Magyar sorsok V. – Feloldozás

A találkozás szinte profán volt, Pozsony belvárosában.
– Na – állt elém teljes mellszélességgel -, te már meg sem ismered az embert?

Tényleg el voltam gondolkodva, vissza kellett zökkennem másfajta mezőkről. – Ugyan – reagáltam gyorsan –, tudod, hogy mindig örülök neked.
Ez valóban őszinte volt, ő is érezhette. Megöleltük egymást, néhány szót is váltottunk. – Nos, ha az előbb igazat mondtál, akkor meglátogatsz. A jövő héten várlak. A telefonszámom a régi, ismered, ugye?

Megígértem s be is tartottam. Előtte annak rendje szerint felhívtam őt, megbeszéltük az időpontot. – Tudom, hogy dolgozol egy kéziraton – mondtam neki –, nem akarlak sokáig feltartani.

Ő csak legyintett. – Számodra mindig van időm – mondta.

S most itt ülök vele szemben. Nem tűnik megtörtnek, inkább fiatalosnak – már a korához illően, persze. Nyolcadfél évtized nemcsak komoly tapasztalat, de jelentős teher is.
Látszik rajta, hogy jó passzban van. Meglepően rugalmasan mozog, fizikailag-szellemileg friss, érdeklődő, képben van. Kávéval kínál, s közben beszél, mesél. A tekintete: jóságos, vidám.  Az agya meglepően jól vág, ilyen korban ez külön becsülendő. S ami hangsúlyosan értékelendő: készült. A szóáradat egyes pontjain dokumentumokat szed elő, s tesz  le elém. Jegyzőkönyvek, írószövetségi- és Csemadok-dokumentumok, s a legújabb szerzemény: a Nemzeti Emlékezet Hivatalából származó kivonat. Arról szól, miket regisztrált  róla az államvédelmi hatóság a hetvenes években. Megértem: valamit nagyon el akar mondani nekem.

– Ez számomra is egy kaland – magyarázza. – Nagy kaland.      Megpróbálom megérteni az élettörténetem fonákját is, izgat. Nem csak a színét – bár ki tudja, azt is milyen mélységben ismerem. Az is rejthet még titkokat. Tudod, érdekes, hogy ahogy olvasom ezeket a papírokat, úgy világosodnak meg bizonyos összefüggések utólag is előttem. Akkor, amikor megtörténtek, néha csak csodálkoztam, mi történik és miért. Az akkor láthatatlan mozgatórugók egyikét-másikát most vélem csak felfedezni. Most döbbenek rá, hogy életünk néhány fontos helyzetét nem a Jóisten, nem is mi magunk, hanem a volt államrendőrség egynémely tisztje rendezte egyik vagy másik irányba. Olyan ez, mintha Kolumbusz ötven év múltán visszamenne Amerikába, újrafelfedezni azt.

Jócskán megkésve, csak a hatvanas évek elején kerültem Pozsonyba. Az előttem jöttek akkorra már sok mindent kiépítettek itt. Addig Gömörben tanítottunk a feleségemmel, szép emlék az is, de az az igazság, hogy nem elégített ki teljesen. Másra, többre vágytam. Elég sokat írtam akkortájt, verseket, helytörténeti írásokat, kritikát. Néhányszor találkoztam Dobos Lászlóval, ő hívott, gyere fel Pozsonyba. Formálódik egy csapat, legyél te is a tagja.

Úgy is lett, feljöttünk. Mit mondjak neked, tetszett a miliő. A hatvanas évek elején voltunk, épp nekilendült a társadalom hatvannyolcnak. Az ötvenes évek félelmei, bigottságai után úgy éreztem, jó irányba mennek a dolgok, valami pozitív, elfogadható jövő  van formálódóban. Amely nemcsak nekem kínál nagyobb lehetőségeket, de az egész társadalomnak. A rengeteget kínlódó-vajúdó huszadik századi valóságnak.

Az Irodalmi Szemléhez kerültem szerkesztőnek. Ismersz, az elképzeléseimből, a színvonalból nem voltam hajlandó engedni soha. Jó évek következtek: építkeztünk. Jó írások, kötetek jelentek meg, új színház jött létre Kassán, múzeumok, kulturális intézmények. Úgy éreztem, megfogtunk valamit a kor kínálta lehetőségekből, a szabadságból és a modernitásból is. Kezdtük elfelejteni, hogy másodrangúak vagyunk, mi, magyarok, s azt is, hogy mi minden történt velünk a második világháború után. Dubčekben őszintén bíztunk, Dobosék, Szabó Rezsőék tárgyalásokat folytattak, azokról ígéretes hírekkel tértek vissza.

Persze, az egész folyamat nem volt hiba nélküli, megjelent sok szenny is, előjött a magyarellenesség is. Durva támadások is megjelentek ellenünk a sajtóban, a Matica slovenská akkor is „jeleskedett”, s támadtak bennünket a saját keményvonalas kommunistáink is. Sokan közülük egyszerűen buták voltak, nekik a régi berendezkedés megfelelőbb volt, mert képességeik figyelembe vételével más rendszerben nem lett volna esélyük komolyabb posztokra kerülni. S a buta ember kegyetlen is tud lenni – ezt később nagyon megtanultuk.
Megjelentek a fiatalok, szimpatikus módon hallatták a hangjukat Durayék, Duka Zólyomiék. Erjedés volt mindenütt érezhető, termékeny feszültség vibrált a levegőben. Ezt nem a rendszer okozta, nem Dubček vagy Smrkovský hozta létre, ők inkább engedték, eltűrték csak. Benne volt az akkor az emberekben, a levegőben: a korszellem az, amely hatott mindenkire, egy megfoghatatlan társadalmi fluidum, amely felemelt minket és reményt adott. Megtanultunk újból hinni, hittünk a létben, az esélyeinkben, paradox módon abban is, hogy a huszadik századi sok szenvedés után majd éppen a megreformált szocializmus lesz az, amely a mi magyar sebeinkre is gyógyírt hozhat.
S azt hittem, agyvérzést kapok, amikor mindezt elvágták, amikor bejöttek a szovjet tankok.

Eleinte nagyon le voltunk törve, azt hittük, mindennek vége. Kiábrándultunk mindenből, s ez fájt, fizikailag is nagyon fájt. Azután Husákék elkezdtek játszani velünk: képzeld, ez a Guszti még a Csemadok székházába is eljött Pozsonyban, s ott magyarul kezdett beszélni hozzánk. Három mondatot mondott csak magyarul – nem tudom megítélni, természetes vagy mesterkélt volt-e az akcentusa, de volt. Üdvözölt bennünket, azt mondta, hogy örül, hogy itt lehet, együtt lehet velünk, majd elnézésünket kérte, hogy szlovákul folytatja, mert mint mondta, annyira tiszteli a magyar nyelvet, hogy nem kívánja elégtelen nyelvtudásával azt méltatlan helyzetbe sodorni. S ígért fűt-fát, nem volt jó benyomásom az egészről, a legjobban az nem tetszett, hogy nemcsak a keményvonalas magyar komcsik, akik ott ültek közöttünk, s akik addig ott tettek keresztbe nekünk, ahol csak lehetett, hallgatták őt szinte megüdvözült mosollyal, de a teremben lévők túlnyomó többsége is. Elszörnyedtem, magyar baj, gondoltam. Ilyenek lennénk mi, kisebbségben élő magyarok, ennyire igénytelenek vagyunk, az ennyire kevés is elég nekünk, hogy ez mond rossz magyarsággal néhány mondatot, és mi attól mindjárt elájulunk, s eredendően magyarbarátnak tartjuk őt, aki előtt akár bizalmaskodni is lehet? Azt már fel sem merem hozni, hogy ő volt az egyik kiagyalója és részben végrehajtója éppen annak, ami máig a legfájóbb tapasztalat számunkra: a második világháború utáni kitelepítésnek és az országon belüli széttelepítésnek. Elannyira, hogy ezért, mint úgymond szlovák nacionalista, ült is az ötvenes évek elején. S ad abszurdum, hány magyar emlékezik elérzékenyülve, hogy hozzá katona korában magyarul szólt Ludvig Svoboda hadseregtábornok, későbbi államelnök – aki pedig a katonákat adta 47-48-ban a kitelepítések erőszakolt végrehajtásához?

