Magyar sorsok II. – A keménytörzsű fákat szeretem

Az arc, amely szembenéz velem, markáns férfiarc. A fekete haj elegáns hullámban fut hátra, a tekintet értelmet sugall, a bajusz mintha koronát tenne a határozottságra. Jó ötvenesnek nézném, az előbb árulta el: hatvanhét. Amikor arról kérdezem, hogy írjam a nevét, egyszerűen csak legyint: László.

– Azért vezetéknév is kellene – próbálkozom.
– Nem lényeges – néz a sarokba. – Írja, hogy tanító. Felvidéki magyar tanító.
A lámpa fénye mintha megbicsaklana, csend van. Kis, falusi házban ülünk, a Léva melletti Hontfüzesgyarmaton. A nyugdíjas tanító Léván él, a kis ház hagyaték. A felesége születetett annak idején ebbe a fészekbe.
– Hogy került a tanügyhöz?
– Diákkoromban  más pályát dédelgettem a lelkem mélyén. A második világháború után azonban én is talajt vesztett gimnazista lettem. Bezárták az összes magyar iskolát, a legtöbb magyar fiatal ezekben az években csak vegetált. Azután negyvenkilencben fordulat jött: megjelent az Új Szó, megalakult a Csemadok, s kezdtek megnyílni a magyar iskolák is. A tanítókat azonban nagyrészt kiűzték az országból, néhányuk szlovák vidéken volt kénytelen tanítani. Engem az egyik ismerős pedagógus hívott, máig kimondhatatlanul hálás vagyok neki. Megszerettem ezt a hivatást, életelemem lett a tanítás.
 Az arcon szokatlan ellágyulás nyoma, az első az est folyamán.
– Tanítani ment, vagy főiskolára tanulni?
– Minket, érettségizetteket azonnal tanítani küldtek, hiszen nagy volt a pedagógushiány. Kis falusi iskolákba kerültünk, munka mellett végeztük el a pedagógiát. Csodálatos évek voltak, a hit és a lendület hatalmas volt bennünk. Fiatalok voltunk, igaz, de el tudja képzelni, milyen gyönyörű érzés az, amikor az embert a falusi családok egymásnak adogatják? A gyerekek szülei főzték az ebédet, mindennap más, s emlékszem, a harmadik héten már könyörögnöm kellett, hogy főzzenek már egy kis mákos tésztát is. Nem szeretem a tésztát, de nagyon elegem volt már a sok húsból.
 – S hol lakott?
Messzire fut a tekintete.
 – Egy idős falusi néninél, albérletben, a tiszta szobában. Hogy az az öreg asszonyka milyen szeretettel tudta megvetni az ágyat!
Az ötvenes évekről beszélgetünk, a lobogó hitről. Ma szégyenkezve mondja:
– Akkor bizony hittem abban, hogy egy jobb világ jön. Azt is elhittem, hogy ezerkilencszáznegyvennyolcban a magyarok meghurcolását is Klement Gottwald állította le. Tudja, annyi megpróbáltatás után egy szegényebb sorsú gyerek számára soha nem látott lehetőségek jelentek meg. Én pedig tenni akartam akkor is. Tétlenül egy percet sem voltam képes meglenni.
Mai fejjel szinte hihetetlen, mennyi mindent tudtunk csinálni. Minden este együtt voltunk, együtt éltünk a faluval. Színjátszó kör, tánckör, méhészkör, futballcsapat, horgászok, állattartás – mindenben benne voltunk. És micsoda szavalóesteket szerveztünk! Gyerekkoromtól a vers szerelmese vagyok. Ha csak lehetett, művészeket hívtam Budapestről, Pozsonyból, a komáromi magyar színházból. Az írók, költők, színészek úgy jártak hozzánk, mint haza. Nézze meg az emlékkönyvet, egy városi kultúrháznak is dicsőségére lehetne, nem egy Garam menti kis községnek!
Ötvenhatnál kicsit megrendül a szemhéja.
– Távoli volt számunkra, gyorsan elfojtották. De sokáig nyugtalanított sokunkat. Bár az az igazság, hogy kevés hiteles információnk volt róla, a propaganda agyonnyomott mindent.
Akkor már nős volt, egymás után született négy fia.
– Kell is annyi – mondja hamiskás mosollyal. – A kisebbségi magyar nem engedheti meg magának, hogy elmaradjon.
Keményebbre vált az arca.
– A párttagságom? Komolyan érdekli?
Mintha kis bűntudat lenne a hangjában.
– Az ötvenes években volt a faluban néhány kommunista. Az iskola volt az egyedüli hely, ahol gyűlésekre összejöhettek. Tisztességes emberek voltak, de képzetlenek. Egyszer-kétszer ott maradtam velük, be kellett zárnom utánuk. Ők az egyik oldalon tanácskoztak, én a másik sarokban javítottam a dolgozatokat. Egyszer csak odajött hozzám egyikőjük, az elnök, és azt mondta: „Tanító úr, már vagy ötször  izéltek le a járáson, hogy nem küldtük föl a jegyzőkönyvet a tanácskozásunkról, de hát olyat egyikünk sem tud írni. Nem segítene nekünk, nem írna meg egy jegyzőkönyvet helyettünk?”
– Megtettem. Közelebb jöttem három paddal, tovább javítottam a házi feladatokat, de fél füllel őket is hallgattam, s ezt-azt lejegyeztem a beszédükből. Abból azután csináltam egy rövid jegyzőkönyvet.
Már második éve működött így a dolog, amikor hirtelen ellenőrzést kaptak a járásról. Az ellenőr elvtárs rám szólt.
– Ez ki? – kérdezte.
– A tanító – mondták.
– És mit keres itt?
– Ő csak a jegyzőkönyvet írja. Segít nekünk.
 – Micsoda? – ordított fel. – Az hogy lehet, nem vezetőségi tag? Ez szabályellenes!
Azok meg elkottyintották, hogy még csak párttag sem vagyok. Erre a járási elvtárs teljesen összeroppant, magán kívül üvöltözött rájuk. Mindez az ötvenes évek elején történt, amikor minden bokor mögött osztályellenséget kerestek.
Na, lett is belőle haddelhadd, másnap behívattak a járásra, s addig beszéltek a lelkemre, amíg alá nem írtam a belépési nyilatkozatot.

