Szent Korona Ünnepség

Tisztelt Egybegyűltek!

Itt vagyunk újra, immár tizedik alkalommal, a Kápolna-dombon, újból örömmel köszöntjük egymást, azokat is, akik vissza-visszajáró vendégek és azokat is, akik az idén talán először vannak közöttünk. Tisztelettel megköszönjük a szervezőknek – vendéglátóinknak, hogy ismét eljöhettünk ide, magam is megköszönöm, hogy eme rendezvénysorozaton immár harmadik alkalommal szólhatok önökhöz. Örülünk egymásnak, tisztelettel hajtunk fejet a Szent Korona mása és szellemi-történelmi üzenete előtt – és újból megtapasztaljuk, milyen felemelő érzés közösségi élményként megélni ezt az ünnepet.

S emlékezünk is, természetesen, ahogy az egy jubileumon illik. Engedelmükkel én is ezzel kezdeném eszmefuttatásomat, és a tanulságok levonásával folytatnám.

Közel másfél évtizeddel ezelőtt, amikor magam miniszterelnök-helyettesi feladatokat láttam el a pozsonyi kormányhivatalban, egyszer egy ipolybalogi küldöttség jött el hozzám. Tagja volt az akkori  polgármester úr, a lelkiatya, arra is emlékszem, hogy a szívét mindörökre Balogon felejtő veresegyházi polgármester úr – s talán mások is, akiknek arca már kikopott az emlékezetemből. Arra viszont pontosan emlékszem, mennyire csillogó tekintetekkel adták elő kérésüket – az új évezrednek ők azzal szeretnének nekiveselkedni, hogy el szeretnék késszíttetni a Szent Korona hiteles mását, és az örök időkig itt őrizni, ebben a jókora erődtemplomban, a balogi Árpád-kori istenházában. Nem voltak szívbajosak, egyetlen szóbeli nekifutással lefestették azt, amire készülnek, s persze elmondták azt is, mekkora összegre lenne szükségük tervük megvalósításához. Azt nem mondhatom, hogy rezzenéstelen arccal mondták ki az összeget – mert jókora számról volt szó, de gyorsan hozzátették, a kiadásokhoz hozzájárul a község, Magyarországról is kapnak támogatást  (amelynek megvalósulásához szintén  kérték a segítségemet, mondván, vessem latba magyarországi befolyásomat, hogy a beígért támogatás valósággá váljon), de a legnagyobb rész még hiányzott. Az ügyben pedig arra kértek, intézzem már el, hogy azt térítse meg a szlovák állami költségvetés. Megismétlem: a kedves ipolybalogiak akkoriban annyira bíztak  abban a szlovákiai kormányban, amelynek két alkalommal én is a tagja voltam, hogy merték azt kérni, a pozsonyi kormány költségvetéséből nagy összeggel támogassuk a balogi Szent Korona-más elkészítését. S mi tesz a közösség szerepvállalása, amely szavazataival hatalmi pozíciókba segített minket: az összeget előteremtettük, a nehézségeket legyőztük, s az álom megvalósult: a gyönyörű korona-más elkészült. Profán történet – mondhatnák önök, itt Balogon mindenki tudja, hogy így történt, mint ahogy mindenki ismeri a templom felújításának hetvenes évekre visszanyúló történetét is, amelynek során mindenki megadta magát Montskó Tibor atya akaratának, s a dühöngő husáki rendszerben a torony tetejére mégsem az addig ott lévő szimbolizált korona került vissza, hanem a korona hiteles mása – s ékesíti ott a templomot, hála Isten, máig.