Azután – látod, milyen az ember –, megint csak reménykedni kezdtünk. Hatvannyolc októberében mégiscsak elfogadták nemcsak a föderációról szóló alkotmánytörvényt, hanem a nemzetiségekről szóló alkotmánytörvényt is. Ismét csak föléledt bennünk a remény. Az elfogadás folyamata persze korhű volt, kellőképpen kaotikus. Mindenki másképp emlékszik rá, mindenki másképp magyarázza. Maga a törvény sem az volt tartalmilag, amiben reménykedtünk, s amiben – úgy hittük – megegyeztünk, de megint csak azt gondoltuk, majd a végrehajtásban, a napi gyakorlatban kihozunk belőle mindent, amit csak ki lehet hozni. Hányszor reménykedtünk hasonló módon – s  végül ebből sem lett semmi. Nem, hogy nem lehetett belőle kihozni semmit, de még csak hivatkozási alappá sem válhatott. Ellenkezőleg: jött a kemény vonal, jöttek a retorziók velünk szemben is, s fokozatosan arra kellett rájönnünk, mindannyiunkat valamilyen fortélyos félelem igazgat, valamiféle árnyékhatalom kommandíroz.

Jöttek a sötét fellegek.

A nagypolitika történései szolgáltatták az első támpontokat a lehetséges igazodáshoz. A mi kis magyar miliőnkbe minden csak később, késleltetve csöpögött le.
   Az persze világos volt, hogy miután ellehetetlenítették Dubčekot, elküldték őt Teheránba nagykövetnek, s közeli – valódi – elvtársait is szanaszét trancsírozták, mi sem úszhatjuk meg szárazon. Dobos volt közülünk a legoptimistább. – Hallottad Husákot – mondogatta –, majd kijövünk vele is valahogy, ne félj.
Azután ő lett az első áldozat. A hatalom tudta, kinek kell először elküldeni a selyemzsinórt, s azt is, hogy emiatt kinek kell odaadni a Csemadok tevékenységének értékelését az – úgymond – kritikus időszakot illetően.

A teljes kiszolgáltatottság állapotába kerültünk.

Akkor csak sejtettük ezt, lépésről lépésre teljesedett ki előttünk a teljes masinéria. Az egyik legjellemzőbb kordokumentum, amely mélyhiteles képet ad az egész helyzetről, a Csemadok 1968-69. évi értékelése is utólag került a kezembe. Itt van, jól látod: nem a szlovákok vagy a csehek csinálták ezt velünk, a piszkos munka elvégzésére mindig találtak magyarokat is. S ugyanazt mondták ránk  a Matica nacionalistái, mint amit kimondattak ezekkel a bérencekkel is: akinek elvei voltak, aki tisztességes, meggyőződéses magyar ember volt, azt azonnal jobboldalinak, elhajlónak, revizionistának, nacionalistának bélyegezték meg. S hányszor találkozhattunk a dokumentumban leírt módszerekkel és érveléssel az 1990 utáni időszakban is? Nincs új a Nap alatt: a nacionalisták és a tisztességtelen magyarok nevei változtak ugyan, de munkamódszereik, trükkjeik, érvelésük nem. l csak vissza a 2008-as szlovák parlamenti hisztériára a kollektív büntetés elve és a Beneš-dekrétumok kapcsán, amelyeket ahelyett, hogy végre megszüntettek volna, ellenkezőleg: egy Európai Uniós tagállamban! – megújítottak. Néhány magyar helyeslő bólogatásától kísérve.

De íme, az eredeti Csemadok-dokumentum 1971-ből:

„A Csemadok 1968-69. évi tevékenységének értékelése
(Lőrincz Gyula elemzése – fordítás szlovák eredetiből, stílushű átültetésben)
A Csemadok megalapításához az impulzust a Kommunista Párt adta, azon nemzetiségi politika szellemében, amelyet 1948-tól érvényesít. Küldetése az volt, hogy a proletár nemzetköziség szellemében tevékenykedjen hazánk magyar dolgozói között, munkájával segítse a kulturális és a népművelő munka terén a párt politikáját, a magyar dolgozókat ösztönözze a szocialista társadalom építésére, külön kiemelve a mezőgazdaság kollektivizálását, és így járuljon hozzá Dél-Szlovákia lakosságának szociális felemeléséhez, kulturális-nevelő munkájával alakítsa köztársaságunk magyar lakosságának szocialista tudatát.
A Csemadok ezt a küldetést húsz éven keresztül lelkiismeretesen teljesítette, következetesen a párt irányvonalához igazodott, és kiérdemelte a legmagasabb párt- és állami szervek elismerését. Munkája során természetesen sok nehézséggel és akadállyal is találkozott, különösen a hatvanas évek elejétől. Ekkor társadalmunkban válságjelek kezdtek mutatkozni, és meg nem oldott, vagy csak részben megoldott kérdések tűntek fel, amelyek megoldása végül is a Csehszlovák Kommunista Párt XII. kongresszusán kezdődött el. A politikai gyakorlat hibáit és hiányosságait minden lépésnél ügyesen és rafináltan használták ki a jobboldali elemek.
Így a Csemadokban is már jóval 1968 előtt kialakult egy ellenzéki csoport Doboš Ladislavval (sic!)az élen, amely már a Csemadok VIII. konferenciáján megpróbálta érvényesíteni befolyását, a IX. konferencián pedig megszervezte saját, Duray-típusú (sic!) emberei beültetését a Csemadok KB-ba, aki később a Csemadok KB plénumának ülései előtt mint a pártcsoport ellensúlyát, megszervezte az elkötelezett pártonkívüliek ülését, amely a K 231 egyfajta nem hivatalos egyensúlya volt.
Az ellenzéki csoport, amelyet Doboš Ladislav vezetett, legfőbb fegyvere a Csemadok vezető tisztségviselői autoritásának megtörésére irányuló taktika volt. Minden módszert felhasználtak ennek valóra váltásához. A fő érvelésük az volt, hogy a Csemadok nem szorgalmazza elég energikusan a nemzetiségi kérdés megoldását, igyekeztek pártunk nemzetiségi politikáját bagatellizálni, amelyeket 1948-tól ért el. Azt a tényt is kihasználták, hogy némely magyar nemzetiségű funkcionárius gyerekei családi okokból szlovák iskolába járnak. Ezeket az embereket gyakran a nemzet árulóinak nevezték, erkölcstelen és jellemtelen embereknek. Az ellenzékiek az emberek tudatában egyedi, irreális, osztálytartalom nélküli kritériumokat kezdtek kialakítani az emberek és munkájuk értékelésére. Ezekkel a kritériumokkal nyíltan Doboš Ladislav először a Csemadok Központi Bizottsága 1968 márciusi ülésén lépett fel, s később ezeket a kritériumokat még konkrétabban megfogalmazta a Csemadok Košicei Járási Bizottságának állásfoglalása…
A jelenlegi legfontosabb feladat az, hogy a Csemadok megbirkózzon azokkal a torzításokkal és hibákkal, amelyeket elkövetett, és ezzel örökre elzáródjon az út azok előtt, akik ezt a szervezetet a válság állapotában szeretnék megtartani. Ez a válság azon elemek és emberek jobboldali-opportunista tevékenységének eredménye, akik a Csemadokot továbbra is a kritikátlanság állapotában tartják. Ezért javasoljuk:
1. Leváltani Doboš Ladislavot a Csemadok Központi Bizottsága elnöki tisztéből
2. Jóváhagyni a Csemadok új elnökét
3. Tudomásul venni a Csemadok Központi Bizottságának lemondását, és egy számbelileg kisebb elnökséget jóváhagyni az alábbi összetételben: Balázs Vojtech, Fábry Štefan, Ferenc Dezider, Krocsányi Dezider, Lőrincz Július, Mag Július, Pospiš Jozef, Varga Ján, Varga Vojtech.
4. Vezető titkárnak Varga Ján elvtársat, a Csemadok elnökének Lőrincz Júliust javaslom.
Kidolgozta: Lőrincz Július
Bratislava, 1971. február 3.”

