Régi szép idők

Vasárnap hajnal egy lévai bérházban: az asztalon gyertya pislákol, mellette kis tranzisztoros rádió szól. Odakint alig érezhetően ritkul a sötétség, idebent minden csendes. Csendes a lépcsőház, nem jár a mindig nyikorgó lift sem, nem csapódik újra és újra a bejárati ajtó.

A szomszéd szobában alszik a család, a gyerekek szuszogása az ajtóig sem ér. Idilli csönd, paradicsomi csönd, gondolhatnád. A boldogság rontatlan kis szigete.

Valami mégis ébren tart, valami mégsem hagy nyugodni. A kis rádióból soha nem hallott szöveg árad. Témák, amelyek eddig tabunak számítottak: a háborús keservek, a háború utáni meghurcolások történetei, az 1950-es évek bestialitásai. Tanúságtételek az 1960–1970-es évek dörzsöltebb módszereiről is. Mindez szélcsendes kis időszakban az 1980-as évek végén, amikor az egyik erősen szocialista gondolkodó is azt mondta, eme gondolati többletért érdemes felkelni vasárnap hajnalban.

Akkor is elsősorban oda, Magyarországra figyeltetek. Érett már valami, dagadt, feszült. Valami, amit néven nevezni nem tudtatok, nem mertetek. –Hallottad? – állítottak meg az utcán többen is. – Pozsgay tegnap azt mondta, hogy 1956 nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt. Tabajdi azt nyilatkozta, hogy Magyarországot nem nyugatról, hanem délkeletről fenyegeti veszély.

Mondatok, amelyekre sokan régóta vártatok. Mondatok, amelyek sokakat megleptek, mellbe vágtak. Mondatok, amelyek igazságtartalmukkal sokakat lelepleztek, s akik épp emiatt nagyon felbőszültek miattuk. Mondatok, amelyek réseket szabtak a hazugság huzatán, s valami újat, mást, őszintébbet sejttettek.

Az ember nem tudta pontosan, mire vár, de érezte, valaminek történnie kell. A belső katarzis igénye, egyfajta lelki megtisztulás igénye feszült a lelkekben. S leperegtek róluk, teljességgel hiteltelenekké váltak az addig használatos, mindent gyógyító kifejezések, mint szocialista internacionalizmus, szocialista demokrácia, marxista helyzetelemzés.

Valami ott volt a levegőben, valami addig megfoghatatlan, elképzelhetetlen. Akkor is, ha csehszlovák állampolgárként sokat dühöngtetek miatta, hogy az ország lemarad erről a folyamatról is. Amikor párttitkárok nómenklatúra- arccal bizonygatták igazukat, amikor az újságokból, rádióból, televízióból a szocialista eszmerendszer rendíthetetlenségét hirdető szólamok áradtak. Amikor párttitkárok, Csemadok-vezetők behívattak és határozottan az arcotokba vágták, vegyétek tudomásul, hogy ebben az országban még   nagyon sokáig az elvtárs megszólítás fog dukálni, és a szlovákiai magyarság számára csakis a szocializmus biztosíthatja a felemelkedést és a boldog jövőt.

Az emberek közt járva pedig azt tapasztalhattátok, mindez lepereg róluk. Mindez hiteltelen, üres szavak áradata csupán, egy olyan jelenségé, amely a létező szocializmus egész időszakát végigkísérte. Amikor a szöveg maga nem sokat jelentett, s amikor az értelmes ember a sorok közül és az elhangzott szavak mögül próbálta előkaparászni az igazság egy-egy darabkáját.

Figyeltetek, és reménykedtetek. Sejtettétek, hogy tőlünk keletre lényeges folyamatok indultak be, hogy Gorbacsov szövegei lényegükben is mások, nemcsak formájukban. Sejtettétek, hogy immár nem Husák és Jakeš szavai a mérvadóak, hanem Havel és Dubček Panorámának adott interjúi. Miloš Kopecký felszólalása, amelyben nyíltan távozásra szólította fel az akkori pártvezetőket, elismerést váltott ki belőletek és reménnyel töltött el.

