Megtépázott álmok

A bársonyos forradalom 21. évfordulójára
Huszonegy év nem kevés idő, főleg akkor nem, ha valóban sorsfordító  események történnek ez alatt.

Bár a ma emberének a történések részletei már nem sokat mondanak,  sosem haszontalan  egy általános visszatekintés. Már csak azért sem, hogy jobban be tudjuk magunkat tájolni a jelenben.

Két izgalmas évtized

Kezdetben voltak az álmok, a jóformán ki sem mondható remények. Bár az emberek többsége elfogadta a fennálló kétpólusú – nyugati polgári és keleti szocialisztikus – világot, többen reménykedtek: csak történik valami, ami pozitívan megváltoztatja az életünket. Arról azonban, hogy mi legyen az a „valami”, nagyon eltértek a vélemények.

Az 1980-as évek második  felének kelet-európai  társadalmai  számára nagyrészt már csak a második világháború utáni berendezkedés történései je- lentették az emlékeket és a tapasztalatokat. 1945 után ugyanis megtört a kelet-közép-európai társadalmak szerves fejlődési íve, s ennek nemcsak gazda- sági, társadalmi, politikai, hanem mentális hatásai is voltak. 1989-ben néhány, a szocializmusban felnőtt nemzedéknek kellett szembenéznie annak a be- rendezkedésnek a válságával, amelyen kívül mást nem is ismert.

1989 óta is sokan felteszik a történelmietlen kérdést, elkerülhető lett volna-e a változás, történhetett volna-e az eseménysor másként, mint ahogy megtörtént. Részleteiben bizonyára igen, egészében véve nem. A volt államkapitalista, magát szocializmusnak nevező rendszer hazugságok sorára épült, s csak idő kérdése volt, a nagy lufi mikor pukkan ki. A kipukkanást a keleti blokk gazdasági csődje, az állami rablókapitalizmus tartalékainak kimerülése, ennek folytán a rubel összeomlása és a Szovjetunió megszűnése jelentette. Bizonyára szerencsénk is volt, hogy a világ dolgaira úgy-ahogy nyitott, a következményeket mérlegelni tudó Gorbacsov volt akkor a keleti blokk élén, s nem a magatehetetlen öregecskék valamelyike, akik háta mögött a militáns tábornokok akár tűzparancsot is kiadhattak volna.

Az elkerülhetetlen, az összeomlás akkor is bekövetkezett volna, csak nagyobb véráldozat árán. A puccsisták 1991-ben Moszkvában bemutatták, mire képesek; az oroszok és a románok is rájöttek, hogy erővel sem lehet visszatartani ezeket a folyamatokat. A történelem gátja egyszerűen átszakadt, az emberek lelkében úgy gyűltek össze a mást akarás energiái, hogy azokat már nem lehetett visszafogni. Így a rendszer önmagába roskadt – s nekünk a saját bőrünkön kellett megtapasztalnunk a régi szólás igazát, amely szerint a szocializmusban az a legrosszabb, ami utána jön.

Kanyargós utakon

Tapasztalata azonban senkinek nem volt az ügyben, pontosan mit is kellene tenni. A Nyugat is, amelyre addig felnéztünk, s amellyel kapcsolatban oly gyerekesen irreális elvárásaink voltak, teljesen felkészületlen volt az ilyen folyamatra. Az 1950-es évek egymásnak feszülése, az 1960-as évek szocializmussal szembeni önvédelmi küzdelmei, a vesztett vietnami háború után örültek, hogy megúszták a dolgot, s a folyamatok nem negatívan, hanem inkább pozitívan érintik őket. Az 1960-as években ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy kétesélyes az emberiség fejlődése. A kommunisztikus modell akkor offenzívában volt, s a Nyugatnak volt mit tennie, hogy a keleti nyomásnak ellenállva elkerülje az összeomlást. A kétpólusú  világ viszonyaira rendezkedtek ők is be, keleten és nyugaton a túlnyomó többség egyaránt azzal számolt, hogy a kétpólusú világrendszer még nagyon sokáig fennáll majd.

A történelem azonban gyakran meglepi az embert, s nem mindig lehet előre kiszámítani a folyamatait. A Szovjetunió is belegyalogolt a maga Vietnamjába Afganisztánban, s ki hitte volna, hogy az akkor háborús uszítónak kikiáltott Teller Ede elgondolása, a csillagháborús fegyverkezési verseny egy nyugdíjas hollywoodi színész rendezésében teljesen átírja bolygónk erőviszonyait. Mi pedig ültünk itt, a mi kis kelet-közép-európai provinciánkban, néztük ezeket a világrezgéseket, s próbáltuk a folyamatokban megkeresni a mi szerény lehetőségeinket.

Új minőség keletkezett?

