Sírni szabad – de nem érdemes

Ezekben a hetekben sokan Csehszlovákia elmúlására emlékeznek. A csehek bizonyára joggal: 1918-ban létrejött egy olyan államuk, amely kiemelte őket a monarchiabeli anonimitásból és a közép-európai térség egyik fontos országává tette őket.

Az már más kérdés, hogy az első világháború végén létrejött ország egyfajta švejki együgyűséggel önmagát túlontúl csodáló, határaiban túlkalibrált alakzat volt, amely nem tudta kezelni sem a szlovák, sem a német, de a magyar kérdést sem. S ha mindehhez hozzátesszük Masaryk figyelemre méltó gondolatát, amely szerint az államok léte egy hordozó eszmén alapszik, s ha ez az eszme megszűnik, megszűnik maga az állam is – akkor 1992. december végén semmi egyéb nem történt, mint valósággá vált ez a prófécia. Csehszlovákia ugyanis egy hazug ideológia bázisán, a csehoszlovakizmus eszméjén jött létre. Hlinka páter már 1920-ban eljutott odáig, hogy a csehek becsapták őket, s amikor csak megbillent a huszadik században a hatalmi egyensúly, a szlovákok mindig megpróbáltak leszakadni a csehekről (1939,1992), vagy legalábbis igyekeztek lazítani a kapcsolatokon (1968). Ez a megállapítás természetesen nem von le semmit ama másik értékelés igazából, amely szerint Csehszlovákia egy viszonylag jó gazdasági és szellemi potenciállal rendelkező ország volt, amely tisztességes életszínvonalat és viszonylag elfogadható társadalmi klímát tudott biztosítani polgárai számára. Ezen a ponton azonban nem kerülhetjük meg azt a máig ható szégyent sem, amely szerint amikor érdemben hozzányúltak a német és a magyar kérdés rendezéséhez, a legaljasabb „megoldást”  választották: a kitelepítést. Azt hiszem, ezen ponton az a legkorrektebb, ha az egyik legjobb cseh történész, Karel Kaplan ezzel kapcsolatos vélekedését idézzük: „…A csehek és szlovákok nemzetállamának megteremtését a nemzeti kisebbségek likvidálása, megsemmisítése – kitelepítés és elnemzetlenítés – révén kívánták megvalósítani. A háború utáni Csehszlovákiában a kisebbségi kérdés rendezésével kapcsolatos elképzelések állandóan változtak. Beneš elképzeléseiben azonban mindig domináns maradt az a gondolat, hogy mindenekelőtt a német és a magyar lakosság létszámát, illetve helyzetét kell olyan mértékben korlátozni, amely lehetetlenné tenné számukra azt, hogy politikai erőként lépjenek fel.” ( in: Csehszlovákia igazi arca, 15.o.)

A csehek tehát emlékeznek, s enyhe fájdalommal nosztalgiáznak: az ő világlátásuk szerint 1993. január 1-jén átcsúsztak egy nagyobb kaliberű jórészt Csehországból egy szűkebb, 10 milliós Cseh Köztársaságba.

Érdekes a szlovákok reakciója: alig emlékeznek, s ha igen, akkor is főleg azok, akiket valamilyen személyes kapocs köt a csehekhez. A szlovákok számára az egész huszadik század lényegében a nemzeti emancipáció kiteljesítéséről szólt, s ebben sikeresek is voltak. Az ő esetükben is vannak persze komoly szépségpöttyök, a legproblematikusabb a második világháború idején létezett szlovák állam működésének kérdése. A probléma ez esetben sem elsősorban az állam létrejöttével van, hiszen az Hitler döntése volt: a belső minőséggel, működtetésének módszereivel kapcsolatban voltak és vannak jogos kifogások, s a legmeghatározóbb ebben a gondolatmenetben az érdemi szembenézés máig tartó hiánya. Azt hiszem, ez ügyben is helyénvaló Adam Michnik megfogalmazása: „…Tiso atya szlovák állama a szlovák történelem fekete lapja volt és az is marad. Hitler akaratából jött létre, nyíltan antidemokratikus volt, a zsidóellenes törvénykezés és a részvétel a szlovák zsidóság kiirtásában egyaránt a lelkén szárad. A szuverén államiságú szlovák önismeretnek számot kell vetnie ezzel a gyalázatos örökséggel.” (in: Harag és szégyen, 37.o) Mint ahogy szembe kellene nézniük a hatvankilenc utáni normalizációban játszott túllihegő szerepükkel csakúgy, mint a mečiari időszak torzulásainak máig tartó hatásaival (a Remiáš-gyilkosság,vagy Michal Kováč esete az úgymond független szlovák bíróságokkal).