Nos, láthatod, mi is oly korban éltünk… Úgy látszik azonban, az ember lényegileg mindig ugyanaz marad. A nagycsütörtöki-nagypénteki történetek a jelek szerint mindaddig ismétlődni fognak, amíg egyetlen ember is él a földön. S a júdáscsókok és a harminc ezüstpénzek is funkcionálnak. Napjainkban is, nézz csak körül, nézz  csak nyitott szemmel végig, mi mindenen mentünk végig 1990 után is, s mi történik 2009 óta is velünk. A hulladék újrahasznosulása, mondanám, ha nem lennék már magam is óvatos. Mert azt is megtanultam, hogy az ilyen munkára mindig találnak jelentkezőt, s azt is meg kellett tanulnom, hogy az emberek megesznek, elfogadnak mindent: néha a legaljasabb kapja a legnagyobb tapsot. Barabbás nincs egyedül. S látod, már én is mennyire óvatos vagyok: mert azt is belém verte a sors, hogy az ilyen munkát csak buta emberekkel lehet elvégeztetni, s a történelemből az is nyilvánvaló, hogy a buta ember kegyetlen is tud lenni. Nagyon kegyetlen tud lenni.

S nézd a folytatást, miután nyeregbe kerültek. Nem a szovjet katonák kellettek ehhez, nem magyarevő szlovákok. Ott voltak a háttérben persze: de a munkát a „mieink” végezték el. A mindenre képesek. S az ideológia hozzá: a gerincek megroppantása. Elkezdődött az „igazodás” – már akinek lehetett. Akire ott és akkor rámutattak, annak viszont nem lehetett. Aki hű volt a népünkhöz, az lett a legnagyobb bűnös. A tajga szele, valóban: szellemi gulág. Az esetek többségében nem volt elég az önkritika gyakorlása sem: minden járásból kellett áldozat – pontosabban példa, akire ha utaltak, mindenki hátán a hideg futkosott, s mindenki tudta, miről van szó. Olvass csak bele ebbe:

„ A Csemadok Elnökségének XV. ülése, Bratislava, 1970. december 15.
Tájékoztató jelentés a Csemadok járási bizottságai munkájának értékeléséről a járási pártbizottságokra előterjesztett anyagok alapján
Határozat: A Központi Bizottság Elnöksége az előterjesztett tájékoztató jelentést jóváhagyta, és megbizza a titkárságot, hogy a Központi Bizottság üléséig a jelentést véglegesítse a járási pártbizottságokról és a Csemadok  járási bizottságairól beérkezett jelentések alapján.
Kidolgozta: Varga János. Előterjeszti: Varga János
Oldalszám: 4  Példányszám: 25
Ami a Csemadok járási bizottságainak a nemzetiségi kérdésben elfoglalt márciusi állásfoglalását illeti, a járási pártbizottságok ezen állásfoglalás tartalmát különbözőképpen ítélik meg és értékelik. Például a Rozsnyói járásban az egész márciusi állásfoglalást a járási pártbizottság javaslata alapján a Csemadok járási bizottsága visszavonta. A Dunaszerdahelyi járásban viszont a márciusi állásfoglalást az értékelés nem említi. A többi járásban pedig az állásfoglalásokban megnyilvánuló extrém kitételeket kifogásolják. Ezek az extrém kitételek a következők:
– az állásfoglalások legtöbb esetben a járás összes magyar dolgozóinak nevében vannak megfogalmazva
– több állásfoglalás érinti a kassai kormányprogramot, és kéri annak a nemzetiségi kérdést érintő részének visszavonását
– a legtöbb állásfoglalás kéri a területi átszervezést, illetve relative nemzetiségi többségű járások létesítését
  Továbbá azok a javaslatok, amelyek járási vagy helyi méretben különböző intézkedéseket követelnek káderkérdésekben, iskolák, üzemek és más létesítmények létrehozatalával kapcsolatban.
Ezeket az extrém követeléseket minden járási bizottság úgy értékeli, hogy azok jogos fölháborodást váltottak ki a szlovák dolgozók között…”

A csapnivaló pszichológiai filmek stílusa és módszerei, nem? S ezt akkor végigjátszatták velünk. A leginkább felháborító, hogy a legnagyobb bűn volt magyar közösségünk érdekeinek nemhogy képviselete, de a megfogalmazása is. Ezek voltak az úgymond nacionalista megnyilvánulások! S ezt magyarok írták le rólunk, a mieinkről, persze ideológiai és szlovák nacionalista elvárásoknak engedelmeskedve. Az internacionalizmust hirdető szlovák kommunisták egyike-másika szinte tökélyre fejlesztette a manipulációs játékokat, s a hatvannyolc utáni úgynevezett kommunista konszolidációt az itteni magyar értelmiség szétzilálására használta fel. Magyar segédlettel, természetesen, hiszen a fentieket is magyarok írták le, kimondott vagy csak érzékeltetett elvárásoknak engedelmeskedve.

Az igazság persze az, hogy abban a korban senki sem lehetett biztos a dolgában. Néha a konnexiók hatékonyságától és a konkurens személy gyorsabb feljelentésétől függött, ki marad a pályán és ki megy a süllyesztőbe. Persze sokan önként, szinte kéjjel is tették ezt. Vissza akartak vágni vélt vagy valós sérelmekért, új pozíciókat akartak megalapozni – ezer okot tudnék találni. Unszimpatikus, férges kor volt.  A huszadik század kígyózó liántörténeteinek egy újabb szörnyű kinövése. Akit a pártból kizártak, vagy akire akár az ideológiai megbízhatatlanság gyanúja vetődött, azt el kellett távolítani a kulturális szférából is.