És most álljunk meg gondolatmenetünkben egy pillanatra, kedves barátaim, s gondoljunk bele, mi is történt. Ipolybalognak másfél évtizeddel ezelőtt is szüksége lett volna jelentősebb összegekre egy tucat fontos tervük megvalósítására, de valamit ösztönösen tudtak, éreztek a balogiak: azt, hogy az ember nemcsak kenyérrel, hanem igével is él. S csak az állati szint éri, érheti be a testi táplálékkal. A homo sapiensnek, a gondolkodó embernek szüksége van valami többletre, ami kiemeli őt az állatvilágból. A szellem, a lélek teljessége az, amely szintén kéri a maga táplálékát, amely nélkül épp az ég felé rugaszkodó tekintet veszíti el energiáit, erejét. A balogiak nem csak megsejtettek, hanem át is éltek valamit az ószövetségi üzenetrendszer igazából. Mózes óta mindenki tudhatja, sőt mindenkinek tudnia kell, hogy lehetett volna végigbóklászni a fél Közel-Keletet – csak épp a két kőtábla nélkül értelme nemigen lett volna. Az a két kőtábla biztosította azt az alapot, amelyre a választott nép lelkülete, belső biztonsága épülhetett, s amely nem csupán az új haza megtalálásának bizonyságát jelentette, hanem biztosította évezredek túlélését is. Balog eme felismerésével üzenni szeretne nemcsak a Palócföldnek, hanem az egész felvidéki magyarságnak, sőt tovább megyek: az összmagyarságnak is. Az üzenet pedig a következő lehet: csak akkor reménykedhetünk értelmes jövőben, csak akkor bízhatunk politikai, társadalmi, gazdasági felemelkedésben, ha nem csak – és nem elsősorban – a külsőségekre leszünk figyelmesek, hanem belső értékeinkre, lelkünk belső pilléreire is. És ezt szimbolizálja a balogi, palócföldi vállalás: a korona kettős üzenetét. A ragaszkodást hitünkhöz, amely megtartott, megtart és meg fog tartani, ha nem dobjuk el magunktól, és a ragaszkodást nemzeti értékeinkhez, amelyek nélkül csak kiüresedett, mindenre felhasználható robotokká válnánk. A magyar nyelv, a magyar kultúra, a magyar történelem, a magyar iskola, a magyar kultúrkincs az, amely bennünket az emberiség egyedi értékévé emel.

S most megint álljunk meg egy pillanatra gondolatmenetünkben, kedves barátaim. Álljunk meg, és nézzünk szembe önmagukkal. Talán tetszetősek voltak az előző gondolatok, talán sokunk számára a tejes vagy részleges szellemi azonosulás pontjait jelenthették. S mégis látnunk kell, hogy messze nem mindenki gondolkodik így körülöttünk. Sokan másként látják a világot, más értékrendet vallanak, vagy csak egyszerűen a közöny és az érdektelenség áldozataivá váltak. Ha így van, ez sajnálatos. Mint ahogy az is sajnálatos, hogy az elmúlt tíz évben nem tudtuk ezt az ünnepet a régió határain is túlterjeszkedővé tenni. Bizonyára nem lepek meg senkit sem önök közül, ha megemlítem, hogy voltak közöttünk olyanok is, akik már az első összejövetelkor amolyan felvidéki kis Csíksomlyót láttak ebben a balogi ünnepségben. Akik komolyan abban gondolkodtak, hogy eljön majd az idő, amikor tízezrek jönnek majd el ide újra és újra, hogy az együttlétünk hatalmasabb, az üzenetünk pedig erőteljesebb legyen. S nem így történt, pedig milyen szép lenne, ha ebbe az irányba haladnánk. Ha távolabbi vidékekről is tömegesen jönnének el ide nemzettársaink – de nem csak ők, minden jó szándékú embert szeretettel várunk, légyen is bármely nemzetiséghez tartozó. Milyen jó lenne, ha ezt a gondolatot támogatni tudnák nemcsak a közeli és távolabbi régiókban szolgáló lelkiatyák, hanem talán a szlovák püspöki kar tagjai is. Ez lenne az igazi katolikus, valóban egyetemes egyház – s látom az önök tekintetén, hogy  itt az ideje visszaszállnom a földre. Bizonyára nagyon sok víznek kell még lefolynia az Ipolyon, amíg a szlovák püspökök találnak magukban elég erőt arra, hogy a Szent Koronát a sajátjukként is elfogadják – mert az övék is, a történelmi Magyarország minden népéé.

