Megtört nemzettudat, széthulló közösség

Az alapparancs változatlan: vállald magad!
Mozgalmas  év van mögöttünk. Egyes történéseit, eseményeit már többször is vélelmezték újságírók, politológusok, szociológusok.

Ilyenkor, az év fordulóján azonban nem árt egy alaposabb elemzés is – terjedelmi okokból persze a teljesség igénye nélkül. Annál is inkább, mivel 2011-ben újabb fontos megmérettetés vár ránk: a népszámlálás.

Honnan jövünk és merre tartunk?

Úgy gondolom, nem szabadna figyelmen kívül hagyni azt a megállapítást, amely azt mondja,  hogy egészében véve nem vagyunk jó állapotban, s a hírünk sem igazán jó a világ magyarjai között. A többes szám első személy természetesen a szlovákiai magyar közösségre vonatkozik. Az összehasonlítás pedig elsősorban a három legerősebb Kárpát-medencei  magyar közösségre: a romániaira, a szerbiaira és a szlovákiaira. Azt mondják ugyanis a szociológusok, hogy nemzeti szempontból e három közösség közül mi vagyunk a legveszélyeztetettebb helyzetben, nálunk a legerősebb az asszimilációs veszély. Figyelembe véve, hogy a romániai magyar közösségnek túl kellett élnie a Ceauşescu-időszakot, a szerbiainak pedig egy balkáni háborút, ez nagyon elgondolkodtató megállapítás.

Vannak vélemények, amelyek azt mondják, ez azért lehet így, mert  mi vagyunk a legpolgárosodottabb magyar népcsoport. Nem hiszem, hogy ez helytálló indok lenne. Attól függ ugyanis, mit értünk polgárosodott népcsoporton. Ha a 21. század viszonyaihoz való kritikátlan és simulékony igazodást, az önfeladás viszonylag előrehaladott állapotát – akkor elfogadhatnánk az ilyen megközelítést  is. Ha ennek függvénye a nemzeti többséghez való alkalmazkodás mindent felülíró igénye, a belesimulás a vélt nemzetközi színtelenségbe, igény az esetleges konfliktusok minden áron való kerülésére, a munkalehetőségek viszonylatában az alkalmazotti habitus kritikátlan érvényesítésére – akkor talán, bár szerintem így is inkább félreértés az egész. A valódi polgárosodás ugyanis épp ennek az ellenpontja. Az igazi polgár kényes szellemi-anyagi függetlenségére, kerüli a kiszolgáltatottságot, amiben csak lehet, önállóságra törekszik. Mindebből  kifolyólag van önálló nézete, amelyet nem könnyű manipulálni, léteznek számára erkölcsi és értékbeli korlátok, amelyek meghatározzák döntéseit és tetteit. A polgárosodás belső szellemi autonómiát is jelent, amelynek alappillére a képesség a független döntés meghozatalára.

Nem mindenki vélekedik persze így. Ismeretes például Ján Ursíny vagy Vladimír Clementis véleménye, akik a második világháború után gőgösen kijelentették, hogy a szlovákiai magyarok legöntudatosabb  részét ki kell telepíteni Magyarországra  vagy szét kell telepíteni Csehszlovákiában. A maradék ideális massza lesz a beolvadásra, mert „a magyarok fölöttébb alkalmasak az asszimilációra, a folyamat könnyű és problémamentes  lesz”. Vagy a katolikus egyház hozzáállása: 1947. február 1-jén datálódott  dr. Pavol Jantausch nagyszombati püspök és apostoli adminisztrátor levele, amelyet a szlovák püspöki kar nevében, a kitelepítések durvasága kapcsán adott közzé. A levél viszonylag korrekt módon bírálja az áttelepítésekkel kapcsolatos túlkapásokat, majd megjegyzi: „Tudatosítjuk, hogy a kötelező munkaszolgálat rendhagyó idők rendhagyó rendelkezése. Minden, a mindennapi tevékenységtől eltérő intézkedés kiváltja az érintettek  ellenállását. Ezért kell vigyázni, hogy ezeket a rendelkezéseket a lehető leghumánusabban valósítsák meg, az érintetteknek a lehető legkisebb fájdalmat okozzanak. Ez azért is fontos, hogy azok, akik köztársaságunk más nyelvű lakosai közül őszintén be akarnak olvadni, rátaláljanak az önkéntes asszimiláció minden lelki feltételére.

