Melyik Európa?

Az éles márciusi szél meglepő erővel söpör végig Párizs utcáin. Az idelátogató akár hálás is lehet ezért: a hideg beszorítja őt a több ezer kávéház egyike-másikába, ahol megismerkedhet emez intézmények utánozhatatlan hangulatával.Nyugalom, derű és könnyedség sok helyen, a pár héttel azelőtti sztrájkokra már semmi nem emlékeztet.

A látogató azonban, ha szóba elegyedik valamelyik helyi lakossal, két-három mondat után itt is hallhat elégedetlenkedő mondatokat. Nem olyan görcsöseket és nem annyira kategorikusan fátumszerűeket, mint Kelet-Európában, de tapasztalhatja, hogy az emberekben ott is erős a bizonytalanság érzése és ott van bennük is a félelem az életszínvonal csökkenésétől is. Gyakran mutogatnak indulatosan a munkanélküliek millióira és a bevándorlókra: Franciaországban valóban sok a volt gyarmatokról betelepült polgár. S a megoldást a legtöbben itt is az államtól, a kormánytól várják.

A Notre-Dame-székesegyház a valóságban szebb, mint azt bármely felvétel érzékeltetni tudná. A forradalmi hevületek által okozott sebeket helyrehozták benne, monumentális gótikája idők felettien gyönyörű. Nemhiába mondják egyesek, hogy az európai civilizáció addig tart, ameddig a gótika megtalálható. A fogékony látogató évszázadok múltán sem tud mást tenni, mint alázatosan fejet hajtani a múlt katedrálisépítőinek elszántsága és tudása előtt. A székesegyháztól alig kétszáz méterre egy kínai vendéglő található. A legjobb helyen, egy impozáns saroképületben. Felirata és reklámjai diszkréten vannak elhelyezve, festett ablakai és a bejárat fölötti kis kínai tetőimitáció az erre járó idegenben mégis egy furcsa eurázsiai kreatúra képzetét keltik. Nevetséges módon arra kell, hogy rádöbbenjek, patriótább vagyok a francia nacionalistánál: taszít a Notre-Dame környéki kínai vendéglő képe. Ám amikor vendéglátóm befelé invitál, a meghívást nem utasíthatom vissza – s ami utána következik, akár politikai jelképnek is megfelel.

Még be sem csukjuk magunk után az ajtót, máris egy fiatal hölgy perdül elénk, széles mosollyal üdvözöl, és megkérdi, lesegítheti-e a kabátunkat. Válaszra nem várva, máris megteszi. Udvariasságnak tűnik, de kitűnő üzleti fogás: aki odaadta a kabátját, már biztos vendég, s biztosan fogyasztani fog. A hölgy továbbadja ruhadarabjainkat egy kolléganőjének, s megkérdezi, melyik asztalnál szeretnénk ülni, milyen kilátást parancsolunk. A széket kihúzza és visszatolja alánk, s mire testsúlyunkat az ülőkére helyezzük, máris a kezünkbe nyomja az étel- és itallapot. A büszke Franciaországban mindkettő többnyelvű és színes fotókkal illusztrált. Amíg az étlapot nézegetjük, italt ajánl. Egyik ajánlatára rábólintunk, ő mosolyog, s elindul a bár felé. Összenézünk, az ismerősöm megjegyzi: jó hely. Még ki sem mondja, a hölgy már ott áll előttünk. Valamit itt felejthetett, gondolom. Nem: a kiválasztott bort hozta. Megmutatja az üveget, előttünk bontja ki, megkóstoltatja, ahogy azt az európai etikett előírja.