Nézd a következő dokumentum időpontját. 1956 óta szimbolikus dátum november 4-ike minden magyar számára, nemde?

„A Csemadok Központi Bizottságának XIV. ülése
Bratislava, 1970. november 4.
 Javaslat
a Csemadok Központi Bizottsága összetételében szükséges változások végrehajtására
 Határozat: a Csemadok Központi Bizottságának Elnöksége megbízza Varga Béla vezető titkárt, hogy az elnökség határozata alapján a visszahívott tagokkal közölje írásban az elnökség álláspontját, és azt terjessze a Központi Bizottság legközelebbi ülése, valamint a pártcsoport elé.
Kidolgozta: szervezési osztály, előterjeszti: Varga János
Oldalszám: 3, példányszám 30.
 Javaslat
A Csemadok Központi Bizottsága összetételében szükséges változtatásokra
 A Csemadok Központi Bizottsága konszolidációjának  meggyorsítása érdekében, összhangban a pártban lefolyt tagkönyvcsere eredményeivel, a Központi Bizottság szervezési-politikai osztálya a következő intézkedések végrehajtását javasolja a Központi Bizottság összetételével kapcsolatban:
1. Visszahívni a Központi Bizottságból és annak ellenőrző bizottságából azokat, akik a pártból ki lettek zárva.
2. Visszahívni a Csemadok központi szerveiből azokat a tagokat, akiknek a központi bizottsági tagsága valamilyen közéleti funkció betöltéséhez kapcsolódott, és időközben arról lemondtak vagy leváltották (sic!).
3. Visszahívni a szervekből azokat, akik az eltelt időszak alatt mind a Központi Bizottság ülésein, mind a gyakorlati életben passzívak voltak.
4. Visszahívni a központi szervekből azokat a pártonkívülieket, akik helytelen politikai nézeteket vallottak, és cselekedeteik ellentétben állnak a Csemadok célkitűzéseivel.
 Ezen elvek alapján javasoljuk visszahívni a Központi Bizottság következő tagjait:
1.    Icsek István – a rozsnyói járási pártbizottság nacionalista megnyilvánulásaiért, az újságírói fegyelem megsértéséért kizárta a párt soraiból.
2.    Kardos István –  kizárták a pártból, kizárásának okát nem ismerjük.
3.    Labancz István – kizárták a pártból, főleg az 1968 augusztusában tanúsított helytelen magatartásáért.
4.    Mácza Mihály – kizárták a pártból, főleg az 1968 augusztusában és azt követően tanúsított szovjetellenes magatartása miatt.
5.    Nagy Olivér – kizárták a pártból, főleg az 1968 augusztusában megnyilvánult szovjetellenessége miatt.
6.    Szokolay Imre – kizárták a pártból, kizárásának oka ismeretlen.
7.    Szőke József – kizárták a pártból az 1968-ban megnyilvánuló helytelen nézetei miatt, főleg a „2 ezer szó” leközléséért az Új Ifjúságban.
8.    Újváry László – kizárták a pártból egyrészt nacionalista megnyilvánulásai miatt, másrészt igazgatói funkciójában megmutatkozó hiányosságok miatt.
9.    Varga Ervin – kizárták a pártból, főleg az iskolán (sic!) elhangzott helytelen nézetei miatt.
10.   Teleki Tibor – kizárták a pártból, kizárásának oka ismeretlen.
11.   Kanala Józsefné – kizárták a pártból, főleg az 1968 augusztusában és az azt követő időszakban tanúsított szovjetellenes magatartása miatt.
12.  Kürthy Lajos mérnök – a kassai városi bizottság passzivitás végett visszahívta a városi bizottság tagságából.
13. Dr. Szimák Imre – a járási pártbizottság javaslatára az Újvári Járási Bizottság visszahívta az elnöki funkcióból és a járási bizottsági tagságból az 1968-ban tanúsított helytelen magatartás miatt.
14.  Nagy Jenő – egyik kezdeményezője volt a „Gabonaváros” elnevezésű illegális leadó (rádióadó) szervezésének.
15.  Csekei Ernő – a lévai járási bizottság a Csemadok 1968-69. évi tevékenységének értékelésével kapcsolatban javasolja Csekei Ernő távozását a Csemadok apparátusából és visszahívását a központi bizottsági tagságból.
16. Dr. Gönczi Edit – javasoljuk visszahívni a központi bizottság tagságából, passzivitás miatt.
17.  Dráfi Mátyás – javasoljuk visszahívni a központi bizottság tagságából, mivel ezen funkcióban való jelölésénél egyedüli kritérium a Magyar Területi Színház igazgatói funkciójának betöltése volt, mely funkcióból távozott.
18. Dr. Janics Kálmán – javasoljuk visszahívni a központi bizottsági tagságából többször megismétlődő szélsőséges nacionalista nézetei miatt, melyeknek különböző történelmi viták során adott hangot a sajtóban és a központi bizottság ülésein.
19. Nagy János – javasoljuk visszahívni a központi bizottsági tagságából az 1968 augusztusában és azt követően megnyilvánuló helytelen nézetei miatt, főleg a „Magyar katonákhoz” című felhívás szövegezéséért, melyet a komáromi járási bizottság nevében fogalmazott annak tudta nélkül.
20. Varga Sándor – javasoljuk visszahívni a központi bizottság tagságából az 1968-69-es években tanusított helytelen politikai nézetei miatt.
21.  Böszörményi János – visszahívni a központi bizottságból passzivitása miatt.
22. Pölhös Imre – kizárták a pártból, kizárásának oka ismeretlen.
Ami a pártagokat illeti, a javaslat nem tartalmazza azoknak neveit, akiknek ügye tisztázatlan, és kivizsgálás alatt van a felsőbb pártszervek részéről. Ezek: Takács András, Mács József, dr. Turczel Lajos.
Javasoljuk, hogy  Központi Bizottság plénumában a leváltottak helyére ne legyen kooptálás. Kooptálást csak az elnökségben hajtsunk végre, tekintettel a jövő évben esedékes országos közgyűlésre.
A Központi Bizottság Elnökségébe javasoljuk kooptálni a következő elvtársakat: Mózsi Ferenc, Dr. Csanda Sándor, Balázs Béla, Szigl Ferenc, Krocsány Dezső.”