A szlovákok tehát – mint oly sok mindent – az egész Csehszlovákiával kapcsolatos szembenézést is elsumákolják. Pedig sokat köszönhetnek a cseheknek, a cseh érzéketlenség a szlovák emancipációs törekvések iránt csak az egyik eleme egy viszonylag gazdag mozaiknak, ahol a cseh-szlovák viszonyrendszer számos eleméből a szlovákság sokat profitált.

S hogy viszonyuljunk ehhez a kérdéshez mi, Szlovákiában élő magyarok? Mit jelentett, mit hozott és mit vitt el számunkra 1993. január elseje?
Erre a kérdésre mindenki természetesen a saját tapasztalatai és világlátása szerint felelhet. Én, miután úgy hozta a sors, hogy parlamenti képviselőként Szabó Rezső mellett, aki a Szlovák Nemzeti Tanács akkori elnökségének tagja volt, a legtöbb tanácskozáson részt vehettem, nem csak szubjektív, de jegyzőkönyvekkel hitelesített objektív véleményt is meg tudok formálni. Csak a rend kedvéért: az akkori MKDM képviselőjeként tagja voltam annak a politikai testületnek, amely Václav Havel köztársasági elnök vezetése mellett tényleg végigjárta az akkori Csehszlovákia összes várát és kastélyát, hogy megoldást találjon az államjogi krízisre. Ez a csapat készítette el a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság közötti államszerződés tervezetét is, amely azután a politikai szavazáson egy szavazatnyi különbséggel megbukott. Az persze valószínűsíthető, hogy egy esetleges pozitív szavazási eredmény sem mentette volna meg Csehszlovákiát a széteséstől, hiszen a szétesésről lényegében a szlovák választópolgárok döntöttek az 1992-es parlamenti választáson, amikor Mečiarnak és pártjának közel abszolút többséget adtak. Persze, lehet most azon meditálni, hogy Mečiar az 1992-es választásokon nem a szétválás egyértelmű programjával nyert, hanem öt különböző „megoldási lehetőséget” tett az emberek elé. A lényeg mégiscsak az, hogy az első négy kivitelezhetetlen volt. A cseheknek abban igazuk van, hogy a szlovákok tizenkilencedik századi romantikus elképzeléseket hajtogattak a tárgyalóasztalok mellett mindaddig, amíg Klausnak (és a cseh reprezentáció nagyobbik részének) el nem fogyott a türelme, s nem érett meg bennük a gondolat: ať jdou. Van egy nagyon jellemző mozzanata ezeknek a tárgyalásoknak, amely a leghívebben jellemzi a szlovák tárgyalódelegáció felkészültségének szintjét. Milan Kňažko, aki abban az időben Mečiar egyik legközelebbi munkatársa és de facto szlovák külügyminiszter (hivatalosan: nemzetközi kapcsolatok minisztere) volt, a választások utáni első tárgyalásra Prágába egy olyan szolgálati kocsival érkezett, amelynek hátulján már ott volt az új Szlovákia szláv színekkel ékesített jelzése: SO. A csehek ezen röhögtek azután három hétig: elég volt ugyanis bárkinek belenéznie az alapiskolák hatodik osztályosai számára kiadott világatlaszba, ott mindenki leellenőrizhette, hogy ezt a nemzetközi rövidítést az ENSZ  már odaítélte. Egy szó, mint száz: Milan Kňažko Szomália felségjelével „ékesítve” érkezett a Csehszlovákia jövőjét megoldani hivatott tárgyalásra.