Hunyorít, mosolyog. Innen már könnyebb visszanézni azokba az évekbe is, mintha ezt mondaná.

A hatvanas évekről rengeteget mesél. Akkor éltünk! – csillog a szeme. Felfutott a Szlovákiában élő magyarság is, mondja, nem kis büszkeséggel a hangjában. Rengeteget dolgoztunk akkoriban, szervezkedtünk, vitatkoztunk – emlékezik. Megdöbbenésemet látva pontosít: a lehetőségek határain belül, persze. De a Csemadoknak az volt a fénykora. Magam is tagja lettem a Csemadok Központi Bizottságának, majd bekerültem az elnökségbe is, mint az úgynevezett reformszárny tagja. Szép, termékeny évek voltak. Jött a dubčeki korszak, az enyhülés. Dobos László, a Csemadok elnöke lett, majd miniszter. Később létrejött a Madách Kiadó, Kassán megalakult a Thália Színpad. Új alkotmány készült, dolgoztunk, felterjesztéseket írtunk, véleményeket fogalmaztunk meg. Magyarellenes kirohanások is megjelentek akkoriban, gyakran keveredtünk nemzetiségi vitákba a szlovákokkal. Az egyiken kimondtam egy mondatot, amit érdemes megjegyezni: én elbocsátanám az iskolából azt a magyar tanítót, akinek a gyerekei szlovák iskolába járnak. Formálisan ez volt az a mondat, amiért 1970-ben leváltottak az igazgatói posztról, kizártak a pártból, s hetvenháromban elbocsátottak a tanügytől is. Ott álltam négy gyerekkel, munkanélküliként, a konszolidálódó szocializmus kellős közepén.
– Egy mondat volt az ok?
– A formális ok. A valódi az lehetett, hogy jelöltek a komáromi magyar színház igazgatói posztjára, s ezt akarhatta valaki megakadályozni. Ne kerüljön, úgymond, egy magyar nacionalista egy ideológiailag ennyire fontos helyre. Ez a mondat egy párttitkár szájából hangzott el, aki azt is kérte, hogy vonjam vissza a magyar tanítókról tett fenti kijelentésemet. Nem tettem meg, büszkén ellenálltam, és máig vallom ennek a mondatnak az igazát.