Azután beindult a lavina. Jöttek a keletnémet menekültek, megnyílt a magyar –osztrák határ, s hiába bátorítgatta magát Honecker, hogy a berlini fal ezer évig fog állni, megingott, s eltűnt az is.

Emlékszel, Budapestre mentél éppen, a soros színházlátogatásra. Nénikéd, megrögzött rádióhallgató, mint mindig, a legfrissebb hírekkel fogadott. Valami történik Berlinben, mondta. Képzeld, nekiestek a falnak, újságolta, miután este, az előadás után hazaértél. És nem lőttek rájuk, ez valamit jelent, húzta föl a szemöldökét, mint aki valóban sokat tud. Tudott is: a férje végigcsinálta ötvenhatot, együtt végigélték az azt követő retorziók teljes skáláját.

A legcsodálatosabb azonban az éjszakai jelenése volt. Hosszú beszélgetés után végre aludni tértél, a csukott ajtón keresztül azonban hallottad, hogy újra bekapcsolja a rádiót, meghallgatni a Szabad Európa kétórás híreit. Egyszer csak óvatos kopogás az ajtón: – Alszol? Te, ez már nagyon komoly! Már darujuk is van, daruval bontják a falat! Hidd el, azt már nem lehet visszacsinálni!

Azután jöttek a tüntetések itt is, elért ide is az eufória, megéltetek valamit a forradalomból. Pártvezetők mondtak le, igazgatókat cseréltetek ki, új pártokat alapítottatok. Jártátok a vidéket, megtapasztaltátok, ahogy az emberek egy részében kigyúlt a fény. A másik rész azonban passzív maradt, várakozó, érdektelen.

Időközben a parlament törölte az alkotmányból a hírhedt negyedik cikkelyt, amely a párt vezető szerepét biztosította a társadalomban. Emlékszel, a Csemadok színjátszóinak próbájára kellett volna menned akkor is, ám leragadtál a képernyő előtt: a televízió ugyanis élőben közvetítette a prágai parlament ülését. A szavazás után kerestél egy pálinkás üveget, és azzal mentél a Csemadokba: megünnepelni ezt a történelmi eseményt.

Azóta sok idő eltelt, sok mindent megéltetek. Elmerenghettetek azon, mi minden alakítja a történelmet: milyen mértékben befolyásolja azt az emberi gondolkodás, a társadalmi-gazdasági háttér, s mi lehet ebben a kavalkádban a személyiségek szerepe. Elgondolkodhattatok az összefüggéseken is: az afganisztáni kivonulás nélkül lett volna-e 1989, s Reagan csillagháborús terve nélkül lehetett volna-e afganisztáni, csehszlovákiai, magyarországi, németországi kivonulás? Meddig tartható fenn mesterségesen egy hazugságokra alapozott rendszer – a valóságtól elrugaszkodott ideológiával, mesterséges gazdasági, társadalmi, politikai viszonyaival, kontraszelekciós káderpolitikájával – és művileg fenntartott fogyasztói áraival. Eltávolítható-e szelektíven a hazugság, nevezetesen: menjen a titkosrendőrség, a pártapparátcsik, a tehetségtelen gyárigazgató, de maradjon – mondjuk – a kétkoronás tej. Fejleszthető- e az egyre mélyebb válságba sodródó országban egyoldalúan a fegyverzet, fenntartható-e békeidőben a több milliós, aránytalanul nagy hadsereg?

Elmeditálhattatok az egyén szerepéről is az ilyen történelmi változások alkalmával. Afölött, hogy nem elég ellenzékből jópofa kritikákat tenni a fennálló rendszerre. A váltás után minden addigi érdem kinullázódik, s a politikai szerepet vállaló volt ellenzéki is ugyanabba a pozícióba kerül, mint az a volt vezető, akit addig esetleg bírált. Naponta bizonyítania kell, megoldásokat hoznia, különben ugyanúgy megbukik, mint elődje. Az erkölcsi alapállás, amely szerint ő jó vezető, a másik pedig rossz volt, nem igazán számít. A politika az eredményességen alapszik, s aki nem tud eredményt produkálni, az menthetetlenül elbukik.