Az EDU-konferencia másnap Európa jövőjéről tárgyal. Nehézkes európai politikusok több száz szempontot hoznak majd fel érvül, hogy az egységesülés bonyolult folyamatában hogyan tudnánk a leginkább érvényesíteni a saját kicsi érdekeinket. S közben a világfolyamatokban ott a nagy kérdés, amit az a kínai vendéglő kicsiben felvet: van-e Európának esélye a 21. századi világversenyben, s ha igen, milyen formában és milyen feltételek mellett? A büszke Európának, amely az elmúlt kétezer évben meghatározta a világfolyamatokat. Európaiak fedezték fel Amerikát, s azért tudták meghódítani, mert a civilizációjuk fejlettebb volt. Ugyanez érvényes Ázsia, Afrika, Ausztrália esetében is: az ottani kultúrák nem voltak versenyképesek az európaival, s mivel a folyamatokat akkor is és azóta is a politikai érdek – vagy mondjuk inkább: politikai erőszak? – határozta meg, eme kontinensek váltak Európa gyarmataivá, és nem fordítva. A helyzet azonban a 20. század második felében megváltozott, s harminc év múlva az lesz a kérdés, megfordul-e a re láció. Képes lesz-e a széttagolt Európa lépést tartani a dinamikusan fejlődő Kelet- és Délkelet-Ázsiával, Észak-Amerikával, vagy lemarad a versenyben, s a 21. századbeli világfalu perifériájává válik.

Az a kis kínai vendéglő Párizs közepén, visszafogottságával, diszkrét áraival ezt a dilemmát példázza. Azért létezik ott, mert versenyképesebb, mint a lomhább, lazább francia konkurencia. Bármennyire is nem rokonszenves tehát a kifejezés, megkerülni mégsem tudjuk: korunk egyik kulcsszava a versenyképesség, s aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, önmagát csapja be.

Másnap, a konferencián újból előtűnik, mennyi a megoldatlan kérdés. A szervezés kitűnő, a párizsi városháza elegáns környezetet biztosít a találkozóhoz – ám az is világos mindenki számra, hogy ezek a viták is csak bizonyos fokig termékenyek. Az európai demokratikus vitaklub Bosznia és Hercegovina példáján mutatta meg leginkább saját tehetetlenségét. Hasonló a kép számos más kérdésben is, napjainkig.

Erős az egymásra mutogatás. A kelet-európaiak véleményem szerint joggal mondják, erőteljesebb támogatásra lenne szükségük. Önzést és tehetetlenséget vetnek a Nyugat szemére, formális, nem valós támogatást és tanácstalanságot. – Ti mentetek bele a jaltai egyezségbe, ti támogattátok a volt kommunista kormányokat is, lehetővé téve ezzel, hogy a volt szocialista országok felelőtlenül eladósodjanak – hangzanak a szemrehányások a nem nyilvános találkozókon. – Mi pedig megnyertünk nektek egy világháborút!

A nyugatiak is elmondják: csalódtak a kelet-európai folyamatokban. A reformerők a legtöbb helyen megbuktak, több kérdésben visszakanyarodás tapasztalható. Nem akarják, nem tudják megérteni, mit jelentett negyven évig más koordináták közt élni. S azt sem, hogy ezekben az országokban nem létezett a szó valódi értelmében vett ellenzék. Másként gondolkodók igen, ám ezek gyakran csak addig működtek, amíg protestálni kellett valami ellen. Pozitív politikacsinálásra nem voltak felkészülve, s az egyes lépések megtételére még csak receptek sem akadtak. Ráadásul az is kiderült időközben, hogy távolról sem minden egykori ellenzéki demokrata.