Arról beszél, hogy 1970 tavaszán simán átment az első pártigazoláson. Három hónapra rá jelölték színházigazgatónak, rá egy hónapra – feljelentés alapján – újabb átigazolás kezdődött. Azon már nem ment át. Elképesztő, mondja, hogyan tudtak egy mondatból egy dossziényi anyagot duzzasztani. Több szakmai kitüntetése volt, a jó munkájáért rendszeresen kapott prémiumot. Nem segített semmi: a Csemadok járási elnökével íratták meg a végső véleményt, amelynek alapján végül is kizárták a pártból.  Az utolsó este, a megtárgyalás előtt még elment a Csemadok elnök lakására. Az sírva könyörgött neki:
– Laci, nem tehetek mást, a pártbizottságon azt mondták, vagy te, vagy én. Értsd meg, négy gyerekem van, nincs más választásom, meg kell értened.
– Jó elvtárs volt, szófogadó elvtárs – néz rám merengve a füstfelhő mögül.
– A cigaretta? Abban az időben szoktam rá. Negyven éves voltam, normális ember akkor hagyja abba a dohányzást. Én akkor kezdtem. Talán azért, mert nem normális dolgok történtek velem.

A papírokon, amelyeket elém rak, könnyek nyomait nem látni. A dokumentumok azonban alátámasztják mindannak igazát, amiről beszél.
– Hetvenhárom júniusában befejeztük a tanévet. Augusztus végén akartam visszamenni tanítani, ott a felmondás várt. Egyszerűen kirúgtak. Este eljött hozzám egy úr, aki arra akart rávenni, hogy mondjak terhelő adatokat azokról, akik velem szemben tették meg ugyanezt. Ki akartak játszani bennünket egymással szemben. Kirúgtam őt: talán ezért volt, hogy bár sok helyen kilincseltem, de sehol nem kaptam munkát. Mint a leprást, úgy került mindenki, s ahol esetleg az egyik nap ígértek is állást, a másnapra  visszamondták. Kétségbe voltam esve, s megmondom őszintén, lélekben is kezdtem töredezni. A házasságunk már régebben megromlott, ekkor csak szentesítettük a válást. Egyedül maradtam, mint az ujjam.
– Egy reggel néztem az újságban a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága egyik új titkárának a fényképét, s felismertem benne volt katonabarátomat. Fogtam magam és kétségbeesésemben felmentem hozzá. A kapus megszánhatott, mert megengedte, hogy telefonon felhívjam őt. A titkárnő bekapcsolta, ő pedig azonnal felkéretett. Miután végighallgatott, azt mondta, abban nem tud segíteni, hogy visszavegyenek a tanügyhöz. Van-e más tippem, kérdezte.
– Egy nappal korábban voltam a lévai benzinkúton, ahol üresedés volt. Pár napja még többször is hitegetettek, majd hirtelen azt mondták, már nincs üres hely. Erre a benzinkútra be tudnál-e tenni, kértem.
Felvette a telefont, s fél óra múlva már a Benzinol vezérigazgatója várt a vállalat kapujában. Így lettem a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága protekciójával benzinkutas, 1973-tól 1989-ig.
Felhúzza a szemhéját, mintha azt vizsgálná, elhiszem-e mindezt. A dossziéból bizonyítékokat húz elő: napra egyezik a dátum.
– Azért még így sem volt olyan egyszerű, higgye el. Attól fosztottak meg, ami az életem lényege volt: a kulturális nyüzsgés lehetőségétől. A Csemadoknak, a színjátszásnak, a szavalóversenyeknek a közelébe se mehettem. Egyszer felajánlottam a városi könyvtárnak, hogy ingyen rendszerezem a magyar könyveket. Először megörültek, majd másnap sajnálkozva visszamondták.
– Iszonyatos volt, hogy nem mehettem az iskola közelébe sem. Méhészkedni kezdtem, gyümölcsöst telepíteni, igyekeztem elfoglalni magam. A szellemi munka hiánya azonban szomorított, tanulmányokat írtam álnéven, versösszeállításokat készítettem, Magyarországon jelentettem meg ezt-azt. Két év után elhatároztam, tanulni fogok, beiratkoztam távutasként az Eötvös Loránd Tudományegyetemre.

