjuk el, amely szerint függetlenül attól, hogy jó-e az ember vagy sem, a lehetséges rossz bekövetkeztét jó törvényekkel és átgondolt társadalmi önszervezéssel akarjuk megakadályozni.

S valóban: néha szinte megható tapasztalni, ahogy a rossz időnkénti megjelenése ellen maguk is védekeznek. Mindent elkövetnek azért, hogy a szélsőségesek ne kerülhessenek politikai döntéshelyzetbe, az itt-ott bekövetkező túlkapások ellen nem restek esetenként az utcára is kivonulni. Ám ennek ellenére is naivak, nagyon naivak, s a Napnál is világosabb, mennyire felkészületlenek az előre nem látható események kezelésében, mennyire tanácstalanok és tehetetlenek válsághelyzetekben.

Persze azt is tudják, hogy az összecsapásokban és a konfliktusok kezelésében a demokrata mindig hátrányban van a diktátori hajlamú ellenféllel szemben. A demokrata számára ugyanis léteznek Rubiconok, léteznek játékszabályok, míg ugyanez a diktátorról nem mondható el. A demokrata magában (is) hordozza a játékszabályokat, a mantinelleket, a másokkal szembeni empátiát, a diktátor csak a saját érdekét látja.

A demokratának azonban azt is tudnia kell, hogy hosszú távon mégiscsak ő a nyerő. Nem azért, mert rendre mindenben jobb lenne, mint egy totalitárius berendezkedés – a diktatúra sok esetben effektívebb kormányzást, problémamegoldást biztosít, és látványosabb eredményeket képes elérni, mint a demokrácia. A demokrácia sok útkeresés, vita, egyeztetés, sok kín és sok fölösleges kanyar, egy téren azonban fölülmúlhatatlan – s történelmi távlatokban úgy néz ki, ez a mérvadó. A demokrácia képes az önkorrekcióra, a diktatúra nem. A demokrácia minden hibája ellenére humánus és erkölcsös, a diktatúra pedig nem az. Valószínűleg ez az a többlet, ami miatt a demokráciák eddig túlélték a diktatúrákat.

Legfőbb ideje tehát, hogy egy valós és árnyalt Európa-képbe helyesen próbáljuk meg magunkat is behelyezni. Sok kérdésben még nem létezik egységes európai nézet és egységes akarat, nem világos az sem, részleteiben milyen fejlődési irányokat vesz az Európai Unió, és milyen lesz majd az a generális egyensúlyi állapot, amely az évezred fordulója táján beáll náluk. Egy dolog azonban világos: az ő útjuk a nehézségek, a kényelmességek, az önzésük és a gyakori értetlenségük ellenére is a biztonság és a jólét útja – hacsak ezt a fejlődést valamilyen előre nem látható katasztrófa meg nem állítja. Akkor viszont kár bármiről perspektívákban gondolkodni. Mi pedig itt vagyunk, Kelet-Közép-Európában, két világ, két kultúra határán, s döntenünk kell, hogyan tovább.

Azt hiszem, mára egyértelművé vált, hogy beteljesedett Jászi Oszkár 1918-as intelme, amikor a volt osztrák–magyar birodalom felosztása ellen tiltakozott, s eme feldarabolás veszélyeire figyelmeztetett. Európa és az Amerikai Egyesült Államok akkor sem álltak a helyzet magaslatán. Szétverték a Monarchiát, a kelet-közép-európai pufferállamot, amely képes volt az európai hatalmi egyensúly megingásait kiegyenlíteni. Ezután a helyén létrejött kis államok a nagyhatalmi politikai érdekek játékszereivé váltak, s ahogy erősödött egyik vagy másik befolyása a térségben, mi kiszolgáltatott kompországokként úgy billegtünk át egyik vonzáskörzetéből a másikba. A legtöbbször úgy, hogy mi magunk nem vagy alig tudtuk érdemben befolyásolni a történéseket.

Geopolitikai helyzetünk mára sem változott meg, politikai lehetőségeink azonban igen. Az 1990 utáni fejlődésnek ez az egyik legnagyobb eredménye: most valóban módunkban áll befolyásolni a jövőnket, meghatározni a döntést: Kelethez vagy Nyugathoz tartozzunk-e. Ez jelenlegi helyzetünk kardinális kérdése. Bárminemű képzelgések ugyanis arról, hogy itt a hajdani Szovjetunió volt kelet-közép-európai szatellitállamai egyedül vagy akár együtt is bármiféle gazdasági önállóságban vagy biztonságpolitikai függetlenségben gondolkodhatnának, gyerekesek és érdemi vitára alkalmatlanok. Kelet és Nyugat határán vagy-vagy-ban kell gondolkodnunk, s a döntés előtt érdemes szemügyre venni a viszonyokat itt is, ott is. Időt veszíteni azonban nem szabad, mert arra a vonatra, amely 1996-ban indul, már most biztosítani kell a jegyeket. Szeriőz viselkedéssel, a demokratikus játékszabályok betartásával, elfogadható gazdasági és szociális politikával. Nem a deklarációk, hanem a mindennapi valóság szintjén, Szlovákiában is.