A nyugatiak a sokmilliárdos segélycsomagokra és beruházásokra mutogatnak, a keletiek a társulási szerződések számukra több esetben hátrányos voltára. A nyugatiak széttárják a kezüket: több nincs. Nagyon más világ ez, mint például a második világháború utáni volt. Több mint húszmillió munkanélkülink van, mi is arra kényszerülünk, hogy lépésről lépésre bontsuk le a szociális jóléti államot, panaszkodnak. És egyáltalán: mivel vegyük rá az állampolgárokat, hogy több adót fizessenek? Hogy Kelet-Európa miatt rosszabbul éljenek? Mit mondjunk a holland, dán, francia anyáknak, miért küldtük a fiaikat a Balkánra vagy Kelet-Európa más részeire békecsinálóknak, ahol lőhetnek is rájuk? És ti, mondjuk ott, Szlovákiában, hajlandóak vagytok-e tíz százalékkal csökkenteni az életszínvonalatokat, s ezzel hozzájárulni Bosznia újraépítéséhez? S ki tegye meg Európa részéről ezeket a nehéz lépéseket? Franciaország, amely eddig is a legtöbb katonát küldte, s ahol az év elején nagyon kemény sztrájkhullám volt? Helmut Kohl, akinek minimálisra csökkent a többsége a Bundestagban, akinek ott a hatalmas keleti kolonc a nyakán, s aki eddig is messze a legtöbbet fizetett? Netán Nagy-Britannia, ahol a kormánynak szinte teljesen eltűnt a támogatottsága, s ahol Major miniszterelnöknek rengeteg gondja van a saját képviselőivel is? Spanyolország a maga 23 százalékos munkanélküliségével – vagy talán a kisebb államok? És hová küldjék a támogatást? Oroszországba, amely egy feneketlen zsák, s ahol újból világhatalmi ábrándokat szőnek? Lengyelországba, Szlovákiába, Magyarországra, Romániába, Bulgáriába – támogatni a visszajött régi kádereket?

Minden nehézség ellenére nem hiábavalóak ezek a viták. Egyvalamit mindenképpen tudatosítanak a résztvevőkben: az egymásrautaltságot. Kérdés, tudunk- e tanulni a hibáinkból, mulasztásainkból, vagy marad annak a kifacsartan szellemes mondásnak az igazsága, amely szerint a történelem egyetlen tanulsága az, hogy képtelen vagyunk tanulni belőle.

Számunkra, Szlovákiában élő magyarok számára sem hordoz pozitívumokat a helyzet ilyen rendezetlen állása. Az ország jelenlegi vezetése kihasználja a dolgok átláthatatlanságát, és azt teszi, amihez egyedül ért: a zavarosban halászik. Érzi, most lehet húzni több vonatkozásban is a nadrágszíjon. Később esetleg majd enged belőle és javít valamit az imázsán, de az alapviszonyok akkor már olyanok lesznek, amelyek hosszabb távon nekik kedveznek. S ha mégis pozitívabb fordulatot vennének a folyamatok, kérdéses, hogy a szlovák társadalom képes-e, akar-e egy újabb forradalmat megvalósítani.

A dolgok jelenlegi állása mellett ugyanis Szlovákiának naponta csökken az a minimális esélye is, amely az EU- és a NATO-tagságra mára megmaradt. Fel van erre a helyzetre készülve a szlovákiai magyarság? Elfogadható-e számunkra az, hogy ezzel az országgal esetleg mi is elsodródunk kelet felé? Elfogadható, hogy a magyar–szlovák határ esetleg „bekeményedik” és a többfázisú Európa egyik belső törésvonalává válik – akárha csak átmeneti időre is?

S ha – remélhetőleg – mégsem így lesz, mi, Szlovákiában élő magyarok, fel vagyunk-e készülve arra, hogy a fejlett Európa része legyünk? Vigyázat, a fentebb említett versenyhelyzet ránk is vonatkozik! Kihasználtuk-e az időt, az elmúlt éveket, s energiáinkat nem meddő belső vitákra pazaroltuke el? Létrehoztunk-e egy olyan ütőképes szellemi elitet, amely képes ezt a népcsoportot európai vizeken is kormányozni? Erősödtünk-e az önszerveződés terén, van-e elfogadható jövőképünk, s képesek vagyunk-e azt több nyelven, európai szinten felmutatni? Egyáltalán: hogy állunk a nyelvtudással legmagasabb képviseletünk szintjén is?

