Gazdag emberek dilettáns kormánya

Egy évvel ezelőtt alakult meg Szlovákia új kormánya. Ebből az alkalomból sokan értékelik most a kabinet tevékenységét. A különböző szempontok alapján megfogalmazott vélemények egy közös pontban  találkoznak: egyértelműen pozitív véleményt valamit magára adó elemző nem fogalmazhat meg.

Létezik persze egy olyan mérce is, amelyet nem ajánlatos figyelmen kívül hagyni: ez pedig az emberek életérzése. A múlt hónapban nyilvánosságra hozott vélemények pedig azt mutatják, hogy a szlovákiai polgárok túlnyomó többsége elégedetlen a helyzettel, s szerintük nem jó irányba mennek a dolgok az országban.

Az új pártok, az új politikusarcok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket

Úgy tűnik, az a polgári elvárás, amely az új pártoktól  és az új politikusarcoktól remélt új elképzeléseket és pozitív energiákat, nem igazolódott be (nem csak Szlovákiában, hanem Csehországban  és Magyarországon sem). Az új politikai formációk egyelőre több problémát gerjesztenek, mint amennyit meg tudnak oldani, s ez nem előre viszi a dolgokat, inkább bonyolítja azokat, a társadalom pedig csak sodródik.

A négy (hat) szlovákiai kormánypárt képviselői mintha nem lettek volna igazán formában a kormányzati posztok elosztásánál. A kormánytagoknak és a parlamenti vezetőknek legalább a fele olyan posztra került, amely – finoman szólva – nem ül neki. Egyértelmű, hogy Sulík parlamenti elnöknek alkalmatlan, Radičová is többször viselkedik úgy a kormány élén, mintha egy civil szervezetet igazgatna, és nem a legfőbb politikai végrehajtó testületet. A kormány tagjainak legalább a fele inkább kételyeket, mint elismerő vélekedést gerjeszt a tevékenységével.

Az embernek nagyon vissza kell fognia magát, nehogy túlontúl elengedje a fantáziáját, ha például Uhliarik egészségügyi miniszter Viagra-gyártó  anya- cége ügyeiben kifejtett ellenszenves lobbizását látja. Jobb helyeken ilyen meg- nyilvánulások után egy miniszter néhány napig maradhatna  csak meg a posztján – arról nem is szólva, hogy az egészségügy problémáinak megoldása terén egy jottányit sem mentünk  előre. Csakúgy, mint szociális- és munkaügyekben sem: egyértelmű, hogy Mihál miniszter úrnak nincs igazán elképzelése arról, mit kellene tenni e téren, hogyan tudnánk egy fenntarthatóbb állapotot létrehozni. Galko, Miškov, Figeľ bukdácsol, csapong, Mikloš is csak árnyéka régi önmagának. Chmel néha nagyokat mesél – s ha az ember leellenőrzi, mit is mondott, rá kell jönnie, hogy a negyede sem igaz. Nagy József, aki szerencsés módon épp akkor sétált a környezetvédelmi minisztérium épülete előtt, amikor éppen minisztert kerestek, néha összeszedi a szemetet egy-egy utcasarkon, és a minisztériumban az 1950-es évekből ott maradt brosúrák alapján dícséri a csallóközi magyarok feje fölé merevedő bősi erőművet. Simon szégyentáblákban, pótpultokban és lisztben utazik, fa- és gabonabiznisszel álmodik – csak épp a mezőgazdaság rendszerbeli problémáival nem kezd semmit. Lipšic meg Krajcer  bukdácsolnak, Jurzyca a láthatatlan emberre játszik −  s ha magyar téma kerül napirendre, akkor örömmel mutatják ki ők is a nacionalizmusukat. Egyértelmű elismerést talán tényleg csak Žitňanská érdemel – s mondanám, hogy elfogadhatóan teljesít Dzurinda is, ha nem sejteném, hogy az őszi összecsapásokra tartalékolja az erejét. A legjobban persze egyértelműen az Új Szó szerkesztői jártak, akik a választások előtti részrehajlásukért jól fizetett állásokat kaptak.

A politikai sokszínűség, ezerfelé húzás és a hozzá nem értés nem teszi lehetővé a hatékony kormányzást. Mintha ennek a kormánynak az egyetlen legitim célja az lenne, hogy távol tartsa Ficót a kormányrúdtól. Első látásra ez sem lenne kevés, persze, ha a középtávú eredmény nem az lenne, hogy épp egy ilyen görcsös dilettantizmussal  készítik elő neki leghatékonyabban a visszatérést. Napról napra él ez a koalíció, érzésem szerint nem is képes hosszabb távra gondolkodni. Ez inkább egy karbantartó kormány, a második Dzurinda-kormány reformtudatától és elkötelezettségétől nagyon mesze van. Így viszont a társadalmi gondok nem nyernek megoldást, a kormány csak tolja maga előtt a problémákat – azok meg nem szűnnek meg, hanem halmozódnak, s komoly fejfájásokat fognak még okozni a jövőben.