A beidegződések tovább élnek

Nézzük csak, mit történt a közéletben 1990 után is e vonatkozásban. A közigazgatási felosztás, az új egyházmegyék még erkölcstelenebb módon meghúzott határai mintha ugyanezt a gondolkodásmódot igazolnák vissza. S mi néha ahelyett, hogy zárnánk a sorainkat és számunkra elfogadható megoldásokhoz próbálnánk belső konszenzust teremteni, görcsösen a nemzeti többség elvárásainak akarunk megfelelni.

Valami talán tényleg nincs rendben velünk, mintha tényleg megroppant volna bennünk  valami. Persze e kérdésben sem lehet és nem is szabad általánosítani. De ha ellátogatunk a Székelyföldre, s szembesülve a csíksomlyói búcsú több százezres tömegével, látjuk más európai kisebbségi közösségek megmaradás iránti elkötelezettségét, elgondolkodhatunk amaz egyértelműség és kemény tartás láttán. Vagy, ha látjuk a Délvidék elszántságát. Az 1970–1980-as években felnéztünk rájuk, ők voltak a példa számos vonatkozásban. De mementó is egyben: mert sokan, sokszor mondták, hogy ott, ahol az embereknek  jól megy, ott hajlamosak a leginkább arra, hogy feladják a saját értékeiket.

S azután jött Jugoszlávia széthullása, és egy hihetetlenül barbár háború. Majd pedig az Európa  felé igyekvő szerb elit felajánlott egy előrelépési lehetőséget a vajdasági magyaroknak:  a kisebbségi statútumot. (Mikor várható Szlovákiában egy ilyen lépés?) Kétségkívül pozitív elmozdulás ez – egy komoly buktató veszélyével megspékelve. Ez pedig az, hogy azon kisebbséghez tartozó polgároknak, akik élni akarnak a felkínált kulturális autonómiával, személyükben is vállalniuk kell az ezzel való azonosulást, magyarán: fel kell iratkozniuk névvel és címmel a kisebbségi választók listájára. S bizony sokan voltak, akik úgy gondolták, ezen a ponton hal majd el a kezdeményezés. Egy véres etnikai háború után pár évvel ki fogja felvállalni a magyar nemzeti listán való személyes szereplést? S láss csodát világ: több mint 140 000-en vállalták. Szlovákiai magyar viszonylatokra  lefordítva: ha itt ilyen lehetőség adódna, találtatna 250 000 szlovákiai magyar felnőtt, aki névvel és címmel, önként feliratkozna egy ilyen magyar listára?

Eltérő történelmi ttér

Pedig mi akár előnnyel is indulhatnánk ebben az összehasonlítás-versenyben. A burgenlandiakat  leszámítva, földrajzilag is a legközelebb vagyunk Európa centrumához, s történelmileg is úgy adódott, hogy mindig részei voltunk az európai Magyarországnak. Ezt a Mohács utáni időkre értem elsősorban, amikor úgy fordult a politika, hogy egy ideig két Magyarország alakult ki, a Habsburg-rész és az erdélyi-balkáni rész. Szapolyait és Habsburg Ferdinándot ugyanazzal a koronával, jogi szempontból ugyanúgy érvényesen koronázták  meg. Ám az kétségtelen, hogy a későbbi fejlődés mindkét országrészben eltérő irányt vett, s ez bizonyos fokig rányomta bélyegét a mentalitásra, a gondolkodásmódra is. Ott a török jóváhagyása nélkül nem lehetett semmi érdemlegeset tenni, itt a habsburgi számítások és intrikák tették kiszámíthatatlanná a helyzetet. Nem is csoda, hogy a későbbi szabadságharcok tájainkon, a történelmi Felföldön gördültek végig, s itt kapott külön élt a történet a reformáció–ellenreformáció küzdelmeiben is. A mi részeink tehát sokkal inkább szerves részei voltak az egységes magyar – szellemi és történelmi – glóbusznak, mint Erdély, Délvidék vagy az önálló entitássá  később vált Kárpátalja. Minket csatoltak először vissza 1938-ban, s kedvező geográfiai elhelyezkedésünk következtében még gyerekkorunkban, a 20. század második felében is a Kossuth Rádió meséin és a Magyar Televízió műsorain nőttünk fel. Még az 1970-es évek elején is Fradi-, Honvéd-, Dózsa- vagy Vasas-szurkolók voltunk, az Illés–Omega–Metró hármas elsőségén vitatkoztunk, egyszóval: mentálisan a magyar világban éltünk. Visszaemlékszem az 1970-es évekre, mennyire meglepődtem, amikor a legendás zselizi igazgató úr, Gerő János egy baráti beszélgetés alkalmával azt mondta: még azok a strici magyar focisták is ellenünk játszanak. Megvallom, első hallásra nem is értettem meg a mondat lényegét: csak a néhány kísérő mondat után fogtam fel, hogy a hanyatló magyar futballt kárhoztatja, amely elfordította a fiatalok érdeklődését a magyar focitól és a magyar viszonyoktól.