Jelentkeztem, felvettek. Itthonról, az oktatásügyi minisztériumból kellett volna még egy jóváhagyás. A miniszterhelyettes magyar volt, jól ismertem, együtt ültünk annak idején a Csemadok Központi Bizottsága Elnökségében. Levélben elküldtem neki a kérvényt. Amikor a harmadik sürgetésemre se kaptam választ, felutaztam Pozsonyba. A miniszterhelyettes fogadott, nagyon kedves volt, csodálkozott, hogy még nem kaptam meg a jóváhagyást. Behívatta az illetékes főosztályvezetőt, volt kollégámat, akit régi barátként üdvözöltem.
– Te – mondta neki –, Laci még nem kapta meg a jóváhagyást, pedig már egy hónapja aláírtam. Nem tudod, mi van vele?
– De tudom – mondta, és nézett maga elé. – Nem küldtem el.
– Hogyhogy nem küldted el?
– Nézd, Olivér, ha te egy jobboldali opportunistát támogatsz, az a te dolgod, de én ezért nem vállalom a felelősséget.
Nagy csend lett, majd a miniszterhelyettes hozzám fordult: – Ne haragudj Laci, én nem tudtam, hogy te opportunista vagy. Így a dologból nem lesz semmi.
Fátyolos tekintettel néz rám.
– Nyolcvankilenc decemberében visszavettek a tanügyhöz. Rehabilitáltak, az a személy adta a kezembe az erről szóló okmányt, aki hetvenben tanúskodott ellenem. Igazgatóválasztás is volt, megnyertem. Azt az igazgatót váltottam fel az igazgatói székben, aki 1973-ban tanfelügyelőként az elbocsátó szép üzenetet átadta nekem. A Csemadokban is rehabilitáltak, megköszöntem.
– Öt évet lehúztam még az igazgatói székben, próbáltam lendíteni valamit az iskolán. Némileg sikerült is, ám a világ nagyot változott a hatvanas évek óta, én pedig nem így képzeltem el a változást. Nyugdíjba mentem, most már csak annak örülök igazán, ha kijöhetek ide, a méheimhez, a fáim közé. A kemény törzsűeket szeretem, azok sok erőt adnak.
Néz rám, és mosolyog. Versekről, irodalmi színpadról, kultúráról, s a Csemadokról beszél, ahol még mindig aktív. A színjátszó csoportjáról, amellyel tavasszal is két sikeres bemutatót tartottak.
– Én csak így tudok élni. Ez életforma. Ha abbahagyom, az már a vég.
Rám néz, koccintunk. A magyar jövőre is.
– Nehéz élet volt? – kérdem.
– Szép volt – sóhajt fel. Vállalom, minden nehézségével együtt.
Először jelenik meg könnycseppre emlékeztető nedvesség a szeme sarkában.

Cikkajánló

És utánunk mi marad?

Gondolatok a felvidéki magyar közéletiség ethoszáról Pozsony belvárosában sétálgatok 2023 őszén, egy nyugodt hétvégén. Ismét …