Bevégeztetett. Elkezdődött a második világháború után kialakult magyar értelmiségi réteg bedarálása.
Magam egy darabig nem éreztem semmit a helyzet változásából. Közvetlenül nem kerültem bele a szórásba, tekintettel arra, hogy csak rövid ideje éltem Pozsonyban, s nem kerültem semmilyen érdemleges funkcióba sem.
Éreztem azonban a lefagyott légkört, persze, a félelmet és a bizonytalanságot magunk körül. Az egyik napon Duba Gyula nagyon lelombozódva jött be a szerkesztőségbe.
–  Mi a gond?  – kérdeztük tőle.
– Képzeljétek, ultimátumot kaptam. Vagy belépek a kommunista pártba, vagy le kell mondanom a főszerkesztői posztomról.
– Gyula, egy pillanatig ne gondolkodj ezen – mondtuk neki. – Ha ez az ára annak, hogy megmaradjon a Szemle, akkor lépj be!
A Szemle persze megmaradt, de a konfliktusok nem csökkentek, hanem növekedtek. Egyre több ideológiai szenny került be a lapba, s én ezt nyilvánosan szóvá is tettem. Nem gondoltam volna, hogy a hangom olyan messzire elhangzik…
Egy nap felkeresett az egyik barátom, s egy gépelt szöveget hozott.  – Nézd, ez Duray munkájának, a Kutyaszorítónak az első változata. Meg kellene fésülni, stilisztikailag és nyelvhelyességi szempontból is, mielőtt továbbmegy. Azután majd ki kell csempésznünk az országból.
Megnéztem a szöveget, nekiveselkedtem, próbáltam javítani rajta. Majd regényes körülmények között átcsempésztem Magyarországra, leadtam az ottani barátaimnak. Azt hittem, minőségi munkát végeztem.

Eltelt majd egy év, már el is feledkeztem róla, amikor egyszer csak a Szabad Európa Rádió bemondta, hogy a Püski Kiadó megjelentette Duray Miklós Kutyaszorító című könyvét. Az első pillanatban nagyon jó érzés szállt meg: mégsem dolgoztam, dolgoztunk hiába. Mégis csak volt értelme a vállalásnak, íme, most egy tanúbizonyság mégis csak napvilágot látott.
Pár nap múlva, reggel hétkor, csönget valaki a bejárati ajtónál. Épp reggeliztünk a feleségemmel, készültünk a napra, amikor mindez történt. Kimegyek, az ajtó előtt egy szimpatikus, ismeretlen férfi áll. Az első gondolatom az volt, hogy bizonyára eltévedt. Mindjárt meg is kérdeztem, kit keres.

– Magát – mondja pontosan a nevemet szlovákul.
– Milyen okból?  – kérdezem.
– Egy ügyet kell megbeszélnem magával – válaszolt.
– Jó – mondtam –, akkor jöjjön be a szerkesztőségbe.
– Nem – ellenkezett. – Itthon fogunk beszélgetni, a felesége már úgyis útra kész.

Megfordultam, a feleségem tényleg éppen vette fel a kabátját.
– Mit akar ez az úr? – kérdezte. – Gyere, mert elkésünk.  Fordult be a szobába a táskája után. Mozdultam volna utána, de a fiatalember határozottan megragadta a karomat, egy igazolványt dugott az orrom alá, amelyet hirtelenjében el sem tudtam olvasni, csak az államvédelmi hatóság címerét láttam rajta.
– Pár percig még maradunk – mondta határozottan, és megszorította a karomat.
– Kedvesem, segítenem kell ennek az úrnak – mondtam a feleségemnek, amikor megjelent az ajtóban. – Menj csak, ne késs el, én majd a következő busszal megyek.
– Pár perc csak – mondta az úr is, s egy bizalomgerjesztő mosolyt engedett a feleségem felé. Ő bólintott, és elindult lefelé a lépcsőn.
– Bemehetnénk? – kérdezte a férfi. – Odabent mégiscsak komfortosabb.

Bennem felágaskodott a kuruc.
– Nem – válaszoltam. – Én a lakásomba bárkit nem engedek be.
– Nem vagyok bárki – mondta a férfi csendesen, most már kifogástalan magyarsággal. – Menjünk be, magának is jobb így.
A meglepetéstől szóhoz sem tudtam jutni. Ő egy határozott mozdulattal belendített az előszobába és becsukta mögöttünk az ajtót.
 – Ne ijedjen meg, nincs házkutatási parancsom. Csak beszélgetni jöttem. Ahá, ez a nappali, az a dolgozószoba, ott a konyha – mondta olyan hangon, mintha én lettem volna az idegen, s nekem akarná bemutatni a saját lakásomat.

– Talán ide ülhetnénk, itt szoktak a legtöbbet üldögélni nem? – mutatott a nappali egyik meghitt sarkára.

Csak néztem, mi történik, egy hang nem jött ki a torkomon.

– Ez egy jó hely – mondta. – Kényelmes, gondolatbő, közel minden, ami kell: lámpa, telefon – nézett rám sokat sejtetőn.
– Mit akar ezzel mondani? – nyögtem ki, a meglepetéstől szinte bénultan.
– Ugyan, semmit – fordult felén nyugtatóan. – Nézze, nincs semmi baj, csak beszélgetni szeretnénk magával. Be kell vinnem magát pár percre, ennyi az egész.
– Bevinni, hová? – értetlenkedtem.
– Mintha nem tudná – dörmögött az orra alatt. – Hozzánk, a központba. Pár perc az egész.
 – De miért?- kérdeztem tovább. – Én nem csináltam semmit! – dőlt ki belőlem.
– Persze, hogy nem – nevette el magát. – Én semmi ilyet nem mondtam.
– Akkor miért? – faggattam, szinte egy kisgyermek naivitásával.
– Mondom, hogy meg kell beszélnünk annak a kéziratnak az ügyét.
– Milyen kéziratnak? – kérdeztem.
– Amely most olyan nagy visszhangot váltott ki.
– Visszhangot? Milyen visszhangot? – játszottam a naivat.

Most először  keményedett meg a hangja.
– Ne csinálja ezt – mondta. – Nem áll jól magának. S esetleg én is elveszíthetem a türelmemet.
Ez burkolt fenyegetés volt. Csendben maradtam.
– Na, akkor most felhívja a szerkesztőséget és kimenti magát, hogy megbetegedett. Azt mondja nekik, hogy csak késve tud bemenni. Azt sem bánom, ha egy kicsit krákogni fog a kagylóba.

Mit tehettem, megtettem. A titkárnő vette fel a telefont, nagyon megértő volt. Egy kéziratot kellett volna javítás után leadnom, emlékeztetett, de majd ő elintézi, tudja, hová tettem. Legyek csak nyugodt, akkor menjek, amikor jónak látom.
Három órát tartottak odabent. Nem bántottak, még a hangnem is majdnem barátságos volt. Lényegében alig volt miről beszélnünk, mindent tudtak. Megírták a jegyzőkönyvet, átolvastatták velem, majd aláíratták. Utána aláírattak egy nyilatkozatot is, amelyben elismertem, hogy rendesen bántak velem, s kijelentettem, hogy a mai bentlétről soha senkinek nem fogok beszélni. Utána fociról beszéltünk, de vissza-visszatértek a magyar ügyekre is.