Persze, hátránya is volt ennek a geográfiai-szellemi közelségnek: nem alakult ki bennünk olyan fajta autonóm magyar részgondolkodás, mint az erdélyiekben, délvidékiekben, sőt részben még a kárpátaljaiakban is. Lehet, hogy a szerényebb mennyiségű és minőségű szellemi puskaport is érinti ez a megállapítás – de kétségkívül azt a tényt is, hogy a sors által nem voltunk rászorítva a mélyebb autonóm gondolkodásra. S ez néha mintha hiányozna.

Tudjuk,mit akarunk?

Gerő János tanár úr szavai ma is akár európai mementóként is értelmezhetők. Akárhová nézünk ugyanis a civilizált világban, egyetlen nép, egyetlen népcsoport sem ért el semmit anélkül, hogy céljait ne fogalmazta volna meg, s azokért ne próbált volna meg többé-kevésbé egységesen küzdeni. Általánosságban elmondható, ahhoz, hogy egy nép vagy népcsoport sikeres lehessen egy adott történelmi helyzetben, minimum három követelményt kell teljesítenie.

Először is tudnia kell, mit akar. Ezt a terhet nem veheti le más a válláról, magának kell kiizzadnia és megfogalmaznia céljait – s a hozzájuk vezető utakat is.

A második feltétel: a közösségen belül meg kell teremtenie a szükséges kohéziót, az elképzelések mögé fel kell vonultatnia az elengedhetetlen belső támogatást. Az is világos persze, hogy az ellenérdekelt felek mindent meg- tesznek annak érdekében, hogy ez a belső konszenzusteremtés ne legyen sikeres. Így lehet a legegyszerűbben megtorpedózni a többség számára kellemetlen elképzeléseket.

A harmadik feltétel pedig: megfelelő külső feltételeket teremteni, illetve ezeket kihasználni ahhoz, hogy a folyamat sikeres lehessen. Egyetlen további feltétel teljesítése sem tudja azonban helyettesíteni az első két feltétel hiányát: tudnunk kell, mit akarunk, s e mögé oda is kell állnunk.

Nos, valljuk be nyíltan, ilyen vonatkozásban sem állunk jól. Közösségünkön belül nincs egyetértés azt illetően, mit szeretnénk, sőt 2010-ben inkább mélyültek a szakadékok, mintsem csökkentek volna. Eddig ugyanis kilencven éven keresztül az volt az alapparancs: meg kell maradnunk magyarnak, bármilyen körülmények között. Ez egy megkérdőjelezhetetlen  axióma volt, amelynek igyekeztünk mindent alárendelni. Erről szólt szüleink, nagy- szüleink, dédszüleink nemzedékeinek helytállása, erről szólt a Csemadok, a magyar iskolai képzés, a magyar írásbeliség. Képletesen szólva, a mi szlovákiai magyar szigetünk volt a közösségi otthon, ahol megpróbáltuk a mi kis világunkat minél teljesebben kiépíteni. Persze, az elmúlt időszakokban is voltak ellene támadások, voltak meghasonulások, voltak, akik elhagyták a hajót – de mindezt rossz lelkiismerettel kellett, hogy tegyék, s érezniük kellett: szembemennek az alaptézissel. Érezték, tudatosították, sejtették is, hogy valami nem jót, nem tisztát tesznek. 2009–2010-ben  ezek a belső erővonalak ismét megzavarodtak – többen látják úgy, hogy az új közéleti-politikai formációk az elmenők, az önfeladók alá ácsolnak támfalakat. Lassan ott tartunk, hogy aki azt hirdeti: meg kell maradnunk magyarnak, s tovább kell mennünk azon az úton, amely a belső struktúráinkat igyekszik kiépíteni és megerősíteni, arra mondják, hogy nem modern és nem érti kellőképpen az új korok új üzeneteit.

