Nagy királyunk, István

Mit jelent, mit jelenthet korunk elbizonytalanodott emberének szent királyunk és üzenete? Nem kevesebbet, mint azt, hogy létezhetünk, magyarként élhetünk itt, Európa közepén, s magyarul beszélhetünk.

Nem túlzás ez, egyáltalán nem. A 21. századból visszatekintve a történelemre láthatjuk, hogy az egyes történések, a politikai döntések, csaták, háborúk vagy a békés építkezés korszakai is úgy épülnek egymásra, mint óriási, végeláthatatlan kártyavárrétegek, amelyeket minden generáció után mintha betonnal öntenének le. Az egész folyamat így építi önmagát, így jönnek létre az újabb és újabb emeletek, de értelemszerűen továbbépítkezni csak ott lehet, ahová az előttünk járó nemzedékek pilléreket emeltek. István műve apja, Géza tevékenységére épül, így építi magát az egész Árpád-házi mű. Mátyás uralkodása nem valósulhatott volna meg atyja, Hunyadi János erős helytállása nélkül, a 19. századi dualista Magyarország felemelkedése is csak a kiegyezés pillérein volt lehetséges. Ugyanúgy van ez a nemzet életében is, mint a személyes történetekben: mindannyiunk léte és munkássága szüleink vállalására épül, s gyerekeink léte, jövőnek feszülése is elképzelhetetlen a mi szerepvállalásunk nélkül.

S azt is láthatjuk, hogy ha ebben a folyamatban valahol a képzeletbeli váltókat rossz irányba állítják, akkor az egész eseménysor rossz irányba fog folytatódni. István és édesapja, Géza olyan helyzetbe kerültek, hogy évszázadokra meg tudták határozni a magyar történelem irányát. Abban a korban uralkodtak, amikor Kelet-Európában az összes itt élő nép esetében lezajlott hasonló eseménysorozat.

A történészek sokszor hangsúlyozzák, hogy a legfontosabb döntés, amelyet minden nép vezetőinek meg kellett hozniuk, az volt, hogy Kelet vagy Nyugat felé fordulnak-e, Kelet vagy Nyugat hatalmi struktúráiba tagozódnak-e be. A politikai küzdelem a nagy és gazdag magyar honért évszázadokig tartott, s lényegében tart mindmáig. Az Árpád-ház viszonylatában kifejezően szól erről szent koronánk, amely közismerten a bizánci nyitott alsó rész és a nyugati zárt felső rész ötvözete. Már ez is beszédes üzenet: a hűbériség korának szabályai szerint ugyanis a császárok nyitott koronával koronázták meg az ő fensőbbségüket elismerő királyokat, fejedelmeket. Aki viszont Krisztus földi helytartójától, a pápától kapott zárt koronát, az hatalmát joggal eredeztette a Teremtőtől, s értelemszerűen soha nem ismert el földi hatalmat maga felett. A magyar szent korona ezt az üzenetet hordozta minden generáció számára: a magyarok királya nem ismer el földi hatalmat maga fölött, a magyarok népe nem szolganép, hanem szabad nemzet, amely önmaga dönt saját jövőjének alakulásáról.

Ez a döntéssorozat történelmünkben gyakran volt problematikus. Az államalapítás után nagyon gyorsan rá kellett jönnünk, hogy a Kárpát-medence ugyancsak huzatos helye a világnak. Kitűnőek ugyanis a földrajzi-éghajlati-mezőgazdasági adottságai, valóban összekötő terület Kelet és Nyugat között, amely békeidőben gyümölcsöző együttműködést kínál mindenkinek, aki ezt az adottsághalmazt működtetni akarja. Ugyanakkor csábító föld is minden hatalom számára: a keleti és nyugati hatalmak sokszor megpróbálták kiterjeszteni rá befolyásukat. S ez nem minden alkalommal történt erővel, fegyverrel, szellemi, civilizációs küzdelem is volt ez nagyon gyakran, s természetesen nemcsak minket, magyarokat érintett, hanem minden itt élő népet, már a honfoglalás előtt is.