Küzdelem volt ez, sakkjátszma. Próbáltak néhány dolgot óvatlanul kiszedni belőlem, s a magam amatőr módján én is megpróbáltam kideríteni, mit tudhatnak és mit nem egyikünkről-másikunkról. Azt hiszem, ez a kölcsönös tapogatódzás döntetlenbe torkollott, mármint olyan értelemben, hogy egyikünk sem tudott meg semmi érdemlegeset a másiktól. Azt viszont nagy ijedelemmel nagyon gyorsan felmértem, hogy rólam és ügyeimről sokat tudnak. Akkor nem értettem, miért. Mára írásos bizonyíték van a kezemben, nézd csak. Az a közös barátunk, aki az összekötő volt, aki Duray nyers szövegét nekem átadta javításra, volt a besúgó. Nézd, itt a jelentése, itt az aláírása. Így könnyű volt jól értesültnek lenni.
Bementem a szerkesztőségbe, ahol mindjárt Dobosba futottam. Ő akkor számkivetett volt a Madách Kiadóban, a gazdasági részlegre dugták el őt a hátulsó udvarban. Mindjárt mondom neki, akarok veled beszélni. Bementünk egy üres irodába, mindent elmondtam neki részletesen. Csendben végighallgatott, majd megkérdezte:

– Rólam nem érdeklődtek?
– Nem – mondtam.
– Más valakiről?
– Másról sem. De Duray kéziratáról mindent tudnak.
– Legyél óvatos – mondta Dobos. – Úgy látszik, tégla van közöttünk.
– Ez a legszörnyűbb, látod? – néz rám szomorúan. – Szörnyű dolog  látni, olvasni, hogy ki mindenki mit írt össze a másikról. Szomorú – még akkor is, ha tudom, hogy az a rendszer volt olyan. Az nyomorított meg mindenkit. Az taszított minden érdemlegesebb embert végletesen kiszolgáltatott helyzetbe. S látod, itt a bizonyíték, hogy a szlovákiai magyar kultúrára a felügyeletünkkel megbízott Danáš őrnagynak nagyobb hatása volt, mint akár egy későbbi Kossuth-díjas írónak.
Persze, az is egyre nyilvánvalóbb lett, hogy kezd elválni egymástól a szlovákiai magyarok behódolást hirdető és viszonylagos ellenállást vállaló szárnya. Ez a két tábor mindig is jelen volt közöttünk, lényegében már 1918-tól. Az igazság persze az, hogy számban a legtetemesebb a kettő között leledző semleges zóna volt. Sokan voltak olyanok, akiknek a belső tartása nem engedte meg, hogy kollaboráljanak, ugyanakkor különböző okok miatt azt sem vállalták fel, hogy nyíltan szembeszegüljenek – nem a rendszerrel, de legalább puhább módon: a folyamatokkal.

Nem telt el sok idő, és az én bedarálásom is elkezdődött.

Sűrűsödni kezdtek az intervallumok, amikor bevittek és érdeklődtek. A kontakttisztet is lecserélték, egyenesen a főnökéhez kerültem, ő is magyarul beszélt velem. De keményebben. Most már kevesebbet lehetett fociról meg társadalmi üresjáratokról beszélni, egyre több konkrét kérdést tett fel nekem, s egyre több fejtörést okozott, hogyan  bújjak ki az érdemleges válaszok elől. Azt is észrevettem, hogy a kérdések egyfajta jól felépített rendszer szerint hangzottak el, amolyan keresztkérdések módjára, kiegészítve egymást, vissza-visszatérve a beszélgetés egyik-másik eleméhez. Ez azt jelentette, hogy egyre bonyolultabb volt kimagyaráznom magam, vagy mellébeszélnem, ugyanis azonnal szembesítettek  a felvetett kérdés kapcsán fél órával korábban vagy pár nappal azelőtt elmondott véleményemmel. Talán most megleplek, de tényleg igaz: otthon elkezdtem készülni ezekre a találkozásokra, mint egy eminens nebuló, lerajzolgattam magamnak a meséimet, jegyzeteket készítettem, s igyekeztem semmi komolyan felhasználható információt nem elmondani nekik. Éreztem azonban, hogy ez csak átmenetei állapot lehet, s igazság szerint abban reménykedtem, hogy rájönnek, nem szervezünk mi itt semmiféle eget rengető szocialistaellenes összeesküvést, élni szeretnénk csupán – s békén hagynak. A minimálisra redukáltam tehát a kapcsolataimat, rendezvényekre egyáltalán nem jártam, s már ott tartottam, hogy előre lestem, nem jön-e velem szemben valamelyik magyar barátom vagy ismerősön az utcán, mert akkor inkább elbújtam egy kapualjba vagy gyorsan letértem egy mellékutcába.

Éreztem azonban, hogy fogy körülöttem a levegő, csökken a mozgásterem, magyarán: nagyon rám szálltak, nagyon be akarnak szorítani a számukra kedvező pozícióba.
Nem is kellett sokáig várnom: pár hét múlva egyszer csak odabent, az államrendőrségen, elém tettek egy szlovák nyelvű nyilatkozatot, amelynek szövege eltért az eddigiektől. Eddig ugyanis mindig csak azt kellett aláírni, hogy senkivel nem találkoztam és senkivel nem beszéltem az adott napon semmiféle érdemleges dologról. Ugyanakkor ez nem gátolta meg őket abban, hogy aláírassanak velem olyan jegyzőkönyveket is, amelyek valós beszélgetéseink témáit rögzítették.
Most azonban másról volt szó, ezt azonnal észrevettem: szabályos beszervezési nyilatkozat feküdt előttem az asztalon. Első kétségbeesésemben azt mondtam az őrnagynak, hogy időt kérek, ezt még át kell gondolnom. Rendben van, mondta, kap huszonnégy órát. S amilyen naiv vagyok, talán könnyíteni akarván a lelkiismeretemen, talán őket akarván tudat alatt figyelmeztetni, azt is hozzátettem, hogy meg kell beszélnem ezt a dolgot a feleségemmel.
Úgy ugrott fel a székről, mint akit kígyó csípett meg.
– Ezt ne halljam még egyszer – kiáltotta. – Tudja, hogy ez egy diszkrét ügy, ez egy belső ügy. Ehhez sem a feleségének, sem senki másnak semmi köze nem lehet. Itt csak mi ketten létezünk, ez a kettőnk ügye volt és lesz – mondta nagyon határozottan. – Ha ez az elv bármikor is sérülést szenved, ne kívánja megtapasztalni, mi jár ezért – mondta, a lehető legdurvább hangon. S azonnal aláíratott velem egy nyilatkozatot, hogy tudomásul veszem, hogy amiről aznap beszélgettünk, az államtitok, s ha az kikerül, az a törvény teljes szigorát vonja maga után a velem kapcsolatos intézkedések vonatkozásában.

Hazafelé menet mindenféle hivatalos és nem hivatalos információkkal volt tele a fejem. Tudtam, hogy a Csemadok volt főtitkárát kitették az állásából, most persona non grata az ország egész területén, de facto munkanélküli. Még szociális támogatást sem kap, tekintettel arra, hogy az elmúlt rendszerben hivatalosan munkanélküli senki nem lehetett, s így joga sem lehetett az ilyen ellátmányra. Azt is tudtam, hogy a Csemadok volt fő könyvtárosa valahol egy raktárban sínylődik alraktárosként, s hogy színészek, írók, tengetik az életüket a társadalom perifériáján. Azt is tudtam, hogy sokan közülük alkoholizálásba menekülnek, mások megpróbálnak valamilyen módon alkalmazkodni az új helyzethez, s más, nem értelmiségi állásokat keresnek maguknak. A kérdés persze már régen nem az volt, milyen munkát szeretne vagy tudna valaki ellátni, hanem az, milyen munka akad, mi az, ami megmenti őt a teljes lecsúszástól, s tán az éhhaláltól is.

