Mi, magyarok és szlovákok

Állandósulni látszik a magyar−szlovák vitasorozat a 21. században is. Mindazok, akik úgy gondolták, hogy Szlovákia függetlenedése, esetleg a két ország EU-tagsága után megnyugszanak a kedélyek, csalódni kénytelenek.

Ez a helyzet senkinek nem jó, rengeteg energiát von el fölöslegesen értelmesebb tevékenységektől, s komoly szellemi-politikai-társadalmi  terhet jelent mind- két ország, mindkét nép számára.

Ez az írás rövid elemzést szeretne nyújtani arról a történelmi-tudati háttérről, ami ezt a jelenséget élteti. A magyar oldalon néha bosszantó tájékozatlanság és naivitás jellemzi azokat a nézeteket, amelyekkel egyesek ehhez a kérdéshez közelednek, míg a szlovák oldalon inkább a fóbiák, a mély előítéletek megléte a meghatározó.

Szerintem a kölcsönös megértés legmélyebb akadálya az egyes világlátások közti különbség: mintha az idősíkok csúsztak volna el a két nép közötti érintkezési felületen. Mintha a 20. század első fele − a görcsös nemzeti ön- magába fordulás szlovák részről − vitázna köldöknéző módon a 20. század második fele által kínált lehetőségekkel (átfogóbb megoldási lehetőségek keresése). Ez a meg nem értés tehát mélyebb probléma, nem csupán politikai: ám az is tény, hogy az aktuálpolitika  bőven él – a szlovák oldalon gyakran vissza is él – vele.

Huszonöt éves testközeli tapasztalat alapján mondom, hogy a probléma lényege két tényben érhető tetten. Az első, hogy a szlovákság részéről hiányoznak a mélyebb történelmi, államvezetési tapasztalatok, az elmúlt másfél évszázadban politikai-társadalmi gondolkodásukat a túlélési stratégiáktól az önálló állam létrehozataláig terjedő spektrum határozta meg. Ebbe a képbe türemkedik be az a tény, hogy a szlovák fél máig nem tudta feldolgozni azt az adottságot, hogy az országban több mint fél milliós magyar közösség él. Az igazság az, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel, s mint oly sok mindent a történelmi közelmúltban, ezt is afféle hűbéri ajándékként kezelik. Tény, hogy az elmúlt évtizedekben nem dolgoztak ki értékelhető kínálatot emez erős közösség helyzetének rendezésére, problémáinak megoldására.

Némi leegyszerűsítéssel szólva a szlovák értelmiség, a szlovák politika két fő áramlata ez ügyben az alábbi nézeteket vallja: a militánsabb a mielőbbi erőszakolt asszimilációt és az országból való kiszorításunkat  látná megvalósítandónak, míg a toleránsabb ugyan megtűr itt bennünket, de szeretne másodrangú helyzetbe szorítani, s asszimilációnkat inkább a természetes társadalmi folyamatokra bízná.

A magyar oldalt az információk hiánya, néha jelentős fokú naivitás és némi köldöknézés jellemzi. Ezen túlnézve pedig itt is kétféle alapattitűd  rajzolódik ki. Az első hajlik arra, hogy leírjon bennünket;  számára teher ez a téma. Összpontosítsunk csak a gazdasági és egyéb formájú együttműködésre, és ne „terheljük” a kapcsolatokat állandóan a magyar közösségek helyzetének feszegetésével, mondják  vagy gondolják. Ez a kisebbségi nézet, a többség az odafigyeléstől az aktív támogatásig keres megoldási lehetőségeket, néha sután, néha alaposan a téma mellé is nyúlva.

Mi viszont itt vagyunk, nem is kevesen, s a túlnyomó többség közülünk magyarként szeretne boldogulni itt, a szülőföldjén.

Nem az elfogultság mondatja tehát velem, hogy a probléma megoldásának kulcsa mindenekelőtt Pozsonyban van.