Látható, hogy az 1990 utáni politikusi réteg számos fontos kérdést képtelen volt megoldani. Csődtömeget örökölt, ez igaz. Egy-két kivételtől eltekintve nem volt képes azonban egyértelmű irányt szabni eme csődtömeg felszámolására, új lábra állítására. A pozitív kivétel bizonyos fokig Csehország – Magyarország és Lengyelország neki-nekilendül, majd tétovázik; Szlovákia, Románia, Bulgária még igazán be sem tájolták magukat. Vajúdnak a balti államok is, az embereknek pedig napról napra fogy a türelmük. Egyre világosabbá válik, hogy 1989-ben nem valamiféle erkölcsi-elvi többlettől indíttatva mentek ki elsősorban az utcára. Sokan csalódtak, mást vártak: a fád szövegek helyett színeket, a gátolt egyéni mozgástér helyett lehetőségeket. A nyugati vízióban a rövid idő alatti gazdasági felemelkedést sejtették. S mivel ez elmaradt, csalódottak, kiábrándultak.  Csalódottak a reformkommunisták is, mert háttérbe szorították őket.

Csalódottak a volt ellenzékiek, az 1989-es forradalmárok is, ők is nagyrészt felmorzsolódtak, kiszorultak a hatalomból. Arról beszélnek, hogy a forradalmak megeszik a saját gyermekeiket – ahelyett, hogy eltűnődnének a hibáik felett és szembe mernének nézni a kérdéssel: valóban forradalom történte 1989-ben, vagy csupán egy ügyes svédcsavar, amelyben valakik valakikkel eljátszatták a balek szerepét.

Persze, azt is tudjátok mindannyian, a dolgok korántsem leegyszerűsíthetők. Tény, hogy a volt kommunisták 1989-ben elvesztették a politikai egyed uralmukat, ám az is tény, hogy a hatalomba bekerült mezítlábasok – Csengey Dénes találó meghatározása – alig-alig tudtak hozzáérni a második dimenziós, gazdasági és mediális hatalomhoz. S talán azon is elmerenghettek, hogy mit jelent a gyakorlatban a Nyugat oly sokszor ragozott segítsége. Hogy mennyire használta ki a Nyugat azt, hogy nemcsak a hidegháborút, hanem a gazdasági versengést is megnyerte, hiszen 1989–1992 történetéhez a keleti gazdasági-pénzügyi relációk leértékelődése ugyanúgy hozzátartozik, mint a politikai változások. E tekintetben talán nem elhanyagolható az egyik brüsszeli szakember véleménye sem, aki szerint mégiscsak figyelemre méltó, amit a kelet- európai posztkommunista országok gazdaságai produkáltak 1989 óta – a nyugat-európai protekcionizmus és egyéb korlátozások ellenére. Mert ugyan ki gondolt 1989 eufóriájában az olyan szempontokra, hogy a gazdasági feszültségekkel küzdő nyugat-európai kormányok fő igyekezete nem valamiféle karitatív adakozás lesz az új demokráciák irányában, hanem a saját hatalmi helyzetük megszilárdítása? Hogy otthoni sikertelenségük esetén őket ugyanaz a leváltás várja, mint kelet-európai volt disszidens kollégáikat, akikkel ugyan rokonszenves mosolyokat tudnak váltani, ám segíteni csak nagyon visszafogottan segítenek, s egy új Marshall-segély álma pedig soha nem volt reális?

Csoda-e, hogy a kelet-európai politikában az 1989–1990-es naiv eufória után egyre több disszonáns hang is megjelent? Csoda-e, hogy táptalajra találtak a nacionalizmusok és villámgyorsan megszerveződtek a maffiák? Csoda-e, hogy a bénító felelősség és a gyakori tehetetlenségérzet miatt volt ellenzéki harcostársak ugrottak egymás nyakának, átmeneti pártzsengék morzsolódtak szét, s fenyegetővé dagadt a manipuláció és a korrupció? Csoda-e, ha az állampolgár néha türelmét veszítve, tájékozódási képességének határain téblábolva vissza-visszavágy a társadalomba egyfajta rendet, biztonságot?