Persze, mindannyian tudjuk, hogy a mi lehetőségeink nem kezelhetőek elszigetelten az országban zajló folyamatoktól, s helyzetünk legjellemzőbb vonása a több téren tapasztalható kiszolgáltatottság. Így viszont szinte bénító, hogy a közelmúlt egyik felmérése szerint a szlovákiai magyarság elutasítja az autonómia lehetőségét, mint megoldási formát. Nagy arculcsapása ez a szlovákiai magyar politikának, amely a leginkább ludas egy ilyen eredmény létrejöttében, mivel nem képviselte egyértelműen választói előtt akaratát. Mosolydiplomáciával ilyen helyzetben semmire sem megyünk, s azt sem tudom elhinni, hogy az értelmes szlovákiai magyarok az után epekednének, hogy oktatásügyünket az idők végezetéig ilyen Slavkovská kaliberű hivatalnokok igazgassák(?), hogy a kultúránk felügyelete a Matica alá legyen begleich – schaltolva. Márpedig vagy ez lesz, vagy autonómiának kell lennie, az oktatásügy és a kultúra autonómiájának minimálisan. Az autonómia ugyanis azt jelenti, hogy mindenki maga igazgatja a saját dolgait, s ehhez pénzt és törvényes jogköröket kap. A közvélemény-kutatás szerint ezt utasítja el a szlovákiai magyarok többsége. Mi ez, szellemi rövidzárlat vagy a politikusok kommunikációs tehetetlensége?

A visszafogottságot a tehetetlenségtől a kellő helyzetben tanúsított akciókészség – vagy annak hiány választja el. Ebben a vonatkozásban látnunk kell, hogy a szlovákiai magyar politika – és a szlovákiai magyarok igazi önszerveződési képessége – még istenigazából nem méretett meg. Eddig mi csak protestálni tudtunk valami ellen, hála Istennek, sok esetben sikeresen. De a gyökerekhez való statikus lecövekelés a jövő Európájában bizony kevés lesz: oda mobilis tudatosság, gyors helyzetfelismerés, jó szervezettség és megfelelő kommunikációs képességek szükségeltetnek majd. Politikai elitünknek kvázikormányként kell működnie, értelmiségünknek képesnek kell lennie az európai kompatibilitásokra. Az ötven évvel ezelőtti módszerek húsz év múlva megszűnnek hatékonyaknak lenni. S mennyire gondolunk az utánpótlásra? A közelmúltban Pozsonyban egy tanácskozáson vettem részt, ifjú szlovák kereszténydemokraták szervezték. Öt nagykövetségről voltak jelen az asztalnál, a szlovák parlamentet hárman képviseltük, mintegy hetvenfőnyi hallgatóság előtt, szombat este. Ami engem meglepett, a hetvenfőnyi fiatal közül legalább tizenöten beszéltek kiválóan angolul vagy németül.

Össze tudunk-e hozni mi szombaton este hetven fiatalt, akik világnyelveken képesek vitatkozni Európa ügyeiről? Van-e egyáltalán olyan alapítványunk, amely felkarolná a hazai, hátrányosabb szociális helyzetű fiatalokat?

Jól sáfárkodunk-e idővel, pénzzel és energiákkal?

Párizs egy magyarban nagyon vegyes érzelmeket kelt. Ha kultúrember, megcsodálja, meg kell csodálnia a Versailles-i palotákat, a Montmartre-t, az Eiffel-tornyot, az Operát, a Louvre-t, a Champs Élysées-t. Ez utóbbi közepén pedig mi mást, mint dühöt érez a Place Clemenceau-n, a névadó szobra előtt. De hasznos is számára a párizsi szél – új gondolatokat ébreszt benne. S nagyon megérti, miért jártak ki századok óta ide feltöltődni eleink.

Nem árt néha kívülről is megnézni önmagunkat. (1994)