A szétfejlődés kezdetei

A fal a 19. század elején kezdett el közénk ékelődni, a kiváltó okok mindkét oldalon ugyanazok voltak: a nemzeti nyelv, a nemzeti kultúra féltése, igyekezet annak a közéletben való minél szélesebb térnyerésére. Míg a magyarok a német és − kisebb mértékben − a szláv befolyással szemben akartak védekezni elsősorban, addig a szlovákok a magyar hatás növekedésétől tartottak, ebben láttak elnemzetlenítő tendenciákat. A magyar rendi ország- gyűlés ugyanis II. József halála után – a német és a latin nyelv hegemóniáját megtörendő − sorra hozta a magyar nyelv megerősítését célzó rendelkezéseit a közoktatásban  és a közigazgatásban. A szlovák értelmiség ezt magyarosításként élte meg, s ezekre az igyekezetekre vitairatok tucatjaival válaszolt. Az első ilyen röpiratot még Ján Kollár írta 1821-ben Néhány szó a magyarországi szlávok elmagyarosításáról címmel. Ezeknek az írásoknak nagy része ráadásul Németországban, német nyelven jelent meg, így a vita mindjárt az elején nemzetközi dimenziót is kapott.

Nem tudtuk a kérdést jól kezelni 1848−1849-ben sem – igaz, hogy energia sem maradt rá az akkori sűrű történések miatt.„Hazánkban is váratlan fordulatok történtek – írja Ľudovit Štúr 1848 márciusában. − Ha az új rend életbe lép, az új viszonyok között, az új világban alig fogunk egymásra ismerni. Mindenféle úrbéres szolgaságnak, amely népünket  jobban kínozta, mint a zsidókat gyötrő egyiptomi rabság, immár vége van. És ha nemzeti  szempontból is megkapnánk azt, amire feltétlenül szükségünk van, úgy teljesen szabadok és elégedettek lehetnénk.”

Sajnos, nem így történt. Štúrék 1848 májusában Liptószentmiklóson megírták a szlovák nemzet követeléseit tartalmazó kiáltványukat, ám Szemere Bertalan belügyminiszter erre elfogatóparanccsal válaszolt. Annak ellenére te- hát, hogy Kossuthék zászlai alatt több mint húszezer szlovák származású katona harcolt a magyar szabadság ügyéért, a kisebbségbe szorult radikális szlovák értelmiséget 1848 ősze már a Habsburgok támogató táborában találja. S bár Kossuthék 1849 tavaszára felismerték annak szükségét, hogy kiegyezzenek a kisebbségekkel, az 1849. júliusi szegedi kisebbségi törvény túl későn jött ehhez. Az már egy más kérdés, hogy bár a Bach-korszakban néhány szlovák értelmiségit is megpróbáltak bevonni a magyarellenes megtorló folyamatokba, többen nem dőltek be ennek, látván, hogy a szlovák nemzeti törekvésekkel szemben a Habsburgok még elutasítóbbak, mint a magyarok. Štúr ezt írta

1850-ben:„Nálunk egyre rosszabb idők járnak. Azelőtt, bár magyar járom alatt, de mégis volt valamilyen életünk, voltak kapcsolataink. Most, a német hegemónia idején, körbekerítve, nincs semmink, szétszóródtunk,  és pusztulunk.” Ez persze nem azt jelenti, hogy rehabilitálnák a magyarokat. „Ami bennünket illet, mi a magyarok csőcselék voltáról örökre meg vagyunk győződve, ám, hogy tisztelni kell őket, arról nem. S közösséget velük a legkisebb mértékben sem vállalunk” írta Štúr Vozárnak nem sokkal később.

Viták a kiegyezés után

Nem javult a helyzet a kiegyezés után sem, ellenkezőleg: rögzült a szembenállás. A magyar oldalon ezek a társadalmi-gazdasági felfutás évei, amelyek azonban sok kellemetlen melléktermékkel is járnak: önző befelé fordulással, gőggel, szűklátókörűséggel. A századforduló  közeledtével egyre erőteljesebb félelemmel is a magyar nemzet demográfiai visszaszorulásától saját országában. A szlovákok viszont egyre kilátástalanabbnak  látják a jövőjüket, az akkori magyar kormányok némely szlovákellenes lépéseinek hatására is. Ott keresnek menedéket, ahol azt meglelni vélik: sokan közülük a pánszláv mozgalmakban  is. „Fuss a magyar elől, még akkor is, ha kezét nyújtaná!” − jellemzi a kialakult helyzetet utólag, a 20. század hatvanas éveiben némi fej- csóválással még az erősen nemzeti beállítottságú Vladimír Mináč is. „A bizalmatlanság teljes és átalányozott: nem tesz különbséget magyar és magyar között. Nem akarja látni, s nem látja, hogy belsőleg a magyar nemzeti mozgalom is differenciált.” A szlovák politika, a szlovák közélet ekkor egyébként is komoly válságba kerül: a három felmerült lehetőség közül (szlovák−magyar kiegyezés, szlovák−cseh közeledés, össz-szláv megoldás) egyik sem lát- szik járható útnak.

