Miért ne sirassuk Csehszlovákiát?

A várban, a Károly hídon, az Óváros téren vasárnap délután is rengeteg az ember. Idegenek, turisták elsősorban: a hazai „nuž já to teda udělám” (Nos hát akkor megteszem) – mentalitás alkalmazkodik hozzájuk. Az üzletek a forgalmasabb helyeken este is nyitva tartanak, bóvlit és értékesebb árut egyaránt kínálnak az érdeklődőknek.

A Károly hídon strázsálók e téren is vezetnek, valódi ötletbörze, amit kínálnak: fotó óriás anakondával potom egy dollárért, láncait tépő erőművésszel, úgyszintén egy dollárért. Kiemelt lehetőség a csupa izom erőművész legyőzése a fényképezőgép lencséi előtt, igaz, ez már öt dollárért. A Pepíknek, úgy látszik, édes mindegy, mit gondolnak majd róla otthon az olasz honfitársai, amikor a fényképen cingár társuk alatt legyőzve látják őt. Fő az öt dollár, az olasz pedig fizet. A Pepík értékrendje tehát már ígéretesen közelít az oly hőn áhított piaci szellemhez.

Egy szó, mint száz, Prága novemberben sem nyújtja egy széthulló félben lévő ország fővárosának képét. Prága él, lüktet, a soknyelvű beszéd hallatán az embernek egy pillanatra sem támadhat kételye: ez itt, kérem, valóban Európa.

A Szent Vitus-székesegyházban a jobb oldali támasztópilléren látható az első Csehszlovák Köztársaság nagycímere, rajta a felirat: „Pravda vítězí!” (Győz az igazság!) Igen, a régi huszita jelszó túlélte az évszázadokat, s az az érzésem, túléli majd az elkövetkezendőket is. Egy ősi igazságot fogalmaz meg ugyanis, s míg ember él a földön, addig az ilyen igazságoknak lesz létjogosultságuk.

Már-már lelkiismeret-furdalásom támad, amiért kaján kisördög kezd el bennem motoszkálni a felirat láttán. S bár nagy vigalomra a prágai nyüzsgészsongás láttán sem lehet okom, nem tudom elhessegetni a gondolatot. A várkertben az elnöki ház üres, a reneszánsz palota is sivár az elnöki lobogó nélkül. Az elnöktelen köztársaság őszi nyüzsgése nem tudja bennem feledtetni a „Pravda vítězí!” igazát. (Ez a felirat van egyébként ráhímezve a pillanatnyilag hiányzó elnöki lobogóra is.) Csehszlovákiát hetvennégy évvel ezelőtt ugyanis egy hazugságra építették, s ez a hazugság van ma szertefoszlóban.

Lehet, hogy többeket megbotránkoztat ez a kissé nyers kijelentés. Sokan félnek a jövőtől, s az úgy-ahogy fennmaradó Csehszlovákia biztonságot jelenthetne számukra. Sokan érzelmi alapon kötődnek a megszűnőben levő államalakulathoz, többeket családi szálak, baráti szálak kötnek Csehországhoz – ez utóbbiak közé számítom magam is. Többen a gazdasági fejlődés letéteményesének találják Csehszlovákiát. Mindeme nézeteknek mély igazságmagjuk van, amelyet én egy pillanatig sem akarok megkérdőjelezni. De a tények ettől még tények maradnak: a közös ország eddigi formájában megszűnik, s számunkra az lenne a rosszabb, ha valamiféle rokkant unió formájában maradna fenn tovább. Amikor a köztársasági szervek már bármit megtehetnek, a szövetségiek pedig nem működnek, s csupán arra lennének jók, hogy a szalonképtelen kistestvér badarságait próbálják meg elfogadhatókká sikálni a világ előtt. Egyetérthetünk a csehekkel, ilyen unió nekünk sem lenne jó. Amikor a szlovák kormány vígan eltereli a Dunát, s a felelősséget a szövetség viseli. Amikor nem teljesíti a nemzetközi szerződésekből fakadó kötelezettségeit, s számonkéréskor ismét csak a de facto nem létező, de iure föderációra mutogatna. Akkor már inkább jöjjön a tiszta helyzetet teremtő megoldás, akkor is, ha fájdalmas lesz. A szlovák politika pedig tanulja meg viselni tettei és kijelentései súlyát. Ha egyszer emancipációról beszélünk, akkor ez elkerülhetetlen követelmény.