Új korok új szellemeiről persze húszévenként beszélnek Európa keleti felén, s eddig mindegyik ilyen nekibuzdulás zsákutcának bizonyult. Az lesz ez az új, önmagát liberalizmusnak feltüntetni igyekvő tudati zavar is, nem kétséges, csak az a kérdés, mennyi veszteséget kell még addig elszenvednünk. Mert, ha körülnézünk, szlovák–szerb–román–ukrán vonalon ugyanott vagyunk, ahol az 1970–1980-as években voltunk. Náluk akkor is erősebb volt a nacionalizmus, és sok mindent alárendeltek nemzeti érdekeik megvalósításának, míg mi, magyarok – 1956 nyomán is – igyekeztünk elfeledni, elfeledtetni a nemzeti értékek-érdekek képviseletét. Voltak, akik minimum gyanúsnak, szégyellnivalónak, nem modernnek próbálták akkor is beállítani a nemzeti értékekhez való ragaszkodást. Hangsúlyozom, a nemzet modern értelmezéséről beszélek, nem valami ködös múltba révedezésekről.

Az eredmény: folyamatos defenzívába kerülünk offenzív szomszédainkkal szemben. Folyamatosan teret veszítünk.

A belső kohézió nélkülözhetetlen

Ha megnézzük, mitől maradtak meg a történelemben azok a népek, amelyek fennmaradtak, néhány alapkövetelményt pontosan meg tudunk fogalmazni. Mindenekelőtt  megfelelő szerkezeti feltételeket tudtak teremteni maguknak, amelyek a nehéz helyzetekben is megtartották őket. Ez elsősorban az állam, annak alkotmánya, törvényei és intézményei. Esetünkben – a korlátozott szuverenitás elvéből kiindulva – ez az autonóm-önkormányzati rendszerek létrehozatala és működtetése, a megfelelő kisebbségvédelmi tör- vények meghozatala és érvényesítése, valamint az intézmények rendszerének kiteljesítése és hatékony működtetése lehet. E vonatkozásban az útnak igencsak a közepén járunk csupán.

Eme célt kellene szolgálnia, szem előtt tartania a személyi, funkcionális és területi önkormányzati rendszereknek, a közbeszédnek, az iskolarendszernek, a sajtónak is. Emez alapkereteken belül persze lehet és kell is vitatkozni azok formáiról, működtetésükről, a prioritásokról és számos részletkérdésről. További kihívás: vigyázni szülőföldünkre, hagyományainkra, nyelvünkre, nyelvhasználati jogainkra, iskoláinkra, intézményeinkre. Ezt kellene erősítenie kulturális intézményeinknek, iskoláinknak, az egyetemeknek, az egyházaknak. A sajtónak, a közbeszédnek is. Különben csak gyengülni és forgácsolódni fogunk.

Vállalni magunkat

Eme követelmény teljesítése nélkül viszont mozdulni sem tudunk. Ez kell, hogy legyen a jövő, a 21. század alaptézise is. Minden modern nép errefelé halad. Az identitás megőrzése nem idejétmúlt, hanem reneszánszát élő gondolat. Nem feledhetjük ugyanis: sem a törvények, sem az intézményrendszer, sem az EU, sem a NATO nem tud megmenteni egy olyan közösséget, amely belül feladta önmagát. Amelyik nem hisz a saját jövőjében, s nem is akar azért tenni.

Cikkajánló

Az EP Strasbourgban: a kisebbségi iskolák pedagógusait jobban meg kell fizetni

Az oktatás unióbeli korszerűsítésének témájáról fogadott el jelentést ma Strasbourgban az Európai Parlament. A kérdés egyik …