A magyarellenes beidegződések ekkor végzetesen mélyen rögzülnek.„A magyarság a szlovák politika végzete. Ha a szlovák politika önállótlan volt, elsősorban a magyarokkal szemben volt az. Mozgásiránya a magyar politika mozgásirányának a negatívja, koncepciói ellenkoncepciók, hangja visszhang csupán. …A magyarokhoz  való viszonyunk nemcsak nemzeti sorsunkat, hanem nemzeti tudatunkat, illetve lelkünket is meghatározta. Sok évtizeden keresztül elsősorban azzal léteztünk, hogy elrugaszkodtunk a magyaroktól, hogy nem adtuk meg magunkat, hogy rajtuk kívül és ellenükre éltünk: ez a magatartás sokáig létezésünk lakmuszpapírja” – írja Vladimír Mináč Itt nemzet él című írásában, 1967-ben.

Mennyország és pokol: az autonómia

1918-ban nem várt fordulat következett be, a történelmi Magyarország megszűnt létezni, s létrejöttek az utódállamok. A szlovákság némi svindlivel az akkor kialakított Csehszlovákiához került, az „új” Magyarország és Csehszlovákia (Szlovenszkó) között mesterséges határt alakítottak ki a nagy- hatalmak. A szlovákok ezt a helyzetet általában pozitívan értékelték, ám helyzetük nem rendeződött  úgy, ahogy elképzelték. A csehek nem tartották be az első világháború alatt tett ígéreteiket Szlovenszkó (és Kárpátalja) autonómiájának kialakítására, a volt magyarországi részekkel kapcsolatban úgy viselkedtek, mint valami gyarmattal, s kétségbe vonták a szlovákság mint ön- álló nemzet és a szlovák mint önálló nyelv létezését. Masarykkal kapcsolatban még egy dolog megdöbbentő  − írja Imrich Kružliak A szlovák dilemma című írásában, 1988-ban. − Feltétel nélkül elfogadta Wilson eszméjét Közép- Európa valamennyi nemzetének önrendelkezési jogáról, de a saját államában ezt az eszmét csak a csehekre vonatkoztatva akceptálta. Ez abból következett, hogy a szlovákokat az egész cseh politika az úgynevezett »csehszlovák nem- zet« részének tekintette, s ez a cseh politikai gyakorlatban és gondolkodásban azt jelentette: a cseh nemzet része.”

A 20. századi szlovák politika tehát egy újabb mentsvárat keresett: az autonómiát. 1920-as években megalakultak az autonomista mozgalmak, s ami- kor csak megbillent a hatalmi egyensúly Európában (1938−1939, 1968,

1990−1992), mindig ebbe az irányba próbálták meg elmozdítani a történéseket. Ám amikor − területi és politikai − autonómiáról beszéltek, mindig a csehektől való eltávolodást és de facto a szlovák állam létrehozatalát  értették alatta. 1939-ben  és 1992-ben  ez meg is történt, 1968-ban pedig föderációvá alakították a volt Csehszlovákiát. Ez az az ok, ami miatt az autonómia bármely formájának felemlítése vörös posztó a szlovákok számára. A torzult módon rögzült terminus technicus azt sugallja nekik, amit ők végigcsináltak a 20. században. Az autonómia formáinak bevezetése alatt a fokozatos elszakadást ér- tik – s ezt a rossz beidegződést az elmúlt két évtizedben sem sikerült korrigálni.