Nem először kerülünk – s bizonyára nem utoljára – olyan helyzetbe, hogy ismét csak két rossz megoldás között kell választanunk, s azt kell mérlegelnünk, melyik a kevésbé rossz. Ráadásul úgy fest a helyzet, hogy rövid távon az egyik, hosszabb távon a másik megoldás lehetne elfogadhatóbb. Rövid távon ugyanis kétségbeejtő a szlovák politika felkészületlensége az önálló államisággal járó feladatokra. Nem létezik egyetlen olyan politikai párt sem (némiképp talán a Polgári Demokratikus Unió kivételével), amely szakembergárdájával, politikus személyiségeivel garantálni tudná emez átmenet sikerét, még akkor sem, ha ennek az összehasonlításnak alapjául nem a nyugat-európai pártokat, hanem a lengyel–cseh–magyar háromszög pártjait vesszük. Szánalmas kapkodás és dilettáns rögtönzés folyik, amelyre leginkább a politikai hazárdjáték kifejezés illik. Nekünk még attól is óvakodnunk kell, hogy egy esetleges későbbi ratifikációs népszavazás kapcsán az ilyen pancseroláshoz a nevünket adjuk.

Ezek az első benyomások, amelyeket a „Pravda vítězí!” felirat egy magyarból manapság kiválthat. S a második: vissza a történelemhez. Az elmúlt hetven-egynéhány év szubjektív benyomásai ellenére a történelmi igazságoknak a tények szintjén változatlanoknak kell maradniuk. Tomáš Garrique Masaryk kétségkívül művelt ember volt, s kétségkívül mondott bölcs dolgokat is. Az egyik ilyen klasszikusan szép kijelentése, hogy az államokat egy eszme hozza létre. Amíg az eszme él, virágzik az állam. Ha megszűnik az eszme, megszűnik az állam is.

A csehszlovák állam létrehozatalával kapcsolatos első hazugság az ún. csehszlovakizmus eszméjének kiötlése és alkalmazása volt. Nem lehet erre mást mondani, mint azt, hogy ez tudatos félrevezetésre szolgált, hiszen Masaryk maga is teljesen mást állított az – egyébként ijesztően tájékozatlan – európaiaknak, és teljesen másban egyezett meg 1916-ban Pittsburghben az amerikai szlovákokkal. Persze, ezzel kapcsolatban azt a kérdést sem kerülhetjük meg, hogy egyáltalán kit képviselt Masaryk ott és akkor, s kit képviseltek az amerikai szlovákok. (Ezt a kérdést alkalmasint tovább is lehetne vinni: kit képviselt Vavro Šrobár az első Nemzeti Bizottságban, és kitől kapta legitimitását például az 1918. október 30-i turócszentmártoni összejövetel? Kit képviselt Masaryk, Beneš és Štefánik Párizsban, milyen jogon csaptak össze 1918 októberében egy nem létező ország számára kormányt? Még csak azt sem mondhatom, hogy mindezt hárman tették, hiszen az egész „stiklit” Beneš csinálta, s táviratilag értesítette róla T. G. Masarykot, a kormány – úgymond – elnökét és egy személyben pénzügyminiszterét, aki éppen Amerikában tartózkodott, s a „hadügyminiszter” Štefánikot, aki pedig az egyszerűség kedvéért akkor éppen a szibériai tajga földjét taposta.)