Újabb terhek a polgárok vállán

Ennek a halogató, problématologató politikának az az eredménye, hogy a kisemberek vállán egyre nagyobb terhek jelennek meg. Már most világos, hogy a polgárokra nehezedő gazdasági-pénzügyi terhek jóval nagyobbak, mint azt a kormány az év elején meghirdette.  Elszabadulni  látszanak az energia- árak is, ennek folyományaként a lakhatással és a közlekedéssel kapcsolatos ki- adások – hogy a megugró élelmiszerárakról már ne is beszéljünk. A munkaerőpiacon sem történt érdemi áttörés, a munkanélküliség még mindig nálunk az egyik legmagasabb az EU-ban. A regionális különbségek nemhogy csökkennének, hanem növekednek, a leszakadó régiók egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülnek. Dél-Szlovákiát továbbra is mostohagyerekként kezelik, nem lesznek ipari parkok – s azt is eldöntötték, hogy az R7-es gyorsforgalmi utat majd egy újabb kormány  fogja elkezdeni építeni. Nem egyéb ez egy sima átverésnél, hiszen egy következő kormányt semmi sem kényszeríti az előző kormány bármely vállalásának teljesítésére.

Persze, már hallom is: világpiaci hatások meg a múlt öröksége. Bizonyos fokig igaz – de csak bizonyos fokig. Ha az EU-s alapokat jobban tudnánk meríteni, építhetnénk utakat. Ha az egészségügybe befizetett pénzünket  hatékonyabban tudnánk kezelni, javulhatna nemcsak az ellátás, hanem a nővérek, sőt az orvosok fizetése is. Ha a beruházásokhoz nyújtott állami támogatásokat nem haveri alapon ítélnék oda, hanem átlátható kritériumok alapján, javulhatna a gazdasági helyzet a nehéz helyzetű régiókban is. Ha rugalmasabb lenne az adópolitika, polgárbarát módon lehetne alakítani az energiahordozók és az élelmiszerek árait is. Nem mindenről dönt ugyanis a piac – csak hát ha valaki aktívan beleszól a pártok mögött álló keresztapák érdekeibe, azonnal széthullik ez a koalíció. Mert a jelek szerint a gazdasági- és csoportérdekek érvényesítése jelenleg a legnagyobb erő, amely összetartja őket.

Vicces újdonság: magukat  magyarnak  gondoló képviselők mondják, hogy nem kérünk Magyarország odafigyeléséből

A magyar−szlovák viszonyban nemhogy áttörés nem következett be, hanem sajnálatos módon rögzültek a ficói−slotai torzulások, amelyeket most részben ez a kormány is felvállal. A tankönyvek kérdéséhez Jurzyca minisztériuma fásultabban viszonyul, mint Mikolajé anno − bár annyi változás tényleg akad, hogy most már nem Slotának és Ficónak kell mondania a szlovákiai magyaroknak, hogy először szlovákul tanuljanak meg, csak utána gondoljanak az anyanyelvük használatának lehetőségére, erre már itt van Bugár Béla. Az oktatási minisztériumban egy szál magyar szakember sincs – pedig milyen nagy szövegek hangzottak el tizenkét hónappal ezelőtt erősödő kompetenciákról meg kisebbségi szuperintézményről hetven alkalmazottal a kormányhivatalban. A valóság az, hogy a kisebbségi kérdés kezelését a Radičová- kormány altanácsadói szintre csökkentette, s Chmelnek még annyi jogköre sincs, amennyi ebben a kérdésben Jozef Kalmannak  volt a harmadik  Mečiar- kormányban. Itt is csak mesék hangzottak  el – és a valóságban erős visszaszorulás következett be, hiszen Chmeltől elvették azon jogkörök kétharmadát, amelyekkel az eddigi kormányokban az ezen a poszton szolgálatot teljesítők mindegyike bírt.

Malina Hedvignek könyvbemutatót tartanak – és folytatják ellene az eljárást. A dunaszerdahelyi futballszurkolók is várhatnak a rendőrségi erőszak kivizsgálására ítéletnapig. A kisebbségi nyelvek használatának lehetőségét lengetik legújabban: ám ami érdemben történt, az csak annyi, hogy a tavalyi államnyelvtörvény és az idei kisebbségi nyelvtörvény megszavazása alkalmával rögzült az anyanyelvhasználat alárendelt szerepe. A két törvény a szlovák nyelv használatát preferálja – és jobb esetben másodikként itt-ott megengedi a kisebbségi nyelvek használatát is. Ez bizony feje tetejére állított filozófia, hiszen egy valamire való rendszernek  éppen a kisebbségi nyelveket kellene védenie a többségi nyelv diktatúrájától. A magyar alkotmány minket védő szakaszát elítélik − s már az eddig liberálisnak tartott Sme is szinte sportot csinál abból, hogy Magyarországba és a magyarokba rendszeresen belerúgjon, s ha- zug módon  manipuláljon  egynémely, magyarokkal kapcsolatos régebbi, tendenciózus közvélemény-kutatást arról, hogy a szlovákiai magyarok mennyire szeretik Szlovákiát és mennyire elfordultak Magyarországtól.

Persze, már hallom is a reagálásokat: és amikor az MKP – hét évvel ez- előtt – kormányon volt, miért nem oldotta meg az ország minden baját? Meg aztán örököltünk is egyet s mást Ficóéktól is.

Igen. Ám ezek a mondatok  egyre inkább elfogadhatatlanok, a tehetetlen hatalom mellébeszélései.

Teljesítenie mindenütt a világon annak kell, aki hatalmi helyzetben van. Most. Teraz.