Persze, nemcsak mi, magyarok csúsztunk ilyen helyzetbe, a szlovákok közül is sokan. Ám közülük többen megpróbáltak megkapaszkodni Csehországban (s a csehek közül többen Szlovákiában), kihasználva azt az új helyzet kínálta lehetőséget: hogy 1968-tól hivatalosan két ország szövetségévé változott Csehszlovákia, s a belügyeket úgy a csehek, mint a szlovákok maguk intézték autonóm módon.  Ez a játék sok értelmiséginek, sok meghurcolt embernek kínált megbúvási lehetőséget. Mi magyarok azonban mihez kezdtünk volna magunkkal Csehországban? Egy magyar író, költő vagy irodalmi lapszerkesztő mit csinált volna Csehországban?

S ami a legfájdalmasabb tapasztalat itt, a dokumentumok tükrében: ha Magyarország felé próbáltunk orientálódni, ott is érthetetlen falakba ütköztünk. Nem arról beszélek, hogy áttelepülni akkor szinte lehetetlen volt, s munkát vállalni úgyszintén.  A két hivatalosan baráti ország között olyan akadályok voltak, mintha egy mini vasfüggöny létezett volna közöttük. Még a publikálást is korlátozták láthatatlan kezek. Most látom csak teljes részleteiben, hogy az egyébként számos problémát produkáló együttélés a két ország között egy területen nemhogy problémamentes, de baráti és a legkisebb részletekig működő volt: ez pedig a rendőrségek és a titkosszolgálatok együttműködése. Amelynek egyik célpontja éppen mi voltunk: a szlovákiai magyar közösség értelmiségi rétege.

Nos, másnap megint ott ültem vele szemben. – Remélem, eldöntötte, hogy mit fog tenni, s remélem azt is, hogy jól döntött – mondta barátságosan, szinte haveri közelséggel. – Egy aláírás és hozom a konyakot.

Az elmúlt estére gondoltam. A szürkületre, amely akkor telepedett ránk, amikor a feleségemet kivittem sétálni a közeli domboldalra, egy kis, szimpatikus ligetbe. Ott mindent elmondtam neki, de még ott, távol mindennemű civilizációtól is csendesre fogtam a hangom és azt kértem tőle, erről a beszélgetésről soha senkinek egy szót se szóljon. – Mindenesetre ez egy olyan döntés, amelyről tudnod kell – mondtam neki –, mert ez meghatározza majd a te életedet is. S nekem fogalmam sincs, hogy csapódik ez rám vissza.
Elmondtam neki mindent, s figyelmesen meghallgattam a véleményét is. Hihetetlen paradoxon, de az az este életem egyik legboldogabb estéje volt. Azt tapasztalhattam meg ugyanis, hogy a feleségem ebben a sorsdöntő pillanatban is teljesen azt gondolja, amit én, s ez számomra kimondhatatlan boldogságot jelentett. Miután elmondta a véleményét, én is összefoglaltam: akkor nem. Legyen, ami lesz, de én ezt nem fogom csinálni. Inkább a bizonytalanság, mint az önbecsülésem tökre tétele, önmagam teljes feladása. Meg talán mégsem ölnek, én nem vagyok számukra annyira fontos. Ez csak a kisebbségi halastó.

Odaállt tehát elém az őrnagy és elém tette a nyilatkozatot. Előzékenyen a saját tollát kínálta fel aláírásra.
– Nem – mondtam, és az asztal lapját néztem.
– Micsoda? – kérdezte hitetlenkedve. – Maga nem tudja, mit beszél.
– Nem – mondtam még egyszer, hangosabban, megpróbálva határozottságot erőltetni a hangomba, de lehajtott fejjel továbbra is a padlót néztem. Nem akartam őt provokálni, ez most nem a teátrális kiállások pillanata volt. Túl akartam élni ezt a találkozást.
– Maga értelmes ember – telepedett egy székre velem szemben.  – Nem lehet, hogy a saját ellensége legyen. Nézze, ezt a rendszert meg kell védenünk a deviációktól. Ezt az emberek érdekében tesszük, értse meg. Én nem magamat szolgálom itt, nem is a politikai rendszert, ahogy maguk mondanák, hanem a társadalmat, az embereket. Hogy normálisan, boldogan, nyugodtan élhessenek. Olyan ez, mint az immunrendszer – látja, nem mi találtuk ki ezt a védekezési módot. Ám ha azt akarjuk, hogy ne következzen be semmi baj, tudnunk kell arról, mi történik a társadalomban. Ez a legegyszerűbb logika – de ezt maga is tudja. Csak éppen rossz szemszögből nézi a dolgokat. Segítsen az embereknek boldogságban és nyugalomban élni. Írja alá.
– Nem – válaszoltam.

Csak nézett rám, nem akart hinni a fülének. Arról kezdett el beszélni, nehogy azt higgyem, hogy csak én vagyok ilyen helyzetben, csak engem szemeltek ki ilyesmire.
 – Ha maga tudná, hány barátja és ismerőse működik velünk együtt! – mondta. – S azok miket jelentenek egymásra is nagy buzgalmukban! Néha már nem az a probléma, hogy jelentést kapjunk tőlük, hanem az, hogy kiszűrjük, mely információk valódiak és melyeket jelentenek egymásra azért, hogy betegyenek egymásnak vagy bosszút álljanak egymáson.
Nem vette észre, hogy ezzel a mondatával követte el a hibát. Az igazság az, hogy már három órája tartott a beszélgetés és kezdtem elbizonytalanodni. Most azonban, ahogy hallgattam őt, új energiákat kapott a meggyőződésem.
– Nem – mondtam. – Én soha.
– Meg fogja bánni – mondta –, és elengedett.

Megbánni máig nem bántam meg, de ami ezután következett, az nagyon kemény volt. Nem sok hiányzott hozzá, hogy ne éljem túl.
Három nap múlva hívatott a főszerkesztőm.
– Most jövök a pártközpontból – mondta. – Mi a fenét csináltál? – kérdezte. – Feladatul kaptam, hogy fel kell mondanom neked.
Meglepődtem, hogy ezt ilyen nyíltan kimondta. Bizonyára védekezni akart előttem, hiszen addig mind a ketten úgy gondoltuk, barátok vagyunk.
Felmondtak – s a hónap végén utoljára láttam a nevem nyomtatásban a havilap oldalain. Pár hét múlva rá kellett jönnöm, hogy a publikálásnak is vége: nem közölhet tőlem egyetlen sort sem egyetlen lap sem az országban.
Kemény élet kezdődött. Bárhol próbáltam meg munkát szerezni, sehol nem kaptam. Már segédmunkási állást is elvállaltam volna, vagonkirakást vagy hasonlót, az sem ment. Lelkileg úgy próbáltam meg kezelni a dolgot, hogy amikor csak lehetett, kimentem a közeli hegyoldalba. Annyit a természetben még nem voltam, mint akkor. Megmentett, a szó szoros értelmében megmentett engem az örökzöld miliő.

S azután jött egy kisebb csoda. Lásd, az életünk már csak olyan: amikor úgy érzed, hogy teljesen lent vagy s elfogytak az utolsó tartalékaid is, egyszer csak előáll valami, aminek a létéről nem is tudtál, és mentőövet dob.
Az egyik csallóközi ismerősömmel futottam össze egy sörözőben, Pozsony belvárosában. Az igazság az, hogy már hetek óta nem voltam ilyen helyen, most is csak a véletlen dobott be ide. Véletlen?