S máris itt vagyunk Benešnél, a hazugságok sorozatának fő kiagyalójánál. Nem mi ítéljük el őt: saját népének elismert történésze mondta róla, hogy ő a cseh történelem legnagyobb törpéje. Talán a gyűlölet és a kisstílűség szobrát lehetne róla megmintázni. Már 1916-ban megírta ugyanis Romboljátok le Ausztria–Magyarországot! című politikai pamfletjét, amely irománynak nagy szerepe volt abban, hogy a korabeli Európában elterjedhetett a „Monarchia = a népek börtöne” azonosítás. A hatalomvágy azonban az egyébként kétségkívül éles beneši agyat teljesen elzsibbasztotta: a fenti kiadványban például a Monarchiával szembeni egyik legfontosabb fenntartása az volt, hogy ott mind az osztrák, mind a magyar elem kisebbségben van, s „leigázva” tart többmilliós népeket. Ugyanakkor már 1916-ban Miskolcról, Vácról mint „ősi szláv településekről” beszélt, amelyeknek „természetesen” az újonnan létre hozandó északi szláv államban a helyük. Ismeretesek továbbá a szintén tőle származó korabeli térképek is, amelyeken nemcsak korridort javasolt a délszláv összeköttetés megteremtésére, hanem megrajzolta Csehszlovákiát Debrecennel, Sopronnal, Tatával együtt. Romániát nemcsak a Tiszáig képzelte el, hanem Kecskeméten túlig, és Szerbiát szintén az „ősi szerb” településsel, Székesfehérvárral együtt látta megvalósíthatónak. Magyarországnak nagylelkűen meghagyta volna körülbelül a jelenlegi Pest megyét.

Utólagos kifogásaink azonban – lássuk be – azon túl, hogy a történelmi tisztázást szolgálják, elméletiek. Beneš valóban nagy játékos volt (hogy ne használjak most más, keményebb kifejezést). Az ilyen emberek egyik fő „életművészi” képessége, hogy el tudják magukat fogadtatni másokkal. A szövetséges és egyesült hatalmak simán elismerték fent említett, jogi szempontból elképesztő módon létrehozott kormányát, csakúgy, mint később, a béketárgyalások folyamán érveinek nagy részét –mivel az érdekeik úgy kívánták. S amikor a korabeli magyar politika „mély éleslátással” és a diplomáciai mérlegelés „teljes” arzenáljával épp azt az Apponyi grófot küldte ki a béketárgyalásra, akinek a neve a legellenszenvesebben csengett a korabeli Európában (nem mintha másvalaki változtatni tudott volna az előre leosztott lapokon, de mégis, ilyen szarvashibát egyszerűen nem szabad elkövetni), akkor az egyik illetékes bizottság elnöke egy délután a következő szavakkal fordult bizottsága tagjaihoz: „Uraim, négy óra van, szíves engedelmükkel a mai tanácskozást berekesztem, hogy mindannyian részt tudjunk venni a nagyra becsült barátunk, Beneš úr által rendezett fogadáson, és névnapja alkalmából kifejezzük jókívánságainkat.” Márpedig ez is művészet ám, a nagyhatalmak képviselőiből álló „független” bizottságot ilyen állásfoglalásra késztetni – akkor, amikor a vesztesek delegációi pedig lényegében elszigeteltek voltak a békeszerződések színhelyén. Csoda-e, ha ezek után a „nagyérdemű” békeszerződések úgy taposták sárba a többek közt a Wilson által meghirdetett szép elveket, mint annak a rendje? S létrehoztak például egy olyan Csehszlovákiát, amelynek 13,5 millió lakosából csupán 6 millió volt cseh? (A többiek: 3 700 000 német, 2 000 000 szlovák, 800 000 magyar, 400 000 ukrán, 360 000 zsidó stb.) Nézzük csak meg ismét Beneš Ausztria–Magyarországgal kapcsolatos legfőbb kifogását, s máris nyilvánvalóvá válik, miért volt oly égető szükség a csehszlovák nemzet feltalálására!

S ne feledkezzünk el Beneš másik „zseniális” találmányáról, a kisantantról sem, annál is inkább, mert a jelenlegi szlovák politikai térfélen, a parlamenti pártok szintjén – ez alól talán csak a kommunista utódpárt, a Demokratikus Baloldal Pártja kivétel – ez az orientáció ma is kísért, s ez egyáltalán nem biztató jel.

Most, amikor szánalommal nézzük e jobb sorsra érdemes ország, Csehszlovákia agóniáját, ezekről a tényekről sem szabad megfeledkeznünk. Arról sem, hogy minket itt jórészt hűbéradományként, megbízhatatlan elemként, rosszabb esetben kimondottan ellenségként kezeltek: pedig sokszor lett volna mód tisztességes megegyezésre. T. G.Masaryk fel-felemlegette például a Csallóköz visszaadásának lehetőségét, de tudván, hogy ő is előszeretettel játszott kettős játékot (irányunkban is), kérdéses, ezt mennyire gondolta komolyan.