Bizonyos fokig igen, mivel megszűnt  a hidegháborús szembenállás. A Nyugat fellélegzett, az USA-beli Fukuyama professzor már a történelem vég- éről értekezett. A várt segélyek viszont nem jöttek, a nyugati demokráciák eléggé önző módon viselkedtek. Keleten pedig rá kellett jönnünk, hogy a volt szocialista táborban nagyon kevesen vannak, akik legalább sejtik, mit is kellene tenni. Antall József, Václav Havel és Lech Walesa legalább részben ráéreztek, hogy sem irrealisztikus szocializmus-foltozgatások, sem valamiféle végig nem álmodott harmadik utak nem jelenthetik a megoldást, hanem a visszatérés a történelem által kipróbált, egyedüli működőképes rendszerhez, a plurális demokráciához.

Politikai, törvényalkotási szinten viszonylag gyorsan ment a dolog, hiszen e vonatkozásban létezett működőképes példa. A gazdaság terén már nagyobb buktatók akadtak. A gondot lényegében három kardinális kérdés jelentette. Az első: senkinek nem volt, nem lehetett tapasztalata az ügyben, hogyan lehet az államkapitalizmusból rövid úton működő piacgazdaságot létrehozni. A második nagy probléma az idült tőkehiány volt – lényegében emiatt omlott össze a rendszer. Lehetett ideig-óráig kuponos privatizációval és egye- bekkel zsonglőrködni, de a nagy gazdasági törvényszerűségek előbb-utóbb  el- sodorták ezeket a próbálkozásokat is. Az elkerülhetetlen gazdasági-pénzügyi integráció azt is jelentette, hogy a nemzetközi tőke aránytalanul nagy szerephez jutott, s ezzel a kis kelet-közép-európai  gazdaságok kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Mivel az államok és a nemzetközi szervezetek részéről a remélt pénzügyi injekciók elmaradtak, bizonyos fokig a multik vették át ezt a szerepet. Lényegében megmentették Kelet-Európát  a teljes gazdasági összeomlástól,  ugyanakkor kíméletlenül érvényesítették a saját érdekeiket is.

A harmadik gond pedig az, hogy eme folyamatok az esetek nagy részében nem tiszta és korrekt viszonyok közt valósultak meg. A posztkommunista társadalmakban nagyon megnőttek a társadalmi különbségek, az erkölcs értéke viszonylagossá vált, s a nyugati társadalmakkal összehasonlítva alacsony az önálló véleményalkotás szintje is.

Eltűntek a félelmek?

Nem, csupán átalakultak. A politikai jellegű kiszolgáltatottság gazdasági és szociális jellegűbe ment át. Voltak, akik nagyon gyorsan meggazdagodtak, a tömegek pedig – a globalizáció mediális és egyéb társadalmi hatásainak köszönhetően is – a politikai helyett gazdasági-szociális szempontból kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Érezhetően csökkent a közösségek összetartó ereje, s ez a tény fokozta a társadalmak széthullásának, atomizálódásának veszélyét is. A szabadság foka kétségkívül nagyobb lett, ezek a társadalmak  jóval élhetőbbek, mint a diktatúrák.  Ugyanakkor messze vannak még az ideálistól, a durva manipulációkat, korlátozásokat finomabb módszerek váltották fel.

Ez a folyamat a kisebbségi közösségek számára is nehezebb helyzetet teremtett. Az új viszonyok jobb és hatékonyabb  szervezettséget igényelnek. A versenyfutás állandósult; amely közösség nem képes alkalmazkodni a változó viszonyokhoz, az új folyamatok vesztesévé válhat.

Látnunk  kell, hogy a demokrácia esély – és nem csodaszer. Kétségkívül igényesebbek is lettünk: egészében véve jobb körülmények  között élünk – még akkor is, ha ezeknek a társadalmaknak számos bosszantó negatív vonatkozásuk is van. Beigazolódott  lord Dahrendorf kijelentésének igaza, amely ellen látszólagos pesszimizmusa miatt annyit tiltakoztunk annak idején: a politikai változásokat végbe lehetett vinni négy hét alatt, a jogi természetűeket négy hónap alatt, a gazdaságiakat négy év alatt – ám a tudatiakra tényleg szükség lesz négy évtizedre.

Magyarként nyertünk vagy veszítettünk?

Ez a kérdés hosszabb elemzést igényelne. Az elmúlt két évtized folyamatait szemlélve ugyanis attól tartok, hogy mi, magyarok, nem igazán sorolhatjuk magunkat a valódi nyertesek közé.

Ha az alaptéziseket nézzük, akkor persze örömmel állapíthatjuk meg, hogy szabadságban élünk. Sem Magyarország, sem azok a szomszédos államok, amelyek területén jelentős számú magyar közösségek élnek, nem meg- szállt országok többé. Elég gyorsan és viszonylag sikeresen integrálódtunk a világ demokratikus  országainak nagy családjába, s ez fontos dolog.

Ám azt is látnunk  kell, hogy Magyarország az elmúlt húsz év alatt jelentősen veszített abból a potenciáljából, amellyel akkor bírt. Magyarország a kelleténél többet bukdácsolt az elmúlt két évtizedben, s ez a folyamat kihatott nem- csak az ország megítélésére, hanem a külhoni magyarok állapotára is. Kicsinyes szomszédaiban pedig még mindig sok a gátlás, a területükön  élő magyar közösségek egyéni és kollektív jogai biztosításának ügyében sok a kívánnivaló.