Elgondolkodtatok-e azon, miért fogalmazta meg Thomas Klestil a közelmúltban a kelet-európai társadalmak címére a figyelmeztetést: vigyázat, a hatalom jog nélkül zsarnokság, a jog hatalom nélkül tehetetlenség? Miért fogalmazták meg jeles gondolkodók ismételten, hogy a politika mögött-előtt filozófiának, gondolati többletnek kell lennie? A nyilatkozatosdi, a napról napra való araszolgatás, a perspektívanélküliség olyan rákfene lehet, amely szétzülleszti a társadalmakat. S hogy hová vezet az állandó védekező pozícióból való politizálás, a fal melletti politikai osongatás, az kifejezően lemérhető a nemzetiekkel szemben állandóan hátráló szlovák demokraták sorsán. S azt már lassan le sem mered írni, hogy egyes magyar politikai elemzők szerint Kelet-Európában a rendszerváltás egyszerűen lehetetlen. Az igazi hatalom emez elkeseredett elemzők szerint ugyanis a volt pártnómenklatúrából kiszakadt gazdasági lobbyk kezében van, amelyeknek az volt az érdekük, hogy lehetőleg sima, csusszanós rendszerváltoztatás történjen, úgy, hogy a birtokon belül levők ott is maradjanak, s egymás kezébe adogathassák a politikai és gazdasági hatalmat. Az 1990-es választásokon szerintük Magyarországon ez az egyensúly felbomlott, s az idei választásokon tért vissza eredetileg elképzelt állapotába.

Mi történik tehát velünk, kérdezitek csodálkozva, öt évvel 1989 után. Mi lehet igaz és mi hamis a sokféle magyarázatból, elemzésből, meglátásból és agyalmányból, amely körülölel benneteket? Hol van a biztos pont ebben a kavalkádban? Igaz lehet-e a fenti elemzés, amely szerint most csupán átmenetileg balra lengett ki az inga, ugyanolyan elvárásoktól vezéreltetve, melyek hatására 1990-ben épp az akkori nómenklatúrát taszította le a trónjáról?

Egy biztos, Kelet-Európa vergődik, küzd önmagával, téblábol. Gúzsba köti őt öröksége, elavult gazdaságszerkezete, hagyományos lemaradottsága. Az embereknek ma már keveset mond a figyelmeztetés, hogy egyetlen társadalom sem dobhat ki büntetlenül a fejlődéséből negyven évet. S az is, hogy a tartalékok felélésére, a rablógazdálkodásra épített társadalmak a padlóra kerülnek, ha eme tartalékaikat felélik. Ma már az is alig érdekel valakit, hogy a kelet-európai szocialista társadalmakban éppen nem robbanás, hanem a rendszer magába zuhanása következett be. A tömegek várnak és reménykednek, a megoldást néhol a rendszer visszasírásában látják. Ez pedig – látni kell – naiv álom. Az út nem visszafelé, csak előre vezethet. A volt Szovjetunió olcsó nyersanyagforrásai megcsappantak, az államosítással feltöltött kincseskamra rossz gazdálkodás következtében kiürült. A tények könyörtelenek: a földi mennyországnak megálmodott kommunista állam területén ma kenyérért állnak sorba az emberek, iszonyatos méreteket ölt az erkölcsi züllöttség és a kiszolgáltatottság, s mindenki azért imádkozik, hogy Jelcin cár rozzant egészsége minél tovább bírja, nehogy a lejárt csasztuska helyett újmódibb zsirinovszkijáda söpörjön végig felettünk pusztító hurrikánként.

Vasárnap reggel, öt év múltán, ismét csak egy lévai bérházban. A kis rádió ugyanaz, a szövegek azonban nagy pályát futottak be az elmúlt öt évben. Az asztalon könyvek, elemzések, az elmúlt évek termései. Komoly agyak írták őket a világ minden táján, néha elámulsz éleslátásukon. Csak éppen a nagy kérdésre nem találod meg bennük a választ: merre tovább, Kelet-Európa?

(1994)

Cikkajánló

Az európai kisebbségvédelemről Brüsszelben

“Hogyan tovább a kisebbségpolitikában?” címmel szervezett konferenciát május 16-án Csáky Pál, a Magyar Közösség Pártjának …