A bosszú és az ellenségkép sehova sem vezet

Aki eljut odáig, hogy megpróbál érdemben szembenézni ezzel a helyzettel, joggal teszi fel a kérdést: ki lehet-e egyáltalán törni ebből a szerencsétlen mókuskerékből? A felvetést józan ésszel mérlegelni igyekvő, tisztességes ember csak egyetlen választ adhat: igen, ki kell törni. Ehhez azonban egy alapvető dolog szükséges: a valódi akarat. A sokszor idézett francia−német közeledés alapja is ez volt: egyéniségek fel merték  vállalni a megoldás kezdeményezését mindkét oldalon. A taktikázás, csűrés-csavarás nem vezet sehová. A mellébeszélés és az önáltatás sem.

Egyelőre viszont ott tartunk, hogy még érdemben beszélni sem tudunk erről a kérdéshalmazról. A szlovák oldal – kimondva vagy kimondatlanul – máig egy határmódosítástól  retteg. Még képzett emberek esetében is meg- döbbentő ez a leragadás. Hiába érvel az ember NATO- és az EU-tagsággal, hiába a nagy igazság hangoztatásával, amely szerint a legjobb kisebbség az elégedett kisebbség, az irracionális gátak mindeddig erőteljesebbnek bizonyultak. A viszonyrendszer legmélyebb pontja, az 1945−1949 közötti korszak ötvenedik évfordulóján a felvetésre, hogy  próbáljunk  meg ehhez a kérdéshez úgy viszonyulni, mint tette azt a szlovák parlament a zsidók és a kárpáti németek esetében (sajnálkozás  kifejezésével, sőt egy suta bocsánatkéréssel), a szlovák parlament majdnem minden pártjának az volt a válasza, hogy határozatban megerősítették a beneši dekrétumok érvényességét. Sőt, hogy bonyolultabb legyen a kép, néhány magyar közülünk is azt mondta, nem kell bolygatni ezt a kérdést. Igen ám, de azt is látni kell, hogy amíg a közös múltunkkal kapcsolatos ügyeket valahogy rendbe nem tesszük, esélyünk sincs arra, hogy a jelen és a jövő dolgait rendezzük. Mert a jelen és a jövő ügyeit is csak ugyanazzal az őszinte, valós akarattal  lehet megoldani – például egy modern,  átfogó kisebbségi törvény formájában. Ám amíg nincs meg az akarat a múlt hibáinak tisztázására, nem lesz igazi akarat a jelen és a jövő kérdéseinek rendezésére sem.

Van megoldás?

Természetesen – mondjuk magyar oldalról. Az élni és élni hagyni filozófiája, a jogok törvényi garanciája, egymás megbecsülése és az önkormányzati formák alkalmazása. De zavarodottságot, sőt elutasítást látunk, ha áttekintünk a másik oldalra. Továbbra is hiányzik a kínálat. Hiányzik az elvi modell, milyennek képzeli el a szlovák  értelmiség a valóban toleráns, kiegyensúlyozottan működő, többnemzetiségű Szlovákiát.

S nem csak az a probléma, hogy kínos-keserves az előrehaladás az ilyen nehéz terepen, hanem az is keserves tapasztalat, mennyire vissza lehet fordítani folyamatokat. Szlovákia 2006 utáni visszarendeződése nemcsak az ezzel kapcsolatos veszélyekre és mély beidegződésekre figyelmeztet, hanem a politika szerepére − s arra is, hogy ez a téma olcsó muníció lehet a közvélemény manipulálása terén. Ide nem kellenek makrogazdasági és pénzügyi ismeretek, mint a gazdaság menedzseléséhez, elég az olcsó populizmus. S ami a legkiábrándítóbb: az ilyen hozzáállás az emberek legmélyebb, legkevésbé pozitív ösztöneire kalkulál.

Egy biztos: a vékony és megosztott szlovákiai magyar értelmiség sem mutogathat másokra. A saját feladatát el kell végeznie, nem hagyhatja cserben közösségét. Egy egységes, határozott akarat mögé kellene egy egységes, erős közösségi támogatást felsorakoztatni.

Sajnos, ettől is nagyon messze vagyunk. Így pedig – jobb híján – marad a 19. századi típusú tocsogás-locsogás.

(2011)

Cikkajánló

Az őshonos kisebbségek védelme egy újabb parlamenti jelentésben kapott helyet

Az Európai Parlament ez évi utolsó plenáris ülésén elfogadta az uniós polgárságról szóló 2017-es évi …