Másfél évvel ezelőtt, a társulási szerződés elfogadása előtt nagyon kemény támadásoknak voltunk kitéve. Mi, a szlovákiai magyar képviselők, úgymond, strasbourgi és brüsszeli lobbizásunkkal meg akartuk akadályozni Szlovákia társulását az EU-hoz. Rosszakaratú vádaskodás volt, alaptalan. Ilyesmit természetesen soha nem akartunk, soha nem is akarhattunk, hiszen számunkra az egyik legnagyobb katasztrófa az lenne, ha Magyarország bekerülne az EUba, Szlovákia pedig nem, s a magyar–szlovák határ az EU határává válna. Egy ilyen helyzet nem növelné, hanem csökkentené a határ átjárhatóságát, s a gazdasági különbségek is olyan erőteljesekké válnának, hogy nagyon nehéz helyzetbe hoznának minket. Most már elmondhatjuk, a mi célunk más volt. Si került elérnünk, hogy ugyanúgy, mint Románia esetében, a Szlovák Köztársasággal megkötött társulási szerződésbe is – először a társulások történetében! – bekerült egy rész, amely a szerződés létét a demokratikus játékszabályok betartásához, az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartásához köti. Nagyon kevés példa található az ilyen modellre a történelemben, amikor gazdasági jellegű együttműködés létét az emberi és kisebbségi jogok garantálásához, mint feltételhez kötik. A dolog pikantériája, hogy tavaly karácsony előtt épp a Demokratikus Unió képviselői köszönték meg nekünk, hogy közreműködésünkkel e rész bekerült a társulási szerződésbe. Annak a Demokratikus Uniónak a képviselői, akiknek kiebrudalását a parlamentből többek közt a társulási szerződésnek eme része is akadályozza – s akik 1993-ban, akkor még kormánytagként, kígyót-békát kiabáltak ránk ezen ügyködésünk miatt. Íme, a relativitáselmélet a gyakorlatban, Szlovákiában.

A témáról szólva el kell mondanunk, hogy az európai politikacsinálás néha nagyon furcsa eszközöket is alkalmaz. Az egyik ilyen – amely egyébként az üzleti életre is jellemző – az ebédek és vacsorák végeláthatatlan sora. A valóságban persze ezeknek komoly funkciójuk van, s a témák előtárgyalásának fontos helyét jelentik: számos kényes kérdés oldódott meg már ilyen segítséggel. Megéltem már olyat is, hogy az egyik nyugat-európai partner ekképp leckéztetett meg egy kelet-európai politikust: nem hívtam meg őt vacsorára, mondta diadalittas mosollyal. Látva megnyúlt képemet, hozzátette: ez azt jelenti, nem fogadom el őt partnernek. Szegény kelet-európai kis diktátorok: legfeljebb lefogynak egy kicsit.

Európa láthatólag máig nem tud mit kezdeni bizonyos helyzetekkel, és számos kérdésben teljesen nyilvánvalóan kettős mércét alkalmaz. Az egyik strasbourgi vacsorán az Európa Parlament volt alelnöke a kisebbségi kérdéssel kapcsolatban ezt mondta: képviselő úr, mi szóban keményen védjük az emberi és kisebbségi jogokat – az Európai Unión kívül. Az északír, a francia, a görög stb. helyzetre utalt fanyar humorral.

Teljesen nyilvánvaló, hogy Európa nem tud mit kezdeni az oly sokat hangoztatott alapelvvel, a népek önrendelkezési jogával sem. Lloyd George és Clemenceau először a Monarchia megtartásában gondolkodott. Csak később, Wilson javaslata alapján jött rá az utóbbi, hogy ez felhasználható Franciaország kelet-európai befolyásának erősítésére. A britek kissé máshogy viszonyultak ehhez a kérdéshez. Amikor a fiatal diplomata, Harold Nicolson 1918-ban felhozta e problémát, sir Eyr Crow külügyminiszter alaposan   megdorgálta: „Ugyan már, kedves Nicolson! Ön biztosítaná az önrendelkezést Indiában, Máltán, Egyiptomban vagy Gibraltáron?” A későbbiek hatására azonban némileg korrigálta a véleményét, s belement abba, hogy a francia vezénylettel megvalósított béketervezetek hivatkozzanak erre az elvre – ott, ahol az érdekeik úgy kívánják.

Kelet-Európában is napjaink egyik nagy kérdése: ki és milyen feltételek mellett érvényesítheti ezt a jogát? A volt Szovjetunió területén például a lenini –sztálini hódításoknál igen, a volt cáriaknál nem? Lényegében ez a csecsen konfliktus egyik elvi problémája is (ahol, ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondhatnám, megint derekasan lövi a szovjet ember a szovjet embert).
S egyáltalán: összetartható-e máshogy, mint nem demokratikus eszközökkel egy birodalom, amelynek egyik része ortodox, a másik pedig muzulmán?
Fenntartható-e úgy, hogy a muzulmánok tartósan elfogadnák a szláv fennhatóságot, annak ellenére, hogy élénken él bennük a leigázottság érzése?

Este elcsendesül az Adenauer-villa. Egy új Európát álmodtak meg itt a második világháború után, s ez az Európa ma megvalósulóban van.

A dolog legfőbb pikantériáját azonban eddig még nem mondtam el: a cadenabbiai Adenauer-villa Olaszországban van, a Comói-tó partján. Kelet-európai nyelvre lefordítva: mintha a szlovák miniszterelnök balatoni bérelt villájából, vagy a magyar a Magas-Tátrából irányítaná országát, s álmodna meg egy kelet-európai együttműködést.

Egyelőre elképzelhetetlen, ugye?

Hajlamosak vagyunk arra, hogy legyintsünk az álmokra és az álmodókra.
Pedig nélkülük nagy dolgok nem születnek.

(1995)

Cikkajánló

Az európai kisebbségvédelemről Brüsszelben

“Hogyan tovább a kisebbségpolitikában?” címmel szervezett konferenciát május 16-án Csáky Pál, a Magyar Közösség Pártjának …