Hogy vagyok, arról érdeklődött.
– Ne kérdezd – mondtam –, szarabbul az életben nem voltam.
– Mi történt? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
Elmondtam. Döbbenten hallgatta, majd azt mondta: holnap délelőtt legyél nálam, a szövetkezeti irodámban.
Másnap tizenegyre kibuszoztam hozzá. Nem kérdezett semmit, a titkárnő is szó nélkül betessékelt hozzá, ott várt a forró kávé és egy papírlap az asztalon.
– Olvasd el – mondta. Senki nem kérdezett semmit, még a kávéval sem kínáltak, természetes volt, hogy minden megy a maga útján, egyetlen hang nélkül.
A papírlapon az állt, hogy a falusi földműves szövetkezet a mai napon felvesz irattárosnak. Még csak azt sem monda, hogy írjam alá, egy tollat nyomott a kezembe olyan testbeszéddel, amely egyértelmű volt.

Jó volt, hogy nem kellett semmit sem mondanom. Elsírtam volna magam.
Megkezdtem irattárosi munkámat. Belaktam a falut, beszélgettem a szövetkezet vezetőivel, a tagokkal, a falusiakkal. Megkaptam az első megbízatást: feldolgozni a község történetét.
Ennek köszönhetően jutottam el a megyei irattárba. S mit gondolsz, ki volt az, akivel elsőként találkozom a folyosón? Az a magyar barátom, aki a Duray-kéziratot hozta el, s aki annak idején segített a javított változat Magyarországra való csempészésében.
– Szevasz – mondom neki –-, te mit keresel itt?
– Én vagyok itt a mindenes, amolyan kisfőnök. Ennek a részlegnek a vezetője.
– Téged is kitettek a munkahelyedről?
– Nem éppen, áthelyeztek. Hiszen én mindig is levéltáros voltam, tudod.
Hátul, a folyosó végén volt egy kis konyha, ahol az alkalmazottak étkezhettek, kávét, teát csinálhattak maguknak. Meghívott oda egy kávéra, s azután mindig, amikor mentem, leültünk azon a hátulsó, nyugodt részen, s beszélgettünk. Mindenről, ami akkor érdekes volt vagy lehetett, természetesen magyar ügyekről is. Én nyitott voltam, mindenről nyíltan beszéltem, megbíztam benne – bár az is igaz, hogy több témáról sokat nem tudtam, hiszen kikerültem a fő sodrásból.
S most elhűlve látom, nézd: majd minden találkozásunkról itt a feljegyzés. Álmomban nem gondoltam volna, hogy beszervezték és nekik dolgozik. Néhány furcsa helyzetre a beszélgetéseink során máig emlékszem, amikor az itteni magyar értelmiség egymás közötti kapcsolatairól kérdezett, konkrét személyekről, konkrét találkozásokról. Sok minden kiesett már az emlékezetemből, de most, ezeket az iratokat látva, visszaemlékszem, hogy a kérdései alapján már akkor is az volt a benyomásom, hogy több dologról sokkal többet tud, mint én, s azt sem igazán értettem, miért kérdezi mindezeket tőlem. Mára már világossá vált, hogy ez házi feladat volt számára: bizonyos kérdéseket fel kellett tennie, mások esetében pedig le kellett ellenőriznie azokat az információkat, amelyekkel bírtak, magyarán: nem csak az én első kézből való információim lehettek értékesek számukra, hanem tőlem akartak ilyen módon megerősítést vagy cáfolatot is kapni a már meglévő információikkal kapcsolatban.  Most utólag visszanézve ezeket a szövegeket, akár büszke is lehetnék magamra, mennyire nem segítettem nekik, mennyire használhatatlanok komolyabb szinten ezek a feljegyzések.

Ám, mint említetem, nem is igen tudtam sokat: csak az lep meg, milyen apróságok, milyen – mai szemmel nézve – jellegtelen dolgok is érdekelték őket. S azt is megengedem egyébként, hogy ő sem írt le mindent, amiről beszéltünk: hisz azóta találkoztunk is, az ő kérésére.  Akkor még nem tudtam, miért kéri a beszélgetést, a rendszerváltás után ő keresett meg, hogy mondani akar valamit, és szabályosan meggyónt nekem. Nem volt ő eredendően tisztességtelen, én nem ítélem el őt ma sem, de gyenge jellem, kétségtelen: s durva módon megzsarolták őt. Olyan helyzetbe szorították, ahol nem maradt más  neki, mint az együttműködés.

Egy pillanatra megáll, rám néz.
– Nem erre számítottál, ugye? Nem egy ilyen témára?
– Hallottam olvastam erről sokat, de most hallom először szisztematikusan, hogy működött ez a szlovákiai magyar körökben – válaszoltam. S most is nyomja a gyomrom, bár magam csak a rendszer végén ismertem meg hasonló helyzeteket.
– Az államrendőrségnek az ötvenes évektől kezdte volt külön magyar osztálya. Ahol megbízható magyar elvtársak szolgáltak. Persze, mindez csak a párt fiókintézménye volt, hiszen a pártközpontból irányították őket is. A jelentések koncentrátuma is oda futott be.
Nagyot sóhajtott.
– Köszönöm, hogy meghallgattál. Látod, itt a papírok, amelyek bizonyítják, hogy magam vétlen vagyok mindebben. Az életpályám is mutatja, hogy áldozat voltam, kiszolgáltatott célszemély. Isten látja a lelkemet, tiszta a lelkiismeretem. De azért teher, máig teher mindez. Nehezék, amely a lelkeinket nyomja – persze, már akiét. S látod, vannak ott jelentések egymásról is. Volt olyan találkozó is, ahol két szlovákiai magyar értelmiségi találkozott, s amelyről mindketten jelentést írtak. Nem voltunk mi félelmetesek, ugyan, veszélyt sem jelentettünk a rendszerre, kontraszelektált volt akkor is a felvidéki magyar értelmiség. De azért nem öröm tudatosítani, hogy kik, hogyan és milyen szinten vezetgettek bennünket. S most már jobban értem Zalabait is, a többieket is. Akiket megnyomorított, szellemileg kizsigerelt az a kor. Volt, aki tisztességes maradt – azt nagyon meggyötörték. Volt, aki beadta a derekát – azt hagyták bizonyos fokig úszni, de kalitkában élt, felügyelet alatt. S volt, aki megpróbált ellenállni – az felőrlődött az állandó küzdelemben. Azután jött az alkohol, a gyógyszerek, sok esetben az öngyilkosság. S főleg és mindig: a kiszolgáltatottság, az állandó táncolás a szakadék fölött.
A tekintete mintha rám lenne szegezve, mozdulatlan. A szem nedves, nem tudom megállapítani, könnycsepp vagy csak az öregség okozta fátyol az, ami kiül rá.
De az arc nyugodt. Mintha megtalálta volna a feloldozást.
 
Az írásban szereplő dokumentumok a Csemadok irattárából valók.
2012, rövidített változat. Az írás teljes szövege a jövőre megjelenő könyvben lesz olvasható.

Cikkajánló

És utánunk mi marad?

Gondolatok a felvidéki magyar közéletiség ethoszáról Pozsony belvárosában sétálgatok 2023 őszén, egy nyugodt hétvégén. Ismét …