Nem érintették ügyünket pozitívan a globalizációs hatások sem. A migráció, mint világjelenség óvatossá tette a nyugati társadalmakat a kisebbségi kérdésekhez való viszonyulás terén. Az ipartelepítés, az infrastruktúrális beruházások fellazították az általunk lakott régiók szerkezetét is, elégtelen a gazdasági szerkezet, amely nem nyújt kellő lehetőséget értelmes munkahelyek teremtésére sem. Így megjelent nálunk is az elvándorlás, bizonyos vonatkozásokban nem túlzás akár agyelszívásról is beszélni. Mindez csökkenti fejlődési potenciálunkat, s ehhez gyakran még önös érdekek által motivált, nem igazán a közösségi érdekek erősítését célzó megoldások is társulnak.

A szlovákiai magyar társadalom esetében sem állítható tehát, hogy az elmúlt húsz év egyértelmű előrehaladást  hozott volna. Pozitívan kell értékelnünk a szabad szervezkedés lehetőségének biztosítását, ezzel elsősorban politikai téren tudtunk élni. A civil szerveződések tevékenységének szintje el- marad a kívánatostól, ezen a téren további erőfeszítésekre lesz szükség. Fontos momentum  volt az állami szerepvállalás leépítése több területen, a decentralizáció megteremtése, az intézményi autonómiák megerősítése. Ezen a téren főleg a helyi önkormányzatok működése említhető pozitív példaként. Létrejött néhány új intézmény (legfontosabb az egyetem), más intézmények – főleg kisiskolák – viszont különböző okok miatt sajnos megszűntek. Nem jó a helyzet a nyelvhasználat terén, s az is kellemetlen tapasztalat, hogy az el- múlt időszakokkal összehasonlítva csökkent a közösségi összetartás szintje. A meghasonulás jelei is érzékelhetőek a mai szlovákiai magyar társadalomban. Az elbizonytalanodás, a belső küzdelmekre elpocsékolt fölös energiák pedig hiányoznak a jelentősebb célok megfogalmazása és elérése érdekében kifejtendő igyekezet mögül. A legnagyobb hiba pedig elfogadni a nacionalista szlovákok sugalmazását, amely szembeállítja a sikeresség és a hatékony gazdasági érdekérvényesítés gondolatát a magyarságunkhoz való hűséggel. A helyes válasz ugyanis erre a kérdésre nem a vagy-vagy, hanem  az is-is filozófiája. Olyan társadalomban  vagyunk érdekeltek, ahol magyarként, magyar nyelven, magyar iskolai műveltséggel is sikeres az ember.

Godot-ra várva?

Ezek az energiák pedig szükségesek, hiszen a kellő pozitív tudati változás nem következett be a szlovák társadalomban sem. Azok a feltételezések, amelyek arról szóltak, hogy az új szlovák nemzedékek majd megértőbbek lesznek irányunkban, nem teljesedtek be. E téren kiábrándítóak és egyben figyelmeztetőek a Szlovák Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének kutatási eredményei ez év júliusából. Arra a felvetésre ugyanis, hogy Szlovákiában a kisebbségekhez tartozó polgárok szavának ne legyen azonos súlya, ergo: Szlovákiában a szlovákoknak legyen döntő szavuk, a KDH szavazóinak 43, a Smer szavazóinak 41, de az SDKÚ szavazóinak is 33 százaléka válaszolt egyértelműen támogatóan. Az SNS szavazóinak hatvan százaléka ilyen vonatkozásban bizonyára nem meglepő, az azonban inkább, hogy a KDH szavazóinak 25, az SDKÚ szavazóinak pedig csak 21 százaléka vetette el egyértelműen a fenti tézist. Óvatosságra kell, hogy intsen bennünket mindez, mert a jelek szerint az 1970–1980-as évek szociológiai deformációi termelik újra magukat olyan vonatkozásban, hogy a szlovák (román, szerb) társadalom újratermeli a maga erősebb nemzeti beállítottságát, a magyar pedig a békülékenyebb, önfeladóbb habitust. A nemzeti dinamikák emez aránytalanságából mi megint csak nem győztesként fogunk kijönni.

Végezetül:emberként jobbak, értékesebbek lettünk?

Bizonyára ez a kérdés sem kerülhető meg, hiszen létünk értelmének egyik alapkérdését fogalmazza meg. A társadalmi-történelmi folyamatok ugyanis nem öncélúak kellene, hogy legyenek, hanem az emberi létet, annak minőségét kellene szolgálniuk. A műszaki haladás, a globalizáció jobbik oldala, a szabadság magasabb foka kétségkívül hozzájárultak emberi létünk minőségének emeléséhez. Ám a társadalmak atomizálódása, az érzékelhető érték- válság, a mediális-gondolkodásbeli  igénytelenség fokozódása bizonyára kellő óvatosságra int annak ügyében, hogy a fenti kérdésünkre egyértelmű pozitív választ adjunk.

(2010)

Cikkajánló

Nyújtózni a csillagok felé – megjelent Csáky Pál 2. drámakötete

Megjelent Csáky Pál második drámakötete, Egy nap az örökkévalóságból címmel. A kötet záró fejezetében a …