Ilyen szándék húzódott meg már Cirill és Metód térítő útjai mögött, akik – bár földi útjuk végén leborultak Róma tekintélye előtt –, fiatalkori térítéseikkel és a glagolita-ábécé megalkotásával és elterjesztésével épp a német püspökök befolyását igyekeztek csökkenteni még a magyarok bejövetele előtt az akkori Moráviában. Nézzük csak, mit mondanak minderről a cseh történészek: „Logikus, hogy Morvaföld tiszteli patrónusait, Cirillt és Metódot. Morávia meghívta őket Közép-Európába, ők eljöttek ide és itt működtek. Amennyiben tehát Morvaföld megtiszteli védőszentjeit, ez a regionális jellegű hazafiság szép példája. Ám, ha őket szláv hittérítőkként akarjuk ünnepelni, ezzel van egy kis probléma. Ők ugyanis nem egy érintetlen földre jöttek, pogányok közé. Ez egy Kelet által szorgalmazott misszió volt, amelynek célja a latin befolyás – mondjuk ki, a német befolyás – visszaszorítása volt. Kell-e tehát Cirillt és Metódot ilyen összefüggésben is tisztelnünk? Kérdezzük meg tehát nyíltan: mi történt volna, ha Cirill és Metód missziója sikeres lett volna? Se több, se kevesebb, mint az, hogy sokkal szorosabb kapcsolataink lennének Kelet felé, nem csak a művelt Görögország, hanem a pravoszláv világ felé. Örüljünk tehát, hogy Cirill és Metód missziója végül is sikertelen lett és mi a latin Nyugat hatása alatt maradtunk. Máskülönben szláv betűket és liturgiát használnánk, s Oroszország és Szerbia szoros szövetségesei lennénk. És őszintén: tényleg úgy gondolja valaki, hogy ez az ideológiai harc, amely a 9. századra nyúlik vissza, egyértelműen véget ért?” – írja Zbyněk Petráček a Lidové Noviny idei július 4-ei számában.
Ilyen összefüggésben kell tehát kiemelnünk Istvánnak és nevelőinek döntését: a nyugati keresztény családba való betagozódás valóban stratégiai, történelmi fontosságú döntés volt. A Lech-mezei csatavesztés katasztrofális következményei mutatják, mi lett volna, ha ez a vérveszteség többször is megismétlődik. Elvesztünk volna, eltűntünk volna a történelemben, mint ahogy eltűntek nálunknál számosabb népek is. A korabeli Európa keresztény közösségébe való betagozódás nemcsak az elfogadottságunkat jelentette, hanem felemelkedésünk lehetőségeit is. A 10–15. században a magyarok országa az egyik leggazdagabb, legelismertebb állam volt az akkor ismert világban, a magyarok királya véleményének kikérése nélkül Európában senki nem hozott meg egyetlen fontosabb döntést sem. Nem véletlen, hogy Magyarország a 11. századi értékelések szerint benne van Európa három leggazdagabb országában, lakosainak lélekszáma akkor ugyanannyi volt, mint mondjuk Angliáé.

„Hajh, de bűneink miatt…” – sajdul fel azonban a költő a Himnuszban, ha tovább szemléli ezeket a folyamatokat. S bizony: adottságainkkal igencsak rosszul sáfárkodtunk. Az csak az egyik probléma, hogy a Kárpát-medence komoly érdekek ütközőzónájában van. Ez bizonyára elkerülhetetlen küzdelemsorozatot jelentett – ám akkor is jobban kellett volna gazdálkodni életekkel és vérrel, erőforrásokkal és eszközökkel. Az elkerülhetetlennel tisztességgel kell szembenézni, ám igenis bűn belehajszolni a nemzetet olyan véráldozatokba, amelyeket okosabb hozzáállással el lehetett volna kerülni. Ha csak a huszadik századra tekintünk vissza ilyen szempontból: nagyon rosszul szerepeltünk az első világháború végső szakaszában és az utána következő hónapokban, bűnösen felelőtlenül hajszoltunk bele közel 200 ezer embert a Don-kanyari tragédiába, s 1956 után is túllihegő vérszomjassággal taszítottunk ki az országból ugyanennyi embert… István üzenete ilyen vonatkozásban is érvényes: a körültekintő bölcsességet sugallja évszázadok távlatából is.

Persze, a mai kor embere azt is megkérdezheti, miért fontos a nyugati hatalmi- és kultúrszférába való betagozódásunk, hiszen ott sem fenékig tejfel az élet. Bizony nem: ám aki azt várja, hogy a történelemtől ingyen is kaphatunk bármit is, az nagyon gyorsan csalatkozni fog. Az élet bizony küzdelem minden korban, mindenki számára.

Nézzünk azonban pragmatikusan vissza az elmúlt ezer évre. Fentebb azt kritizáltam, hogy a nyugati civilizáció részeként sem hoztak népünk vezetői mindig olyan döntéseket, amelyek nemzetünk felemelkedését és megerősödését célozták volna. Ám ha tárgyilagosan vizsgáljuk a nagyobb folyamatokat, azt kell látnunk, hogy két olyan időszak volt, amikor az elmúlt ezer évben kicsúsztunk a nyugati civilizációs együttműködésből. Ez a másfélszáz évig tartó török megszállás volt az ország nagy részének vonatkozásában, illetve a második világháború után egy több mint négy évtizedes keleti szférába való sodródás. Mindkét időszak katasztrófát jelentett népünk számára. A török hódoltság és háborúk alatt majdnem kihalt a magyarság, a szovjet megszállás alatt pedig lelkiekben torzult el. Nehezen gyógyuló, kitörölhetetlen, mély sebeket eredményezett egyik is, másik is.