Végezetül tehát, tisztelt egybegyűltek, nézzünk szembe az alapkérdéssel: kinek is van, kinek lehet igaza ebben a véleménykülönbségben? Nekünk – önöknek, akik következetes szívóssággal évente eljönnek ide, és éltetik ezt az ünnepségsort, vagy azoknak, akik közömbösek eziránt, vagy éppen elfordulnak tőle. Nos, kedves barátaim, megint csak a Szentíráshoz tudok fordulni, most annak újszövetségi részéhez. Egy nagyon ismert történetre szeretném felhívni a figyelmüket, megerősítendő az önök elszántságát és vállalását, s bizonyítandó, hogy az önök útja a helyes, az igazi.

A történet közismert, Jézus első csodájának, a kánai menyegzőnek a története…

Jézust és anyját, Máriát, meghívják a menyegzőbe. Este Mária észreveszi, hogy probléma van: elfogyott a bor. Odamegy fiához és azt mondja neki:

– Segítségre lenne szükség, elfogyott a boruk.

Jézus elhárítja őt: – Asszony, nem az én dolgom.

Álljunk meg egy pillanatra, s vegyük szemügyre ezt a hozzáállást. Hányszor vagyunk így mi is, mindennapjainkban. Látjuk a problémát, látjuk, hogy tenni kellene valamit, de azt várjuk, tegye meg más. Nekünk legyen csak nyugtunk: mennyire emberi hozzáállás ez! Ám azt is látnunk kell, hogy ha ez a hozzállás győz, az emberi történet megbukik. Az emberiség soha semmit nem ért volna el, ha az ilyen habitus lett volna minden körülmények között a meghatározó.

Jézus története is folytatódik, kis idő múlva Mária ismét szól:

– Nincs több boruk.

Jézus reagálása már nem elutasító. – Még nem jött el az én órám mondja.

Mária ráérez erre, s odaszól a szolgáknak: – Tegyetek meg mindent, amit csak parancsol nektek.

Az est folytatódik, s Jézus egyszer csak megszólal: – Töltsétek meg ezeket a korsókat vízzel – és a bor tárolására szolgáló kőkorsókra mutat.

S most megint álljunk meg egy pillanatra. Gondoljunk csak bele abba, mi juthatott eszükbe a szolgáknak eme parancs hallatán. – Megőrült ez a fiatalember? – gondolhatták. – Vizet vigyünk a boroshordókba? Ez tényleg azt hiszi, hogy a vendégek már annyira elnehezedtek, hogy nem veszik majd észre a különbséget a bor és a víz között? Attól, hogy mi a boros korsókból visszük majd az asztalra a vizet, az még víz marad. A végén majd minket szidnak meg a csalásért!

Gondoljanak bele, kedves barátaim, ebbe a helyzetbe, s gondoljanak bele abba, milyen mély lehetett ama első szolga hite, aki a kezdeti tétovázás után mégis csak megindul, kezébe veszi a kancsót, s viszi a vizet a bor tárolására szolgáló hordóba. S megindul a második, a harmadik, a negyedik is, és hordják a vizet, teszik a dolgukat – és a csoda akkor következik be, amikor az utolsó csepp víz is a hordóba kerül. Magyarán: amikor mindenki elvégzi azt a munkát, amit neki kell elvégeznie, s amit más helyette nem tehet meg.

Kedves Barátaim, ezt a hitet, ezt a bizonyosságot kívánom mindannyiunknak. Az eltökéltséget, hogy nem hagyjuk el az igaz utat, s a bizonyosságot, hogy ragaszkodásunk hitünkhöz, nemzetünkhöz olyan erő, amelyre jövőt, közösségi és egyéni egzisztenciát lehet építeni.

Isten áldja meg a Palócföldet, Isten áldja meg nemzetünket – és minden igaz embert a világon!

Csáky Pál

(2014. augusztus 22., Ipolybalog)