Havel a politikai tárgyalásokon nagyon bizonytalan volt, de kétségkívül éreztem benne egy erős elszántságot Csehszlovákia megmentésére. Nem úgy Alexander Dubčekban, aki a Szövetségi Gyűlés elnökeként azt a bizottságot elnökölte, amely az új szövetségi alkotmányt volt hivatott tető alá hozni, s amelynek szintén volt szerencsém tagja lenni. Dubčekot én 1990-ben ismertem meg, 1991-92-es teljesítményét nagyon gyengének tartom. A tárgyalásokon, ahol elnökölt, lényegében a narrátor szerepére csökkentette a megnyilvánulásait. Két olyan találkozón is részt vettem vele (sokadmagammal, persze), ahol oldottabb légkörben, konyak mellett – de a szándékok szerint őszintébben – próbáltunk meg beszélni a lehetséges megoldásokról. Dubček itt is nagyon visszafogott volt, s nekem az volt az érzésem, hogy az események kifejletére vár, hogy azután odaálljon a győztes oldal mellé. Az sem zárható ki, hogy Mečiar játszott vele is, talán azt mondhatta neki, ha visszafogott lesz, s nem áll ki teljes mellszélességgel a szövetségi állam mellett, ő lehet Szlovákia első államfője. Ezt persze nem állítom, de azt igen, hogy nulla kezdeményezőkészséggel vezette a szövetségi szintű tárgyalásokat. S mindentől függetlenül: a sors kegyetlen véget hozott össze neki, halálának módja máig fejcsóválásra készteti az embert.

Volt egy harmadik bizottság is, amely viszont gőzerővel dolgozott, ide alkotmánytervezetek szinte tucatjával érkeztek: ez az Ivan Čarnogurský által vezetett bizottság volt a szlovák parlamentben, amely a szlovák alkotmányt volt hivatott elkészíteni. Itt Rózsa Ernővel mi is igen aktívak voltunk, s miután a kisebbségi jogok kezelése már korábban átkerült a szövetségi szintről nemzeti szintre, ide dolgoztuk ki mi is a javaslatainkat. Máig birtokomban van a szlovák alkotmány egyik olyan munkaváltozata, ahová beépítették a mi javaslatainkat is úgy, hogy ha az megvalósult volna, Szlovákia ma a nemzeti jogok kezelésében tényleg Svájccal vetekedne. Persze, amikor a dolgok komolyra fordultak, ebből semmi nem lett. Később a Demokratikus Baloldal Pártjának egyik képviselője mondta nekem, hogy a mi cikkelyeinket személyesen Vladimír Mečiar húzta ki a tervezetből.

Mindezeket azért írtam le, hogy láttassam: lehet ábrándokat szőni, lehet nosztalgiázni, s lehet akár újrafesteni is a múltat. Az első Csehszlovákiában, de a szocialista Csehszlovákiában is voltak magyarok, akik megpróbáltak odadörgölőzni a hatalomhoz, s a hatalom oda is dobott nekik némi koncot. Ilyen jelenségek előfordultak az elmúlt 23 évben is. De vagyunk néhányan, akik számára az elmúlt szabadabb időszak jórészt mégis csak a küzdelmeket jelentette. Ezek a küzdelmek soha nem voltak öncélúak: a közösség esélyeinek növelését célozták. Ebből a szempontból érdektelen arról értekezni, hogy a 15 milliós Csehszlovákiában vagy az 5 milliós Szlovákiában vagyunk-e jobb helyzetben. Egyikben sem, mindkettőben idegen test vagyunk: amit megnyertünk a vámon (növekedett a százalékarányunk), elvesztettük a réven (primitívebb viszonyok közé kerültünk). Ne legyenek illúzióink: lényegében túszként tekintenek (tekintettek) ránk itt is, ott is (lásd a kettős állampolgárság intézményével kapcsolatos magatartást). Az elmúlt kilencven év egy nagy tanulsággal szolgál: akkor volt esélyünk arra, hogy jobban viszonyuljanak hozzánk, amikor össze tudtuk magunkat szedni, meg tudtuk fogalmazni, mit akarunk – s közben a többségi szlovák vagy csehszlovák egymásnak feszülés annyira megosztotta őket, hogy kellett a mi szerény politikai potenciálunk. Erre iskolapélda az 1998-2006 közötti időszak. Amikor viszont korrumpálni tudtak bennünket, s ennek alapján megosztani, visszakényszerültünk a politikai homokozóba, ahol a költségvetés méltatlanul alulkalibrált részének selyempapírba csomagolt részecskéivel próbálnak meg egymásnak ugrasztani bennünket.

S még jól is szórakoznak rajtunk.

Csáky Pál
 
(Az írás megjelent az Új Szó Szalon c. rovatának 2012. december 29-ei számában)

Cikkajánló

nagy_kadar_1

Megelevenedik Nagy Imre és Kádár János „hitvitája”

Egy nap az örökkévalóságból címmel nemzeti ünnepünkön mutatja be Csáky Pál új drámáját a budapesti József …