S itt kell rámutatnunk a nyugati civilizációs kapcsok jelentette belső, szellemi-lelki pillérek fontosságára. „Géza, István atyja megértette, hogy a nemzet jövője érdekében nyugati politikát kell folytatni, s azt is megértette, hogy a nyugati tájékozódás nemcsak politikai, hanem világnézeti kérdés is. Családjával együtt megkeresztelkedett, utódjává kiszemelt fiát, Vajkot keresztény hitben neveltette, népe térítésére bajor papokat hívott országába – de maga bévül nem vált igazán kereszténnyé” – írja a nagy történész, Hóman Bálint Szent István című könyvében. István azonban már minőségileg más vezető volt. Nem feledhetjük ugyanis, hogy István nemcsak államot alapított, hanem a magyar katolikus egyházat is ő szerveztette meg. „Lelkiségének ez a keresztény jellege, politikájának szilárd világnézeti megalapozása különbözteti meg Istvánt a Kelet és Nyugat, a törzsszövetség és a monarchia, a pogányság és a kereszténység eszméi közt hánykolódó apjától. Ez irányította magas erkölcsi célok felé és ez határozta meg az államszervezésben követett eljárását is. István a politikai hatalomban látta az égi boldogsághoz vezető eszközt” – folytatja elemzésében Hóman Bálint.

Legszebben mindezt fiának címzett Intelmeiben fogalmazta meg. „Minthogy a királyi méltóság rangját csakis a hívők és a katolikus hitet vallók nyerhetik el, ezért parancsainkban a szent hitet tesszük az első helyre. Ha a királyi koronát meg akarod becsülni, legelőször azt hagyom meg, tanácsolom, illetve javaslom és sugallom, kedves fiam, hogy a katolikus és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden Istentől rendelt alattvalódnak példát mutass, s valamennyi egyházi személy méltán nevezzen igaz keresztény hitvallású férfinak; enélkül bizony, tudd meg, sem kereszténynek, sem az egyház fiának nem mondanak. Akik ugyanis hamisat hisznek, vagy a hitet jó cselekedetekkel teljessé nem teszik, fel nem ékesítik, minthogy a hit cselekedetek híján meghal, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök uradalomban vagy koronában nem lesz részük.”

Sokan persze azt is megkérdezhetik, miként érint bennünket Szent István ünnepe, hiszen mi nem vagyunk Magyarország állampolgárai, s augusztus 20-a Magyarország legnagyobb állami ünnepe. Nos, a modern kor ismeri nemcsak az állami, hanem a nemzeti ünnep fogalmát is. Szent Patrik az írek védőszentje. Ünnepét megünnepli minden ír nemcsak Írországban, hanem szerte a világon is. Az USA számos városában olyankor hatalmas felvonulásokat szerveznek, de élénkzöld ír nemzeti színbe öltözik Latin-Amerika és Ausztrália számos nagyvárosa is. Az amerikai cseh szervezetek is hangosan ünneplik október 28-át, a cseh állam kikiáltásának emléknapját – egy teljesen indifferens országban, az USA-ban. Aki bemegy a zágrábi dómba, baloldalon hatalmas szent Cirill és Metód szobrokat lát, még gyakrabban találkozhatunk velük Bulgáriában, sőt, szülőföldjükön, Északkelet-Görögországban is. Nem Szlovákiában és Csehországban ünneplik tehát őket a legmasszívabban, hanem a balkáni szláv és ortodox vidékeken. S nézzük a nagyobb nemzeteket: a Bastille ostromát megünneplik a volt francia gyarmatokon is, mint ahogy a brit ünnepeket is máig tisztelettel megünneplik a Brit Világszövetség (Commonwealth) összes országában.

Szent Istvánnal is így vagyunk – nemcsak mi, magyarok, hiszen ő nemcsak a római, hanem az ortodox egyház szentje is. Mindannyiunkat, minden Hungarust felajánlott élete végén, egy reménytelen helyzetben, az Istenanyának is. Becsüljük ezt meg, s hajtsunk tisztelettel fejet emléke, műve és üzenete előtt.

Hiszen ő a miénk is.

(Megjelent a Szabad Újság e heti számában)

Cikkajánló

nagy_kadar_1

Megelevenedik Nagy Imre és Kádár János „hitvitája”

Egy nap az örökkévalóságból címmel nemzeti ünnepünkön mutatja be Csáky Pál új drámáját a budapesti József …