S ugyan kit hozzunk fel pozitív példaként követői közül? Benešt, Gottwaldot, a Kassai Kormányprogram létrehozóit? Novotnýt, akinek alkotmánya nem vett tudomást rólunk? Talán Ludvík Svobodát, akivel kapcsolatban sokan elérzékenyülve mondogatják, hogy tudott ám magyarul is? Azt azonban mintha elfelejtették volna, hogy 1947-ben minden gátlás nélkül vezényelt azoknak a katonáknak, akik a magyarokat deportálták. Gustáv Husákot, aki a drága magyar elvtársaktól kezdve – magyarul – az irredenta sovinisztákig mindent hajlandó volt elmondani rólunk, attól függően, hogyan változott a politikai széljárás? Kimaradt a sorból két államférfi, akik nem voltak nagy politikusok ugyan, de viszonylag toleránsnak tekinthetjük őket. Alexander Dubček és Václav Havel sem tett semmi különöset az érdekünkben, de legalább ellenünk sem. A hetvennégy év számbavétele tehát igencsak szomorú.
Az első köztársaságbeli – igencsak viszonylagos! – tolerancia és az 1968-as alkotmánytörvény az a két tisztább pont, amelyek nemcsak a lehetséges irányokat, hanem az elszalasztott lehetőségeket is mutatják.

Ilyenek jártak az eszemben a prágai vár kertjében, 1992 októberében, amikor az ország fennállásának 74. évfordulóját ünnepelték. Arra a látogatásra gondoltam, amikor itt Václav Havellal utoljára találkoztunk hivatalosan, a vár reneszánsz szárnyában. Látszott rajta, hogy már feladta, hogy beletörődött a megváltoztathatatlanba. Egyikünk sem örült – Duray Miklós sem, Bugár Béla sem, hogy egy ilyen helyzetben, megtört politikusként kell őt utoljára látnunk. A több mint egy órás megbeszélésen nagyon nyíltan beszélgettünk, elmondtuk fenntartásainkat is. Ő erőtlenül védekezett: tette, amit tehetett, mondta, s tett volna még többet, ha lett volna rá módja. Csak hát…

Mi ezt kissé másként érezzük, jegyeztük meg, nem keményen. Keménységnek ott és akkor már nem volt értelme. Az elnök szinte apátiába sülylyedt, s nekem az volt az érzésem, azt éli át, amit a kisebbségi politikusok is oly gyakran: az eszköztelenséget, a kiszolgáltatottságot. A machiavellizmussal szembeni védtelenséget. Nem tudtam sajnálni őt, ellenkezőleg, minden politikusnak szívből kívánom, hogy ismerje meg azt az érzést, s lehetőleg addig, mielőtt a nagypolitikában döntéshozói helyzetbe kerülne.

Prága, mint mondottam, alkalmazkodik a külföldiekhez. Az áraiban is. A Kandúrhoz címzett fogadóban egy sima ebéd – sült hús káposztával, knédlivel, két sörrel – kerek százas. Boldogult egyetemista korunkban mindez ugyanitt kijött egy húszasból.

Fönt, a várban, az egyik legszebb látnivaló: egy fatörzsbe faragott, keresztre feszített Krisztus. Igazán nem szokványos ábrázolás, a formák a fatörzs természetes ívét követik. Egy szudétanémet szobrász ajándékozta Havel elnöknek, s általa a cseh népnek – a megbékélés jeléül. A szobrászt magát is kiűzték Csehszlovákiából a háború után. Krisztusának egyik keze a szöggel való átütés görcsébe rándul, az arcon ott a mérhetetlen fájdalom. A másik kéz azonban a magasba lendül: mintha esküdne, mintha békét intene.

Meghallják, megértik ezt a hatalomtól megrészegült új hazárdjátékosok?
(1992)

Cikkajánló

Elfelejtett hőseink

Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra meg újra meg kell küzdenie a hitéért …